Stop Facebook exploiting you: support secure and private social network project

tagtag.com/regenym4

MARK TWAIN
EGY JENKI ARTHUR KIR LY UDVARÁBAN  
 

ELÖSZÓ  

Azok az éppen nem gyöngéd törvé nyek és szokások, amelyekröl ebben az elbeszélésben szó esik, törté nelmileg a legnagyobb mérté kben hitelesek, amik nt a bemutatásukra felhozott események is mind tö rtenelmiek. Nem állítjuk, hogy e törvények és szokások csakugyan léteztek a hatodik század Angliájá ban; nem, csupán annyit állítunk, hogy amennyiben Anglia és más orsz gok civilizációja jóval késöbbi idö kben csakugyan ismerte öket, talá n nem rágalmazzuk meg a hatodik szá zadot, ha felté telezzük, hogy már akkor is léteztek. Úgy véljük, teljesen jogos az a következtetés, hogy ha e törvé nyek és szokások k zül valamelyik hiá nyzott e régmúlt korban, egy még rosszabb törvény vagy szokás nyú jtott helyette bösé ges kárpótlást.
Azt a kérdést, hogy a királyok jogai valóban abbó l származnak-e, amit Isten kegyelmé nek szoktak nevezni, ebben a könyvben egyáltalán nem tá rgyaljuk. Túlságosan is fogasnak találtuk ezt a problémát. Nyilvánvaló és vitathatatlan volt elöttünk, hogy egy nemzet végrehajtó hatalmának élén fennkölt jellemü é s rendkívüli tehetségü szemé lyeknek kell á llniuk; az is nyilvá nvaló és vitathatatlan volt, hogy ilyen szemé lyek kiválasztásá ra csakis az Istensé g lehet képes; enné lfogva nyilvánvaló és vitathatatlan, hogy a választást az Istenségnek kell megejtenie; mindebbö l pedig vaslogiká val következett, hogy a választást valóban Ö ejti meg. Azaz hogy a jelen kö nyv szerzöje így l tta a dolgot, amíg meg nem ismerkedett Madame Pompadourral, Lady Castlemaine-nel és a végrehajtó hatalomnak más, hasonló fejeivel; ezeket olyan nehéz lett volna beilleszteni a fenti gondolatmenetbe, hogy célszerübbnek láttuk, ha ebben a könyvben (amelynek még idén összel meg kell jelennie) egyszerüen fé lretesszük a kérdé st, s csak behatóbb tanulmányok után d ntjük el egy má sik könyvben. A problémát minden bizonnyal el kell dö nteni, s a télen kü lönben sem lesz enn l fontosabb dolgom.  

Mark Twain  
 

NÉHÁNY MAGYARÁZÓ SZÓ  

A Warwick-kasté lyban történt, hogy összetalá lkoztam azzal a kül nös idegennel, akiröl beszélni akarok. Három tulajdonsága vonzott hozzá: keresetlen egyszerü sége, bámulatos já rtassága a régi fegyverzet minden cs njában-bínjában, végül pedig az, hogy nagyon ké nyelmes volt vele lenni, mivel álland an csak ö beszélt. Szerény emberek lé vén, az utolsók voltunk abban a hosszú sorban, amelyet vé gigkalauzoltak a kastélyon, s ö egyszerre csak hozzá m fordult és vé gtelenül érdekes dolgokat mondott. Miközben lágyan, kellemesen, folyé konyan beszélt, mintha észrevétlen l átúszott volna ebböl a világból s ebböl a korból egy régmúlt idöbe s egy rég elfeledett országba; s lassanként annyira megejtett valami furcsa vará zzsal, hogy úgy é reztem, mintha a kö dös múlt kísé rtetei és árnyai, poros és penészes emlékei között mozognék s egy ereklyével tá rsalognék! Pontosan olyan hangon, mint ahogy én a legkö zelebbi barátaimró l vagy ellenségeimr l, legmeghittebb ismeröseimröl szoktam beszélni, ú gy említette ö Sir Bedivere-t, Sir Bors de Ganist, Sir Lancelotot, a tó lovagját, Sir Galahadot s a Kerek Asztal többi nagy nevét - s milyen ó don, ódon, milyen hihetetlenül ódon s elmosódott és száraz és dohos é s múltbeli lett a k lseje, amint egyre tovább mesélt! Azt n egyszerre csak rá m nézett, s mintha csak az idöjárásr l vagy valami hasonlóan köznapi tárgyról beszélne, megkérdezte:
- Bizonyára hallott már a lélekvá ndorlásról; hát azt halotta-e, hogy testek is átvá ndorolhatnak egyik korból a másikba?
Azt feleltem, hogy nem. De ö rám se figyelt, éppoly kev ssé érdekelte a v laszom, mint amikor az emberek az idöjá rásról beszé lgetnek. Egy pillanatig csend volt, majd a hivatá sos idegenvezetö monoton hangját hallottuk:
- Régi páncéling a hatodik századbó l, Arthur király é s a Kerek Asztal kor ból; a monda szerint Sir Sagramor le Desirous lovagé volt; tessék megfigyelni azt a kerek lyukat a bal mellén, a páncé lszemek között; keletkezésének oka ismeretlen; valószí nüleg golyó ütö tte a löfegyverek feltalálása után; talán Cromwell katonái tréfáltak így a páncéllal.
Új ismerösöm elmosolyodott - ez a mosoly nem a mi korunkba való volt, látszott rajta, hogy már sok-sok é vszázaddal ezelött kiment a divatból - s mintegy önmagá nak azt dünnyögte
- Ugyan, ugyan, én láttam, amikor az a páncél kilyukadt. - Majd egy kis szü net után hozzá tette: - Én lyukasztottam ki. Megjegyzése úgy é rt, mint valami elektromos ütés, de mire magamhoz té rtem, ismerösöm eltünt.
Aznap este sokáig ü ltem szobám kandall ja elött a warwicki fogadóban, s álmodoztam a ré gmúlt idökröl, miközben az esö vadul csapdosta ablakomat, s a szél fel-felsüvített az eresz körül vagy a ház sarkainál. Idönként belelapoztam Sir Thomas Malory elbüv lö régi könyvé be, éreztem a roppant höstettek é s kalandok füszeres ízét, beszívtam az ódon nevek kábí tó illatát és tov bb álmodoztam. Végül éjfélt üt tt az óra, s én lefekvés elött mé g elolvastam egy tö rténetet - az itt k vetkezöt  

Hogyan gyözött le Sir Lancelot két ó riást
és szabadított meg egy kastélyt  

Ekkoron penig reá mene két nagy óriá s, kiknek páncél borító egész test ket, csak a fejö ket nem, és iszonytató dorongok valónak a kezökben. Sir Lancelot maga el tartó paizsát é s az óriások egyik nek csapását elhá rítván, pallosá val kettöben hasít a másiknak fejét. Látván ezt a má sik, futásnak eredt, mint aki eszét veszté, olyan rettegést tön benne az iszonytató pallos, Sir Lancelot penig üzöbe vevé t, és vállára sú jtva derékig ketté hasító. Ennekutána Sir Lancelot bémene a kastély csarnokába, ahol is elébe jöv nek három tucat hö lgyek és kisasszonyok, és letérdelének elö tte, hálát adván Istennek és neki megszabadíttatásuk rt. Nagy jó uram, mondá k, legtöbbünk immá r hét esztendeje sí nylödött imez óri sok rabságában, é s mindennémü hímz seket tevénk né kik, hogy ennünk adnának, ámbátor nemesi hasból szü leténk mindahányan, és áldassék az idö, lovag, mikoron ez világra jövél; mert soha még lovag ilyen szolgálatot nem tön imez vilá gban, és kérve ké rünk, tárd fel min künk a nevedet, hogy barátainknak elmondhatnánk, ki szabadított meg a rabságból. Szép hölgyek, mond , az én nevem Lancelot úr, a Tó Lovagja. És így búcsút vö n tölük, kik Istennek ajánlók kegyelmében. Ennekutána lovára szállott, és bejá rt sok idegen és vad országokat, és átkele sok vizeken s völgyeken, és mindenkor nehéz szá llása vala. Így vezérlé öt szerencséje éjszak nak idején egy szé p úri házhoz, amelyben egy öreg nemeshölgyet talá la, ki minden jó kkal látá öt és paripáját. Mikoron penig ideje volt volna, elhelyezteté öt egy szép szobában a kapu fölött. Imhol Sir Lancelot lecsatoló fegyverit, és nyugovóra té re az ágyban, minekutána tüsté nt álomba merült. Ennekutána nagy sebesen jöve egy lovas, és megzö rgeté a kaput. Ezeket meghallván Sir Lancelot feltá mada, és az ablakhoz menvén lá ta a holdnak fé nyességében három lovagokat, kik a kopogtatót üzték vala, és kardjaikkal nekitá madtanak, ö penig vitézül vitt velö k. Bizon, monda Sir Lancelot, imez lovagot segíteni ké vánom, mert szé gyen lenne néznem h rom lovagokat egy lovagra menniök, é s ha levágják, vá gnának le éngem is véne. Így felvevé páncé lját, és az ablakb l kötélEn leszá lla a négy lovagokhoz, és fennen szóla: Jö szte reám, lovagok, imez lovagot penig hagynátok magában. Ennekutána a három lovagok hagyók Sir Kayt, és fordulván Sir Lancelotra nagy vívást tönek, és három oldalról reá menve szablyáikkal sokszor lesújtottak reá. Ekkoron Sir Kay felá llt, hogy segéllené Sir Lancelotot. Nem, uram, monda imez, nem kévánom segítséged, imez okért kérlek, hagyj magamban ví nom véllek. Sir Kay tehát kedvé ben tön a lovagnak s elálla. Ennekutána penig Sir Lancelot hat csapásokkal földig sújtotta öket.
Ekkoron mind a há rman kiáltottak: Lovag úr, megadjuk magunkat a te vé gtelen hatalmadnak. Nem, monda Sír Lancelot, úgy kévá nom, hogy ne az én hatalmamnak, de a Sir Kay hatalmának ajánlanátok magatok, mert ö udvarmester, és í gy megkíméllem é lteteket, különben penig fejetek veszem. Nagy jó urunk, mond k, ne kévánj ilyet, mert Sir Kayt imez kapuig üztük vala, és levágtuk volna, ha kegyelmed nem állja utunkat. Vegyétek eszetekbe, amit mondottam volt, monda Sir Lancelot, hogy élni avagy halni kévántok-é, mert hanemha Sir Kaynek magatok meg nem adjátok, ímhol végezek vénetek. Jó urunk, mondák, legyen meg parancsod, mert kedves nékü nk az életünk. Így hát, monda Sir Lancelot, jövendö Pünkösd napján menjetek Arthur kirá ly udvarába, s magatok Guinevra kir lyné hitébe és kegyelmébe ajánljá tok, mondván, hogy Sir Kay külde titeket fogolyul a királynéhoz. Reggel penig Sir Lancelot korán felkele, mikoron Sir Kay még aludt; felvevé Sir Kay pá ncélját, paizsát s fegyverit, az ist llóból kihozó paripáját, és az rnötöl búcsút v n és elmene. Mikoron Sir Kay felkele, meglátó Sir Lancelot páncé lját és lovát, é s monda: Hitemre, Arthur király sok lovaginak leszen romlása, mert bizony engem alí tanak majd abban a p ncélban, és szemeik megcsalatkoznak; magam penig az ö paizsával és fegyverivel béké ben mehetek utamon. Ennekutána Sir Kay köszöne a ház ú rnöjének minden jó kat és elindula.  

Amikor letettem a kö nyvet, kopogtak az ajtómon, s az idegen lépett be. Megkínáltam pipá val és székkel, s felkértem, hogy helyezze magát ké nyelembe. Egy pohár forró sk t whiskyt is elébe tettem, azután még egyet, azután egy harmadikat - s vá rtam, hogy elmondja a történetét. Végül a negyedik biztató után egyszerüen és term szetesen, kérés n lkül elkezdte:  

Az idegen törté nete  

Amerikai vagyok. Hartfordban szü lettem és nevelkedtem, Connecticut á llamban - mindjárt ott a folyón túl, a vidéken. Így hát elmondhatom, hogy a legjenkibb jenkik kö zé tartozom, s gyakorlati ember vagyok; igen, azt hiszem, alig van bennem érzelem - má s szóval költé szet. Apám kovács volt, nagybátyám ló doktor, s fiatalkoromban én is kipróbáltam ezt a két mesterséget. Aztán elszegödtem a nagy fegyvergyá rba, és kitanultam igazi szakmámat; kitanultam minden cs nját-bínját; megtanultam, hogyan kell készíteni a legkülönbözöbb fegyvereket - puská t, revolvert, ágyú t, gözkazánt, mozdonyt, mindenfé le gépezetet. A végén már mindent elö tudtam llítani, amit kív ntak tölem - aká rmicsodát, mindegy volt nekem; s ha valaminek a gyártá sára még nem voltak elég gyors é s újszerü mó dszerek, csak rám kellett bízni, kieszeltem valamit, s már ment is minden, mint a karikacsapás. Késöbb üzemvezetö lettem; kétezer ember dolgozott alattam.
Mondanom sem kell, hogy az ilyen állá s megnöveli az emberben a harci szellemet; s aki ké tezer faragatlan fickónak parancsol, számtalanszor kié lheti a harci kedvé t. Én legalábbis így voltam vele. Végül aztán emberemre találtam, s megkaptam a magamé t.
Összekülönböztem egy fickóval, akit mi csak Herkulesnek hívtunk; égy-egy vasrúd volt a kezü nkben. Herkules olyat hú zott a fejemre, hogy csak úgy recsegett- ropogott, s mintha a koponyacsontjaim kü lönváltak és egym sra csúsztak volna. Minden elsöté tedett elöttem, semmit sem éreztem többé, és nem tudtam magamról - legalábbis egy ideig.
Amikor magamhoz té rtem, egy tölgyfa alatt ültem a füvö n, s a szemem elött gyönyörü, tágas vidék terült el; egyedül voltam - majdnem egyedül. Nem egészen, mert egy lovas fickó á llt velem szemben, s lenézett rám - szakasztott olyan volt, mintha valami képeskönyvböl vá gták volna ki. Tetötöl talpig ré gimódi páncélt viselt, a fején hordó alakú sisakot, rostéllyal; pajzsa is volt, meg kardja, meg egy óri si lándzsája; a lovát is páncél borította, a ló homlokáról egy acé lszarv meredt elöre, s körös-körül l ngoló vörös meg zöld selyemdíszek lógtak le róla majdnem a földig, mint egy ágytakaró .
- Jó uram, készen vagy-é? - kérdezte ez az alak.
- Mire?
- Megvíni vélem a földért avagy a hö lgyekért, avagy…
- Mit akar tölem? - mondtam. - Menjen vissza a cirkuszába, külö nben rendört hí vok.
Erre a lovas ember h trált néhány szá z lépést, és azut n felém rohant, amilyen gyorsan csak bírt, hordósisakjá t a ló nyakára hajtva, és a hosszú lándzsáját egyenesen elö reszegezve. Láttam, hogy ennek fele sem tréfa, s mire odaért, már fent is voltam a fá n.
A páncélos alak most kijelentette, hogy az ö tulajdona vagyok, a lándzsáj nak a foglya. Tekintve szorult helyzetemet, nemigen tudtam vitatkozni vele, s jobbnak lá ttam, ha nem ingerlem tovább. Megállapodtunk abban, hogy vele megyek, ö pedig nem bánt engem. Lemásztam a fáról, és megindultunk - lóháton, én gyalog, a ló mellett. Elég kényelmesen mendegéltünk, tisztásokon és patakokon át; nem emlékeztem rá, hogy valaha is já rtam volna ezen a vidéken - így hát minden nagyon külö nös volt és é rthetetlen - de cirkusznak még csak a nyomát sem lá ttuk sehol. El is vetettem a cirkusz gondolatát, és megállapí tottam magamban, hogy kíséröm valami bolondokházá ból való. De semmiféle bolondokháza sem került elénk, ú gyhogy igazán nem tudtam már, hányad n vagyok. Megkérdeztem töle, milyen messzire vagyunk Hartfordtól; azt felelte, hogy m g sohasem hallotta ezt a helységnevet; gondoltam, hazudik, de nem vitatkoztam vele. Egy órai járás ut n messze elöttünk egy szunnyadó vá ros tünt fel a vö lgyben, egy kanyargó folyó partján; fö lötte, a dombon, hatalmas, szürke vá r emelkedett, básty kkal és kisebb tornyokkal; addig csak képeken lá ttam ilyet.
- Bridgeport? - ké rdeztem, elö remutatva.
- Camelot - felelte .  

Vendégemen az á lmosság jelei kezdtek mutatkozni; azon kapta magát, hogy a szemhéja le- lecsuklik, s erre ismét feltünt arcá n az a különös, ó don mosoly:
- Fáradt vagyok - mondta -, nem bírok tovább beszélni; de jöjjön velem, leírtam az egészet, elolvashatja, ha é rdekli. Bementünk a szobáj ba. - Eleinte naplót vezettem - mondta az
idegen -, aztán é vek múlva elö vettem a naplót, é s könyvet írtam belöle. Milyen régen volt ez is!
Átadta a kéziratá t, s megmutatta, hogy hol kezdjem:
- Innen olvassa, az elejét már elmondtam. - Az álmosság kö zben végképp elhatalmasodott rajta. Amikor kiléptem ajtaján, hallottam, hogy félálomban ezt mormolja: - Isten minden jókkal áldja meg kegyelmedet, jó uram.
Leültem a kandalló m elött, és megvizsgáltam a kincsemet. Az eleje - a java ré sze - idötöl sá rga pergamen volt. Az egyik lapot jobban szemügyre vettem, s láttam, hogy palimpsestus. A jenki történész régi, homályos ír sa alatt még ré gibb és még homá lyosabb betük tü ntek elö - latin szavak és mondatok, nyilván régi, kolostorokban készü lt legendák töredé kei. Azután visszaté rtem ahhoz a laphoz, amelyet az idegen mutatott, s olvasni kezdtem az itt kö vetkezöket.  

AZ ELVESZETT ORSZÁG
TÖRTÉNETE  

Elsö fejezet
CAMELOT  

"Camelot, Camelot - mondtam magamban. - Nem emlékszem rá, hogy hallottam volna már ezt a szó t. Valószínüleg a bolondokháza neve."
Szelíd, nyugalmas, nyári táj terült el elöttünk, gyö nyörü volt, mint egy álom, és csendes, mintha vasá rnap lett volna. A levegö megtelt virágillattal, bogá rzümmögéssel, mad rcsicsergéssel, de embereket nem lá ttam sehol, nem lá ttam szekereket, semmi sem moccant, nem zajlott az élet. Az út, amelyen já rtunk, inkább kanyargó ösvény volt, paták nyomait láttam rajta, s ké toldalt a füben elmosódott kerékvá gásokat - a kerekeknek tenyérsz lességü abroncsuk lehetett.
Aztán egy tíz év körüli bájos kisl ny jött szembe vel nk; aranyhaja úgy omlott a vállaira, mint egy zuhatag. Feje körül tü zpiros pipacskoszorú t viselt. Ez volt minden dí sze, de elragadó bbat még sohasem lá ttam. Gondtalanul jött az ösvényen, semmi sem bánthatta, nagy béke sugárzott á rtatlan arcáról. A cirkuszos ember ü gyet sem vetett rá; mintha észre sem vette volna. S a kislány - a kislányt sem lepte meg ez a fantasztikus jelmez, mintha naponta lá tna ilyesmit. Olyan közömbösen ment el mellettünk, mint két tehén mellett, de amikor v letlenül meglá tott engem, akkor micsoda változáson ment keresztül! Ké t kezét felemelte, a lába szinte gyö keret vert; szája kinyílt, két szeme tagra meredve, ijedten bámult rám, s az egész kislá ny mintha a rémü lettel vegyes dö bbent kíváncsiság szobra lett volna. Így állt ott, á mulva, valamiféle elképedt igézetben, amíg az ösvény kanyarulatában el nem tüntünk az erd fái mögött. Hogy engem bámult meg így s nem a má sik embert - ez már sok volt nekem, sehogy sem tudtam kiokosodni rajta. S rejtély volt az is, hogy ö csodált meg engem, mit sem t rödve a saját csodálatosságával; bájos kislányokná l nem szoktam meg az ilyen önzetlen magá ról-megfeledkezést. Mindez éppen elég okot adhatott a fejt résre. Úgy mentem tovább, mintha álomban já rnék.
Amint közelebb ért nk a városhoz, lassanként feltü ntek az étet jelei. Elhaladtunk egy-egy zsúptetös, nyomorú ságos kunyhó mellett, s igen hanyagul müvelt szá ntókat és kertecsk ket láttunk közö ttük. Embereket is lá ttunk, nagydarab fé rfiakat; hosszúra n tt, durva, fésü letlen hajuk az arcukba lógott, és állatokhoz tette hasonlóvá öket. Ök is meg az asszonyok is tö bbnyire valami durva darócruhát viseltek, amely jó val a térdük alá rt, azonkívül kezdetleges szandá lféle sarut, sokan pedig vaskarikát a nyakukon. A kisfiúk és lá nyok mind meztelenek voltak, de ezzel, ú gy látszik, senki sem törödött. Engem mindenki megbá mult, ujjal mutogattak, beszaladtak a kunyhó kba és kihívták családtagjaikat, hogy azok is megné zhessenek; útitá rsam viszont egyá ltalán nem keltett feltünést; alá zatosan köszöntek neki, de nem kaptak választ.
A városban, a zsú ptetös kunyhók erdejében itt-ott n hány tekinté lyesebb, ablaktalan köház is állt; az utcák csupán gö rbe és kövezetlen sikátorok voltak; kutyák és gyermekek csapatai j tszadoztak és hanc roztak a napfé nyben, nagy zajjal; elégedett disznók csavarogtak és tú rták a földet a há zak között, az egyik a föútvonal közepén fetrengett a büzhödt sárban, és a családját szoptatta. Aztán távoli katonazenét hallottunk; a hangok egyre közelebb jö ttek, s végül felt nt egy pompás lovasmenet, tollas sisakokkal, ragyogó vértekkel, lobogó zászlókkal, gazdagon kihímzett ujjasokkal, dí szesen felöltö ztetett lovakkal és aranyozott lá ndzsahegyekkel; s ez a menet büszkén haladt elöre a sá rban, a disznók, a meztelen porontyok, a vidám kutyák és a rozoga kunyhók kö zött, s mi is utá namentünk. A kanyargó sikátor végén befordultunk egy másikba, s egyre csak kapaszkodtunk felfel , míg végül felé rtünk a szellös magaslatra, amelyen a hatalmas kastély emelkedett. Kürtszó harsant; a kastélyból egy má sik kürt válaszolt; valaki felkiáltott a várfalakra, ahol páncélinges és sisakos örök sétá ltak, vállukhoz tartva az alabá rdjukat, a szélben csapkodó zászlók alatt, amelyeken egy sárkány durva alakja látszott; aztán a nagy kapu k t szárnya kinyílt, leengedték a felvonóhidat, s a lovasmenet éle bevonult a rideg boltívek alatt; mi is követtük a lovasokat, s csakhamar egy nagy, kövezett udvaron á lltunk, amelynek mind a négy oldalá n bástyák és tornyocskák nyú ltak a kék égbolt felé; aztán a lovasok lenyergeltek, nagy volt a zü rzavar, a futkározá s, a szertartásos ü dvözletváltás, a színek tarka hullá mzásban ö sszekeveredtek, s mindent elöntött a megérkezés eleven, kellemes, kusza lá rmája.  

Második fejezet
ARTHUR KIRÁLY UDVARA  

Amint szerét ejthettem, eloldalogtam útitá rsam mellöl, s megé rintve egy szeré nyebb külsejü ö reg ember vállát, rábeszélö, bizalmas hangon így szóltam hozzá
- Egy pillanatra, barátom, legyen szí ves. Maga is idevaló a bolondokházába, vagy csak látogató ba jött, vagy mit keres erre? Bárgyú n nézett rám, és azt mondta
- Hitemre, nagy jó uram, ímhol e vá rban…
- Köszönöm, elég - mondtam. - Látom, hogy maga is páciens. Elgondolkozva tová bbmentem, de azért a szememet nyitva tartottam, hogy nem bukkan-e fel valahol egy épelméjü ember, akitöl felvilágosítást k rhetnék. Végül az egyik alakot megbízható nak véltem; félreh ztam hát s a fülé be súgtam:
- Nem beszélhetnék egy pillanatra a fö polóval… csak egy pillanatra…
- Kérlek, uram, szü nj meg.
- Mit csináljak?
- Ej, hát hallgass s ne zavarj, ha í gy jobban érted. - Aztán közölte, hogy ö alszakács, s nem ér rá fecsegni, pedig nagy kedve lenne hozzá, mert szörnyen kívá ncsi, hogy honnét szereztem a ruhámat. Mielött faképnél hagyott volna, rá mutatott valakire, s azt mondta, forduljak ahhoz, annak úgysincs egyé b dolga, és külö nben is minden bizonnyal éppen engem keres. Eleven, karcsú fiú volt az illetö, rá kvörös, feszes nadrágban, amitöl gy nézett ki, mint egy kétágú sá rgarépa; öltözeté nek többi része ké k selyemböl s finom csipkékböl meg fodrokból állt; fü rtös, szöke haja volt, és tolldí szes rózsaszínü szaténsapkáját hetykén fé lrecsapva viselte. Arckifejezése jó indulatról tanú skodott, a tartása nelégültségröl. Egészben véve csinos, festeni való jelenség volt. Odajött hozzám, mosolygó és arcá tlan kíváncsisá ggal szemügyre vett; közölte, hogy é ppen engem keres, majd azt mondta: - Apród vagyok.
- Aprónak apró vagy - mondtam -, de miért az enyém? Ingerülten beszé ltem vele, de hát nagyon dühös voltam már. A fiú azonban egy csöppet sem haragudott; úgy lá tszik, észre sem vette a sértést. Azonnal megeredt bel le a szó, s vidá man, gondtalanul, gyerekesen nevetett, miközben egymás mellett sétáltunk az udvaron; máris ú gy beszélt velem, mint egy régi jó barát; ezer dolgot kérdezett rólam meg a ruhámról, de egyáltalán nem vá rt választ, csak fecsegett, fecsegett, mintha maga sem tudná, hogy kérdez sködik s hogy felelnem kellene, mí g végül közbevetö leg megjegyezte, hogy ö az 513-as é v elején szü letett.
A hideg futott vé gig a hátamon. Megálltam, s kissé fakó hangon így sz ltam hozzá
- Bocsánat, azt hiszem, nem hallottam jól. Mondd csak még egyszer… és lassan. Melyik évben szü lettél?
- 513-ban.
- 513-ban! Biz' isten, nem látszik rajtad! Nézd csak, fiacskám, én idegen vagyok, nem ismerek itt senkit: beszélj velem ö szintén, tréfa né lkül. Épelméjü vagy te?
Azt mondta, hogy igen.
- És a többiek itt szintén épelméjü ek? - Hogyne - mondta -, azok.
- Hát nem valami elmegyógyintézet ez? Úgy értem, nem olyan hely, ahová a bolondokat zárják?
- Nem - mondta -, dehogyis.
- Nahát - mondtam - akkor vagy én vagyok örült, vagy valami hasonló szö rnyüség történt. Mondd csak, de ö szintén, igaz lelkedre, hol vagyok én tulajdonképpen?
- ARTHUR KIRÁLY UDVARÁBAN.
Vártam egy csöppet, hogy a borzasztó szavak egészen a velömig hatoljanak, majd azt kérdeztem
- És a te elképzel sed szerint milyen vet írunk most?
- 528-at, június tizenkilencedikét.
Fájdalmasan elszorult a szívem, s azt motyogtam: - Soha többé nem lá thatom viszont a bar taimat… soha, soha többé. Hiszen több mint ezerháromszáz év múlva fognak megszü letni.
Magam sem tudom, mié rt, de valahogy elhittem, amit a fiú mondott. Úgy is mondhatnám, hogy a lelkem hitt neki, de az é rtelmem, az nem. Az értelmem hevesen tiltakozni kezdett; azt hiszem, ez termé szetes. Nem láttam be, hogyan szerezhetnék bizonyosságot, mert tudtam, hogy az emberek kijelentése semmit sem érne - é rtelmem azt mondaná, hogy örültek, s nem venné figyelembe a szavaikat. De egyszerre csak, egészen véletlenü l, rájöttem a helyes módszerre. Tudtam, hogy a hatodik század elsö felében az egyetlen teljes napfogyatkozás Kr. u. 528. június 21-én zajlott le, a Juliá n-naptár szerint, s déli tizenkét óra után három perccel kezdödött. Azt is tudtam, hogy a folyó évre, vagyis az én elké pzelésemnek megfelelöen, 1879- re sehol sem várhat teljes napfogyatkozás. Így tehát, ha sikerül türtö ztetnem a nyugtalans gomat és kívá ncsiságomat, s nem bolondulok meg addig, negyvennyolc óra m lva biztosan tudni fogom, hogy a fiú igazat mondott-e vagy sem.
Ennélfogva, gyakorlati connecticuti ember l vén, elhatároztam, hogy az említett napig és óráig egyáltalán nem is foglalkozom többé ezzel a problémá val, s minden figyelmemet a jelen pillanat körülmé nyeire fordítom; é ber leszek és tettrekész, hogy amennyire csak lehet, befogjam öket a vitorlámba. Egyszerre csak egyvalamit, ez a jelszavam - bá rmilyen rossz lapja van is az embernek, csak játssza ki, é s ne törödjék má ssal. Két lehetöséget gondoltam végig: ha a tizenkilencedik sz zadban vagyok s ör ltek közé kerü ltem és nem bírok elmenekülni, egykettöre magam al gyüröm ezt a bolondokházát, és a fönöke leszek; m srészt, ha való ban a hatodik szá zadban vagyok, annyi baj legyen: három h napon belül az egé sz országnak a fön ke leszek; hiszen k tségkívül én lennék a legmü veltebb ember a kirá lyságban, és ezerh romszáz évnyi elö nnyel indulnék mindenkihez képest. Nem vagyok az az ember, aki sokat vesztegeti az idejé t, ha már hatá rozott és munka á ll elötte; így há t az apródhoz fordultam:
- Nohát, Clarence, ha valóban így hí vnak, légy szíves, tájékoztass egyrö l s másról. Hogy hívják azt az embert, aki idehozott engem?
- Gazdámat, aki a te gazdád is? Nagy r ö és nemes lovag, Sir Kay a neve, udvarmester é s tejtestvére hübé rurunknak, a kirá lynak.
Jól van, csak folytasd; mondj el mindent.
A fiú sok mindent ö sszehordott, de engem egyelöre csak a következök é rdekeltek. Azt mondta, hogy Sir Kay foglya vagyok, s a bevett szoká soknak megfelelöen nemsokára belöknek valami tömlöcbe, ahol kenyéren és v zen tengödhetem, amíg a barátaim ki nem váltanak - ha ugyan már elöbb fel nem fordulok. Beláttam, hogy ez az utóbbi lehetösé g a valószínübb, de nem sokat törtem rajta a fejem, ahhoz túlságosan drága volt az idö. Azután az apród kö zölte, hogy a nagy csarnokban mindjárt véget ér a lakoma, s amint elkezdödik a társalgás meg az ivászat, Sir Kay hí vatni fog, hogy megmutasson Arthur királynak meg a Kerek Asztal körül ülö neves lovagoknak, azután hetvenkedve elöadja majd foglyulejtésem történetét, s hab r valószínüleg t lozni fog egy kicsit, nem lenne illö, ha kiigazí tanám, de nem is lenne tanácsos; mikor pedig véget é r a bemutatásom, zsupsz, gyerünk a t mlöcbe; de ö, Clarence, majd szeré t ejti, hogy idönké nt besurranjon hozzá m, megvigasztaljon é s üzenetet közvetí tsen a barátaimhoz.
Üzenetet a bará taimhoz! Megköszö ntem a fiúnak, egyebet nem tehettem; ekkor odajött egy szolga, és közö lte, hogy hívatnak; így hát Clarence bevezetett, fé lrevont az egyik falhoz és leült mellém.
Hát azt meg kell adni, hogy különö s és érdekes látv ny tárult a szemem elé. A csarnok óriási volt és meglehetö sen csupasz - igen, s harsány ellenté tek találkoztak benne. Magas volt, nagyon- nagyon magas; olyan magas, hogy a mennyezetbordákról és gerendákról al csüngö zászlók valamiféle félhomá lyban lebegtek; a csarnok két végé ben, jó magasan, egy-egy kökorlátos galéria húzódott, az egyiken zenészek foglaltak helyet, a másikon káprá zatos ruhájú nök. A padlót hatalmas fehér és fekete kö kockák borították, melyek már eléggé elvástak és javí tásra szorultak. Díszeket úgyszólv n egyáltalán nem láttam, habár a falakon jókora szö nyegek lógtak, melyeket a jelenlevö k valószínüleg mü vészi alkotásoknak véltek; a szö nyegek mintája csatajeleneteket á brázolt, olyan lovakkal, amilyeneket a gyerekek szoktak pap rból kivágni vagy mézespogácsából megformálni; a lovakon pikkelyes vé rtezetü harcosok ü ltek, s a pikkelyeket kerek lyukak ábrázolták - úgyhogy a lovasok öltözéke mintha t sztaszaggatóval ké szült volna. A csarnok hatalmas kandallójában sá trat lehetett volna tni; kétoldalt kiá lló oszlopaival és faragott párkányá val a székesegyhá zak kapuira emlé keztetett. A falak mentén örö k álltak, mellvé rttel és sisakkal, az alabárdjukon kí vül más fegyverük nem volt - s olyan mereven álltak, mint valami szobrok; igen, könnyen szobornak nézhette volna öket az ember.
E boltozatos, piacté rszerü csarnok kö zepén egy tölgyfa asztal állt, melyet ök Kerek Asztalnak neveztek. Akkora volt, mint egy cirkuszi porond, s rengeteg férfi ü lt körülötte, olyan sokféle és tarka ruhában, hogy káprázott a szem, ha rájuk nézett. Tollas kalapjukat valamennyien a fejü kön tartatták, csak akkor emelték meg egy kicsit, ha szavaikkal kö zvetlenül a kirá lyhoz fordultak.
A legtöbb vendég ivott - teljes ökö rszarvakból; de né hányan még a kenyerüket eszegett k vagy marhacsontokat rá gcsáltak. A csarnokban rengeteg kutya volt, minden emberre á tlagosan kettö esett; várakozó tartásban ültek a lakomázók körül, amíg egy lerágott csont közéhük nem repült, akkor aztá n csapatostul és tö megestül rávetetté k magukat, ádáz kü zdelem indult, és semmit se lehetett l tni, csak kapkodó kutyafejek és csapkodó farkak zü rzavaros ö sszevisszaságát, s a csaholás és ugat s minden egyéb hangot túlharsogott egy ideig; de a lakomázók nem bá nták, mert a kutyaviadal mindenné l jobban érdekelte ket; a férfiak né ha felálltak, odamentek, hogy jobban lássák, és fogadtak a kutyákra, s a hölgyek és a zenészek is á thajoltak a galéria korlátja fölött; idönként pedig elragadtatott kiált sok hallatszottak mindenfelöl. Végül a gyöztes kutya kényelmesen kinyújtózott, mancsai közé fogta a csontot, s morogva rágcsálni kezdte, s bezsírozta maga körül a padlót, mint legalább még tven másik jószá g a csarnok különb zö szögleteiben; az udvar többi tagja pedig visszaté rt elöbbi foglalatosságához s mulatságához.
Ezek az emberek á ltalában illedelmesen és udvariasan beszé ltek és viselkedtek; azt is megfigyeltem, hogy nyugodtan és türelmesen hallgatnak végig ak rkit - persze csak a kutyaviadalok köz tti szünetekben. S bizony, igen gyerekes és együgy társaság volt ez; a leghajmeresztöbb hazugságokat mondtá k egymásnak, vé gtelenül megnyerö s kedves naivitá ssal, ugyanakkor pedig készségesen meghallgatták bá rki másnak a hazugs gait, és nyomban el is hitték. Nehéz volt bármifé le kegyetlen vagy borzalmas dologgal kapcsolatba hozni ö ket, és mégis, folyton csak vérrö l és szenvedésröl meséltek szörnyü históriákat, de olyan ártatlan é lvezettel, hogy szinte megfeledkeztem arró l, milyen há tborzongató dolgok ezek.
Nem én voltam az egyedüli fogoly. Még húszat vagy talán többet is lá ttam a csarnokban. Szegény ördögök, a legnagyobb részü kön iszonyú sebek, zúzódások, vágá sok éktelenkedtek; hajuk, arcuk, ruhá zatuk fekete volt a rászáradt vértöl. Nyilván rendkívü li testi fájdalom gyötörte öket, a fáradtságról, é hségröl és szomjú ságról nem is besz lve; nem kaptak vizet, hogy megmosdjanak, még annyit sem, hogy a sebeiket borogassák; s mégis, egyetlen nyögés vagy só hajtás sem hagyta el az ajkukat, hihetetlenül nyugodtak voltak, é s eszükbe sem jutott, hogy panaszkodni próbá ljanak. Önkéntelenül is arra kellett gondolnom: " Gazemberek - ök is ugyanígy bántak má sokkal, amikor tehették, most pedig, hogy fordult a kocka, maguknak sem várnak semmi egyebet; így hát a filozofikus magatart suk nem lelki edzettségböl, szellemi eröböl vagy értelemböl fakad, hanem csak á llati edzettség az oka; ezek fehér indiánok."  

Harmadik fejezet
A KEREK ASZTAL LOVAGJAI  

A Kerek Asztal körü l folyó beszéd fö ként monológokból állt - a lovagok hosszas elbeszélé sekben számoltak be kalandjaikról; elmesélték, hogy miképpen jutottak foglyaik birtokába, miután megölték a foglyok barátait é s társait, s elvett k tölük paripá ikat és fegyvereiket. Szavaikból úgy vettem ki, hogy ezekkel a gyilkos kalandokkal általá ban nem holmi sé relmeket akartak megtorolni, sem pedig régi viszá lyokat vagy hirtelen támadt konfliktusokat elint zni; nem, tö bbnyire idegenek kö zötti párbajokról volt szó - olyan emberek vívták e p rbajokat, akik be sem mutatkoztak egym snak, s akiknek semmi okuk nem volt az ellenségeskedé sre. Sokszor láttam már, hogy két idegen suhanc találkozik az utcán, s egyszerre kiáltják el magukat: "É n vagyok az erö sebb!", és azután mindjárt ö lre mennek; de mostanáig azt hittem, hogy az ilyesmi csak gyerekek között fordulhat elö, s csak a gyerekkorra jellemzö; ezek a nagy kamaszok azonban pontosan í gy viselkedtek, s mé g büszkék is voltak rá, felnött korukban, söt, idö s fövel is. Mégis, volt valami kedvesség ezekben a nagy, együgyü teremtésekben, valami vonzó és szeretetre méltó tulajdonság. Az egész óvodában, hogy úgy mondjam, együttvéve sem tal lt volna senki annyi észt, amennyi elég lett volna csaléteknek egy hal szhorogra; de rö vid idö múlva az ember nem is töröd tt ezzel, mert belá tta, hogy ilyen tá rsadalomban semmi sz kség nincs az é szre, söt, az ész csak zavaró és gá tló körülmény lenne, megbontaná a társadalom szimmetriáját - talán a puszta lé tezését is lehetetlenné tenné .
Csaknem minden arcró l valami férfias finomság sugárzott; némelyiknek pedig olyan fennkölt és megnyerö volt a kifejezése, hogy a nézöben önké ntelenül is megrekedtek a lekicsinylö szavak s gondolatok. Különösen nemes j indulat és tisztas g uralkodott a Sir Galahadnak nevezett lovag vonásain és a királyéin is; Tavi Lancelot úr hatalmas alakja és büszke tartása pedig nem mindennapi méltóságról és nagyszívüségröl tanúskodott.
Most épp egy olyan jelenet játszódott le, amely az általá nos figyelmet erre a Sir Lancelotra fordí totta. Valami szertartá smester-féle alak jelt adott, hat- nyolc fogoly felá llt, együttesen elö relépett, leté rdelt a köpadlóra, s kezét a hölgyek galériája felé emelve azt a kegyet kérte, hogy szó lhasson a királyné hoz. Az a hölgy, aki a galéria díszes és zsúfolt virá gkoszorújában a legfeltünöbb helyet foglalta el, beleegyezése jeléü l megbiccentette a fejét, s ekkor a foglyok szószóló ja a királyné kezeibe ajánlotta magát és társait, döntsön ö a szabadságukról, vá ltságdíjukról, fogságukról vagy halálukról, ahogy kedve tartja; ezt a megadást, mondta a szószóló, Sir Kay parancsolta rájuk, miután karja erejé vel bátor kü zdelemben legyözte s foglyul ejtette ö ket.
Az egybegyültek arc n, végig az egész csarnokon, sorra gyú lt ki a bámulat és a csodálkozás; a királyné arcáról azonban Sir Kay neve hallatára lehervadt a mosoly, és csaló dás vette át a helyét; az apród pedig mérhetetlenü l gúnyos és megvet hangon ezt súgta a fülembe:
- No hiszen, Sir Kay! Ó, édes uram, hiszi a piszi, mesé lje ezt a csecsszopó knak! Kétszer ezer esztendeig törheti a fejét az emberi csalafintaság, ha m g egy ilyen égbeki ltó hazugságot ki akar agyalni!
Minden szempár komoly figyelemmel Sir Kayre szegezödö tt. Ó azonban állta a sarat. Felemelkedett, ellentmondást nem t rö mozdulattal csendre intette a tá rsaságot, egyáltal n nem jött zavarba. Kijelentette, hogy mindjárt elöadja az egész törté netet, pontosan a té nyeknek megfelelöen, öszintén s az igazsághoz híven, anélkül, hogy bá rmit is hozzátenne; "annakutána pedig", mondotta, "ha ú gy találnátok, hogy dicsöség és tisztesség illet meg valakit, leró hatjátok annak, akinél erösebb kez harcos nem viselt még pajzsot s nem forgatott szablyát a keresztény lovagok közül - annak, aki itt ül k ztetek!" - és Sir Lancelotra mutatott. Ó, Sir Kay mindenkit megnyert ezzel; mesterfogás volt. Azután tovább besz lt, és elmondta, hogy Sir Lancelot kalandokat keresve nemrégiben kardjá nak egyetlen csapás val levágott hét riást, és kiszabadított szá znegyvenkét szüzet; azután továbbment, újabb kalandokat keresve, és meglá tta öt (Sir Kayt), aki elkeseredetten harcolt kilenc idegen lovaggal; erre Sir Lancelot odament, s egymagá ban folytatta a harcot, és legyö zte mind a kilenc ellenfelét; é jszaka pedig csendben felkelt, magára vette Sir Kay páncélját, felült Sir Kay lová ra, és messze fö ldeket bejárt, heves küzdelemben legyözött egy alkalommal tizenhat lovagot s egy másik alkalommal harmincné gyet; mindezeket pedig az elsö kilenccel együtt megeskette, hogy Pü nkösd napján belovagolnak Arthur udvarába, s ott leteszik életüket Guinevra királyné kezébe, mint Sir Kay udvarmester foglyai s lovagi bá torságának zsákmá nyai; íme, fé ltucatnyi már meg is érkezett közül k, s a többiek is itt lesznek, amint felgyógyulnak iszonytató sebeikbö l.
Szavamra, megható volt látni a kirá lyné pirulását é s mosolyát, zavart s boldog arcát meg a Sir Lancelot felé lövellt sokatmondó pillantásait, amelyekért Arkansasban rögtön keresztüllötték volna a derék lovagot.
Mindenki váltig dicsöítette Sir Lancelot vitézségé t és nagylelküség t; én pedig teljesen el voltam k pedve attól, hogy a lovag egymagában, minden segítség né lkül, ennyi gyakorlott harcost tudott legyözni és foglyul ejteni. Csodálkozásomat kö zöltem Clarenceszel, de ez a gúnyolódó , bolondos fiú csak annyit mondott
- És ha Sir Kay felhajtott volna mé g egy tömlö savany bort, most ké tszer annyi gyö zelemröl hallanál.
Búsan ránéztem a fiúra, s egyszerre csak azt láttam, hogy mélységes ké tségbeesés futja el az arcát. Követtem a tekintet t, s láttam, hogy egy nagyon öreg, ö sz szakállú ember, aki bö, fekete lebernyeget viselt, felemelkedik az asztal mellöl, s majdnem tántorogva, agg fejét ingatva, vizenyös pillantás t sorra végigjá ratja a társaság tagjain. Ugyanaz a szenvedö kifejezés, amelyet az apród arcán figyeltem meg, az ö sszes többieknek az arcán is feltünt - némán bámultak, mintha tudnák, hogy türniök kell és nem panaszkodhatnak.
- Haj, most megint megkapjuk - só hajtott a fiú - ugyanazt a régi, unalmas mesét, amelyet már ezerszer elmondott ugyanazokkal a szavakkal, s még el is fog mondani, amí g él, valahányszor teleszívja magát, s a bortól megindul a kereplöje. Uram Istenem, miért is kellett megérnem a mai napot!
- Ki ez?
- Merlin, a hatalmas varázsló és hazug, hogy a gyehenna é getné meg a sok unalomért, amit ezzel az egy meséjé vel okozott! De az emberek félnek tö le, mert parancsolni tud a viharoknak, a villámoknak és a pokol valamennyi ö rdögének, külö nben már rég felhasították volna a bendöjét, hogy annak a mesé nek a gyökerét is kiirtsák belöle. Mindig harmadik szem lyben beszél, hogy szerénynek lássék, mintha nem akarná nmagát dicsöí teni… verje meg az átok, balsors kísé rje a sírig! Ké rlek, jó barátom, költs fel, ha befejezte.
A fiú a vállamra hajtotta a fejét é s aludni készült. Az öreg elkezdte a meséjét, s a fiú kisvártatva csakugyan el is aludt; de aludtak a kutyák, a lovagok, a szolgák és az alabárdosok is. Az unalmas hang csak szólt, szólt; mindenfelöl lágy horkolás válaszolt rá, mintha fúvó shangszerek kísérn k halkan és tapintatosan. Néhányan az asztalra borultak, m sok hátradöltek, s öntudatlanul muzsikáltak nyitott szájukon keresztül; a legyek zavartalanul zümmö gtek és csíptek, a patkányok halkan el bújtak száz kis lyukból, ide-oda futkostak, és mindenütt ké nyelembe helyezték magukat; az egyik felült a király fejére, mint egy mó kus, két mellsö lá ba között egy darabka sajtot tartott, rágcsálta, s a morzsáit együ gyü és hetyke pimaszsággal legurí totta a király arcá n. Egyszóval, békés látvány volt ez, s nyugtatólag hatott a fáradt szemre és a bágyadt szellemre.
Az öregember pedig a következö mesét mondta
- Akkor a király é s Merlin elindula, é s betértek egy remetéhez, aki jó ember vala és nagy orvos. Így hát a remete meggyógyította a király minden sebeit, és jó kenö csöket adott néki; mikoron penig három napja vala már a király a remeténé l, és minden sebei bégyógyultanak, ismét megbírta a lovaglást, és elindulónak. És menve az úton, Arthur. monda: Nincs kardom. Sose bánkódj, monda Merlin, annak okáért vagyok vé ned, hogy lenne kardod.
És továbbmenve elé rkezének egy tóhoz, kinek szépséges t köre vala, és a t nak közepén Arthur megláta egy kinyúló kart fejé r brokátban, és a kar egy szablyát tart vala víz fölé . Íme, monda Merlin, amaz kardot ígé rtem volt néked. Ekkor penig látó nak kisasszonyt, ki a tónak színén já r vala. Minémü kisasszony volna imez? monda Arthur. Íme, a tónak hö lgye, monda Merlin, s a tóban vagyon szikla, abban vagyon mind ez világi helyeknél szépsé gest vidék, mostan penig a kisasszony hozzád fog föni, é s illendö szókkal kérjed, hogy adná néked a kardot. Így jöve a kisasszony Arthur felé, és üdvözlé öt, és Arthur a kisasszonyt. Szép hölgyem, monda Arthur, miném kard ez, kit a ví z fölé kinyújtva látok? Igen akarná m, mert nincs kardom. Arthur király, monda a kisasszony, enyém a kard, és ha megteszed, hogy eljössz szolgá latomra, mikoron hí vnálak, tiéd leszen. Hitemre, monda Arthur, mindent megm velek, ha kévánod. Úgy hát, monda a kisasszony, menj azon bárkában, és evezz a kardhoz, és vedd el hüvelyestü l, annak idején penig majd szolgá latomra hílak. Így Arthur és Merlin leszállónak lovaikról, és köt zék azokat fákhoz, és bémenve a hajó ba, odaevezének a k zhez, ki a szablyá t tartotta vala, Arthur penig megragadó a szablyá nak markolatját és magához vevé. Ekkor a kar meg a ké z víznek alája mene; így ök partra mentek, és lovaikon tovább indulónak. Ennek utána Sir Arthur díszes sá tort láta: Micsodá s sátor imez? Azon lovagé, monda Merlin, kivel utóbb vítál, Sir Pellinore-é, de mostan nincs benne, mert elmene; dolga vala egyik lovagoddal, Egglame- mal, és együtt ví ttanak, de végtére is Egglame megfuta, hogynem mint halálá t lelné, Sir Pellinore penig egé szen Carlionig üzi vala öt, és ímhol látni fogjuk az ú ton. Jót szólasz, monda Arthur, bizon nekem tetszik, immár vagyon kardom, s megvívok véne, és bosszút állok. Uram, monda Merlin, ne míveld azt, mert a lovag vívástól, üzéstöl megfá rada, minek okáért nem illenék véne v nod; különben is nemigen akad lovag ez világon, ki ennek erejét kö nnyen lebírná, imez okért taná cslom néked, hogy azt ne míveld, de bocsássad el az ú tján, ö penig né ked nemsokára szolg latot teszem minekutána yenig megholt, fiai szolgá lnak néked. Elfö hamurost azon nap is, mikoron hú godat hitvesül adod néki. Mindenben az tevö leszek, monda Arthur, amint mondod. Akkor Arthur vevé a kardját és tetszett néki. Mi tetszik néked jobban, monda Merlin, a kard vagy a hü velye? Nékem a kard tetszik jobban, monda Arthur. Nem jót szólasz, monda Merlin, mert a hüvely tíz kardokat is megér, mert amíg rajtad vagyon, semmi véred el nem folyhat, bá rminémü sebeket is tesznek rajtad. Így ügettek lovaikon Carlion fel , és útfokon lát k Sir Pellinore-t, de Merlin olyan vará zslatot tön, hogy Pellinore ne látná Arthurt, és szó talanul ügetne tová bb. Csodálom, monda Arthur, hogy a lovag semmit nem szóla. Uram, monda Merlin, nem láta tégedet, mert ha látott volna, nem ment vala tovább szépszeré vel. Így beérkezének Carlionba, és a lovagok között lö n nagy örvendezés. Mikoron penig halló k kalandjait, bámul k vala, hogy szemé lyét egymagában ellenségekkel szemben állító. De a becsületes lovagok mind mondák, hogy öröm nékik olyan király alatt szolgálniuk, ki egymagában mer kalandra mennie, amiként a többi szegény lovagok.  

Negyedik fejezet
SIR DINADAN, A HUMORISTA  

Úgy véltem, hogy ezt a szemenszedett hazugságot igen egyszerüen és szé pen mondta el az ö reg; de hát én csak egyszer hallottam, s az egé szen más; az elsö alkalommal bizonyá ra a többieknek is tetszett.
Elsönek Sir Dinadan ébredt fel, a humorista, majd csakhamar felköltö tte a társait is egy igen gyatra kis tréfával. Megfogott egy kutyá t, néhány fémbö grét kötözött a farkára és eleresztette, mire a szegény jószág ré mülten rohanni kezdett a csarnokban, a többi kutya csaholva utá navetette magát, mindennek nekimentek, mindent felborí tottak, iszonyú volt a zürzavar, a kavarodás. a fülsiketítö lá rma; a jelenlevö fé rfiak és nök pedig kivétel nélkül a hasukat fogták nevettükben; néhá nyan leestek a szék kröl, és csak ú gy vonaglottak a fö ldön az elragadtatá stól. Mintha taknyos gyerek lett volna mindegyik. Sir Dinadan olyan bü szke volt a tréfáj ra, hogy nem is tudott másról besz lni; újra meg ú jra elmondta, hogy miképpen jutott erre a halhatatlan ö tletre; s mint ahogy az ilyenfajta humoristák szokták, még akkor is nevetett rajta, amikor már mindenki elfelejtette. Annyira fellelkesü lt, hogy szólásra emelkedett és beszé det mondott - persze, humoros beszédet. Azt hiszem, soha é letemben nem hallottam még annyi elcsépelt, ócska viccet egyszerre. Sir Dinadan rosszabb volt a színpadi komikusoknál, rosszabb a cirkuszi bohócoknál. Mélységes szomorú ság fogott el, hogy itt ülök, ezerhá romszáz évvel a sz letésem elött, s jra hallanom kell azokat a vérszegé ny, lapos, molyette vicceket, amelyektö l ezerháromszáz é vvel késöbb, ifjú koromban annyiszor kaptam hascsikarást. Körülbelül arra a meggyözödésre jutottam, hogy új vicceket nem is lehet kitalálni. Igaz, mindenki nevetett ezeken az ó cskaságokon - de há t a közönség mindig nevet, ezt é vszázadokkal késö bb is tapasztaltam. Csak az apród nem nevetett, az örök gúnyolódó. Ö mindig, mindent kigúnyolt, s nem kí mélt semmit. Azt mondta, hogy Sir Dinadan vicceinek nagy része tiszta h lyeség, a többi pedig olyan, mintha megkövült volna. A "megkövü lt" szót igen találónak éreztem, mert nekem is az volt a véleményem, hogy e viccek egy ré szének impozáns korát csakis a geol giai korokkal lehetne meghatá rozni. Ez a szellemes kis gondolatom azonban egyáltalán semmifé le hatást nem tett a fiúra, mivel a geológia akkor még nem volt feltalálva. De azért feljegyeztem magamnak az ö tletemet, azzal a sz ndékkal, hogy egyszer majd az emberiség tudomásá ra hozom, ha mindezeket sikerül szerencsésen átvé szelnem. A jó árut nem kell eldobni pusztán azé rt, mert a piac még nem érett meg a befogadására.
Azután Sir Kay á llt fel, és megindí tva a mesemondómalm t, engem kezdett ö rölni benne. Úgy illett, hogy á térezzem a pillanat komolyságát, és á t is éreztem. Sir Kay elmondta, hogy egy távoli országban talá lkozott velem, ahol csupa barbárok é lnek, éppoly nevets ges köntösben, mint én - a köntö s egyébként vará zserejü, és az a c lja, hogy a viselö jén semmilyen emberi kéz ne ejthessen sebet. Ö azonban, Sir Kay, imádsággal megtö rte a varázs erejé t, azután háromór s küzdelemben megö lte tizenhárom lovagomat, engem pedig foglyul ejtett, pusztán azért hagyva meg az é letemet, hogy bemutathasson a kirá lynak és az udvarnak, amely ú gysem tátott még ilyen csudabogarat. Sir Kay igen nyá jasan beszélt ró lam, és egyszer sem nevezett másnak, mint "roppant ó riásnak", "égígérö borzalmas szö rnyetegnek" vagy "hosszú karmú és agyarú emberevö sárká nynak"; s ezt a fecsegést mindenki szó nélkül bevette, senki sem mosolygott, s mintha észre sem vették volna, hogy azért van némi különbsé g e hangzatos meghat rozások és cseké lységem között. Sir Kay elmondta, hogy el akartam menekülni elöle, é s egyetlen ugrással felszöktem egy ké tszáz röf magas fa tetejére, de ö utá nam hajított egy tehén nagyságú kö vet, amely csaknem minden csontomat ö sszetörte, azután pedig megesketett rá , hogy eljövök Arthur király udvar ba, és alávetem magam az ítéleté nek. Végül kimondta az téletet is: huszonegyedikén dé lben meg kell halnom; de ekkor már maga is unta a történet t, úgyhogy még a dátum bejelentése elött nagyot ásí tott.
Ami engem illet, eddigre meglehetö sen csüggedt á llapotba kerültem; meggyötört elmé mmel alig bírtam má r követni a vitát, amely arról folyt, hogy milyen halá lnemet válasszanak a számomra; volt, aki kétségbe vonta megöletésem lehetö ségét, tekintettel a ruhámban rejlö varázseröre. Pedig csak egy közö nséges tizenöt dolláros konfekció ltöny volt. Annyira mégis eszemnél voltam, hogy megfigyeljek valamit, nevezetesen azt, hogy e förangú urak és hölgyek pompás gyülekezeté ben sokszor olyan kifejezések hangzottak el a legt rgyilagosabb módon, amelyektöl egy komancs-indián is elpirult volna. Ha nyerseséget mondanék, igen messzire elmaradnék a valóságtól. Szerencsére olvastam Tom Jones-t és Roderick Random- ot, valamint más hasonló könyveket, s így tudtam, hogy a legelökelöbb angol föuraknak és hölgyeknek egészen a múlt századig nem sokat vagy semmit se tisztult a modora, valamint az ilyen modorral termé szetesen összefügg erkölcse és viselkedése: söt inkább úgy vehetjü k, hogy az angol tö rténelemben, vagy akár az európai tö rténelemben, csak a jelenlegi, tizenkilencedik szá zad folyamán jelentek meg az igazi urak és hö lgyek elsö ké pviselöi. Mi lenne, ha Sir Walter Scott szerepl inek nem az írótó l kapott szöveget kellene felmondaniuk, amikor megszó lalnak, hanem a maguk nyelvén beszé lhetnének? Olyan szavakat hallanánk Rebekka és Ivanhoe s a bájos Lady Rowena szájából, amelyek manapság mé g egy csavargót is zavarba hoznának. De akik ö ntudatlanul durvák, azoknak minden elég finoman hangzik. Arthur király tá rsasága nem tudott arról, hogy vaskosan beszél, s bennem volt annyi tapintat, hogy ne is ébresszem ennek tudatára.
Elvarázsolt ruhám olyan nagy gondot okozott, hogy valamennyien megkö nnyebbültek, amikor az öreg Merlin egy igen józan javaslattal elhárí totta ezt a nehézsé get. Az öreg megké rdezte tölük, mié rt olyan ostobák - miért nem jutott eszükbe, hogy levetköztessenek. Egy fél perc múlva már anyaszült meztelenül álltam elöttük. És tessék elké pzelni: én voltam ott az egyetlen, aki zavarba jött. Mindenki rólam tá rgyalt, de olyan kö zömbösen, mintha egy fej káposztáró l lett volna szó. Guinevra királyné ppoly naiv érdeklö dést tanúsított, mint a többiek, és azt mondta, még sohasem látott az enyéimhez hasonló lábakat. Ez volt az egyetlen bók, amit kaptam - ha ugyan bóknak lehet nevezni.
Végül kivittek a csarnokból, jobbfel , veszedelmes ruhá imat pedig balfelé. Belöktek egy söté t és szük kis cell ba, ahol némi é telmaradékon és nedves ágyszalmán kívül számtalan patkány társaságá nak örvendhettem.  

Ötödik fejezet
EGY ÖTLET  

Olyan fáradt voltam, hogy még a fé lelmem sem bírt sok ig ébren tartani.
Azzal az érzéssel bredtem, hogy nagyon sokat aludtam. Elsö gondolatom ez volt: "Nahát, milyen furcsát á lmodtam! Azt hiszem, éppen idejében é bredtem fel, hogy ví zbe ne fojtsanak, fel ne kössenek, meg ne égessenek, vagy valami hasonló Most még szundí tok egy kicsit, amí g a sziréna meg nem szólal, aztán bemegyek a gyárba, s végre leszá molok Herkulessel."
De abban a pillanatban rozsdás láncok és lakatok csörgését hallottam, fény villant a szemembe, s Clarence állt el ttem, a pillangó szerü apród! Meglepetésemben tá tva maradt a szám; csaknem elállt a lé legzetem.
- Mi az! - mondtam. - Te még itt vagy? Tünj el a többi á lomképpel együtt! Eredj!
De ö csak nevetett, a maga gondtalan mó dján, s tréfá lkozni kezdett szomorú sorsomon.
- Jó - mondta megad an -, álmodjunk tovább; nem sietös a dolgom. - Milyen álomról beszélsz, kérlek?
- Milyen álomról? Hát arról, hogy Arthur király udvar ban
vagyok, holott Arthur nem is lé tezett; s hogy veled beszélgetek, aki szintén csak a ké pzelet szüleménye vagy.
- Hohó, pompás! É s az is álom-e, hogy téged holnap elégetnek? Hohó, erre válaszolj, ké rlek!
Szavai úgy értek, mint a villámcsapá s. Kezdtem belátni, hogy a helyzetem egy csöppet sem rózsá s, akár álmodom, akár nem; tapasztalatból ismerve egyes álmok életszerü hevessé gét, arra gondoltam, hogy máglyára menni még álomban sem a legkellemesebb dolog, tehát minden tisztességes vagy tisztességtelen eszközzel el kell kerülnöm ezt a sorsot. Ezért kérö hangon így szóltam az apr dhoz:
- Ó, Clarence, fiacskám, egyetlen barátom… mert a barátom vagy, ugye? Ne hagyj el, segíts, gondolkozzunk rajta, hogyan szökhetném meg ebböl a börtö nböl!
- Ugyan, miket beszé lsz! Megszökni! Hiszen a folyosón alabárdos örök á llnak!
- Persze, persze. De hányan, Clarence? Remélem, nem sokan? - Van bel lük egy egész tucat. Nem lehet megszökni tölük. - Majd rövid szü net után tétová zva hozzátette: - É s nemcsak azért… nyomósabb okok is vannak.
- Nyomósabb okok? Mifélék?
- Azt mondják… de nem; igazán, nem merek beszélni!
- Miért, fiacskám, mi a baj? Miért sá padtál el? Miért reszketsz?
- Hogyne reszketné k! Szeretném elmondani, de. ..
- Nohát, ne félj m r, légy férfi… beszélj, fiacskám, kérlek szépen!
Néhány pillanatig még ingadozott a kö zlés vágya és a f lelem között; azt n az ajtóhoz lopakodott, kikukucskált, fü lelt; végül visszajött hozzám, s egészen közel hajolva a fülemhez, elsúgta félelmetes mondanivalóját, iszonyú rettegé sben; mint aki tudja, hogy szörnyü vesz lyes dolgot müvel, s olyasmiröl beszé l, aminek a puszta említéséért is halálbüntetés já rhat.
- Merlin oly gonosz volt, hogy varázskö rt rajzolt e börtö n köré, s most az egész királysá gban nem találsz olyan embert, aki vakmeröen megpróbá lná veled együtt á tlépni ezt a kört! Istenem, irgalmazz, elmondtam! Ó, bará tom, légy jó hozzá m, könyörülj egy szegény fiún, aki a javadat akarja, mert ha elárulsz, v gem van!
Felnevettem, szívbö l, jóízüen, ahogyan már régó ta nem, s azt kiá ltottam:
- Merlin varázskö rt rajzolt! No hiszen, Merlin! Ez a vén szélhámos, ez a fecsegö öreg szamár? Csacsiság, csacsiság, a legnagyobb csacsisá g a világon! Azt hiszem, nincs az az ostoba, gyerekes, bá rgyú, nyúlszívü babonás, aki… ó, Merlin, vigye el az rdög!
De mielött befejezhettem volna, Clarence térdre vetette magát elö ttem, s úgy lá tszott, mindjárt eszét veszti a fé lelemtöl.
- Vigyázz, kérlek! Borzalmas szavak ezek! A börtön falai bármely pillanatban ránk omolhatnak, ha ilyeneket mondasz. Ó, vond vissza a szavaidat, amíg nem késö!
Clarence elképesztö viselkedésétöl azonban nagyszerü ö tletem támadt, és megindult az agymük désem. Ha itt mindenki olyan öszintén és igazán retteg Merlin állító lagos varázserejét l, mint Clarence, akkor egy magamfajta felsöbbrendü emberben feltétlenü l kell lennie annyi ravaszságnak, hogy valamilyen módon ki tudja használni ezt a helyzetet. Törtem a fejemet, s végül megvolt a tervem. Így szóltam a fiú hoz
- Kelj fel. Szedd össze magad; nézz a szemembe. Tudod, miért nevettem?
- Nem… de a Szü zanyára kérlek, ne tedd még egyszer.
- Nahát, megmondom, hogy miért nevettem. Mert én magam is varázsló vagyok!
- Te! - A fiú hátr lt egy lépést, s elállt a lélegzete, mert egy kicsit hirtelen érte a dolog; de az arckifejezése nagyon-nagyon tisztelettudó volt. Ezt gyorsan megjegyeztem magamnak; úgy lá tszott, ebben az ör ltekházában nem kell hogy a szélhá mosnak jó híre legyen, anélkül is elhiszik minden szav t. Folytattam hát a mondókámat:
- Hétszáz éve ismerem Merlint, és - Hétsz…
- Ne szakíts félbe. Merlin már tizenhá romszor meghalt és feltámadt, s minden alkalommal más-más néven lépett fel, egyszer Smithnek hí vták, másszor Jonesnak, Jacksonnak, Petersnek, Haskinsnak, Merlinnek… szóval mindig új álnevet választ. Találkoztam vele Egyiptomban háromsz z évvel ezelött, aztán Indiában, ö tszáz évvel ezelö tt… mindig az utamban van, aká rhová megyek; kezdem már unni. Mint varázsló, nagyon kicsi fiú a szakmában; ismer egy-két ócska trü kköt, de az elemi mutatványoknál nem jutott tovább és nem is fog soha. Vidéken még csak megállja valahogy a helyét… vándorbó dékban meg hasonló kban, hiszen tudod… de az isten szerelm ért, ne tegyen ú gy, mintha szakértö volna… legalá bbis ott ne, ahol igazi müvészek vannak. Nohát, Clarence, é n a jó barátod maradok mindvégig, s cserében te is l gy a barátom. Egy szívességet ké rek töled. Arra kérlek, mondd meg a királynak, hogy magam is vará zsló vagyok… mé ghozzá fö-fö Csiribí és Csiribá és a varázslószö vetség tiszteletbeli elnö ke; egyszóval, azt zenem a királynak, hogy én itt szép csöndesen egy kis h kuszpókuszt készí tek, amitöl az egé sz királyságnak é gnek áll majd a kajaszála, ha Sir Kay tervét vé grehajtják, és nekem bajom esik. Megmondod ezt a kirá lynak?
Szegény fiú, olyan állapotban volt, hogy alig bírt vá laszolni. Annyira megrémült, megzavarodott, annyira kicsúszott alóla a talaj, hogy igazán megsajná ltam. De mindent megígé rt, s nekem is meg kellett ígérnem ú jra meg újra, hogy a barátja maradok, sohasem fordulok ellene, és nem üzö k vele semmilyen var zslatot. Aztán kitámolygott, a falnak tá maszkodva, mint aki súlyosan beteg.
Hirtelen egy gondolat hasított belém: milyen elhamarkodott voltam! Ha a fiú magához tér, bizonyára el fog csodálkozni: miért könyörögtem én, aki olyan nagy vará zsló vagyok, éppen neki, a szegény apr dnak, hogy segí tsen kiszabadulnom ebböl a börtönbö l; okoskodik majd egy kicsit, és ráj n a szélhámossá gra.
Egy óra hosszat rá gódtam ezen az ostoba hibámon, s t bbször is igen csú nya szavakkal illettem magamat. Végül hirtelen á tvillant az agyamon, hogy ezek az á llatok nem tudnak gondolkozni; ezek sohasem okoskodnak; minden jel arra mutatott, hogy é szre sem veszik a szavak és a valósá g közötti ellenté teket. Erre megnyugodtam.
De hiába, az ember már olyan, hogy ha megnyugszik valamiben, mindjárt akad valami más, ami nyugtalanítsa. Eszembe jutott, hogy még egy hibát elkö vettem: fenyegetö ü zenetet küldtem a fiúval, azt ugyanis, hogy valami vará zslatra készülök a börtönben; má rpedig azok, akik a legkészségesebben, legszívesebben és legmohóbban veszik be a csodákat, egyú ttal a leghevesebben vágynak is arra, hogy az ember csodá t tegyen elöttük; mi lesz, ha azt ké rik, hogy mutassam be a tudományomat? Mi lesz, ha felszól tanak, hogy mondjam meg, miféle hó kuszpókuszra készü lök? Igen, nagy baklövést kö vettem el; elöbb ki kellett volna spekul lnom azt a hókuszp kuszt. "Mit csiná ljak? Mit mondhatné k, hogy egy kis idö t nyerjek?" Megint bajban voltam, méghozzá igen nagy bajban… " Lépések hangja! Jö nnek. Ha csak egy percig gondolkozhatnám… Hoppá! Megvan. Nincs semmi baj."
Hát persze, a napfogyatkozás. Az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy Columbus vagy Cortez vagy valamelyik má sik egyszer kijá tszott adunak egy napfogyatkozást a vadak ellen, s rögt n láttam az elö ttem álló lehetös geket. Most én is kijá tszhatom ezt az adut; még csak plá giumot sem követek el vele, hiszen csaknem ezer esztend vel megelözöm a tulajdonképpeni szerzöket.
Clarence bejött, s szomorúan, csü ggedten azt mondta:
- Siettem ü zeneteddel hübé rurunkhoz, a kirá lyhoz, s ö azonnal maga elé vezettetett. Meghült bennem a vé r az ijedségtöl, s már parancsot is akart adni, hogy tü stént engedjenek ki téged, öltö ztessenek finom ruhá kba, és lássanak vendégül rangodhoz méltóan; de ekkor Merlin közbelépett, és mindent elrontott; meggyö zte a királyt arró l, hogy te örült vagy, és nem tudod, miket beszélsz; azt mondta, hogy a fenyegetésed csak ostobaság és tartalmatlan fecsegé s. Hosszasan vitatkoztak ezen, de végül is Merlin gú nyosan azt mondta: "Miért nem nevezte meg azt a hí res varázslatát? Nyilván azért, mert nem tudja." A királyt vá ratlanul elnémí totta ez az érvelé s, nem tudta, mit vá laszoljon rá; és ezért, bármennyire fáj is neki, hogy udvariatlanul kell viselkednie veled szemben, arra kér, vedd figyelembe nehé z helyzetét, és nevezd meg a vará zslatot, ha már elhatároztad, hogy milyen természetü lesz, és mikor fog lezajlani. Ó, kérlek, ne ké slekedj; most minden késedelem csak megk tszerezné és megh romszorozná a vesz lyeket, amelyek amú gy is körülvesznek téged. Ó, légy bölcs, é s nevezd meg a vará zslatot!
Egy ideig hagytam dagadni a csendet, s amikor úgy éreztem, hogy a szavaim elé g hatásosak lesznek már, így szóltam
- Mióta vagyok bezá rva ebbe a lyukba?
- Tegnap estefelé csuktak be. Most reggeli kilenc ra van.
- Ejha! Úgy lá tszik, akkor jó sokat aludtam. Reggeli kilenc óra! Pedig az itteni söt tségböl azt hihetném, hogy még éjfél van. Ma huszadikát í runk, ugye?
- Igen, huszadikát.
- És engem holnap akarnak elevenen elé getni. - A fiú megborzongott. - Hány órakor?
- Pontosan délben.
- Nohát ide hallgass, megmondom, mit üzenek. - Elhallgattam, s egy teljes percig sz rnyü csendben á lltam a rémült fiú elött; azután mé ly, kiszámított, baljós hangon beszé lni kezdtem, s a hangom drámailag beosztott fokonként egyre emelkedett, mí g végül elérte az iszonyatos tetö pontot, amelynél magasztosabbat és m ltóságosabbat mé g soha életemben nem produkáltam: - Menj hát vissza, é s mondd meg a kirá lynak, hogy abban az órában fekete éjf li sötétségbe fullasztom a vilá got; letörlöm a napot az égröl, hogy soha többé ne ragyogjon; nem lesz fény és hö, s a f ld gyümölcsei elrothadnak, a föld népei pedig é heznek majd és kipusztulnak az utolsó szál emberig.
Magamnak kellett a fiút felemelnem, mert ájultan rogyott össze. Átadtam a katoná knak, azután visszamentem a helyemre.  

Hatodik fejezet
A NAPFOGYATKOZÁS  

A nagy csöndben és sötétségben lassanként áté reztem azt, amit addig csak tudtam. A tudás önmagában véve igen sápadt dolog, de amit áté rzünk, az megszí nesedik. Egészen más, ha halljuk, hogy valakit leszúrtak, vagy ha látjuk, mik zben leszúrják. Az a tudat, hogy hal los veszélyben vagyok, a nagy csö ndben és sötétsé gben egyre mélyebb rtelmet nyert; valami furcsa érzé s, az átérzés, centiröl centire vé gigkúszott az ereimen, és megfagyasztotta bennem a vért.
De hála a termé szet bölcs berendez sének, ilyen esetekben úgy szokott lenni, hogy amikor az ember lelki höméröje el r egy bizonyos mé lypontot, nyomban bekövetkezik a fordulat, s az ember összeszedi magát. Feltámad a reménye, azzal együtt a jó kedve, s akkor igen alkalmas állapotban van ahhoz, hogy tegyen valamit ö nmagáért, ha egyá ltalán lehet valamit tenni. Nálam ez a fordulat azonnal felszö kkentette a hömérö higanyát; meg voltam róla gyözö dve, hogy a napfogyatkozásom meg fog menteni, s mellesleg a királys g leghatalmasabb emberévé tesz; a higany már alig fé rt a csöbe, s minden aggodalmam eloszlott. Nem volt nálam boldogabb ember az egész világon. Söt, türelmetlenü l vártam a holnapot, annyira szerettem volna már learatni a nagy sikert s az egész nemzet csodá latának és hó dolatának közé ppontjába kerülni. S abban sem ké telkedtem, hogy a napfogyatkozás ü zletileg is megalapozza a szerencsémet.
Közben egy gondolatot há tratoltam agyam rejtettebb zugaiba. Bennem motoszkált ugyanis az a fé lmeggyözödés, hogy ha ezek a babon s emberek hírül veszik tervezett var zslatom mibenlété t, ijedtükben bizonyára megpróbá lnak alkudozni velem. S amikor lépéseket hallottam, ez a gondolat fokozatosan a felszínre tört, s azt mondtam magamban: "Aha, az alku, nem vitás. Rendben van, ha jó nak találom, el is fogadom; ha pedig nem, egy jottányit sem engedek, és mindent megjátszom, amit csak lehet."
Az ajtó kinyílt, é s néhány fegyveres ör jelent meg a kü szöbön. Vezetöjük rám szó lt:
- A máglya készen ll. Jövel!
A máglya! Minden csepp eröm elszá llt, csaknem ö sszeestem. Ilyenkor nagyon nehé z lélegzethez jutni, az ember óriási gombócokat érez a torkában; de amint visszanyertem a hangomat, azt mondtam
- Itt valami tévedé s lesz… a kivégzé st holnapra tüzték ki. - Új parancsok; elö bbre hozták egy nappal. Igyekezz!
El voltam veszve. Rajtam már nem segí thetett senki. Kábult voltam, szé dültem; nem tudtam parancsolni az izmaimnak; cé ltalanul tá molyogtam, mint aki meghibbant; úgyhogy a katonák megragadtak és magukkal vonszoltak, ki a cellából, vé gig a föld alatti folyosók útvesztö jén, azután fel a vakító napfénybe. Amikor a kastély hatalmas, körülzá rt udvarának kö veire léptünk, mintha villámcsapá s ért volna; az els dolog ugyanis, ami megütötte a szememet, a máglya volt, az udvar kö zepén, s mellette a felhalmozott rözse s egy szerzetes. Az udvarnak mind a n gy oldalán igen né pes közönség foglalt helyet, egym s fölötti sorokban, színpompá s teraszokat alkotva. A király és a kirá lyné a trónján ü lt, s persze ök ketten voltak a legfeltünöbb alakok.
Mindössze egy pillanatig tartott, hogy mindezt é szrevegyem. A következö pillanatban Clarence odasurrant hozzám valami rejtett zugbó l, s diadalmasan és boldogan sugárzó szemmel a fülembe s gta híreit. Ezeket mondta:
- Én intéztem el, hogy megváltoztassá k az eredeti tervet! Mondhatom, nem kis munkámba került. De amikor beszá moltam nekik a tervezett vará zslatról, és lá ttam, mennyire megré mülnek töle, mindj rt tudtam, hogy most meleg a vas, most kell ütni! Ezé rt sorra odamentem mindenkihez, és fá radhatatlanul bizonygattam, hogy a te nap elleni hatalmad csak holnap válik teljessé; ha tehát meg akarják menteni a napot és a világot, téged m g ma ki kell vé gezni, ameddig a var zslatod még csak szövödik, s nem el g erös. Az árgyélusát, nagyon könnyü kis hazugság volt, egé szen egyszerü kital lás, de ha láttad volna, milyen mohón kaptak rajta, s iszonyú rémületü kben úgy fogadták, mintha az égböl pottyant megváltás volna; én pedig az egész idö alatt hol a markomba nevettem, amiért ilyen könnyü szerrel sikerült becsapnom öket, hol meg Istent dicsöí tettem, amiért vé gtelen kegyességé ben a legparányibb teremtményét vá lasztotta eszközül a te életed megment sére. Ah, milyen pompásan sikerült a dolog! Nem is kell igazán bántanod a napot-ó, ne feledkezz meg erröl, igaz lelkedre kérlek, ne feledkezz meg róla! Csak egy kicsi söté tséget csinálj, eg szen picike kis sö tétséget, kérlek, és aztán hagyd abba. Annyi is böven elé g lesz. Látni fogják, hogy valótlant mondtam - azt hiszik majd, hogy tudatlanságbó l -, s meglásd, amint leszáll annak a sötétségnek az elsö árnyéka, fé lörültek lesznek a félelemtöl; s akkor szabadon engednek téged és naggyá tesznek! Eredj hát, vár a dicsöség! De ne feledd - ó, kegyes barátom, kérlek, ne feledd a könyö rgésemet, s ne bá ntsd az áldott napocskát. Az én kedvemért, aki hü barátod vagyok.
Nyomorultan, kétsé gbeesetten kinyö gtem néhány szót - valami olyasfélét, hogy kímélni fogom a napot; s a fiú szeme olyan mé ly és szeretö hál val válaszolt, hogy nem volt szí vem megmondani neki az igazat: hogy jó indulatú elhamarkodottságá val tönkretett és a biztos halálba kü ldött.
Miközben a katonák átvezettek az udvaron, olyan hatalmas volt a csend, hogy bekötö tt szemmel azt hihettem volna, egyedül vagyok, nem pedig négyezer ember között. A nézöközönsé gben senki sem moccant; olyan merevek és sá padtak voltak, mint megannyi szobor; s minden arcra kiült a rettegés. A halotti csendet akkor sem törte meg semmi, amikor a má glya cölöpéhez lá ncoltak; vá ltozatlan csend honolt azalatt is, miközben a rözsét gondosan és idegöl lassúsággal felhalmozták a boká m, a térdem, a combom, a testem kö rül. Akkor egy pillanatnyi szünet s ha lehet, még nagyobb csend kö vetkezett, majd egy ember letérdelt a l bamnál egy lángol fáklyával; a né zök feszülten bá mulva elörehajoltak, s öntudatlanul is felemelkedtek egy kissé az ülö helyeikröl; a szerzetes a fejem fö lé tartotta a kezé t, meröen felné zett a kék égre, é s latin szavakat kezdett hadarni; ebben a tartásban mormolt egy darabig, azután hirtelen elhallgatott. Két-három pillanatig vártam, majd ránéztem: ú gy állt ott, mint aki sóbálvánnyá meredt. A nézök lassan felemelkedtek, mintha ugyanaz az er mozgatná öket, s felbámultak az é gre. Követtem a pillantá sukat: igen, kutya legyek, ha nem az é n napfogyatkozásom kezdödött el mé gis! Ereimen pezsegve vé gigfutott az élet; jjászülettem! A s tétség lassan fogyasztotta a nap korongját, szívem egyre hevesebben dobogott, s a közö nség és a pap még mindig mozdulatlanul bámult az égre. Tudtam, hogy a pillantásuk mindjá rt felém fordul, s megfelelöképpen fel is készültem r . Amikor odanéztek, é letem legmagasztosabb tart sában találtak, karomat egyenesen kinyújtva a nap fel . Óriási volt a hatá s. Az ember látta, hogy a borzongás vé gigfut a tömegen, mint egy hullám. Azután két kiáltá s hallatszott, kö zvetlenül egymás után:
- Gyújtsd meg a má glyát! - Megtiltom!
Elöször Merlin kiá ltott, másodszor a király. Merlin elörelépett - nyilván azért, hogy maga vegye át a fáklyát. Ekkor megszólaltam
- Maradj, ahol vagy. Ha engedélyem nélk l bárki megmoccan - akár a király is - , mennydörgést bocsátok rá és elemésztem villá maimmal!
A nézök gyáván visszahanyatlottak ü löhelyeikre, pontosan úgy, ahogy vártam. Merlin még tétová zott egy-két pillanatig - én kö zben mintha tükön ltem volna. Azután ö is leült, s én nagyot
lélegeztem; tudtam, hogy most már én vagyok a helyzet ura. A király így szó lt:
- Légy irgalmas, jó uram, s ne hajtsd tovább e veszélyes kísérletet, amelyb l szörnyü balszerencse kö vetkezhetik. Nekünk úgy jelentették, hogy k pességeid csak holnap érik el teljes erejüket, de
- Felséged úgy gondolja, hogy a jelentés hazudott? Igen, hazudott.
Szavaim leí rhatatlan hatást keltettek; a kezek mindenütt könyörö gve fellendültek, s a királyt elá rasztotta a kéré sek özöne, hogy bá rmilyen áron is, de vásárolja meg a jó indulatomat, és vessen véget ennek a borzalomnak. A király nagyon is szívesen hallgatott rájuk. Így szólt:
- Kívánj, amit akarsz, nagyrabecsü lt uram, akár a fele királyságomat; csak szüntesd be a varázslatot, és kí méld meg a napot! Nyert ügyem volt. Szívesen a szaván fogtam volna, de há t én
nem tudok napfogyatkozásokat megállítani; nem, erre semmiképp sem vállalkozhattam. Így hát gondolkodá si idöt kértem. A király azt ké rdezte:
- Meddig - ah, meddig, jó uram? Lé gy kegyes; nézd, percröl percre söt tebb lesz. Kérlek, meddig?
- Nem sokáig. Félórát, talán egy órát.
Ezer hang csapott fel, szenvedélyesen tiltakozva, mégsem rövidíthettem meg a határidöt, mert nem emlékeztem rá, meddig tart egy teljes napfogyatkozá s. Valami egyébként sem stimmelt ezzel a napfogyatkozással, s ez nagymértékben nyugtalanított. Ha ez nem az a napfogyatkozás, amelyikre gondoltam, honnan tudjam, hogy a hatodik században vagyok-e, vagy csak lmodom? Istenem, bá rcsak be tudnám bizonyítani, hogy az utóbbi feltevés az igaz! Ismét felt madt bennem a boldogító remény. Ha a fiú nem té vedett a dátumban, s ma csakugyan huszadikát írunk, akkor ez nem a hatodik század. Rendkívül izgatottan meghú ztam a szerzetes ujj t, s megkérdeztem töle, hanyadika van ma.
A mindenit, azt felelte, hogy huszonegyedike! Vá laszától meghült bennem a vér. Kértem, hogy jól gondolja meg a dolgot; de ö biztos volt benne; tudta, hogy huszonegyedike van. Az a szeleburdi apró d megint ö sszekavart mindent! S a napfogyatkozás a várt órában és percben következett be; ezt mindjárt az elején láttam a kastély udvarának napóráján. Hiába, Arthur kirá ly udvarában voltam, és nem tehettem má st, mint hogy éljek a lehetöségeimmel, amennyire csak tudok.
A sötétség fokozatosan nött, s az emberek mindinká bb kétségbeestek. Végül így szó ltam
- Uram, királyom, megfontoltam a dolgot. Azt akarom, tanuljatok ebböl, s ezért még hagyom, hogy a sötétség n vekedjék, és é jszaka boruljon a világra, de rajtad ll, hogy végképp eltörülöm-e a napot, vagy pedig visszaállítom az é gre. Hallgasd meg a felté teleimet: te király maradsz minden birtokod fölött, s továbbra is megkapod a kirá lynak járó tiszteletet és hó dolatot; de engem kinevezel állandó minisztereddé és a hatalom legföbb vé grehajtójává, s szolgálataim fejé ben egyszázalékos jutalékot fizetsz abból a tiszta jö vedelmi pluszból, amellyel az állam jelenlegi bevételé t gyarapítanom sikerül. Ha nem tudok megé lni belöle, senkitö l sem kérek anyagi támogatást. Elfogadható ez az ajánlat?
Förgeteges taps volt a válasz, vég l a király hangja túlszárnyalta a lá rmát
- Le a bilincseivel! Engedjétek szabadon, és hódoljanak neki a förangúak é s az alantasok, a gazdagok és a szegé nyek, mert mától fogva ö a király jobbkeze, hatalmat é s tekintélyt ruhá zunk rá, s a trón legmagasabb lépcsö jére ültetjük! Most, pedig kérlek, oszlasd el a sürüs dö homályt, s add vissza a fényt és a derüt, hogy té ged áldhasson az eg sz világ.
De én így feleltem
- Ha egy közönsé ges halandót megszé gyenítenek, az semmi; de a kirá lyon esnék gyalá zat, ha azok, akik meztelenül látták a miniszterét, nem lennének tanúi e szégyen jóváté telének. Azt kérném tehát, hozzák vissza a ruh imat…
- Azok nem méltók hozzád - szakított félbe a király. - Másféle köntö st hozzatok neki: adjatok reá hercegi öltözéket!
Ez a trükköm bevá lt. Úgy gondoltam, elhú zom az idöt, amíg a napfogyatkozás teljessé nem válik, különben folyton azzal gyötörnének, hogy oszlassam el a sötétséget, s ezt persze nem tudtam volna megtenni. A ruhákkal egy kis haladékot nyertem, de nem eleget. Így hát újabb kifogást kellett keresnem. Azt mondtam, egé szen természetes lenne, ha a király meggondolná magát, és egy kicsit megbá nná az izgalom hatá sára tett kijelenté sét; ezért egy
darabig még csak hadd sürüsödjön a sötétség, s ha egy bizonyos idö mú lva a király még mindig állja a szav t, ismét világos lesz. Ez az ajánlat nem nyerte meg sem a kir ly, sem a többiek tetszését, de nekem ragaszkodnom kellett hozzá.
A sötétség pedig nöttön-nött, és egyre feketébb á rnyék borult a vilá gra, miközben én azokkal a kellemetlen hatodik századi ruhadarabokkal kínl dtam. Végül koromsötét lett, s a tömeg ré mülten felhördült, érezve a hüvös é s baljós éjszakai szellöt, s látva az égbolton felbukkanó csillagokat. A napfogyatkozás beteljesedett, és é n öszintén örü ltem neki - de mindenki más kutyá ul érezte magát, ami egy csöppet sem meglepö. Akkor megszólaltam:
- A király hallgatá sa azt jelenti, hogy állja a szavát. - Felemeltem a két karomat, úgy á lltam egy pillanatig, majd a leghá tborzongatóbb ü nnepélyességgel í gy szóltam: - Oldó djék fel a varázs, és vonuljon tovább ártalom nélkül!
Szavaimra semmi se v laszolt abban a mé ly sötétségben é s síri csendben. De amikor egy-két pillanat múlva ismé t elöbukkant a nap ezüstös karimája, az egybegyültek egyetlen hatalmas ki ltással felugrottak a helyü kröl s felém zú dultak, mint az árv z, elárasztva áld saikkal és hálá juk kifejezésével; s talán mondanom sem kell, hogy Clarence nem volt az utolsó közöttük.  

Hetedik fejezet
MERLIN VÁRA  

Most, hogy politikai hatalom és tekinté ly dolgában a kirá lyság második szem lyisége lettem, ennek megfelelöen b ntak velem. Öltözékem csupa selyemböl, bá rsonyból és arannyal hímzett posztóból állt, s következésképpen igen mutatós és igen kényelmetlen volt. De bíztam benne, hogy a megszokás majd csak kibékít a ruháimmal, s így nem törödtem velü k. A király után én kaptam a kastély legpompásabb lakó termeit. Rikító selyemfügg nyök lógtak mindenütt, de a kö padlót szönyeg helyett csak gyéké nyek takarták, mé ghozzá felemás gyé kények, különfé le növényekböl. Lakásomat egyáltal n nem lehetett ö sszkomfortosnak nevezni. Hiányzott belöle mindaz az apró ké nyelmi berendezés, amely az életet kellemessé teszi. A durva faragá sokkal díszített nagy tölgyfa szé kek még csak megjá rták, de azon túl semmi. Nem volt szappan, nem volt gyufa, nem volt tükör - kivé ve egy fémtükröt, amelyben körülbelü l annyira láthatta magát az ember, mint egy vödör ví zben. S a falakon nem volt egy árva litográ fia sem. Azelött hosszú é veken át litográfi k között éltem, s úgy látszik, ett l belém ivódott é s a tudtomon kívül a természetemmé vá lt valami szenvedé lyes vágy a müvé szetek iránt. Most, hogy körülné ztem ezen a büszke s tarka, de lé lektelen sivársá gon, honvággyal gondoltam vissza East Hartford-i há zunkra, amely vé gtelenül szerény volt ugyan, de azé rt egyetlen szobájá ba sem léphetett be az ember, hogy egy litografált biztosí tási prospektust vagy legalábbis egy háromszínnyomatú háziáldást ott ne találjon az ajtó f lött; s a nappali szobánkat kilenc litográfia díszí tette. De itt még a pompá s fogadószobámban sem volt semmi ké pszerü tünemény, kivéve egy á gytakaró nagyságú, szövött vagy köt tt holmit (helyenké nt stoppolva), amelynek egyetlen sz ne vagy figurája sem volt normális; ami pedig az ará nyokat illeti, azokat maga Rafael sem mázolhatta volna el fé lelmetesebben, hiá ba gyakorolta magát az ö "híres Hampton Court-i kartonok"-nak nevezett szörnyüsé gein. Mondhatom, Rafael megérte a pénzét. Nálunk otthon megvolt néhány ké pének a litográfiá ja, többek között a "Csodálatos halászat", amelyhez ö maga is hozzájárult egy kis csodával - há rom embert rakott bele egy olyan kajakba, amely egy kutyától is felborult volna. Én mindig csodá lattal tanulmá nyoztam Rafael müvé szetét - rendkívü l üdének és eredetinek talá ltam.
A kastélyban még csengö vagy telefon sem volt. Igen sok szolgát bocsátottak a rendelkezésemre, s akik éppen szolgá latban voltak, az el szobában lebzseltek; ha szü kségem volt valamelyikre, oda kellett mennem az ajtóhoz, hogy behí vjam. Nem volt gáz, nem volt gyertya; az ú gynevezett világít st avas vajjal megt ltött bronz edé nyek szolgáltatták, amelyekben égö rongydarabok úszká ltak. Több ilyen bronz lá bas lógott a falakon, s arra mindenesetre jók voltak, hogy a söté tséget kísé rteties homállyá v ltoztassák. Ha az embernek é jszaka ki kellett mennie, a szolgák f klyásmenete kísé rte. A kastélyban nem volt könyv, toll, papír, tinta, s az ablaknak nevezett ny lásokban nem volt veg. Az üveg nagyon jelentéktelen dolognak látszik, amíg van - de amikor nincs, egyszeriben jelentö ssé válik. Nekem azonban talán a cukor, a kávé, a tea és a dohány hi nyzott a legjobban. Beláttam, hogy affé le Robinson Crusoe vagyok, aki egy lakatlan szigetre került, többé-kev sbé szelíd á llatok társaságá ba, s ha elviselhetö vé akarom tenni az letemet, az ö pé ldáját kell kö vetnem - vagyis az a feladatom, hogy mindent feltaláljak, megszerkesszek, lé trehozzak; á tszervezzem a dolgokat; munkára fogjam az agyamat é s a kezemet, s azutá n fáradhatatlanul dolgozzam. Hát ez éppen nekem való dolog volt.
Az elsö idökben sz rnyen zavart valami - az a mérhetetlen rdeklödés, amelyet az emberek irántam tanúsí tottak. Úgy látszott, az egész nemzet szeretne megnézni magának. Hamarosan kiderült, hogy a napfogyatkozá s halálra rémí tette a brit vilá got; hogy amíg tartott, széltében- hosszában, páni fé lelem fogta el az eg sz országot, s a templomok, remetelakok és kolostorok zsúfolá sig megteltek imá dkozó és síró-rí vó nyomorultakkal, akik azt hitték, hogy itt a világ vé ge. Azután híre ment, hogy a borzalmas eseményt egy idegen, egy hatalmas vará zsló idézte elö, aki most Arthur kirá ly udvarában tartó zkodik; hogy elfú jhatta volna a napot, mint egy gyertyát, s éppen el is akarta fújni, amikor megvásárolt k a jóindulatát, s erre, ö feloldotta a vará zslatot és most kö ztiszteletnek ö rvend, mint olyan ember, aki minden segítség nélkül megmentette a vilá got a pusztulástól s a világ népeit a haláltól. Ha meggondolják, hogy ezt mindenki elhitte, s nemcsak hogy elhitte, de nem is álmodott arról, hogy kételkedjék benne, könnyen meg fogják érteni, hogy egész Britanni ban nem akadt olyan ember, aki ne gyalogolt volna szí vesen ötven mérfö ldet, csak hogy egy pillantást vethessen rám. Persze mindenütt é n lettem a fötéma - minden egyéb a há ttérbe szorult; mé g a király személy nek az érdekessé ge és nevezetessé ge is hirtelen megcsappant. Huszonnégy órán belül elkezdtek befutni a küldötts gek, s attól fogva két héten át egyre csak jöttek. A falu és az egész vidék zsúfolásig megtelt. Naponta egy tucatszor is ki kellett mennem, hogy megmutassam magamat e hódoló és rettegve tisztelö t megeknek. A végén már csakugyan terhessé vált a jelenlétük, annyi idömet elrabolta, és annyi fáradságot okozott; persze ugyanakkor j l is esett a nagy ü nneplés meg a hó dolat, amelynek a kö zpontjába kerültem. Merlin koma valósá ggal belezöldült az irigységbe és a méregbe, s ez nagy elégtételt jelentett a szá momra. Csak egyvalamit nem rtettem: senki sem kért tölem autogramot. Clarence-nek is szó ltam erröl. Biz' isten, meg kellett magyaráznom neki, hogy mi az! Akkor közölte, hogy néhány tucatnyi papon kívü l senki sem tud í rni-olvasni az orszá gban. Nahát, ehhez szó ljanak valamit.
S egy másik dolog is nyugtalanított egy kissé. A kíváncsi sokasá g csakhamar suttogni kezdett, hogy újabb csodát kíván. Ez természetes volt. Ha távoli otthonukba hazaérve eldicsekednek azzal, hogy látták azt az embert, aki parancsolni tud az egek boltozatán mozgó napnak, és a nap engedelmeskedik neki, felebarátaik bizonyára felné znek rájuk, és valamennyien irigylik öket; de ha azt is elmondhatj k, hogy a saját szemükkel láttak egy csodatételt - nahát, akkor az ö megbámulásukra is messze földröl ö sszesereglenének az emberek. S a tömeg nyomása egyre erösbödött. Tudtam még egy holdfogyatkozásról is, egész pontos adatokkal, nappal é s órával; de az mé g nagyon messze volt. Két évig kellett volna várni. Nem tudom, mi mindent adtam volna egy iparengedélyé rt, hogy elöbbre hozhassam és most használjam fel, amikor nagy volt irá nta a kereslet. Borzasztóan sajná ltam, hogy így ká rba vész az egész, s amikor elkésve mé giscsak bekö vetkezik majd, semmi hasznom sem lesz bel le. A szállítási hatá ridönek egy hó nappal való kitolá sa még lehetövé tette volna az áru rtékesítését, de két esztendö tá vlatában nem tudtam spekulálni vele, s gy lemondtam róla. Azután Clarence megtudta, hogy az ö reg Merlin nagyban á skálódik ellenem az odagyült tö megek között. Azt terjesztette, hogy szélhámos vagyok, s azért nem elégítem ki a nép csodavágyát, mert nem is tudom. Beláttam, hogy tennem kell valamit. Azonnal ki is gondoltam egy tervet.
Föminiszteri tekint lyem segítségé vel börtönbe vetettem Merlint - ugyanabba a cellába, amelyben magam is raboskodtam. Azután trombitás h rnökök révén kö zhírré tettem, hogy az államügyek a következö két h tben teljesen lekö tnek, de két hét m lva lesz egy kis szabad idöm, s akkor mennyei tü zekkel felrobbantom Merlin kövárát; addig is, jól vigyá zzon magára, aki a rágalmazóimra hallgat. Továbbá, ezúttal csak ezt az egy csod t fogom vé grehajtani, többet nem; akik nem lesznek megelégedve és morogni próbá lnak, azokat lovakká változtatom, és ilyen formában hasznosítom. Erre mindjárt csend lett.
Clarence-et többé- kevésbé a bizalmamba fogadtam, s titokban munkához láttunk. Közöltem vele, hogy a tervezett csoda némi elöké szítést igényel; s ha ezekröl az elö készületekröl bá rkinek szólni mer, nyomban szörnyethal. Ezzel aztán töké letesen lepecsé teltem a száját. Titokban elöállí tottunk néhány hekto elsörendü lö port, s fegyvermü veseim egy villámhá rítót és némi dr tot is készí tettek a felü gyeletem alatt. , Annak az öreg kö várnak nagyon vastag volt a fala s már eléggé omlatag, mert még a rómaiak építetté k, több mint né gyszáz évvel azelö tt. Valami nyers szépsé g is volt benne; tö vétöl a csúcsáig befutotta a repkény; messziröl úgy lá tszott, mintha pikkelyes páncé ling borítaná. Egy magányos dombon állt, körülbelül félmérföldnyire a kastélytól; jól lehetett látni.
Éjszakánként dolgoztunk, elhelyeztük a lö port a várban - bel lröl kiemeltünk n hány követ, s a l port magukba a falakba tömtük bele, amelyeknek a talpa tizenöt láb vastag volt. Tíz-tíz litert helyeztünk el, kör lbelül egy tucatnyi helyen. Ezzel a mennyisé ggel akár a londoni Towert is felrobbanthattuk volna. A tizenharmadik é jszakán felállí tottuk a villámhár tónkat, beleá gyaztuk az egyik lö poros fészekbe, s drótokat vezettünk róla a többi fé szekhez. Kiáltványom napja ta mindenki elkerü lte ezt a helyet, de a tizennegyedik nap reggelén jobbnak lá ttam, ha kürtöseim révén még egyszer figyelmeztetem a né pet, hogy húzódjé k tisztes távolba - legalább egy negyedmérföldnyire. Azután közhírré tétetett, hogy huszonnégy órán belül végrehajtom a csodát, elötte azonban figyelmeztetni fogom a közönséget; ha nappal lesz, felhú zatom a zászlókat a kastély bástyá in, éjszaka pedig f klyákat gyújtatok ugyanott.
Akkoriban meglehetö sen zivataros idö j rta, s így nem nagyon féltem a kudarctól; egy-két napos késés eseté n pedig arra hivatkoztam volna, hogy az államügyek még mindig lekö tnek, s a népnek vá rnia kell.
Persze vakító, ver fényes napunk volt - három hét óta szinte az elsö felh tlen nap; mindig í gy szokott lenni. Bezárkóztam termeimbe, és lestem az idöjárá st. Clarence idönként beugrott hozzám, é s közölte, hogy a nép izgalma nöttö n-nö, s roppant tö megek nyüzsögnek az egész környé ken, ameddig csak el lehet látni a bá styákról. Végül is fújni kezdett a szél, és megjelent egy felhö - méghozzá a legjobb helyen s é ppen alkonyatkor. Egy ideig figyeltem a távoli felhöt, amint dagad és feketedik, majd úgy véltem, itt az ideje, hogy elölé pjek. Elrendeltem, hogy gy jtsák meg a fákly kat, Merlint pedig engedjék ki a bört nböl és vezessék hozzám. Negyedórával késö bb felmentem a mellv dre, s ott talá ltam a királyt meg az udvart, belebá mulva a sötétbe Merlin vára felé. Olyan sötét volt m r, hogy nem lehetett messzire lá tni; a nézök és az ódon bástyák r szint mély árnyé kban álltak, ré szint a faligyürü kbe illesztett nagy fáklyák piros fé nyében, s igen fest i képet nyú jtottak. Merlin komor hangulatban megé rkezett. Így szóltam hozzá :
- El akartál é getni elevenen, holott semmit sem vé tettem ellened, legutóbb pedig megpróbálkoztál a szakmai hitelem ront sával. Ezért én lehívom az egek tüzeit, és a levegöbe röpí tem a váradat, de a korrekt magatartás gy kívánja, hogy elöbb téged is szó hoz engedjelek; ha tehát úgy gondolod, hogy képes vagy megtörni a vará zsomat és elhárí tani a tüzet, tessé k, állj a starthoz, az elsö futam a tié d.
- Képes vagyok rá, jó uram, és meg is teszem. Mindjárt meglátod.
Egy képzelt kört rajzolt a bástyatet kökockáin, majd elégetett benne egy csipetnyi port, amelynek illatos fü stjétöl mindenki h trahökölt, keresztet vetett és igen kínosan é rezte magát. Azután Merlin mormolni kezdett, s a kezével jeleket rajzolt a levegöbe. Lassanként valamifé le önkívületi á llapotba lovalta mag t, s a karjai úgy forogtak, mint a szé lmalom vitorlája. Közben a vihar csaknem elért hozzá nk; a fáklyák vadul lobogtak a szé lben, s az árnyé kok ide-oda imbolyogtak; lehulltak az elsö esöcseppek, a táj koromsötét volt kö rülöttünk, a vill mok szeszélyesen cikázni kezdtek. Tudtam, hogy a villá mhárítóm megtelik töltéssel. A várt esemény minden pillanatban bekövetkezhetett. Ezért így szóltam
- Elég idöt kaptá l. Minden lehetöséget megadtam neked; és nem akadályoztalak. Világos, hogy gyö nge a varázseröd. A játékszabályok szerint most rajtam a sor.
Vagy három büvé szmozdulatot csiná ltam a levegöbe, s akkor iszonyatos dö rrenés hallatszott, az öreg vár darabokban röpült fel az égre, a tüz úgy tört fel a helyén, mint egy hatalmas, vulkanikus szökökút, fényes nappallá vá ltoztatta az éjszak t, és ezer holdnyi területen látható vá tette az odagyü lt embereket, akik hasra vágódtak az ltalános megdö bbenésben. Aztán egy hétig malter- és köesö hullott azon a tá jon. A jelentés legalá bbis így szólt; lehet, hogy a té nyek módosították volna.
Fölöttébb hatá sos csoda volt. A kastély körüli ideiglenes lakosság kellemetlen tömege eltünt. Másnap reggel sokezer kerékvágá s látszott a sá rban, de mind kifelé vezetett. Ha történetesen ú jabb csodát hirdetek, még a seriffel sem tudtam volna nézöközöns get toboroztatni hozzá.
Merlinnek ezzel befellegzett. A király be akarta szüntetni a fizeté sét, söt, számü zni akarta, de én k zbeléptem. Azt mondtam, még hasznos munkát vé gezhet az idöjóslá s terén és más ilyen apróbb ü gyekben, s én majd idönként a hóna alá nyúlok, ha azok a siralmas szalonmutatványai csödöt mondanak. A várából nem maradt kö kövön, de én rávettem a kormányt, hogy épí ttesse újjá, neki pedig azt taná csoltam, adja ki alb rletbe, de ö túls gosan gögös volt ehhez. Ami pedig a hálát illeti, még csak azt se mondta, hogy köszönöm. Nehéz pasas volt, akárhogyan is vessz k; de hát nem is v rhatjuk senkitöl, hogy jó képet vá gjon, ha ilyen csú nyán leégették.  

Nyolcadik fejezet
A FÖNÖK  

Nem rossz dolog, ha roppant hatalmat ruh znak az emberre, de még jobb, ha ennek az egész világ alá veti magát. A Merlin-vár epizó dja megerösítette a hatalmamat, söt s rthetetlenné tette. Ha azelött talán voltak is irigyeim é s bírálóim, hangulatuk most tök letesen megvá ltozott. Egyetlen ember sem akadt a királysá gban; aki ésszerü nek látta volna, hogy beleüsse az orrát a dolgaimba.
Én a magam részér l hamar megszoktam a helyzetemet és a körülményeimet. Eleinte, amikor reggel felébredtem, egy ideig még mosolyogva gondoltam az "á lmomra", és vá rtam, hogy mikor szó lal meg a Colt-gyár szirénája; de azut n ez is elmúlt, s végül teljes mért kben fel tudtam fogni, hogy csakugyan a hatodik században és Arthur király udvar ban élek, nem pedig egy örültekh zában. Ezekután éppoly otthonosan éreztem magam ebben a szá zadban, mint ahogy b rmely másikban é rezhettem volna magam; s ami azt illeti, nem cseré ltem volna el a huszadikért. Gondolják csak meg, milyen lehetösé geket kínált a hatodik század egy szakképzett, eszes, bátor embernek, hogy merész vá llalkozásokba fogjon és naggyá n jön az egész orsz ggal együtt. Ennél tágabb mükö dési terület még sohasem létezett; s az enyém volt az eg sz; semmi konkurencia; sehol egy ember, aki tehetség dolgában csecsemö ne lett volna hozzám ké pest; ezzel szemben mi lennék én a huszadik században? Legfeljebb müvezetö egy gyárban, semmi más; s ha valaki találomra kivetne egy nagy hálót a f utcán, száz olyan embert fogna vele, aki különb, mint é n.
Mekkorát ugrottam! Akaratlanul is folyton erre kellett gondolnom, és é ldelegtem rajta, mint aki olajra bukkant. A történelemben mé g csak megközelítö leg sem találtam ilyen példát, legfeljebb a József t; és József pé ldája is csak megkö zelítette az enyé met, de nem érte el egészen. Valószínü ugyanis, hogy mivel József ragyogó pénzügyi képességei csak a fáraónak hajtottak hasznot, a közvé lemény meglehetös ellenszenvvel tekintett rá; én azonban az egész kö zönségnek szívess get tettem a nap megmentésével, s í gy végtelenül né pszerüvé váltam.
Senki se mondhatja, hogy csupán árnyé ka voltam a kirá lynak; én voltam a lényeg; a király volt az árnyék. Roppant hatalommal rendelkeztem, s nemcsak névleg, mint ahogyan lenni szokott; nem, én eredeti, hamisí tatlan, szavatolt hatalommal rendelkeztem. Ott álltam a vilá gtörténelem má sodik nagy korszaká nak forrásánál; l ttam, amint ez a cs rgedezö forrás egyre mélyül és szélesedik és óri si hullámokban hö mpölyög a távoli századok felé; lá ttam a trónok hossz sorának árnyéká ban felbukkanó magamfajta kalandorokat: a Montfortokat, Gavestonokat, Mortimereket, Villierseket; a há borúkat szító és hadjáratokat vezetö francia kegyencnö ket és II. Károly szajháit jogarral a kezükben; de egyetlenegy sem akadt ebben a menetben, akit hozzá m lehetett volna mé rni. Én páratlan voltam, és boldoggá tett az a tudat, hogy ezt a tényt tizenhárom és fél évszá zadon át nem lehet megdönteni vagy ké tségbe vonni.
Igen, a hatalmam fel rt a királyéval. Ugyanakkor volt egy másik hatalom is, amely felülmúlta mind a kettönkét együttvéve. Az egyházra gondolok. Nem akarom eltitkolni ezt a té nyt. Ha akarnám, sem tudnám. De most ne törödjü nk ezzel; késöbb, a maga helyén még szó lesz róla. Kezdetben nem gyült meg vele a bajom - legalábbis nem annyira, hogy szót rdemelne.
Milyen különös, milyen érdekes orsz gba kerültem! És a nép! Soha még olyan furcsa, együ gyü, hiszékeny embereket - szavamra, nyulak voltak mindahányan. Az olyan embernek, aki egészséges, szabad légkörben született, kínos volt hallgatnia alá zatos és szívböl jövö hüsé gnyilatkozataikat, amelyeket királyuk, egyházuk és nemess gük elött tettek; mintha több okuk lett volna szeretni s tisztelni a kirá lyt, az egyházat é s a nemességet, mint a rabszolgának a korbácsot, mint a kutyának az idegent, aki belérúg Uramisten, hiszen mindenféle királys g, bármilyen mérs kelt is, mindenfé le arisztokrácia, , bármilyen szerény is, sérti az emberi méltóságot; de ha az ember ilyen rendben született é s nött fel, talán sohasem jön rá erre magától, s ha másvalaki mondja, nem hiszi el neki. Az embernek szé gyellnie kell a fajt ját, ha meggondolja, hogy miféle tajték kerü lt mindig a tró njaira, a jognak vagy az értelemnek a legcsekélyebb igazolása nélkül, s hogy miféle hetedrangú figurák szerepeltek mindig az arisztokrácia soraiban olyan uralkodók és nemesek, akik soha ki nem kecmeregtek volna a nyomorból é s a homályból, ha felebarátjaikhoz hasonlóan ö nmaguknak kell megkü zdeniük a sorssal.
Arthur király brit nemzetének java ré sze egész egyszerü en rabszolga volt, s ezt a nevet is viselte és a nyaká ban a vaskarikát; a többieket másként hívták, de valójá ban éppen olyan rabszolgák voltak; embereknek és szabadoknak képzelt k magukat, s azt á llították magukró l, hogy emberek és szabadok. De ha az igazságot nézzük, a nemzet l tezésének egy cé lja volt csupán, egyetlenegy: csú szni-mászni a kirá ly, az egyház és a nemesség elött; rabszolgamunkát vé gezni nekik, vért izzadni nekik, é hezni, hogy ök jó llakjanak, robotolni, hogy ök já tszhassanak, fené kig felhajtani a nyomorúság pohará t, hogy ök boldogok lehessenek, meztelen l járni, hogy ök selymeket és é kszereket viselhessenek, adót fizetni, hogy nekik ne kelljen adót fizetniük, egy egé sz életen át alá zatoskodni és hajlongani, hogy ök büszkén já rhassanak, és fö ldre szállt isteneknek ké pzelhessék magukat. S mit kapott a nemzet mindezért? Bilincseket és megvetést; s olyan együgyü volt, hogy még a figyelemnek ezt a fajtáját is megtiszteltetésnek rezte.
Öröklött eszmék - furcsa egy dolog ez, érdemes közelebbr l szemügyre venni s megvizsgálni. Nekem is megvoltak a magam öröklött eszméi, a kirá lynak és népének is; ezek az eszmék mindkét részröl olyan mederben folytak, amelyet kim lyített az idö é s a megszokás; aki elhatározta volna, hogy ésszel és é rvekkel új irányt szab nekik, igen hosszú lejáratú k telezettséget vá llalt volna magára. Arthur népe példá ul azt az eszmét ö rökölte, hogy akinek nincs címe é s hosszú családfá ja, a vele szü letett adottságoktó l és képességektö l függetlenül annyi csupán, mint egy állat, egy bogá r, egy rovar; én pedig azt az eszmét örököltem, hogy az olyan emberi szarkák, akik ké pesek öröklött mé ltóságok és meg nem szolgált címek pávatollaival é keskedni, csupán gú nyos nevetést é rdemelnek. A mód, ahogy é nvelem bántak, furcsa volt, de term szetes. Gondoljanak arra, hogyan tekint az á llatkerti ör és a közönség az elefá ntra, s akkor fogalmat alkothatnak róla. Csodálják ugyebár az elefánt hatalmas méreteit és rendkí vüli erejét; bü szkén beszélnek arról, hogy az elef nt száz csodára k pes, amely az fö erejüket messzi meghaladja; éppoly büszkék arra is, hogy az elefánt aká r ezer embert is megfutamít haragjá ban. De vajon ezért már maguk közül való nak tartják az elef ntot? Nem; erre a gondolatra még a legrongyosabb csavargó is elmosolyodnék. Nem tudná megé rteni; nem tudná elfogadni; sehogy sem férne a fejébe. Nos a királynak, a nemeseknek és az eg sz nemzetnek a szem ben, beleértve a rabszolgákat és a csavargókat is, én csak egy ilyen elefá nt voltam és semmi más. Csodáltak és fé ltek tölem, de csak úgy, mint ahogy egy állatot csodálnak vagy ahogyan félnek töle. Az állatnak nem hó dolnak, s nem hó doltak nekem sem; mé g csak nem is tiszteltek. Nekem nem volt csalá dfám, nem volt örö klött címem; s ezé rt a király és a nemesek szemében puszta levegö maradtam; a nép bá mulattal és rettegé ssel tekintett rám, de minden hódolat n lkül: az öröklö tt eszmék erejéné l fogva el sem tudta képzelni, - hogy a hódolat egyebet is megillethet a csalá dfán és a nemesi c men kívül. Ebböl is láthatjuk, mit ért el a ró mai katolikus egyhá z, ez a szörnyüsé ges hatalom. Két-három rövid é vszázad alatt az emberek nemzetét fé rgek nemzetévé alakította át. Mielött az egyház megszerezte volna a világuralmat, az emberek emberek voltak, egyenesen tartották a fejü ket, s volt bennük emberi büszkeség é s méltóság és fü ggetlenség; s ha valaki naggyá lett s magas állásba került, azt tö bbnyire a teljesítm nyeinek köszö nhette, nem pedig a születésének. De akkor elöretört az egyház, a maga kis pecsenyéjével, amit meg akart sü tni; okos volt, ravasz volt, hét bö rt is le tudott nyú zni egy macskáról, vagy egy nemzetröl; kitalálta a kirá lyok "isten kegyelméböl" való jogát, és sz vósan körülbá styázta azt a Hegyi Beszéd törvé nyeivel - amelyeket kiforgatott nemes sz ndékúkból, hogy egy gonosz szándé kot szolgáljanak; alázatosságot pré dikált (a kö zembernek), engedelmességet a f rangúakkal szemben, az önfeláldozás gyönyörüségét; azt prédikálta (a közembernek), hogy szelíden viselje el a sérelmeket; tü relmet prédikált (a közembernek, mindig csak a kö zembernek), alacsonylelküséget, belenyugvást az elnyomatásba; bevezette az örökö lhetö rangot és nemességet, és arra tanította a világ összes keresztény népeit, hogy hajoljanak meg elötte és imádjá k. Ez a méreg még az n születésem é vszázadában sem sz vódott fel a kereszténység vér böl, s a legkivál bb angol közember is megnyugvással né zte, hogy nála hitv nyabb személyek továbbra is arcá tlanul elfoglalnak számos olyan állá st, mint például a lordságot és a tró nt, amelyre ö még csak nem is pályá zhatott, hazájának groteszk törvényei következtében; sö t, az angol kö zember nemcsak belenyugodott ebbe a különös á llapotba, de még arról is meg tudta gyözni önmagát, hogy büszke rá. Úgy látszik, az ember mindent kibír, ha beleszületik é s ha ránevelik. Persze, ez az örö klött kórság, a rangoknak és cí meknek ez a tisztelete megvolt a mi amerikai vérü nkben is - tudom; de amikor én elhagytam Amerikát, már nem létezett - vagy ha mégis, csak elenyé szö mértékben. Csökevényei a nyegle ficsúrokra é s úrhölgyekre korl tozódnak. S ha egy betegség lesüllyedt erre a színvonalra, bízvá st elmondhatjuk, hogy már nem veszé lyes.
De hadd térjek vissza arra a fonák helyzetre, amelyet Arthur király udvar ban elfoglaltam. Óriás voltam itt a törpék között, felnött ember a gyerekek között, felsöbbrendü é rtelem a szellemi vakondok között: minden ésszerü mé rték alapján az egyetlen valóban nagy ember az egész brit világban; és mégis, akárcsak sz letésem korának t voli Angliájában, egy birkaeszü gróf, ha vissza tudta vezetni hosszú csal dfáját egy kirá lyi szajháig, akit kéz alatt szereztek be a londoni nyomornegyedekböl, különb ember volt nálam. Arthur birodalmában mindenki földig hajolt egy ilyen személy elött, és mély tisztelettel pillantott fel rá, még akkor is, ha a hajlamai éppoly alacsonyrendüek voltak, mint az é rtelme, s az erkö lcsei olyan alantasak, mint a sz rmazása. Az ilyen személy bizonyos alkalmakkor leülhetett a kirá ly jelenlétében - n soha. Könnyen szerezhettem volna valamilyen címet, s ezáltal nagyot emelkedtem volna mindenkinek a szemé ben, még a királyé ban is, aki a cí meket adományozta. De én nem kértem ilyesmit, s amikor felajánlották, visszautasítottam. Az én felfogá sommal nem lelhettem volna benne semmilyen örömet; s különben is illetéktelenül jutottam volna hozzá , mert amennyire a családom történet t ismerem, egyetlen ösöm sem büszké lkedhetett címeré ben a törvénytelen származást jelké pezö "fattyú zsineggel". Nekem csak az olyan cím adhatott volna igazi és öszinte elégedettséget, bü szkeséget és öné rzetet, amely a nemzettöl ered, a c mek egyetlen jogos forrásából; remé ltem, hogy ilyen cí met sikerül majd kivívnom; tisztessé ges és becsületes munkámmal ki is ví vtam az évek folyam n, s nemes és tiszta büszkesé ggel viseltem. Ez a cím elöször véletlenül hangzott el egy falusi kovács száj ból, mindenki nagyon szerencsé snek találta, és helyeslö neveté ssel továbbadta; tí z napon belül bejá rta az egész kirá lyságot, és é ppoly ismertté vá lt, mint a király neve. Azután sohasem illettek más elnevezéssel sem a nemzet körében, sem az uralkodó tan csában, ahol komoly államügyekr l folyt a vita. Ez a cím, mai nyelvre lefordítva, körülbelül így hangoznék: A FÖNÖ K. A Fönök, akit a nemzet választott. Ez megfelelt nekem. És igen magas cím volt. Kevés ember mondhatja el magáró l, hogy ö " a" nem﷓tudom micsoda; én elmondhattam. Ha valaki a hercegrö l, a grófról vagy a püspökröl beszé l, honnét lehessen tudni, hogy melyikre gondol? De ha a kirá lyról, a királyné ról vagy a Fönökr l beszéltek, nem kellett bövebb magyarázat.
Nos, ami a királyt illeti - szerettem ö t, és mini királyt tiszteltem is - tiszteltem a hivatal t; legalábbis annyira, amennyire egy meg nem szolgá lt méltóságot tisztelni tudtam; de mint embert lené ztem öt is meg a nemeseit is - titokban. S a király és a nemesei szerettek engem, és tisztelté k a hivatalomat; de mint származás és hamis cím nélküli állatot lenéztek - s ezt nem is titkolt k különösebben. Én nem számí tottam fel a róluk alkotott vélemé nyemet, és ök nem számították fel a rólam alkotott vé leményüket: ily mó don a folyószámlá k kiegyenlítödtek, kvittek voltunk egym ssal, mindenki meg volt elégedve.  

Kilencedik fejezet
A LOVAGI TORNA  

Camelotban állandó an folytak a nagy lovagi tornák; igen izgalmas, festöi é s nevetséges emberi bikaviadalok voltak, ami azt illeti; csak egy kissé unalmasak a magamfajta gyakorlati elmének: Mindazonáltal a legtöbbször vé gignéztem a viadalt - mégpedig két okb l: elöször is, ha az ember ki akarja v vni a többiek rokonszenvét - kül nösen mint államf rfi -, nem szabad t vol tartania magát olyasmitöl, ami a barátainak és a kö zösségnek szívü gye; azonkívül, ú gy is mint ü zletember és úgy is mint államférfi , tanulmányozni akartam a lovagi tornákat, arra gondolva, hogy esetleg javíthatné k rajtuk valami újí tással. Mellesleg erröl jut eszembe, hogy a legelsö hivatalos dolog, amit csiná ltam - méghozzá az állásom elfoglalá sának a napján -, egy szabadalmi hivatal felállítá sa volt; tudtam ugyanis, hogy szabadalmi hivatal é s jó szabadalmi tö rvények nélkül minden ország olyan, mint a rák: semmik pp sem haladhat elö re, hanem csakis oldalt vagy hátra.
Szóval, a lovagi tornák vígan folytak, csaknem minden hétre jutott egy; s a fiúk - má rmint Sir Lancelot é s a többiek - néha engem is felszólí tottak, hogy szá lljak be, de én azt mondtam, hogy majd m skor; nem olyan sietös a dolog, egyelöre még nagyon is leköt az llamgépezet olajoz sa, szerelése és beindítása.
Az egyik tornánk napokon át tartott, több mint egy hé tig, és nem kevesebb, mint ötsz z lovag vett részt benne az elejétöl a végéig. Heteken keresztül gyülekeztek a kasté lyba. Lóháton jöttek, mindenfelöl; az ország legtá volabbi csücskeibö l, söt, a tengeren túlról is; sokan magukkal hozták a h lgyeiket, és mindegyik hozott csatlósokat meg szolgákat. Igen cifra és pompá zatos társaság voltak, már ami az ltözetüket illeti, s állati jókedvü kkel, ártatlanul tr gár beszédükkel s könnyüszívü erkölcsi közönyü kkel nagyon jellemzö ek az országra és a korra. Mindennap reggeltöl estig vívtak vagy n zték a többieket; azután pedig fél é jszakán át tartott a nótázás, a szerencsejáték, a tánc és az ivá szat. Kitünöen mulattak mindannyian. Soha életemben nem láttam még ilyen embereket. Azok a szépséges h lgyek, barbár pomp juk fényében ragyogva, végigné zték, amint egy-egy lovag lezuhan a paripájáról a porondon, felnyá rsalva egy lábszá rvastagságú lá ndzsanyélre, s ö mlik belöle a vér - és ahelyett, hogy elájultak volna, inkább tapsoltak é s tolongtak, hogy jobban lássanak; csak néha bújt egyikük-másikuk a zsebkendöjébe, és tüntetöen bánatos képet vágott, s akkor az ember mé rget vehetett rá, hogy valami szerelmi botrány van a dologban, és a hö lgy attól tart, hogy a közönség ezt nem vette é szre.
Az éjszakai lárma egyébként nagyon bosszantott volna, de az adott körülm nyek között nem b ntam, mert legalá bb elnyomta azt a zajt, amit a kuruzsl k csaptak a napi sebesültek lá bainak és karjainak eltávolításával. Egy ritka jó öreg harántfürészemet teljesen tönkretett k, és összetörté k a fürészbakot is, de nem szóltam semmit. Ami pedig a fejszé met illeti - nem akarok sokat mesé lni róla; mindenesetre elhatá roztam, hogy sebé sznek legközelebb csak a saját évszá zadomban adok kölcs n fejszét.
Ezt a tornát nemcsak hogy végign ztem napról napra, de odarendeltem egy intelligens papot is a Közerkölcs- és Mezögazdaságügyi Minisztériumomból, és meghagytam neki, hogy írjon róla riportot; az volt ugyanis a tervem, hogy késöbb, ha majd eléggé elö rejutottam a nép civilizálásában, lapot is indítok. Az elsö dolog, amire az embernek egy új országban szüksége van, a szabadalmi hivatal; azután jön az iskolarendszer kiép tése és harmadsorban egy ú jság: Az újsá goknak megvannak a maguk hibái, mé ghozzá szép szá mmal; de nem számí t, egy halott nemzetre úgy hatnak, mint a feltámadás harsonája: erröl nem szabad megfeledkeznünk. Újság nélkül nem lehet feltámasztani egy halott nemzetet; nincs más módszer. Ezt a papot kísé rleti nyúlnak szá ntam, mert kívá ncsi voltam rá, hogy milyen riportanyagot tudné k összeszedni a hatodik századból, ha egyszer majd szü kségem lesz rá.
Mondhatom, a pap egé szen jól bevált, a körülményekhez ké pest. Egyetlen részletet sem hagyott ki, ami a helyi vonatkozású cikkeknél nagyon fontos: fiatalkorá ban ugyanis ö kö nyvelte a plébánia temetési ügyeit, m rpedig a temetkezé si vállalkozók, mint köztudomású, mindig a ré szleteken keresnek; minél több a ré szlet, annál több a dohány: koporsó vivök, siratók, gyertyák, imák, minden számít! - é s ha a megboldogult- hozzátartozói nem vásárolnak elég imát, az ember ké tszer annyi gyertyá t számít fel, és gy is megtalálja a számításait. Amellett értette a módját, hogy itt- ott belerakjon a cikkbe egypár hí zelgö szót az olyan lovagokról, akik hirdetéseikkel fellendíthették a lapot - akarom mondani, akik befoly sos személyek voltak; s ráadásul még kitünö érzé ke volt a túlzá sokhoz, mert annak idején mint kikiá ltó müködött egy kegyes remeténél, aki valami fé szerben lakott és csodákat müvelt.
Persze az én újsá gíróinasom riportj ból hiányoztak a nagy frázisok, a ricsaj, a szenzáció s leírások, vagyis az igazi újságírá s zamata; de ódon fogalmazása é rdekes volt, bájos, egyszerü és teli a kor illataival és í zeivel; úgyhogy ezek az apró kis er nyek némileg jóvá tették a nagyobb hi nyosságokat. Íme egy részlet a riportból  

Akkor Sir Brian de les Isles és Grummore Grummorsum, a kastély lovagjai, megvívtanak Sir Aglovale-lal és Sir Torral, és Sir Tor levetette a földre Sir Grummore Grummorsumot. Annakutána Sir Carados a Fájdalom Tornyából és Sir Turquine léptek sorompóba, mindketten a kasté ly lovagjai, és szembe találták magukat Sir Percivale de Galisszal és Sir Lamorak de Galisszal, kik fivérek való nak, és így Sir Percivale megvívott Sir Caradosszal, és eltörték egymásan a lándzsáikat, annakutána penig Sir Turquine Sir Lamorakkal, kik lovastul felborító k egymást, majdan visszasegíték egym st lovaikra. Akkor Sir Arnold és Sir Gduter, a kasté ly lovagjai, megví vtak Sir Brandilesszel és Sir Kay-jel, és imez négy lovagok erösen ö sszecsaptak és eltö rék lándzsáikat. Azután jöve Sir Pertolope a kasté lyból és vele szemben Sir Lionel, s Sir Pertolope, a zöld lovag, kivetette nyergébö l Sir Lionelt, Sir Lancelot fivérét. Mindezen vívásokat nemes heroldok jelenték, meghirdetvén a gyö ztest, és dicsöí tvén a neveiket. Annak utána Sir Bleobaris eltöré l ndzsáját Sir Garethen, de imez csapástól Sir Bleobaris leesett a földre. Látván ezt, Sir Galihodin kihívó Sir Garethet, és Sir Gareth ledobó ö t a földre. Akkor Sir Galihud ragada lándzsát, hogy fivérét megbosszulná, és Sir Gareth ugyanúgy elbána vele és Sir Dinadannal és fivé rével La Cote Male Taile-lel és Sir Sagramor le Desirousszel és Sir Dodinasszal, a Vad Lovaggal; mindezen lovagokat ledönté egy lándzsával. Mikor ezt látó Sir Agwisance, Írorszá g királya, elcsodá lkoza, hogy Sir Gareth minémü vív sokat tett vala, é s hogy az orcája egy ízben zöld vala, amikor penig visszajöve, másodí zben kék. És így lön arcainak sok színev ltozása, mialatt amoda és megint vissza lovagola, ú gyhogy sem a király, sem a lovagok nem ismerhették meg vala könnyüszerrel. Akkor Sir Agwisance, Írország királya megütköze Sir Garethtel, és Sir Gareth ledobó öt lovastul, nyergestü l és mindenestül. Akkor jöve Sir Carados, Skótorszá g királya, és Sir Gareth lovastul feld nté öt. És ugyanígy vé geze Sir Uriensszel, a Gore föld király val. Akkor sorompóba jö ve Sir Bagdemagus, é s Sir Gareth ledönt öt lovastul. És Sir Bagdemagus fia, Meliganus, mint bátor lovag eltöre egy lándzsát Sir Garethen. És akkor Sir Galahault, a nemes herceg, fennen kiá lta: Sokszínü lovag, bizony deré kul vívtál, és most készülj, mert én vívnék vélled. Ezt hallván Sir Gareth nagy lándzsá t vön, és így ö sszecsapónak, és a herceg eltöré lá ndzsáját; Sir Gareth penig a sisakja bal felére Bújta, úgyhogy ideoda imbolyga, és bizton le is esik vala, hanemha emberei fel nem fogj k. Hitemre, monda Arthur király, ezen sokszínü lovag jó lovag. Ennekutána a kirá ly szólító Sir Lancelotot, és ké rte öt, vína meg a lovaggal. Uram, monda Sir Lancelot, szívem ú gy parancsolja, hogy hagynám öt ez mái napon, mert elegendö munkája vala, és mikoron egy jó lovag ily vitézül vívott vala, nem illik, hogy egy má sik jó lovag elvegye töle a babé rját, kivált mikor látja, hogy mennyi fáradalmas vívást tön; meglehet, monda Sir Lancelot, hogy szívének hö lgye imitt vagyon, mert jól látóm, minémü erölködé seket tön, hogy vit zi tetteket vinne v gbe; imez okért, monda Sir Lancelot, ez mái napon nem ó hajtom babérait, mé g ha tellik is erö mböl, hogy megfosszam töllök.  

A napnak volt egy kellemetlen kis epiz dja is, amelyet az llam érdekére val tekintettel kihú ztam a pap riportjá ból. Bizonyára megjegyezték, hogy Garry ezen a napon nagyszerüen verekedett. Amikor Garryt mondok, Sír Garethet é rtem. Magamban így becé ztem öt; s aki ebbö l arra következtet, hogy mélyen rokonszenveztem vele, nem téved. De a becenév titkos volt, társaságban a világért sem ejtettem volna ki, é s a legkevésbé Garry elött; nemesember lévén, nem türt volna tö lem ilyen bizalmaskodást. No de hogy folytassam: a kirá ly föminiszterének kijáró magánpá holyban ültem. Sir Dinadan, aki vá rta, hogy rákerülj n a sor a tornán, bejött hozzám, leü lt mellém és beszé lni kezdett; mindig is nagyon hízelgett nekem, mert idegen voltam; és örült, hogy friss piacot kap a vicceinek, mivel a legtöbb vicce már eljutott abba a korba, amikor a nevetés feladata is teljes egészé ben a viccmondóra h rul, és a hallgató olyan képet vág, mint akinek fáj a gyomra. Tölem telhetöen mindig igyekeztem reagálni az erö feszítéseire, s ö szinte és mély rokonszenvet é reztem iránta, mert ha a sors iróniája folytán ismerte is azt a bizonyos anekdotát, amelyet a legtöbbször hallottam életemben s a leghevesebben gy löltem és utá ltam, mindaddig megk mélt töle. Ebben az anekdotá ban egy humorista szerepelt, s valahá nyszor én hallottam, mindig egy másik: egy sem maradt ki azok közül, akik a történelem folyamá n felléptek Amerika földjén, Columbust l kezdve egészen Artemus Wardig. Az anekdota arról szólt, hogy ez a humorista egyszer felolvasást tartott, de hiába ontotta a legjobb vicceket é gy órán keresztül, a bárgyú hallgató ságból senki sem akart nevetni; mikor azután befejezte é s kifelé indult, né hány ösz hajú fajankó odament hozzá, hálásan megszorongatták a kezét, és közölt k, hogy ilyen mulatságos dolgot m g soha életükben nem hallottak, " igazán minden erejü ket meg kellett fesz teni, hogy hangosan el ne nevessék magukat ott az istentisztelet kellö s közepén". Ezzel az anekdotá val még soha senkinek nem volt sikere; és mégis, végig kellett hallgatnom százszor és ezerszer és milliószor és billiószor, és minden alkalommal sí rtam és átkozó dtam az egész idö alatt. Ezekután ki tudná elképzelni, hogy milyen érzések dú ltak bennem, amikor az a felpáncé lozott szamár fogja magát és elkezdi, abban a régmúlt korban, amely a hagyományok borongó s ködébe veszett, a történelem hajnala elött, amikor még Lactantiust is a "nemrég elhunyt Lactantiusnak" nevezhette az ember, s a kereszteshadjá ratokra több mint ö tszáz évet kellett várni? Éppen a vé gére ért, amikor egy apród beszólt rte, s így sátá ni kacajjal eltá vozott, zörögve é s csörömpölve, mint egy láda ó cskavas, én pedig elvesztettem az eszm letemet. Csak néhány perc m lva tértem magamhoz, s amikor kinyitottam a szememet, éppen azt láttam, hogy Sir Gareth iszonyatosan kupán vágja, mire nkéntelenül is feltört ajkamról ez a fohász: " Add, uramisten, hogy agyoncsapta lé gyen!" De pechemre, még mielö tt ezeket a szavakat végigmondtam volna, Sir Gareth már Sir Sagramor le Desirous ellen rontott, s egy mennydörgetös csap ssal átröpítette a lova farán, és Sir Sagramor elkapta a megjegyzésemet, é s azt hitte, hogy neki szólt.
És ha ezek az emberek a fejükbe vettek valamit, azt onnét soha többé nem lehetett kiverni. Tudtam ezt, s ezért megkíméltem magam a fölösleges fá radozástól, és nem is mentegetö ztem. Mihelyt Sir Sagramor talpra állt, közö lte velem, hogy van egy kis differencia közöttünk, s mindjárt ki is tü zte az elszámolás idöpontját - há rom-négy év múlva - valamint a helyé t: ugyanazon a porondon, ahol a sé rtés történt. Azt feleltem, hogy k szen leszek, mire visszajön. Tudniillik éppen ú tra készült, a Szent Grál keresés re. A fiúk idönként mind kiruccantak a Szent Grál után. Több éves túra volt ez. Hosszú távollétü ket mindig a leglelkiismeretesebb ide-oda szaglászá ssal töltötték, j llehet halvány sejtelmük sem volt róla, hogy a Szent Grál valójában merre lehet, és azt hiszem, nem is szám tottak rá, hogy megtalálják, vagy ha történetesen mé gis ráakadtak volna, nem tudták volna, hogy mihez kezdjenek vele. Olyasféle dolog volt ez abban a korban, mint késö bb az Északnyugati tjáró, és semmi más. Minden évben expedí ciók indultak a Szent Grál után, é s a következö é vben a grálozók ut n kellett mentö expedíciókat kü ldeni. Reklámnak óriási volt, de anyagilag semmi. És még azt akartá k, hogy szálljak be én is. Ezen csak mosolyogni tudtam.  

Tizedik fejezet
A CIVILIZÁCIÓ KEZDETEI  

A Kerek Asztal hamarosan tudomást szerzett a kihívá sról, és persze rengeteget beszé ltek róla, mert az ilyesmi mindig nagyon érdekelte a fiúkat. A királynak az volt a véleménye, hogy most már induljak el kalandokat keresni, és öregbí tsem a hírnevemet, hogy annál méltó bb ellenfele legyek majd Sir Sagramornak, ha az a néhány é v eltelik. Én azonban egyelö re kimentettem magam; azt mondtam, három- négy évre van szü kségem, hogy mindent eligazítsak és biztosítsam a z kkenömentes ü gyvitelt; akkor majd beszélhetünk a dologról; Sir Sagramor minden való színüség szerint még akkor is a Grá l körül fog ugrá lni, úgyhogy semmit se veszítünk a halasztássál; addigra már hatodik vagy hetedik éve leszek hivatalban, s úgy gondoltam, rendszeremnek és apparátusomnak azon a fejlödési fokán már nem lesz fennakadás, ha kiveszek egy kis szabadságot.
De már most is meg voltam elégedve azzal, amit elértem. Különbözö csendes és eldugott fészkekben százfé le ipari létesítmé nyem csírázott - k söbbi hatalmas gyá rak magvai, eljö vendö civilizáció m vas- és acélhí rnökei. Üzemeimben a legeszesebb fiatalembereket alkalmaztam, akiket csak össze tudtam szedni, és ügynö keim állandóan já rták az országot, jabbakat keresve. Szakembereket neveltem a legtudatlanabb néps gböl - a legkülö nbözöbb iparágak s tudományok szakembereit. Nevelöintézeteim z kkenömentesen és titokban müködtek eldugott vidéki szé khelyeiken, engedé lyem nélkül senki sem közelíthette meg öket - mert fé ltem az egyháztól.
Mindenekelött egy tanítógyárat lé tesítettem meg egy csomó vasárnapi iskolát; ennek kö vetkeztében az emlí tett helyeken most m r nagyszerü, tö bbosztályos iskolá im müködtek teljes gözzel, nem is besz lve a legkülönbö zöbb árnyalatú protestáns kongregá ciókról, amelyek ugyancsak virultak é s gyarapodtak. Mindenki olyanfajta keresztény lehetett, amilyen akart; ebben a tekintetben a legtökéletesebb szabadság uralkodott. A vallásos oktatá st azonban a templomokra és a vasárnapi iskolá kra korlátoztam, s a többi nevelési intézményemböl a legszigorúbbad kirekesztettem. Nem okozott volna problémát, hogy a magam felekezetét r szesítsem elö nyben, és mindenkit presbiteriánussá tegyek, de ezzel megsértettem volna az emberi természet törvényeit; a lelki igények és ö sztönök é ppannyira különbö zöek az emberiség családjában, aká rcsak a fizikai jelleg, az étvágy s az arcvonások, s az ember csakis akkor adhatja erkö lcsileg a legjavát, ha olyan vallási kö ntöst visel, amelynek színe, szabása és mérete a legjobban illik szellemi arcvoná saihoz, szö gleteihez és termet hez; meg aztán kü lönben sem akartam egységes egyházat, féltem töle; túls gosan nagy hatalom, nagyobbat el sem lehet képzelni, s amikor aztán fokozatosan önzö kezekbe csúszik, ami elkerülhetetlen, az emberi szabadsá g halálát s az emberi gondolat megb nítását vonja maga után.
Rengeteg bánya volt, s valamennyi kirá lyi tulajdon. Azelött úgy mü velték öket, ahogy a vadak szokták - lyukakat fúrtak a f ldbe, és börzsá kokban, kézzel hú zták fel az é rceket, naponta kör lbelül egy tonnát; én azonban, amilyen hamar csak lehetett, hozzálá ttam, hogy tudomá nyos alapokra fektessem a bányá szatot.
Igen, amikor Sir Sagramor kihívása elhangzott, már nagyon szép sikerekre pillanthattam vissza.
Négy év telt el addig - és mennyi minden történt! El sem tudják ké pzelni. A korlátlan hatalom ideális dolog, ha megfelelö kezekbe van letéve. A mennyei zsarnoksá g az egyetlen töké letes kormányforma. A földi zsarnokság is tökéletes fö ldi kormányforma lenne, ha a körülm nyek azonosak volná nak, vagyis az kellene hozzá, hogy a zsarnok az emberi faj legtöké letesebb egyede legyen, és é letideje a vé gtelenségig tartson. Mivel azonban a tök letes halandónak is meg kell halnia, s zsarnoki hatalmá t tökéletlen utó dra kell hagynia, a földi zsarnokság nemcsak rossz kormá nyforma, hanem a lehetö legrosszabb.
Müveim megmutatták, hogy mire képes a zsarnok, ha egy kirá lyság eröforrásai állnak a rendelkezé sére. Az a sötét ország nem is sejtette, hogy a tizenkilencedik szá zad civilizációjá t virágoztatom fel az orra elött! A nagyközönség egyelöre még nem l tott semmit, de tudtam, hogy a roppant és vitathatatlan té nyeknek elöbb-utó bb a felszínre kell törniük, csak é letben maradjak és szerencsém legyen. Ezek a tények é ppoly valóságosak s kézzelfoghatóak voltak, mint egy csendes tüzhányó, amely ártatlanul mereszti füsttelen csúcsát a kéklö gbolt felé, semmivel sem árulva el a belsejében forrongó poklot. Iskoláim és templomaim négy é vvel azelött még gyermekkorukat élté k; most már felnö ttek; kezdeti mü helyeim hatalmas gyá rakká terebé lyesedtek; ahol kezdetben csak egy tucatnyi kiképzett munkásom volt, most már ezer dolgozott; ahol egyetlen kitün szakértövel kezdtem, most már ö tvenre számí thattam. Képletesen szólva, a kapcsolón tartottam a kezem, hogy bármely pillanatban megcsavarjam és fé nnyel árasszam el az éjféli söté tbe borult világot. De nem akartam ilyen hirtelenül cselekedni. Nem ilyen politikát követtem. Tudtam, hogy az emberek nem bírnák el; meg aztán a ró mai katolikus á llamegyház haragja egy szempillantás alatt a nyakamba szakadt volna.
Nem, kezdettöl fogva igen óvatosan jártam el. Bizalmas ügynökeim egy idö óta szélt ben-hosszában já rták az országot, azzal a feladattal, hogy apránként, é szrevétlenül akná zzák alá a lovagsá g intézményét, sorra kezdjék ki az egyes babonákat, s gy fokozatosan ké szítsék elö a talajt egy jobb rendszer számára. Egyszerre csak egy- egy gyertyafémnyi világosságot gyú jtottam az orszá gban, s ezt az ü temet továbbra is be akartam tartani.
A királyság terü letén szétszórva felállítottam néh ny titkos fió kiskolát, s ezek nagyszerüen mükö dtek. Úgy terveztem, hogy idövel mindinkább kiépítem ezt a há lózatot, ha nem jö n közbe semmi zavar körülmény. Legnagyobb titkaim k zé tartozott a West Pointom - a katonai akadémiám. Ezt a lehetö leggondosabban elrejtettem mindenkinek a szeme elöl - akárcsak tengerészeti akadé miámat, amelyet egy távoli kikötöben llítottam fel. Mindkettö teljes megelégedésemre virágzott.
Clarence idöközben betöltötte huszonkettedik évé t, s legföbb vé grehajtó szervemmé, a jobbkezemmé vá lt. Nagyszerü fiú volt; mindent rábí zhattam; a legkülö nbözöbb feladatokkal is meg tudott birkózni. Egy idö óta újsá gírásra taní tottam, mert úgy lá tszott, itt az ideje, hogy a sajtó terü letén is müködé sbe lépjünk; nem valami nagyszabású dologra gondoltam, csak egy kis hetilapra, amelyet k sérletképpen indí tanánk el civilizá ciót építö telepeimen. Clarence úgy vetette magát az ú jságírásba, mint kacsa a vízbe; nem vitás, hogy egy lá pszerkesztö bujt meg benne. Úgyszólván máris megkettözte magát; a hatodik század nyelvén beszélt, s a tizenkilencedik sz zad nyelvén írt. Újságírói stí lusa fokozatosan fejlödött; már el is érte az alabamai kisvárosok szí nvonalát, és mind tartalmában, mind zamatában a megté vesztésig hasonlí tott az ottani sajtó termékeihez.
Ugyanakkor még egy nagyjelentöségü v llalkozást is elindítottunk: elkezdtük kiépí teni elsö távíró- és telefonháló zatunkat. Vonalaink egyelöre csak magáncé ljainkat szolgáltá k, és titokban kellett maradniuk, amíg az idö meg nem érik. Szerelöink föként éjszaka dolgoztak, s földi kábeleket fektettek le; pózná kat nem mertünk fel llítani, mert túl nagy feltünést keltettek volna. Egyébként a földi kábelek mind a táv rónak, mind a telefonnak megfeleltek, mert a szigetelésük, amelyet én magam találtam fel, töké letes volt. Embereim parancsot kaptak, hogy egyenesen vágjanak t a földeken, kerü ljék el az utakat, teremtsenek összekö ttetést minden jelentösebb vá rossal, amelynek a f nyei elárulják a létezését, s azut n hagyjanak szakembereket az egyes állomásokon. Senki sem tudott felvilágosítást adni arra vonatkozó lag, hogy a királys g bármelyik helysé ge merre található, mert senki se ment szándékosan sehová , csak véletlenül vetödött el az egyes helyekre, vá ndorlásai közben, s amikor odébbállt, rendszerint meg sem kérdezte a helység nevét. Igaz, mi útnak indí tottunk egy-két topográfiai expedí ciót; hogy vegyék számba és térké pezzék fel a kirá lyságot, de a papok mindig közbeléptek és bajt csináltak. Így aztán egyelö re felhagytunk ezzel; nem lett volna é rtelme, hogy magunk ellen ingereljük az egyházat.
Ami az ország á ltalános állapotá t illeti, az nagyjá ból olyan volt, mint amikor megé rkeztem. Müködésem eredmé nyeként történt ugyan némi jelenté ktelen változás, de - ezt nemigen lehetett észrevenni. Egyelöre még az ad k kérdéséhez sem nyúltam hozzá, kiv ve a király saját jövedelmi forrá saiból származó adókat. Ezeket rendszeresí tettem s hatékony é s igazságos alapra helyeztem. Következésképp ezek a jövedelmek m ris megnégyszerezö dtek s a teher mé gis annyival egyenletesebben oszlott el, mint azelött, hogy az eg sz királyság valamiféle megkö nnyebbülést é rzett, s kormányzá somat szívböl dics rte mindenki.
Ekkor egy ideig meg kellett szakítanom a munkámat, de nem bántam, söt még j l is jött ez a kis kikapcsolódás. Korábban még bosszantott volna, de most már minden jó kezekben volt é s zökkenömentesen haladt. A király többször is figyelmeztetett, az utóbbi idöben, hogy a haladék, amit négy évvel azelött kértem, lassanként lejár. Célzott rá, hogy ideje már elindulnom kalandok után, és lovagi hí rnevet kell szereznem, ha méltó ellenfele akarok lenni Sir Sagramornak, aki mé g mindig a Grál kö rül ugrált, de má r utánaküldtek egynéhány mentö expedíciót, ú gyhogy évek kérdé se volt csupán, mikor sikerül a nyomára bukkanni. Vagyis számítottam rá, hogy meg kell szakítanom a munká mat, s a következö események nem é rtek váratlanul.  

Tizenegyedik fejezet
A JENKI KALANDOKAT KERES  

Ez az ország valós gos paradicsoma volt a kóborló hazugoknak, nemre való tekintet nélk l. Alig telhetett el egy hónap, hogy egy ilyen csavargó be ne állítson; mindenféle meséket hoztak holmi hercegn kröl, akiket tá voli kastélyokban fogva tart valami rovott múltú gazember, rendszerint egy óri s. Mármost az ember azt hinné, hogy a király az ilyen kis elbeszélések hallatára valami igazolást kért a t kéletesen idegen h rhozótól - igen, s legalább némi felvilágosítást a kastély fekvésére, az oda vezetö legr videbb útra és egyebekre vonatkozó an. De senkinek se volt annyi józan esze, hogy ilyen egyszerü dolgok felöl é rdeklödjék. Mindenki habozás né lkül bevette ezeket a hazugságokat és egyáltalán nem ké rdezett semmit. Nos, egyszer éppen nem voltam jelen, amikor egy ilyen vá ndorhazug beállí tott - nöszemély volt az illetö -, é s elöadott egy szok sos jellegü mesét. Úrnöje, azt mondja, fogságban sínylö dik egy hatalmas és komor várban, negyvennégy másik fiatal és gyönyör lánnyal együtt; immár huszonhat é ve eszik a rabság keserü kenyerét; a várnak három szö rnyüséges testvér a gazcsája, mindegyiknek négy karja van és csak egy szeme, a homloka közepén - ez a szem akkora, mint egy gyümölcs. A gyümölcs fajtáj t nem nevezte meg - jellemzö statisztikai hanyags gukra.
És ki hinné? A kir ly meg az egész Kerek Asztal magánk vül volt örömé ben e nagyszerü kalandlehetöség miatt. Minden lovag felpattant az Asztal mellöl, és könyö rgött, hogy öt kü ldjék ki az emlí tett helyre; de a király valamennyiü k bosszúságára é s keserüségére engem tisztelt meg ezzel a megbízatá ssal, holott én egy ltalán nem törtem magam utána.
Csak nehezen sikerü lt elfojtanom az ör mömet, amikor Clarence közölte velem a hírt. De ö - ö alig fé rt a börébe az ör mtöl. Sürü felkiáltá sokkal adott kifejez st hol az elragadtatottságá nak, hol a hálájá nak - el volt ragadtatva a szerencsémtöl, és hálás volt a kirá lynak, amiért ilyen ragyogó módon kimutatta irántam való kegyét. Clarence egy pillanatig sem bírt nyugton maradni, ide- oda szökdécselt é s piruettezett föld ntúli boldogságá ban.
Én a magam részér l szívesen elá tkoztam volna a nagy kegyet, amelyböl ez a megtiszteltetés fakadt, de politikai megfontolásokból palástoltam bosszú ságomat, és amennyire csak tö lem tellett, megpró báltam boldognak mutatkozni. Határozottan ki is jelentettem, hogy boldog vagyok. S valóban, éppoly boldog voltam, mint az olyan ember, akit elevenen skalpolnak.
De hát ha már csin lni kell valamit, csináljuk rendesen. ne vesztegessük az idönket fölö sleges zsörtölödé ssel, hanem fogjunk hozzá egykettöre, s lássuk, hogy mit lehet tenni. Minden hazugságban van egy szemernyi igazság, egy bú zaszem a konkoly kö zött; ezt a bú zaszemet most is meg kellett találnom, s ezért nyomban magamhoz hívattam a hírhozó lányt. Eléggé csinos, szelíd és szerény teremtés volt, de l tszott rajta, hogy körülbelül annyira megbízható, mint azok a kis ór k, amelyeket a nök dísznek szoktak viselni. A következö szavakkal fogadtam
- Mondd csak, kedvesem, kiké rdeztek már a ré szletekröl? Azt felelte, hogy nem.
- Mindjárt gondoltam, de nekem azért mégis lenne egy-két kérdésem, a biztonság kedvéé rt; hiába, engem í gy tanítottak. Mármost ne vedd rossz néven, ha figyelmeztetlek rá, hogy mi egyáltalán nem ismerünk téged, s ezért egy kissé hosszadalmasabb kihallgatásra van szükség. Lehet, persze, hogy igazat beszéltél, reméljük, hogy ú gy van, de azért ostobaság lenne, ha az elsö szóra mindent készpé nznek fogadnék el. Ezt meg kell é rtened. Kénytelen vagyok feltenni egy-két ké rdést; felelj rö viden és egyenesen, és ne félj semmitö l. Hol laksz, hol van az otthonod?
- Moder-országban, jó uram.
- Moder-országban. Azt hiszem, ezt a nevet még sohasem hallottam. A szüleid élnek?
- Nem tudhatom, hogy élnek-e még, minekutána hosszú esztendökön át raboskodtam abban a várban.
- Szabadna megké rdeznem a neved?
- Alisande la Carteloise kisasszonynak hí vnak, jó uram.
- Ismersz itt valakit, aki igazolni tudná a személyazonossá godat?
- Nem ismerhetek, jó uram, mivelhogy els ízben járok ezen a helyen.
- Van nálad valami irat, valami dokumentum, amivel igazolhatnád, hogy megbízhatunk benned?
- Hogy is volna és mire is kellene, jó uram? Hát nincs-e nyelvem, hogy magam is elmondhassak mindent ?
- Igen ám, csakhogy a te állításaid é s a mások állítá sai nem egészen azonos érvényüek.
- Nem azonos érvé nyüek? Hogy lehet az? Félek, hogy nem értem.
- Nem érted? Azt a nna… izé… há t hogy a csudába nem értesz egy ilyen egyszerü dolgot? Nem tudod megérteni, hogy mi a
különbség a te… ej, hát miért bá mulsz olyan á rtatlanul és ostobá n?
- Én? Hitemre, uram, nem tudtam róla, de ha úgy van, bizonyára Isten akarata.
- Igen, igen, való színüleg ez a helyzet. Ne törödj vele, hogy egy kicsit izgatottnak látszom; nem vagyok az. No de beszéljünk m sról. Az a kastély, a negyvenöt hercegnö vel meg a három szö rnyeteggel… mondd csak, hol van ez a h rem?
- Hárem?
- A kastély, érted, a kastély; hol van a kastély?
- Ó, a kastély hatalmas és erös é s tetszetös, és egy távoli orszá gban emelkedik. Bizony, sok mérfö ldnyire van innét.
- Hány mérfö ldnyire?
- Ó, jó uram, föl ttébb nehéz volna azt megmondani, oly rengeteg a mérfö ldek száma, és ú gy összeolvadnak egymással, és olyannyira hasonlatos mind az alakjuk, mind a szí nük, úgyhogy senki sem tudná megkülö nböztetni az egyik mérföldet a másik mérföldtöl, és megszámolni is csak úgy lehetne, ha szé jjelválasztanánk ö ket egymástól, de arra csak Isten lenne képes, nem pedig az emberi gyarlóság, mivelhogy…
- Elég, elég, hagyjuk a távolsá got; merrefelé van az a kastély, milyen irányban van innét?
- Ah, jó uram, engedelmeddel, nincsen annak innét semmilyen iránya, mivelhogy az út nem egyenesen vezet oda, hanem számtalanszor is megkanyarodik; ú gyhogy a kastély ir nya sem marad mindig ugyanaz, hanem egyszer az egyik láthatár fel mutat, másszor pedig a másik felé, úgyhogy amikor napkelet felé hinné d és arra fordulná l, hamarosan é szrevennéd, hogy az út visszakanyarodik, mint egy körnek a fele, és ez a csoda ismét bekövetkezik azután és még egyszer és megint ú jra, s te megbánná d hívságos gondolataidat, hogy szembeszálltál az rral, és semmibe vetted az Ö akaratá t, aki sehonnét sem ad irányt a kasté lyoknak, csak ha Né ki úgy tetszik, és ha nem úgy tetszik Néki, hát inkább eltörül a föld sz néröl minden kast lyt és minden irá nyt, és gyászos pusztaságot hagy a helyükön, ily mó don figyelmeztetvén az Ö teremtményeit, hogy ha Ö úgy akarja, akkor úgy leszem ha pedig Ö nem úgy akarja, akkor…
- Jól van, jól van, állj meg már; ne törödj az irá nnyal, hagyd a .fené be azt az irányt… bocsánat, ezer bocs nat, ma nem érzem egészen jól magam; ne is figyelj arra, amit így magamban mondogatok, régi szokásom, régi rossz szokásom, és nagyon nehéz leszokni róla, ha az embernek emészté si zavarai vannak, mert egy kicsit megfekszi a gyomrát az étel, amit évsz zadokkal a születé se elött föztek; uramisten, senki sem kívánhatja, hogy a szervezetem töké letesen müködjék, amikor ezerháromszá z édes tavaszi csirkékkel vagyok k nytelen táplá lkozni. De hagyjuk ezt. .. ne törödj vele, inkább… mondd csak, nincs vé letlenül egy térké ped arról a vidékr l? Tudniillik egy j térkép…
- Arra a dologra gondolsz, uram, amit nemrégiben hoztak a hitetlenek a nagy tengereken túlról, s ha olajban megfö zzük, hagymát és sót teszünk hozzá
- Micsodához? A té rképhez? Miröl beszélsz? Nem tudod, mi az a térkép? J , jó, nem baj, nem kell megmagyaráznod, gyülölöm a magyarázatokat; ú gy összekavarnak mindent, hogy az ember azután végké pp nem ismeri ki mag t. Köszönöm, drágá m, minden jót, elé g volt; kísérd ki, Clarence.
Ó, most már vilá gosan értettem, hogy ezek a szamarak miért nem kívá nnak részleteket a vándorhazugoktól. Talán volt egy szemernyi tudás ebben a lányban, de nem hiszem, hogy aká r egy hidraulikus pr ssel is ki lehetett volna sajtolni belö le; nem, itt a ré gebbi robbantó szerek sem értek semmit; legalábbis dinamit kellett volna. Soha még egy ilyen csacsit, mint ez a l ny - és mégis, a király meg a lovagok úgy hallgatták, mint a szentírást. Ezzel körülbelül meg is mondtam a vé leményemet az egé sz társaságról. És micsoda primití v szokások uralkodtak ebben az udvarban: ez a csavargó nöszemé ly éppoly könnyen bejuthatott a kirá lyi palotába, mint az én koromban és hazámban a szegé nyházba. Söt, a király örö mmel fogadta, örü lt a meséjének; mohón kapott a kalandlehetöségen, s úgy megörült a lánynak, mint a halottkém egy hullá nak.
Éppen a végére é rtem tünödé seimnek, amikor Clarence visszajött. Szóba hoztam a sikertelen kihallgat st: semmit se tudtam kiszedni a lá nyból, aminek a seg tségével megtalá lhatnám azt a kasté lyt. Clarence egy kissé meglepetten, elké pedve vagy ilyesform n nézett rám, majd bátortalanul megjegyezte, hogy ö tulajdonképpen nem is érti, miért faggattam a leányzó t.
- Miért, a kutyafá ját! - kiáltottam. - Hát nem arról van szó, hogy meg kell találnom azt a kastélyt? És másk ppen hogyan talá lhatnám meg?
- Ó, édes uram, erre könnyen megfelelhetek. A lány majd veled megy. Mindig így szokták. Veled fog lovagolni.
- Velem fog lovagolni? Ostobasá g!
- Hitemre, úgy lesz. Veled fog lovagolni. Majd meglátod.
- Micsoda? Velem fog csavarogni dombokon t és erdökön keresztül... egyedül… velem, akinek menyasszonyom van? Hisz ez kész botrány. Mit szólnának hozz az emberek?!
Ó, milyen képet vá gott erre a kedves fiú! Mindent tudni szeretett volna errö l a szívügyemröl. Megeskettem, hogy lakatot tesz a nyelv re, s aztán suttogva kimondtam az édes nevet: "Puss Flanagan". Clarence csalódott egy kissé, s azt mondta, hogy még sohasem hallott errö l a grófkisasszonyr l. Milyen termé szetesen ruházta fel grófi címmel az ismeretlen hö lgyet! Aztán megké rdezte, hogy hol é l.
- East Har… - É szbe kaptam és kiss zavartan megá lltam, majd azt mondtam: - Hagyjuk ezt most; majd má skor elmondom.
S hogy láthatná-e a hölgyet? Hogy bemutatom-e neki egyszer? Igazán kö nnyen megígé rhettem - mindössze ezerháromszáz és egynéhány évröl volt szó - s a fiú annyira szerette volna; hát igent mondtam. De akaratlanul is fel kellett só hajtanom. Pedig semmi értelme nem volt a sóhajtoz snak, hiszen szí vem szerelme még meg sem született. De hát ilyen az ember; az ész tehetetlen az érzé sekkel szemben.
Egész nap és egé sz este csak az én expedíciómról beszélt mindenki, é s a fiúk nagyon kedvesek voltak hozz m, elismerték a nagyságomat, szinte megfeledkeztek a bosszúságukról é s a csalódásukról, és éppúgy drukkoltak nekem, hogy sikerüljön elcsípnem azokat az óriásokat meg azokat az érett ö reg szüzeket, mintha ök kapták volna meg a szerzöd st, nem pedig én. Igen, jó gyerekek voltak - de mé giscsak gyerekek. És elláttak szá mtalan tanáccsal, hogy az óriásokat hogyan kell felkutatni és lefü lelni; kioktattak mindenféle vará zsigékre, amelyek elhárítják a ront st, és különböz kenöcsöket meg egyéb szemeteket adtak, hogy szüksé g esetén azzal kúr ljam a sebeimet. Az még csak eszü kbe sem jutott, hogy ha valóban olyan csodálatos büvész vagyok, mint amilyennek állítom magam, akkor nincs szükségem kenöcsö kre, tanácsokra, varázsigékre, a legkevésbé pedig fegyverekre meg vé rtezetre, még ha a legvadabb tüzokádó sárkányok vagy a pokolbeli ördögök volnának is az ellenfeleim, nem pedig olyan hitvány kis csodalények, mint amilyenek ellen útnak kellett indulnom, olyan köz nséges vidéki ó riások.
A szokás úgy kívá nta, hogy korán reggelizzem és hajnalban induljak; de iszonyúan meggyü lt a bajom a fegyverzetemmel, s ezért elkéstem egy kicsit. Az ilyen páncé lokat igen nehéz felvenni, és borzasztó sok ré szböl állnak. Elöször is az ember körü lcsavarja magát egy- két lepedövel, hogy a hideg vas ne rjen a testéhez; azután felveszi a p ncélujjait meg a p ncélingét - ez apró kis lá ncszemekböl készü lt, és olyan hajlé kony, hogy ha az ember ledobja a fö ldre, összeesik, mint egy nedves halá szháló; igen nagy a súlya, és körü lbelül a legké nyelmetlenebb háló ingnek való anyag a világon, és mégis sokan használták annak - adószedök, reformerek, trónkö vetelök és hasonló elemek; azután az ember felveszi a cip jét - acélpá ntokkal fedett csó nakokat - és felerö síti ormótlan sarkantyúját. Következik a lábsz rvért meg a combvé rt, azután a hátvé rt és a mellvért, s az ember hangulata kezd nyomottá válni; aztán hozzákapcsol a mellvértjéhez egy acélpántokból álló szoknyát, amely elöl lelóg, de hátul ki van vá gva, hogy le lehessen ülni, s amely nem is szebb é s nem is ké nyelmesebb viselet, mint egy felfordí tott szenesvödör, s ha beletörüljü k a piszkos kezü nket, valóban ugyanazt érezzük, mintha egy szenesvö dörbe törülnénk; aztán az ember felk ti a kardját; aztá n felveszi a ká lyhacsöforma karvé rtjeit meg a vaskesztyüjét, a fejére teszi a patk nyfogóját, amirö l valami acélháló lóg le a tarkójá ra - s már készen is van, mint egy gyertya az öntö formában. Táncra persze nemigen gondolhat. Szavamra, akit így becsomagolnak, olyan, mint a rossz dió: nem érdemes feltö rni, a héjához ké pest nagyon kevés a bele.
A fiúk segítettek, különben sohasem b rtam volna felvenni azt a páncélt. Éppen elkészültü nk, amikor véletlen l bejött Sir Bedivere, s én lá ttam, hogy hosszú utazásra nem éppen a legalkalmasabb ö ltözéket vá lasztottam. Sir Bedivere nagyszerüen nézett ki: magas volt, szé les vállú, fennkö lt jelenség. Kúp alakú acé lsisakot viselt a fején, csak a fülé ig ért, az ellenzö jét égy keskeny ac lrúd helyettesí tette, amely a felsö ajkáig nyúlt és megvédte az orrát; egyébként nyaktól talpig hajlékony szemespáncél alkotta a ruházatá t, a nadrágját, mindent. Ebböl azonban nem sok látszott, mert köpeny is volt rajta, ugyancsak szemespáncélból, válltól bokáig, deréktól lefelé elöl és hátul is felhasítva, hogy a köpeny két szárny t jobb- és baloldalt lelógatva lovagolni tudjon. Éppen grálozni indult, s méghozzá a legalkalmasabb felszerelésben. Mondhatom, nagyon megirigyeltem a ragl nját, és komoly á ldozatokra lettem volna hajlandó é rte, de késö volt, s nem lehetett elbolondozni az idö t. A nap már felkelt, a király és az egé sz udvar kivonult a búcsúztatásomra, mindenki szerencsés utat kívánt, ú gyhogy illetlenség lett volna, ha még tovább késlekedem. Páncélruhában nem lehet segítség né lkül lóra szállni; nem, aki megpróbá lja, csalódni fog. Az embert kicipelik, mintha napszúrást kapott volna és a patikába vinnék, aztán talpra állí tják, aztán felteszik a lóra, é s a lábát belerakj k a kengyelbe; és az ember az egész idö alatt nagyon furcsán és fü lledten érzi magát, mintha nem is ö volna az, hanem valaki más - akit v ratlanul megnösí tettek, vagy akit villám sújtott, vagy valami hasonló dolog történt vele, és még nem tért egészen magához, é s el van zsibbadva, s nem tud tájékoz dni. Aztán a bal lábam melletti tartóba beleillesztettek egy árbocot, amit ök l ndzsának neveztek, és én megmarkoltam a közepét; végül a nyakamba akasztott k a pajzsomat, ú gyhogy tökéletesen ki voltam adjusztá lva, és most már nyugodtan felhú zhattam a horgonyt. Mindenki hihetetlenü l barátságosan viselkedett, s egy udvarhölgy szemé lyesen nyújtotta fel nekem a búcsú poharat. Nem volt más hátra, mint hogy Alisande kisasszonyt felü ltessék mögém egy párnára; ez is megtörtént, és Alisande belém kapaszkodott.
Így hát elindultunk, mikö zben a társaság harsány búcsú szavakat küldött utánunk, és zsebkendövel vagy sisakkal integetett. S a várdomb lejtöj n és a falun keresztül menet akivel csak talá lkoztunk, mindenki tisztelettudóan ü dvözölt, kivéve n hány rongyos kö lyköt a falu szélé n. Ezek hangosan felkiá ltottak:
- Odanézz, micsoda egy pofa! - és gör ngyöket dobáltak ránk. Tapasztalataim szerint a serdü letlen fiúk minden történelmi korszakban teljesen egyformák. Semmit sem tisztelnek, fütyü lnek mindenre és mindenkire. A bibliai korban kicsúfolták a deré k Elizeus prófétá t - "Jöjj fel, kopasz", kiá ltották neki, holott az öreg bék sen mendegélt a maga útján; a söt t középkor homá lyában ingem hecceltek; s láttam öket, amint ugyaní gy viselkedtek Buchanan elnök alatt is; jól emlé kszem rá, mert akkor közéhük tartoztam, és ré szt vettem a mulatsá gukban. Elizeus próféta medvékkel inté ztette el a maga heccelöit; én is le akartam szállni a lóról, hogy elintézzem a magamé it, de nem lehetett, mert akkor sohasem kerültem volna vissza a nyeregbe. Gyülölöm az olyan országot, amelyik nem ismeri az emelö daruk intézményé t.  

Tizenkettedik fejezet
LASSÚ KÍNZÁS  

Csakhamar kiértünk a szabad vidékre. A csendes, erdös tá j valóban elragadó volt, s az utazás igen kellemes ezen a hüs kora öszi reggelen. A dombtetökröl len zve gyönyörü, zö ldellö völgyeket l ttunk, kanyargó patakokkal, itt-ott facsoportok szigeteit, s néhol egy-egy magányos, hatalmas tölgyet, amely fekete árnyé kot vetett maga kör ; s a völgyeken tú l láttuk a kékes p rában hullámzó dombvonulatot, s egymástól nagy tá volságra, a csú csokon, elmosódott fehér vagy szürke foltokat, amelyekrö l tudtuk, hogy kasté lyok. Nagy kiterjedésü, harmattól csillogó természetes pá zsitokon vágtunk keresztül, s úgy haladtunk, mint a szellemek, mert a puha gyep elnyelte a lépések minden zaj t; tisztásokon lovagoltunk át, kö dös zöld fényben, amely a fölénk ter lö lombsátortól kapta árnyalatát; lábunknál a legtisztább és legfrissebb csermelyek futottak kavicsos medrükben, csevegve és a fü lnek kellemes muzsik t árasztva; idönk nt pedig magunk mö gött hagytuk a vilá got, és beléptünk az erdök ünnepé lyesen komor és dú s mélyeibe, ahol fü rge vadak suhantak é s szökkentek tova az ember közeledté re, és eltüntek, mielött még odané zhettünk volna, amerröl a neszt hallottuk; csak a legkorábban kelö madarak voltak é bren, s hozzá kezdtek napi munká jukhoz, itt egy dallal, ott valami veszekedéssel vagy rejtélyes, távoli kopácsolással és dobolással, talán bogarakat keresve egy fatörzsön, valahol az erdö á thatolhatatlan sürü jében. S azután lassanké nt ismét kiértünk a napsütötte tá jra.
Amikor harmadszor vagy negyedszer vagy ötödször értünk ki a fényre - egy-k t órával napfelkelte után lehetett -, már nem volt
olyan kellemes az utazás, mint addig. Kezdett meleg lenni. Efelöl nem lehetett kétség. S a következö hosszú útszakaszon nem kaptunk semmi á rnyékot. Mármost érdekes, hogy az apró kis ny gök milyen á llhatatosan nö vekszenek és szaporodnak, ha egyszer nekilátnak a gyarapodásnak. Amivel eleinte egy csöppet sem törö dtem, most lassanké nt törödni kezdtem, méghozzá egyre jobban és nyugtalanabbul. Az elsö tíz vagy tizenöt alkalommal, amikor szükségem lett volna a zsebkendömre, szinte oda se figyeltem; mentem tovább; annyi baj legyen, mondtam, nem számít, és már el is felejtettem. De most megvá ltozott a helyzet; á llandóan szüksé gem volt a zsebkendö re, s a ló kitartó an trappolt tovább, megállás nélkül; most már nem tudtam elüzni a zsebkendö gondolatát, s a vé gén türelmemet veszítve elá tkoztam az olyan szabót, aki nem csinál zsebet a pá ncélruhákra. A zsebkendöm ugyanis más holmival együtt a sisakomban hevert; de az én sisakomat nem lehetett segíts g nélkül levenni. Ez persze nem jutott eszembe, amikor apró ságaimat odatettem; az igazat megvallva, nem is tudtam erröl. Azt gondoltam, jobb helyet keresve sem találhatnék. Így aztán még kí nosabb lett a helyzetem, alig bí rtam elviselni a gondolatot, hogy a zsebkendö ott van, egészen közel és mégis elérhetetlen l. Igen, az ember mindig arra vágyik, amit nem tud elérni; ezt már többen megfigyelték. Hát énnekem ez kö tötte le minden gondolatomat és odavonzotta a sisakomba; s ahogy sorra magunk után hagytuk a mérfö ldeket, a gondolataim egyre vadabbul rajzottak a sisakban, és ezer színnel ecsetelték azt a zsebkendöt; s a dolgot az tette mé g keservesebbé, hogy a sós izzadsá g állandóan belecsorgott a szemembe, és én nem tudtam hozzáfé rni. Papíron ez talán semmiségnek lá tszik, de a valósá gban egyáltalán nem volt semmiség: a lehetö legszörny bb kínszenvedés volt. Nem mondanám, ha nem volna igaz. Elhatároztam, hogy legközelebb retikü lt hozok magammal, akárhogy fogok is kinézni, az emberek pedig mondjanak, amit akarnak. Persze a Kerek Asztal vasruhás piperköcei megütkö znek majd rajta, s talán botrányt is csapnak; de ami engem illet, nálam mindig elsö a ké nyelem, és csak azután jöhet a divat. Így kocogtunk tová bb, és néha porosabb helyekre é rkeztünk, és a porfelhök felszá lltak, és belementek az orromba, és tü sszentenem kellett, s könnyeztem; és persze olyanokat mondtam, amit nem kellett volna mondanom, minek is tagadnám. Én is csak olyan ember vagyok, mint b rki más. És abban a kihalt Britanniában senkivel sem tudtunk találkozni, még egy óriással sem; ami egyébként tiszta szerencse volt az óriásokra nézve, mert abban a hangulatomban nem tudom, mit csiná ltam volna velük - persze csak zsebkend s óriásokra gondolok. A legtöbb lovagnak minden bizonnyal az riás páncélzatá ra fájt volna a foga; nekem csak arra a kis batisztdarabra; ha azt ideadja, felö lem megtarthatta volna a vasáru- kollekcióját.
Közben odabent egyre nagyobb lett a höség. A napsugarak á llhatatosan dolgoztak, és mindinkább átforró sították a páncé lvasakat. És ha az ember ilyenfajta forrósá gban csücsül, akkor minden aprósá g idegesíti. Ha gyorsabban ügett nk, úgy csörömpö ltem, mint egy étké szlet a dobozában, s ez is idegesített; nem bírtam a pajzsomat sem, amely hol a mellemen, hol a hátamon kongott é s csattogott; ha viszont lépésre fogtam a lovat, a pá ncélcsuklók úgy csikorogtak és nyikorogtak, mint egy verkli, s mivel egyáltalán nem csaptunk szelet, ú gy éreztem, hogy megsülök abban a kemencében; azonkí vül, minél lassabban ment az ember, annál jobban nyomták a vasak, s mintha percenként n vekedett volna a rá nehezedö tonnák sú lya. És az ember folyton csak rakosgatta a lá ndzsáját az egyik oldalról a másikra, mert borzasztó kellemetlen volt mindig ugyanazzal a kézzel tartani.
Nos, ha az ember ennyire izzad, patakokban, akkor el bb-utóbb bekö vetkezik az a pillanat, amikor… amikor… eh, amikor viszketni kezd. Az ember odabent, a karjai odakint - és a kettö között csupa vas. Tessék ezt elké pzelni: nem könnyü dolog, habár igen egyszerüen hangzik. Elöbb csak egy hely tt, azután egy má sikon, azután még egy másikon; és í gy tovább, terjed é s terjed, és a vég n az egész terü let el van foglalva. és senkinek sem lehet fogalma róla, hogy az ember milyen kellemetlenül érzi magát. S amikor már végké pp szörnyü volt, é s azt hittem, hogy betelt a pohár, egy légy beröppent a sisakrostélyon keresztül, és letelepedett az orromra, és a rosté ly beszorult, és nem akart felmenni, s én nem tehettem egyebet, csak rá ztam a fejem, amely addigra már csaknem megfött, és a lé gy hiszen tudják. hogyan viselkedik egy légy, ha töké letes biztonságban rzi magát -, a legyet csak annyira izgatta a fejem ráz sa, hogy az orromró l az ajkamra szállt és az ajkamról a f lemre, és szü ntelenül röpködö tt a és csípett, ú gyhogy az én lelkiá llapotomban azt egyszerüen nem lehetett tovább bí rni. Így hát feladtam ezt a türelmi játé kot, és szóltam Alisande-nak, hogy kapcsolja ki a sisakomat és szabad tson meg töle. Azután a leány mindent kipakolt a sisakból, telemerte vízzel; ittam egy kicsit, majd felá lltam, és Alisande beleöntötte a maradék vizet a pá ncélomba. Nem tudom elmondani, hogy milyen üdítö volt. Alisande pedig tová bb hordta a vizet é s töltötte a nyakamba, amíg teljesen el nem á ztam és meg nem nyugodtam.
Igen, nagyon jó lesett a pihenés, a nyugalom. De az életben nincsen tökéletes röm. Nemrégiben készí tettem magamnak egy pipát és egészen jó dohányt is szereztem hozzá; persze nem igazit, csak olyat, amilyet az indiánok haszná lnak; szárított fü zfakéreg belsejébö l. Mindezt a sisakomba raktam, s most elö vehettem, de gyufám nem volt.
Ahogy múlt az idö, lassanként ráeszmé ltem egy bosszantó körülményre arra ugyanis, hogy helyhez vagyunk kö tve. Egy páncélos ú jonc nem tud egyedü l lóra szállni, ahhoz segítség kell, méghozzá nem is kevés. Márpedig Sandynek (Alisande-ot értem) kevés volt az ereje az ilyen feladatokhoz - legal bbis az én testsú lyommal nem tudott megbirkózni. Így hát várnunk kellett, amíg arra nem jön valaki. Ami engem illet, én nagyon szívesen vá rakoztam volna, csak egy kis csendet kív ntam, hogy vé giggondolhassam a bennem rajzó problé mákat. Azt szerettem volna tisztázni magamban, hogy értelmes vagy akár csak félig é rtelmes emberi lé nyek is hogyan szokhattak rá a szö rnyü kellemetlensé gekkel járó páncé lviselésre; s ha má r rászoktak, hogyan tarthatták fenn ezt a divatot nemzedé keken keresztül, amikor nem lehetett kétséges, hogy amit én csak ma szenvedtem el, azt nekik életük minden napján el kellett szenvedniük. Ezt akartam vé giggondolni, s azonk vül még valami megoldáson is tö rtem volna a fejemet, hogy orvosolhassam a bajt és lebeszé lhessem az embereket erröl az ostoba divatról; de az adott körülmények között ki volt zá rva mindenféle gondolkodás. Sandy társaságá ban nem lehetett gondolkozni. Nagyon engedelmes é s jóindulatú lány volt, de egy pillanatra be nem á llt a szája, és sz ntelen kereplécé vel éppúgy megfá jdította az ember fejét, mint a kocsik lármája a nagy forgalmú utcá kon. Dugót a szájába - és nagyon kellemes titársnö lett volna. De az ilyeneknek nem lehet bedugaszolni a száját; belepusztulnának. Egész nap forgott a nyelve, s az ember azt hitte, elöbb-ut bb mégiscsak meg kell akadnia; de nem, itt nem volt ü zemzavar sem pedig ü zemanyaghiány. Hétszámra képes lett volna csépelni és darálni és ör lni és köpülni a szavakat, s a nyelvé t sohasem kellett megolajozni vagy megreparálni. Igen, úgy dolgozott, mint egy cséplögé p, de csak üres szalmát csépelt. Abból a végtelen szóáradatból egyetlen épkézláb gondolatot sem lehetett volna kihal szni. Soha még egy ilyen locsi-fecsi lányt: kotyogott és kelepelt és csacsogott és pré zsmitált - pedig igazán nem volt rossz lélek. Délelött még nem sokat törödtem a karattyolásával, mert éppen eléggé lekötöttek egyéb bajaim; délután azonban már többsz r is rá kellett sz lnom
- Pihenj egy kicsit, gyermekem; ha tová bbra is ilyen ü temben fogyasztod a belföldi levegöt, a királyság maholnap importra szorul, pedig anélk l is elég üres az államkincstár.  

Tizenharmadik fejezet
SZABADOK!  

Igen, furcsa dolog, hogy az emberi elé gedettség csak milyen rövid ideig tarthat. Néhány órával korábban, amikor mé g lóháton szenvedtem, valósá gos mennyországnak láttam volna ezt a helyet, ezt a pihenö t, ezt az édes nyugalmat ebben az eldugott, árnyas zugban, a csörgedez patak mellett, amelyböl idönként kimerhettem egy sisakra való vizet, hogy a páncélomba ntsem; most pedig m ris elé gedetlenkedni kezdtem, egyrészt a pipázás hiánya miatt - már régó ta müködött ugyan egy gyufagyáram, de elfelejtettem gyufá t hozni magammal -, másrészt azért, mert nem volt mit ennünk. Ez is egy példa arra, hogy milyen gyerekesen gondatlan korba és miféle emberek közé kerü ltem. A páncélos lovagok mindig bíztak a vé letlenben, hogy majd csak találnak valami ennivalót az úton, és mélysé gesen felháborodtak volna, ha valaki azt tanácsolja, hogy akasszanak egy szendvicses kosarat a lándzsájuk hegyé re. Azt hiszem, Arthur király asztaltá rsaságának minden egyes tagja inkább a halált vá lasztotta volna, semhogy ilyen lobogó val járja a vidé ket. Törödtek is ök az ésszerüséggel. Én a magam részér l indulás elött be akartam csempé szni egypár szendvicset a sisakomba, de éppen rámnyitottak; valahogy kimagyará ztam a dolgot, csakhogy mire ismét magamra maradtam, egy kutya elhordta a félretett szendvicseket.
Közeledett az é jszaka, és úgy lá tszott, hogy zivatar készül. Hamarosan besöté tedett. Valamiféle tá borhelyet kellett keresnünk. A kisasszonynak megfelelö szállá st találtam egy szikla alatt, azutá n továbbmentem, és magamnak is talá ltam egyet. De páncélban kellett maradnom, mert egyedül nem tudtam levetni, Alisande-ot pedig nem hívhattam segí tségül, mivel irtó zom attól, hogy má sok elött meztelenü l mutatkozzam. Jelen esetben ugyan nem egészen így á llt a dolog, minthogy a páncél alatt is volt ruhám; de az ember nem szabadulhat meg egyszerre a belé nevelt elöíté letektöl, s én tudtam, hogy zavarba jönnék, amikor az a kivágott fenekü vasszoknya lekerü lne rólam.
A zivatar egyúttal idöváltozást is hozott; s minél erö sebben fújt a szél, és minél vadabbul csapkodott az esö, annál hidegebb lett. Nemsokára mindenfé le bogarak és hangy k és férgek és egyebek kezdtek nyü zsögni a nedves talajon, és bebú jtak melegedni a pá ncélomba, s habár egy részük eléggé rendesen viselkedett, és ké nyelembe helyezte magát a ruháim kö zött és nyugton maradt, a többség mégiscsak izgága é s türelmetlen fajta volt, egy pillanatra sem maradt békén, hanem folyton fé szkelödött és vad szatra indult a nagy ismeretlenben; különösen a hangy k, amelyek vé gtelen és csiklandozó felvonulásokat rendeztek az egyik v gemtöl a másikig, úgyhogy ilyen háló társakkal soha az é letben nem kívánok többé együtt aludni. Az olyan egyéneknek, akik ehhez hasonló helyzetbe kerülnek, azt tanácsolnám, hogy ne nagyon mozgolódjanak és forgolódjanak, mert azzal csak felkeltik a különbözö fajta állatkák é rdeklödését, s akkor mindegyik ú tra kel, hogy megné zze, mi történik, s a helyzet még rosszabb lesz, mint azelött, és az ember még vadabbul káromkodik, ha tud. Viszont ha nem mozgolódik és nem forgolódik, akkor belehal a csiklandoz sba; s így talán egészen mindegy, hogy mit csinálunk, és nem is lehet igazi választásró l beszélni. Én már egészen keményre fagytam, é s még mindig é reztem azt a csiklandozást, aká rcsak egy hulla az á ramütést. Szentül megfogadtam, hogy ha vége lesz ennek az útnak, soha többé nem veszek magamra pánc lt.
A gyötrelmes órák folyamán, amíg dermedten és a csú szómászók rajai miatt mégis pokoli tüzben feküdtem, mindvégig egy és ugyanaz a kérdés zsongott kimerült agyamban: hogyan bí rják ki az emberek ezt az istentelen pá ncélt? Hogyan siker it kibírniuk annyi nemzedéken keresztü l? Hogyan bírnak aludni éjszaka - há t nem félnek a má snapi szenvedésektö l?
Amikor végre megvirradt, igen siralmas állapotban voltam; az á lmatlanság megtört, kifacsart, tö nkretett; az ide-oda forgolódás kimerí tett, az éhség legyengített; epedve vágytam egy fürdöre, hogy megszabadulhassak az állatkáktól; s rá adásul még a reuma is gyötört. És hogyan töltö tte az éjszakát a nemesi származású, címeres arisztokrata kisasszony, Alisande la Carteloise? Fü rge volt, mint a mó kus; úgy aludt, mint a bunda; ami pedig a fürdöt illeti, nyilván sohasem ismerkedett meg ezzel az intézm nnyel, akárcsak az ország összes tö bbi arisztokratája, úgyhogy nem is hiá nyzott neki. Mai mértékkel mé rve, itt mindenki csak vadember volt vagy alig több. A nemes hölgy a legcsekélyebb tü relmetlenséget sem mutatta a reggeli ir nyában - s ez is a vadság állapotára jellemzö. Ezek a britek megszokták, hogy utazás közben soká ig éhezzenek, és remekül bírták az éhséget; s az esetleges böjtökre számítva jól teletömték magukat indulás elött; aká rcsak az indián vagy az óriáskígy . Le mertem volna fogadni, hogy Sandy is legalább három napra megpakolta a hasát.
Még napkelte elött útnak indultunk, Sandy ült a lóra, n pedig gyalog bukd csoltam mögötte. Félóra múlva egy rongyos, nyomorúsá gos embercsoporttal találkoztunk, amely az úgynevezett utat javította. Engem állati alá zattal köszöntö ttek, s amikor ajá nlkoztam, hogy velü k reggelizném, ez a rendkívüli leereszkedés annyira elké pesztette öket, hogy azt hitték, csak tréfálok. Hölgyem gögösen felhúzta az ajkát s félrevonult; a rongyosak füle hallatára kijelentette, hogy inkább ennék igazi állatokkal, mint velük - s ez a megjegyzés csak azé rt hozta zavarba a szegény ördögö ket, mert éppen szó esett róluk, de nyilvánvalóan nem sértette öket. Pedig nem voltak rabszolgák. A törvény és az elnevezés iróniá ja folytán szabadok voltak. Az ország szabad lakosságának hé ttized része ebbe az osztályba tartozott, idetartoztak a " független" kisparasztok, kézmü vesek stb., vagyis ö k alkották a nemzetet, az igazi Nemzetet; ök alkott k mindazt, ami a nemzetben hasznos volt vagy fenntartá sra érdemes vagy igazán tiszteletre méltó; ök voltak a Nemzet java, és n lkülük csak valamiféle üledék maradt volna a Nemzetböl, valamifé le zacc, nevezetesen egy király, a fö- s középnemesség, csupa tétlen., semmit sem termelö egyén, aki csak a pazarlás és pusztí tás müvészetéhez értett, s egy é sszerüen berendezett vilá gban semminémü hasznot vagy érté ket nem képviselt volna. És mégis, ez az aranyozott kisebbsé g, amelynek igazság szerint a menet vég n kellett volna kullognia, ügyes fortéllyal az élre állt, fennen lobogtatva zászló it; önmagát kiá ltotta ki a nemzetté , s ez a számtalan kuka olyan sokáig t rte ezt az á llapotot, hogy a vé gén már maga is belenyugodott, söt, igazságosnak és helyénvalónak ismerte el. A papok arra oktattá k apáikat és öket magukat is, hogy a dolgoknak ez az ironikus állapota Isten rendelésébö l fakad; ök pedig nem jöttek rá, milyen valószínü tlen; hogy Isten eff le gúnyolódással, méghozzá ilyen á tlátszó gúnyolód ssal szórakozzék, s ezért nem is feszegették a dolgot, és tisztelettudóan befogták a szá jukat.
Ezeknek az alázatos embereknek a beszé de csakugyan eléggé furcsán hangzott az én fülemben, amely eredetileg amerikai fül volt. Szabadok voltak, de uruk vagy püspökü k birtokát nem hagyhatták el a fö ldesúr engedélye n lkül; nem készí thették el a maguk kenyerét, hanem a f ldesúr malmában kellett megörö ltetniük a búzá jukat, és a földes r pékmühelyében kellett megsüttetni k a kenyerüket, mé ghozzá egyáltalá ban nem ingyen; sajá t ingóságaiknak egyetlen darabját sem adhatták el ané lkül, hogy a bevé telböl csinos kis százalékot ne fizettek volna az ú rnak, s ha ök vásá roltak mástól, e kiváltságért ugyancsak némi ké szpénz illette meg a földesurat; ingyen le kellett aratniuk a földesú r gabonáját, s ha az úr hívatta ö ket, azonnal pattanniuk kellett, mit sem törödve azzal, hogy a saját termésüket addig elpusztíthatja a vihar; türniük kellett, hogy a fö ldesúr gyümölcsfá kat ültessen a fö ldjeiken, s azután csak nyelhették a haragjukat, amikor a nemtörödöm gyümö lcsszedök letiportá k a gabonát a fák körül; akkor sem szólhattak semmit, amikor a földesúr vadásztársasága keresztülvágtatott a földjeiken, és t nkretette szorgos kezük munkájának eredményét; nekik nem volt szabad galambot tartaniuk, s ha a lord galambdú cainak népe letelepedett a veté sükre, nem jö hettek ki a sodrukbó l, és nem ölhettek meg egyetlen madarat sem, mert iszonyatos bírságot kellett volna fizetni érte; amikor végre betakarították a termést, megjött a rablók dézsmaéhes hosszú serege: elö ször is az egyház hordta el a maga bus s tizedét, azután a királyi biztos vitte a huszadot, azután a lord emberei nyúltak bele nagy marékkal a maradékba; s vég l a megkopasztott szabad a csürjébe szállíthatta a termés roncsait, ha egyáltalán é rdemes volt fáradni vele; s aztán az ad k, az adók és az adók, és még tö bb adó, és megint csak adók, és ú jabb adók - millió adó terhelte a szabad és fü ggetlen szegényt, de egy sem terhelte a földesurát, a bá rót vagy a püspök t, a pazarló nemességet vagy a telhetetlen egyhá zat; ha a báró nyugodtan akart aludni, a szabadnak reggelig ébren kellett maradnia a napi munkája után, hogy elriassza a tó partján hangoskodó békákat; ha a szabad leánya - de nem, a monarchikus kormányzatnak ez a végsö aljassága m r nem türi a nyomdafestéket; s ha végül is a szabad eszét vesztette a szenvedé stöl, és úgy é rezte, hogy ilyen kö rülmények között nem bírja tovább az életet, és a halálba menekült irgalomért és oltalomért, akkor a kegyes egyház örö kös pokolbeli ,tü zre ítélte, a kegyes törvény é jfélkor temettette el a keresztúton, egy cöveket ütve a hátába, s a fö ldesúr, a báró vagy a püspök elkobozta minden tulajdonát, s vilá ggá kergette ö zvegyét és árvá it.
S ezek a szabadok most azért gyültek ide kora reggel, hogy uruknak, a pü spöknek az útján dolgozzanak három napig - ingyen; há romnapi ingyenmunka terhelt minden csalá dföt és minden fiú gyermeket, s ha tö rténetesen szolgá juk is volt, még egy-két napi ráadá s. Szavamra, mintha arr l olvastam volna, hogyan élt Franciaország, és hogyan éltek a franciák az örök emlékezetü és á ldott Forradalom elö tt, amely ezer esztendönyi aljassá got söpört el egyetlen gyors vé rhullámmal - egyetleneggyel: vagyis a borzalmas számlán egy-egy vé rcsepp fele tö rlesztett le minden akót, amit lassú k nzással sajtoltak ki a népböl a gonoszság és a szé gyen és a nyomorús g tíz évszázada alatt, amelyhez hasonló csak a pokol fenekén lé tezhetik. Gondolkozzunk csak egy kicsit a dolgon, és be fogjuk látni, hogy két " terroruralom" tombolt Franciaorszá gban; az egyik a szenvedély hevével gyilkolt, a másik szívtelen hidegvé rrel; az egyik mindö ssze hónapokig tartott, a másik ezer esztendeig; az egyik tízezer embert sújtott halá llal, a másik szá zmilliót; de mi csak akkor iszonyodunk el, ha a kisebbik terror "borzalmairó l" hallunk, ú gy is mondhatnám, hogy az ideiglenes terrorról; pedig há t a hóhérbárd okozta gyors halál borzalmait hogyan is hasonlíthatnánk ö ssze azzal az é letfogytig tartó halállal, amit az é hezés, a fagy, a bá ntalmazás, a kegyetlenség és a szívbéli nyomorús g okoz? Mit jelent a villám okozta hal l a máglyán elszenvedett lassú tüzhalálhoz ké pest? Minket arra tanítottak a lehetö legbuzgóbban, hogy rettegjünk és borzadjunk el ama rö vid Terrortól, amelynek áldozatai elfértek volna egy városi temetöben; de egész Franciaország sem lenne elég nagy temetö azoknak, akiket az a régebbi, az igazi Terror gyilkolt meg - az a kimondhatatlanul keserves és szörny séges Terror, amelynek a méreteir l és borzalmairól egyikünk sem tanult semmit.
Ezek a szegény, á llítólagos szabadok, akik megosztották velem a reggelijüket, és válaszolgattak a ké rdéseimre, olyan al zatos tisztelettel beszéltek a kirá lyukról, az egyhá zukról és a nemeseikröl, ahogyan a legkomiszabb ellensé gük kívánhatta. Volt ebben valami sz nalmas nevetségess g. Megkérdeztem tölü k, mit gondolnak, lé tezett-e valaha olyan nemzet, amelynek minden tagja szabadon leadhatta a szavazat t, s mégis egyetlen családot v lasztott maga fölé , hogy az uralkodjé k rajta, majd a lesz rmazottai, örökkö n-örökké, akár tehetségesek lesznek, akár hüly k, kirekesztve minden más csalá dot - a szavazóét is; és vá laszthatott-e úgy ez a nemzet, hogy né hány száz család a rangok szédítö magaslataira emeltessék, s erö szakos és örökö lhetö tisztségeket és kiváltságokat kapjon, kirekesztve a nemzet összes tö bbi családját - a szavazó családját is?
Közönyösen bá multak rám, s azt mondták, hogy nem tudják; eddig még sohasem gondoltak ilyesmire, és eszü kbe sem jutott, hogy olyan nemzet is lé tezhetik, amelynek minden tagja beleszó lhat a kormányzá sba. Azt feleltem, hogy é n már láttam ilyen nemzetet - s ez a nemzet fenn is fog maradni, amíg nem lesz államegyháza. Ezt a kijelenté semet is közönyö sen fogadták - az elsö pillanatban. De azután egy ember felnézett, és megk rt, hogy ismé teljem el a szavaimat; lassan mondjam, hogy meg tudja érteni. Elmondtam hát még egyszer, s ö lassanként felfogta a gondolat értelmé t, ökölbe szorí totta a kezét, és kijelentette, hogy nem tud olyan nemzetet elképzelni, amelynek minden tagja szavazati joggal rendelkeznék, s amely mégis önk nt megmaradna a sá rban és a piszokban; s aki elrabolja egy nemzettöl az akarat t és a jogait, bü nt követ el, mé ghozzá a lehetö legnagyobb bünt.
Erre így szóltam magamban:
"Íme, egy ember. Ha még sok ilyennek a segítségére szá míthatnék, eredmé nyesen le tudnék sú jtani az ország jó léte érdekében, s a kormányzati rendszer egészsé ges megváltoztatás val bebizonyítaná m, hogy én vagyok az ország leghüsé gesebb polgá ra."
Az én felfogásom szerint ugyanis az országhoz kell hü nek lenni, nem pedig az intézményeihez vagy a tisztsé gviselöihez. Az ország a valódi, az ország a lé nyeges, az ország az örök; az orszá got kell örizni, az országra kell vigyá zni, az országhoz kell hünek lenni; az intézmények kü lsödleges dolgok, csupán ruhái az országnak, s a ruhá k elkophatnak, elrongyolódhatnak, s akkor nem ké nyelmesek többé, nem óvják a testet a fagytól, a betegs gtöl, a haláltól. Rongyokhoz lenni hü nek, rongyokat é ljenezni, rongyokat imádni, rongyokért meghalni - örült h ség, állati hüsé g; ez a hüség a monarchiáé, a monarchia találta fel, hát csak tartsa meg magának. Az én hazám Connecticut, amelynek alkotmánya kimondja, hogy " minden politikai hatalom a népböl fakad, minden szabad kormányzat a nép tekintélyére épü l és a nép javát szolgálja; s a né pnek mindenkor vitathatatlan és megtámadhatatlan joga, hogy megvá ltoztassa kormá nyformáját, é spedig olyan módon, ahogyan azt a legcé lszerübbnek talá lja".
E szentírás é rtelmében az olyan polgár, aki úgy lá tja, hogy a közöss g már elnyütte politikai ruháit, s aki mégis nyugton marad és nem agitá l valamiféle új ö ltözet érdekében, hütlen polgára a k zösségnek, söt, rulója. Az sem lehet mentsé g a számára, hogy esetleg csak ö egyedül látja a romlást; akkor is k telessége az agitá ció, a többieknek pedig kötelességü k leszavazni öt, ha nem értenek vele egyet.
S én most olyan országba kerültem, ahol a lakosság ezer tagja közül legfeljebb hatnak volt joga beleszó lni az ország kormá nyzásába. Ha a többi kilencsz zkilencvennégy netalán arra vetemedik, hogy kifejezze elé gedetlenségét az uralkodó rendszerrel szemben s javasolja a megvá ltoztatását, azt a hatot szent borzadá ly fogta volna el, olyan hütlenséget, olyan becstelensé get, olyan aljas és sötét árulást lá ttak volna a tö bbiek eljárásában. Úgy is mondhatnám, hogy beléptem egy r szvénytársaságba, amelynek ezer tagja közül kilencszá zkilencvennégyen fizették be a teljes alaptökét, s ök végeztek el minden munkát, míg a többi hat tag á llandó igazgatósá ggá kiáltotta ki magát, és zsebre v gott minden osztalé kot. Úgy gondoltam, hogy a kilencszá zkilencvennégy becsapott tagnak új ügyvitelre van szü ksége. Természetes hajlamaimnak az felelt volna meg a leginkább, ha lemondok a fönöki méltóságról, lá zadást indítok el, amit azután forradalommá fejleszthetek; de tudtam, hogy az a lá zadó, az a Jack Cade vagy Wat Tyler, aki elöbb nem neveli fel az embereit a forradalom szí nvonalára, csaknem bizonyosan kudarcot vall. Márpedig én sohasem tudtam lenyelni a kudarcokat, még ha látszólag jó ké pet vágtam is a dologhoz. Ennélfogva az az "ügyvitel" , amelynek a kö rvonalai már jó ideje alakulgattak az agyamban, egé szen más típusú volt, mint a Cade- Tyler-féle megoldá s.
Így tehát nem besz ltem vérröl és l zadásról annak az embernek, aki ott rá gcsálgatta fekete kenyerét abban a meggyötört és elbutított emberi juhnyájban, hanem f lrevontam és másf le dolgokat magyará ztam neki. Amikor befejeztem, egy kis tintát ké rtem az ereiböl, s ezzel, valamint egy pálcikával a kö vetkezö szavakat í rtam fel egy darab fakéregre: Helyezd el az embergyárban, odaadtam neki, s azt mondtam
- Vidd ezt el a cameloti palotába, s add át Amyas Le Pouletnak, akit én csak Clarence-nek hí vok, s ö már tudni fogja, hogy mi a teendö.
- Vagyis pap az illetö - mondta az ember, s a lelkesedé s részben lehervadt az arcáról.
- Mit… hogy pap? H t nem mondtam neked, hogy semminémü egyházi rabszolgák, pápai vagy püspö ki jobbágyok nem lé phetik át az én Embergyáram küszö bét? Nem mondtam, hogy te is csak akkor léphetsz be oda, ha szabadon rendelkezel a vallá soddal, bármilyen fajtájú legyen is az?
- Úgy van, mondtad, s én örültem neki; ezért hökkentem meg, ezért futott á t rajtam a gyanú, amikor hallottam, hogy az a pap is ott van.
- De hát Clarence nem pap, ha mondom.
Az ember távolról sem volt megelé gedve. Azt mondta - Nem pap, és mégis tud olvasni?
- Úgy van: nem pap, és mégis tud olvasni… söt, í rni is. Én magam taní tottam meg rá. - Az ember arca felderült. - S ez lesz az elsö dolog, amit te is megtanulsz majd abban a Gyárban…
- Én? A szívem vé rét is odaadnám, hogy megtanulhassam azt a müvészetet. A rabszolgád leszek, a…
- Nem, nem, senkinek sem leszel a rabszolgája. Szedd össze a csalá dodat és indulj. Földesurad, a püsp k, bizonyára elkobozza majd a fö ldecskédet, de annyi baj legyen, Clarence majd bösé gesen kárpótol é rte.  

Tizennegyedik fejezet
"VÉDD MAGAD, URAM!"  

Három pennyt fizettem a reggelimé rt, ami fantasztikus ár volt, tekintve, hogy egy tucat ember is megreggelizhetett volna belöle; de jó t akartam tenni, és különben is mindig elég könnyelmüen bántam a pénzzel; meg aztán azok az emberek ingyen ajá nlották fel az ennivalót, pedig maguk is eléggé sz kében voltak, s í gy jólesett, hogy ö szinte hálámat és köszönetemet ilyen jelentös anyagi tá mogatással juttathatom kifejezé sre; tudtam, hogy ná luk sokkal több haszna lesz a pé nznek, mint az én sisakomban, ahol a pennyk csak nyomták a fejemet, méghozzá nem is kevéssé, mert vasból készü ltek és egyáltalá n nem takarékosan, gyhogy féldollá rnyi összvagyonom m r egészen súlyos terhet jelentett. Igaz, akkoriban tú lságosan is kö nnyelmüen szórtam a pénzt; de ennek egyik oka az volt, hogy hosszas Britanniai tartó zkodásom ellenére még mindig nem fogtam fel a helyes arányokat - még mindig nem éreztem t, hogy Arthur orsz gában egy penny kö rülbelül annyit jelent, mint Connecticutban egyné hány dollár: hogy a vásárlóértékü k tökéletesen azonos. Ha néhány nappal k söbben indulok el Camelotból, akkor most már a pé nzverdém gyönyörü új pénzeivel fizethettem volna vendéglátóimnak, ami nekem éppúgy ö römömre szolgált volna, mint nekik. Csakis az amerikai p nzegységeket vettem át. Arra számítottam, hogy egy-két hét m lva megindul a centek, ötcentesek, tízcentesek, negyed- és féldollárosok sovány, de szü ntelen áramlása a királyság kereskedelmi ereiben, és biztosra vettem, hogy ez az új vér felpezsdíti majd az egész királyság é letét.
A parasztok mindenké ppen viszonozni akarták valamivel a nagylelküségemet; elfogadtam hát töl k egy kovakövet meg egy csiholóacé lt; s miután Sandyvel együtt elhelyeztek a lovunkon, rágyú jtottam a pipámra. Amikor az elsö fü stgomolyag kiszállt sisakom rostélyán, valamennyien berohantak az erdö be, Sandy pedig há trahökölt, és nagyot puffanva leesett a földre. Azt hitték, hogy é n is a tüzokádó s rkányok közé tartozom, amelyekrö l olyan sokat hallottak már a lovagoktól és más hivatásos hazugoktó l. Csak rendkívül nehezen tudtam rá venni öket, hogy merészkedjenek vissza, legalábbis annyira, hogy megmagyarázhassam a dolgot. Azután közöltem velük, hogy ez a varázslat csakis az ellenségeimnek árt és senki másnak. Kezemet a szívemre téve megígértem, hogy azoknak, akik j indulattal viseltetnek irá nyomban, nem lesz semmi bajuk, ha odaj nnek és elvonulnak elöttem, s csak az fog szörnyethalni, aki hátramarad. A felvonulás erre sietve le is zajlott. Emberéletben nem esett kár, mivel senki sem volt olyan kíváncsi, hogy há tramaradjon és bevá rja a történendö ket.
Ezekután némi idö t vesztettem, mert a nagy gyerekekben a f lelem elmúltával bámuló és tisztelettudó rajongás támadt a csodálatos tüzijá ték iránt, s nem engedtek tovább, am g el nem szívtam elöttük néhány pipát. Ez a késedelem mé gsem volt egészen haszontalan, mivel ennyi idö alatt legalább Sandy is megszokta az új tü neményt - holott ö félt töle a legjobban, minthogy olyan közel ült hozzá. Jó ideig a kereplö je is megbénult, amit számottevö nyereségnek kö nyvelhettem el. De mindenekfölött, tanultam valamit. Most már jöhetett akármilyen óriás vagy sárkány, ké sz voltam a fogadtat sára.
Az éjszakát egy szent életü remeté nél töltöttük, s másnap délután ismét bemutathattam a tudományomat. Az utat lerövidí tve éppen átvá gtunk egy tágas ré ten, s engem annyira lekötöttek a gondolataim, hogy semmit se hallottam, semmit se láttam, amikor Sandy fé lbeszakította egy r pke megjegyzését, amelyet még hajnalban kezdett el, és felkiáltott:
- Védd magad, uram! Veszélyben az é leted!
Mindjárt le is csú szott a lóról, fé lreszaladt és megá llt. Felnéztem, s messzire, egy fa á rnyékában meglá ttam vagy fél tucat páncélos lovagot a csatlósaikkal; lá zasan sürögtek- forogtak, s a nyereghevedereket igazítgatva készü lödtek a lóra szá llásra. Pipám a fogaim köz tt volt, és csak azért nem égett, mert elmerülten tö rtem a fejemet azon, hogy miképpen lehetne megszabadí tani ezt az orszá got az elnyomástól, s népének visszaadni ellopott jogait és méltósá gát anélkül, hogy ezzel bárkit is megsértenék. Azonnal rágyú jtottam, s mire sikerült összegyü jtenem egy jó pofá nyi füstöt, a lovagok már jöttek is felém. Egyszerre jött az egész társaság; szó sem volt itt holmi lovagias és nagylelkü magatartá sról, mint a kö nyvekben - hogy tudniillik egyszerre csak egy ilyen nemesi csirkefogó t mad, s a többiek f lreállnak és né zik a fair play-t. Nem, ezek csapatostul jöttek, - száguldva és robogva, valóságos sortüz; a lovak nyakára hajoltak, tollaik lobogtak utá nuk, lándzsájukat elöreszegezték. Megejtö látvány volt, gyönyörü lá tvány - azaz hogy csak lett volna, ha egy fa tetejében ü lök. Leeresztettem a lá ndzsámat, és dobog szívvel vártam, amíg a vashullám csaknem odaért, s akkor kifújtam e fehér füstfelhöt a sisakrostélyomon keresztül. Látni kellett volna, hogyan torpant meg a hullám, s hogyan szakadt darabokra! M g gyönyörübb lá tvány volt, mint az elöbbi.
De a menekülö lovagok két-há romszáz yardnyi tá volságban megá lltak, s ez nyugtalanított. Diadalérzésemet fé lelem váltotta fel; azt hittem, el vagyok veszve. Sandy azonban csak ú gy sugárzott, és szabadjára akarta engedni az ékesszó lását; de én a szavába vágtam, azt mondtam, a vará zslatom valahogy nem sikerült, üljön h t fel, amilyen gyorsan csak tud, é s fussunk az életü nkért. Nem, azt mondja, nem. Varázslatom bizonyá ra megbénította a lovagokat, várjunk egy kicsit, mindjá rt lebuknak a fö ldre, s akkor magunkhoz vehetjük a lovaikat meg a nyergeiket. Ezzel az együgyü bizalommal szemben tehetetlen voltam; azt mondtam, tévedé s történt; ha a tü zijátékom egyá ltalán müködik, azonnal halált okoz; márpedig a lovagok élnek, tehát valami üzemzavar van, nem tudom, micsoda; de gyerünk innét gyorsan, mert az ellenség azonnal újabb támadásra indul. Sandy csak nevetett
- Ó, uram, nem olyan fából vannak ezek faragva! Sir Lancelot megtámadná a sárkányokat, é s kitartóan kü zdene ellenük, lankadatlan rohamokkal, amíg le nem gyözi és el nem pusztítja öket, s ugyanígy viselkednék Sir Pellinore és Sir Aglovale és Sir Carados és talán m sok is, de rajtuk k vül aztán senki se merészkednék ilyesmire, akármit fecsegnek is a nagyszájúak. S azt hiszed, azok a
hitvány gazemberek nem ijedtek meg elé ggé, s még többet akarnak?
- Hát akkor mire vá rnak? Miért nem mennek el innét? Senki sem állja az tjukat. Én igazán nem akarok tölük semmit, borítsunk f tylat a múltra.
- Hogy mért nem mennek el? Ne félj te attól, hogy elmennek. Eszük ágában sincs. Meg akarják adni magukat.
- Ne viccelj! " Való ez", ahogy ti mondjátok? S ha ez a szándé kuk, hát miért nem adják meg magukat?
- Nagyon szeretnék; de ha tudnád, milyen tiszteletben llnak a sárkányok, megértenéd öket. Nem mernek idejö nni.
- Akkor talán jobb lesz, ha én megyek oda, és…
- Ugyan, uram, nem v rnának ök be té ged. Majd én megyek. S már ment is. Nagyon hasznos útit rs volt, ilyenféle kirándulásokon. Én nem lettem volna olyan fürge az ö helyében. Csakhamar láttam, hogy a lovagok elvonulnak, és Sandy visszajön. Megkönnyebbültem. Azt hittem, a lány mindjárt az elején kapufát rúgott - ú gy értem, rögtön kudarcot vallott a t rgyalásban; külö nben tovább tartott volna a beszélgeté s. De kiderült, hogy j l intézte el a dolgot; nem is jól: pompásan. Amikor közölte vel k, hogy én vagyok a Fönök, egyenesen az elevenükbe talá lt; "vak rémü let markolt szívü kbe és csontjaikba", hogy Sandyt idézzem; s a lovagok minden feltételt készsé gesen elfogadtak. Erre Sandy az esküj ket vette, hogy ké t napon belül jelentkeznek Arthur udvarában, s lovastul és nyergestül megadjá k magukat, s csakis engem fognak szolgá lni, hüségesen és engedelmesen. Mennyivel ü gyesebben intézte az egészet, mint é n, ha a helyében lettem volna! Aranyos egy kislány volt, bizonyisten.  

Tizenötödik fejezet
SANDY MESÉJE  

- Szóval a tulajdonosa lettem egypár lovagnak - mondtam, miközben tovább lovagoltunk. - Ki hitte volna, hogy valaha is effé le ingóságokra teszek szert. Nem is tudom, mit csináljak velük; esetleg kisorsolhatom öket valami jótékony cé lú tombolán. Hányan voltak, Sandy?
- Heten, jó uram, s azonkívül a csatló saik.
- Nem rossz fogás. És kik ezek? Hol van a standjuk? - A standjuk?
- Igen, hol élnek?
- Ó, nem értettem a kérdésedet. Mindjárt vá laszolok rá. - Elgondolkozott, s egy ideig tünödve, óvatosan forgatta nyelvén az iménti szavaimat: - A standjuk… a standjuk… a standjuk… hol van a standjuk; igen, hol van a standjuk. Valóban, jó uram, ezen szó bájosan é s megnyeröen hangzik, s tetszetö s muzsika az emberi fülnek. Hadd ismételjem el még egynéhányszor ostoba nyelvemmel, ú gy talán megtanulom. Hol van a standjuk. Íme, ha akadozva is, de már forog a nyelvem, s nemsoká ra…
- Ne feledd a cowboyokat, Sandy. - Cowboyokat?
- Igen, mármint a lovagokat. Róluk akartál besz lni. Az elöbb, hiszen tudod. Halljuk a dumát.
- Dumát?
- Igen, igen, igen! Nahát, startolj má r. Akarom mondani, kezdd el a mesét, é s ne készülödj olyan sokáig. Beszélj a lovagokró l.
- Beszélek, - uram, már el is kezdem. Így hát ezek ketten elindultak, é s belovagoltak egy nagy erdöbe. És…
- Atyaúristen!
Azonnal beláttam a hibámat. Felhúztam Sandy zsilipjét; az én hibám volt; most legalább egy hó napig fog tartani, amíg rátér a tá rgyra. És Sandy általá ban bevezetés nélk l kezdte, s minden eredmény nélkül fejezte be. Ha félbeszakította az ember, tudomást sem vett róla, s csak locsogott tová bb, s ha mégis vá laszolt egy-két szó val, utána nyomban visszatért a megkezdett mondatá ra, és elölröl kezdte. Vagyis a félbeszakí tás inkább ártott, semmint használt; mégis félbe kellett szakítanom, méghozzá elég gyakran, hogy megmentsem az é letemet; kész halá l lett volna egy egé sz napon át hallgatni azt az egyhangú szóá radatot.
- Atyaúristen! - mondtam kétsé gbeesetten. A lány visszatért a mondat elejére é s elölröl kezdte:
- Így hát ezek ketten elindultak, é s belovagoltak egy nagy erdöbe. És…
- Kicsodák, ketten?
- Sir Gawaine és Sir Uwaine. És így eljutottak egy apátsághoz, é s ott megszántanak. Annakutána reggel meghallgatták a mis t az apátságban, majd tová bblovagoltak, és egy nagy erdöbe jutottak; és akkor egy torony mellett egy völgyben Sir Gawaine meglátott tizenkét gyönyörü kisasszonyt és ké t lovagot, kik lovaikon ültek, és a kisasszonyok mindegyre csak egy f t kerülgettek. És akkor Sir Gawaine meglátta, hogy azon a fán egy fehér pajzs lóg, é s valahányszor a kisasszonyok odaé rtek a pajzshoz, lek pték azt vagy pedig sárral dobá lták…
- Biz' isten, Sandy, nem hinném el, ha a saját szememmel nem láttam volna ilyesmit ebben az országban. De láttam, s így nagyon jól magam el tudom képzelni azokat a nöket, amint a pajzs körü l ugrálnak, és a fent említett mü veletet végzik. Nem vitás, hogy az idevalósi nök mind meg vannak vesekedve. A legelökelöbbek is; a társadalmatok színe java se jobb a többinél: A mi egyszerü telefonoskisasszonya ink, a sok tízezer mérföldnyi dró tjukkal, aminek a kö zepén ülnek, bízv st kioktathatnák t relemre, kedvessé gre, szerénységre s modorra Arthur országának legpomp sabb hercegnöjét is.
- Telefonoskisasszonyo k?
- Igen, de ne kívá nj tölem magyará zatot; újfajta lá nyok, itt még nincsenek bevezetve; az ember gyakran kiabál velük, amikor ök egyáltal n nem hibásak, s ez olyan nem szép dolog, olyan disznó ság, hogy az ember azután szörnyen megbánja, és ezerh romszáz évig szé gyelli magát érte; úriember soha nem is tesz ilyet… hab r én… nos, én magam is… meg kell vallanom…
- Talán az a lány
- Hagyd öt, hagyd; mondom, hogy úgysem tudnám megmagyará zni neked.
- Ahogy gondolod, uram. Akkor Sir Gawaine é s Sir Uwaine odamentek és köszö ntötték öket, és megkérdezték, hogy miért tesznek olyan gyalázatot a pajzsnak. Lovag urak, mondták a kisasszonyok, elmondjuk néktek. Él itt ezen a vidé ken egy lovag, az ö vé ez a fehér pajzs, és a fegyvert jól tudja forgatni, de gyülö l minden hölgyet é s úrikisasszonyt, é s mi ezért szégyen tjük meg a pajzsá t. Ugyan, mondta Sir Gawaine, jó lovaghoz nem illik, hogy megvessen minden hölgyet és rikisasszonyt, s ha gyülöl benneteket, talán van rá valami oka, s talán valami más helyen szereti a hölgyeket és az ú rikisasszonyokat, kik öt bizonyára viszontszeretik, ha valóban olyan vité z ember, miként mondjátok…
- Vitéz ember… persze, hogy csak az olyat szeretik, Sandy. A szellemi emberre f tyülnek. Ó, Tom Sayers és John Heenan, John L. Sullivan, ti bokszol csillagok, sajná lhatjátok, hogy nem vagytok itt. Vígan kinyújthatná tok a lábatokat a Kerek Asztal alá, é s huszonnégy órán belül a nevetek elé biggyeszthetnétek a "Sir"-t; további huszonnégy óra, és teljesen á tcsoportosítanátok az udvar férjezett grófnöinek és hercegnöinek az á llományát. Olyan ez az udvar, mint egy indiántá bor; nem sokkal mú lja felül a komancsokat; az a pofa, akinek a legtö bb skalp fityeg az ö vén, csak felemeli a kisujját, és bá rmelyik nö hozzá p rtol.
- … ha valóban olyan vitéz ember, miként mondjátok, mondó Sir Gawaine. De mi a neve? Uram, mondák, a neve Marhaus, Írorszá gnak királyi fia.
- Talán Írország királyának a fia; annak, amit te mondasz, nincs semmi értelme. S most vigyázz és kapaszkodj, át kell ugratnunk ezen az á rkon… Úgy, jól van. Ez a ló elmehetne akármelyik cirkuszba; késöbb kellett volna szü letnie.
- Jól ismerem öt, mondta Sir Uwaine, soha még olyan vité z lovag, mint ö, nem vala.
- Vala. A te elbeszélöké pességednek az az egyetlen hibája, Sandy, hogy egy kicsit archaikus vagy. De nem számít.
- … mert láttam ö t egyszer egy torná n, ahol sok lovagok gyültenek egybe, é s senki sem tudott neki ellenállni. Ó, kisasszonyok, monda Sir Gawaine, ú gy hiszem, rosszul cselekesztek, mert aki a pajzsát ide akasztotta, bizonnyal nincs messzire innét, s akkor ezek a lovagok megvívhatnak vele l háton, amivel inká bb hódolnának né ktek, mint imígy; é n pedig nem maradhatok itt, mert nem nézhetem egy lovagi pajzsnak a gyalázatát. Akkor Sir Uwaine és Sir Gawaine elindultak, és nemsokára megláttá k Sir Marhaust, aki egy nagy lovon egyenest feléjük lovagolt. Mikor a tizenkét kisasszony meglátta Sir Marhaust, beszaladtak a toronyba, és olyan sebesen szaladtak, hogy útközben né hdnyan elestek. Akkor a torony egyik lovagja felemelte pajzsát, és fennen így szólt: Sir Marhaus, védd magad. És így egymásnak rontottak, és a lovag el, törte lá ndzsáját Marhauson, és Sir Marhaus olyan erövel rontott
neki, hogy a lovag kitörte a nyakát, s a lovának a gerince is eltört…
- Látod, ez a baja az ilyesminek: túl sok lovat követel á ldozatul.
- Ezt meglátta a torony másik lovagja, és Marhaus ellen fordult, és oly hevesen ütkö ztek meg egymással, hogy a torony lovagja nyomban leesett, és a lová val együtt szö rnyethalt…
- Még egy lónak kampec. Esküszöm, fel ké ne már hagyni ezzel a szokással. Nem is értem, hogy akiben van egy csö ppnyi érzés, hogyan türheti az ilyet, méghozzá tapsolva.  
 

- Akkor a két lovagok nagy garral egymásnak rontottak
Úgy látszik, kö zben elaludtam, és kihagytam egy fejezetet, de azért nem szóltam semmit. Sejtettem, hogy az í r lovagnak razóta meggyült a baja a l togatókkal is - csakugyan, nem té vedtem.
- … és Sir Uwaine olyan csapást tön Sir Marhausnak, hogy lándzsája darabokra tört a pajzson, és Sir Marhaus olyan csapá st tön Sir Uwaine- nek, hogy a lovag é s a ló is földre rogyott, és Sir Marhaus bal oldalró l lesújtott Sir Uwaine-re…
- Az igazat megvallva, Alisande, ezek az archaikus mesék egy kicsit nagyon egyszerüek; a szókincsük egy kicsit nagyon korlá tozott, s következé sképpen a leírá sok nem elég vá ltozatosak; sivatagnyi adat, semmi más, semmi festöi részlet; ú gy is mondhatnám, hogy némi egyhangú ság jellemzi öket; minden harc egyforma: két alak egymásnak támad, nagy garral - kitün szó ez a " garral", aká rcsak a kutatmány vagy a belbecs vagy a jövedék vagy a v rnász és száz má sik, de az istenért, mégiscsak elkelne egy kis változatoss g -, szóval egymá sra mennek nagy garral, és egy lá ndzsa eltörik, és az egyik harcoló fé lnek eltörik a pajzsa, és a másik lovastul összerogy s kitöri a nyakát, és akkor nagy garral elöjön a kö vetkezö kandidátus, és eltöri a lá ndzsáját, és a má sik a pajzsát, és akkor ö bukfencezik le a lováról, és töri ki a nyakát, és akkor elöjön egy másik delegá tus, aztán megint egy másik és megint egy és még egy, amíg teljesen ki nem fogy a ké szlet; és ha az ember megcsinálja a zárszámadást, há t nem tudja megkülö nböztetni az egyik viadalt a másiktól, és azt se tudja, hogy ki gyözött; no és miféle ké pet kapunk ezekröl a tomboló, üvöltö és dühödt viadalokról? Minden olyan sápadt és hangtalan, mintha szellemek verekedné nek az öszi ködben. Az isten áldjon meg, mit tudnál kihozni ezzel a fogyatékos szókinccsel akár a legnagyszabásúbb l tványból? Példá ul Róma égésébö l, Néró idején? Fogadni merek, hogy csak ennyit mondaná l: "Város leé gett; biztosítás nulla; fiú betört ablakot; tüzoltó kitörte nyaká t!" De hát ezt mégsem lehet ké pnek nevezni!
Azt hittem, most azt n alaposan kioktattam, de Sandy egy csöppet sem jö tt zavarba, fel se vette az egészet; s nyomban feltört bel le a göz, amint elengedtem a lábas fedelét:
- Akkor Sir Marhaus megfordította lová t, és Gawaine felé lovagolt a lándzsá jával. Amikor Sir Gawaine meglátta ezt, felemelte pajzsát, s mindketten elö reszegezték lándzs jukat, és egymá snak rontottak, lovaik minden erejé vel, és olyan döfé st tevének egymás pajzsainak közepé be, hogy Sir Gawaine pajzsa eltört…
- Le mertem volna fogadni.
- … de Sir Marhaus pajzsa nem tört le; és akkor Sir Gawaine lovastul a f ldre zuhant…
- Logikus; és kitö rte a nyakát.
- … és Sir Gawaine fürgén talpra állt, és kivonta szablyáját, és Sir Marhausra emelte, és akkor vadul egymásnak tá madtak, és nagy csapásokat tevének szablyáikkal, ú gyhogy pajzsaik darabokra törtek, é s sisakjaik meg pá ncélingeik beszakadtak, és ök megsebesültek. Ekkor már elmúlt reggeli kilenc óra, és már három órá ja vívtak, de Sir Gawaine ereje órár l órára nö vekedett, és há romszor olyan erös volt már, mint kezdetben. Sir Marhaus látta ezt, és nagyon elcsodálkozott, hogy Sir Gawaine ereje egyre nö vekszik, holott megsebesítették egymást; és amikor dél lett…
Az egyhangú duruzsolás visszaringatott gyerekkoromba, régi jelenetek és hangok merültek fel az eml kezetemben
- N-e-e-ew Haven! A vonat tíz percig tartózkodik az á llomáson… a vonat két perccel a gongü tés után indul… Felkérjük a tengerpartra utazó kat, hogy a hátulsó kocsit foglalják el, ez a kocsi nem megy tovább… all- mát tessék, narancsot tessék, banánt tessék, szennd-vicset tessé k, pattogatott kukoricát tessék!
- … és elmúlt a dél és esteledett. Sir Gawaine ereje má r fogytán volt, és bizonyára nem bí rta volna sokáig, é s Sir Marhaus egyre nött és nött és nagyobb lett…
- Úgyhogy nyilván megfeszült rajta a páncél; de hát Sir Marhaus és a hasonszörüek nem sokat törödtek az ilyen csekélysé gekkel.
- … Lovag úr, mondta Sir Marhaus, bizony megéreztem, hogy jó lovag vagy, és amíg el nem szá llt az eröd, olyan nagy erejü harcos, amilyennel eleddig m g sohasem talá lkoztam, és közö ttünk nem nagy a viszály, ezért há t kár volna levá gnom téged, mert é rzem, hogy fogytán az eröd. Ah, mondta Sir Gawaine, a számból vetted ki a szót, nemes lovag. És ekkor levevék sisakjaikat, és megcsókolták egymá st, és testvéri szeretetet esküdtek egymásnak…
De itt már elvesztettem a fonalat, és elbó biskoltam, arra gondolva, milyen ká r, hogy ezek a hihetetlenül erös emberek - akik mázs s páncéldobozokba zárva és izzadsá gban úszva is ké pesek voltak talpon llni és hat órán keresztül szünet n lkül vagdalni és püfölni és csé pelni egymást - hogy nem egy másik korban születtek, amikor roppant erejü ket valami hasznos c l szolgálatába lehetett volna állí tani. Vegyünk például egy kanszamarat; a kanszamárban is ilyesféle erö rejlik, s ö hasznos célok szolgálatá ba állítja, és é ppen kanszamári mivolta teszi öt é rtékessé az emberiség szempontj ból; de a nemesember nem vá lik értékessé azé rt, mert kanszamár. A nemesi és a kanszamári jelleg egyesítéséböl sohasem sül ki semmi jó; ezt a pá roztatást nem lett volna szabad elkezdeni. De most már késö, az elsö hiba maga után vonja a tö bbit, s az ember nem tudhatja, mi lesz a vége.
Amikor ismét magamhoz tértem és tovább hallgattam Sandyt, tapasztalnom kellett, hogy megint elszalasztottam egy fejezetet, s a leá nyzó közben nagy utat járt meg a szereplöivel.
- Így hát tovább lovagoltak, és egy mély völgybe jutottak, amely tele volt kövekkel, és egy kedves patak csö rgedezett a vö lgyben; és nem messzire ott volt a kedves forrás, amib l a patak eredt, é s a forrásnál há rom kisasszony üldö gélt. Ebben az országban, monda Sir Marhaus, amióta csak nevet kapott, mindig rendk vüli kalandok fogadták a lovagokat…
- Nem jó, Alisande, nem jó. Sir Marhaus, Írorsz g királyi fia, pontosan úgy beszé l, mint a többiek; tájszólásban kellene beszé ltetned, vagy legalá bb adj a szájába valami jellemzö ká romkodást, amitöl rögtön ráismerü nk, anélkül, hogy a nevét említenéd. A legnevesebb szerzö k sem vetik meg ezt az irodalmi trükkö t. Például így: "Ebben az orszá gban, mordizomadta, amióta csak nevet kapott, mordizomadta, mindig rendkívüli kalandok fogadták a lovagokat, mordizomadta." Látod, mennyivel jobban hangzik.
- … mindig rendkí vüli kalandok fogadták a lovagokat, mordizomadta. Valóban jobban hangzik, jó uram, á mbátor kissé nehé z kimondani, de idö vel talán megszokom, és gyorsabban tudom majd pergetni a nyelvemen. Így hát odalovagoltak a kisasszonyokhoz, és köszöntötték egymást, és a legidösebb kisasszonynak aranykoszorú volt a fején, és éveinek száma meghaladta má r a hatvanat…
- A kisasszony é veinek száma?
- Az övé, jó uram, és a haja fehér volt a koszorú alatt… - És a fejemet teszem rá, hogy celluloidfogai voltak, kilenc dollá r egy fogsor; kivehetö és betehetö, és evés közben úgy mozog, mint egy tolóablak, és nevetés közben kiesik az ember szá jából.
- A másik kisasszony harminc telet látott, és aranypánt díszí tette a fejét. A harmadik kisasszony csak tizenöt éves volt Gondolataim dagá lya hirtelen elá rasztotta a lelkemet, s már nem hallottam Sandy hangját!
Tizenöt éves! Ah, megszakad a szívem! Ah, elveszett kedvesem! Ö is ugyanilyen idös volt, s milyen kedves, milyen bá jos, a mindenem, és sohasem láthatom viszont! Ha csak rá gondolok, átúszom az emlékek roppant ceánját, s megint ott vagyok, a tá voli, homályos korban, a boldogság korában, sok-sok é vszázaddal késö bben, amikor az enyhe nyári reggeleken felé bredtem róla á lmodott édes á lmaimból, s belekiá ltottam a kagylóba: "Halló, kö zpont!", csak azért, hogy halljam drága hangját: "Helló, Hank!", ami a szférák zenéjeké nt hangzott elbüvö lt fülemben. Heti három dollár volt a fizetése, de esküszöm, megért annyit a drága.
Nem bírtam tovább követni Alisande magyarázatait a foglyul ejtett lovagok kilétéröl - úgy értem, ha valaha is eljutott volna ehhez a magyar zathoz, engem már nem érdekelt; szomorú gondolataim messzire elkalandoztak. Néha mégis elkaptam a hömpö lygö mese egy-egy foszlányát, s homá lyosan tudomásul vettem, hogy mind a három lovag maga mö gé vett a nyeregbe egy-egy kisasszonyt, s aztán az egyik é szakra lovagolt, a m sik keletre, a harmadik délre, kalandok után, és megfogadták, hogy kerek egy esztendö s egy nap múlva ismét találkoznak s kicserélik hazugságaikat. Egy esztendö és egy nap múlva - minden poggyász né lkül. Újabb jellemzö pé lda az országban dí vó együgyüségre.
A nap lassanként lenyugodott. Alisande délután h rom körül kezdte megmagyarázni, hogy tulajdonképpen kik is voltak a cowboyok, s nyilván jó messzire eljutott a történetben - az ö tempójához ké pest. Nem vitás, hogy egyszer a végére is elért volna, de sürgetni nem hagyta magát.
Egy magaslaton álló kastélyhoz kö zeledtünk; hatalmas, erös, tiszteletet parancsoló épület volt, szürke tornyait és ormait gyönyörüen befutotta a repkény, méltóságteljes t megét beragyogta a lenyugvó nap fénye. Még sohasem láttam ilyen hatalmas kasté lyt, s azt hittem, talán éppen ide igyekszünk, de Sandy tagadóan vá laszol . Nem is tudta, kié a kastély; Camelotba jövet ugyan elhaladt elötte. de nem nézett be a gazdájához.  

Tizenhatodik fejezet
MORGAN LE FAY  

Ha elhisszük, amit a kóbor lovagok mes ltek: nem minden kastély fogadta szí vesen a váratlan vendégeket. Igaz, a kóbor lovagok nem voltak é ppen szavahihetö egyének - legalá bbis modern mérté kkel mérve; de az ö koruk mértékét alkalmazva, megfelel számítások segí tségével, az ember mégiscsak eljutott az igazsághoz. A módszer igen egyszerü volt: áll tásaik kilencvenhé t százalékát el kellett vetni; a maradék kiállta az igazság próbáját. Ennek alapján úgy gondoltam, hogy ha lehet valamilyen információt szerezni a kastélyr l, mielött becsengetnék - akarom mondani, miel tt felkiáltanék az örökhöz -, okosan teszem, ha meghallgatom az ilyen információ kat. Ezért igen megörü ltem, amikor a kasté ly alatti út kanyarulatában egy lovas bukkant fel.
Közelebb értünk egymáshoz, s lá ttam, hogy tollas sisakot visel, az ö ltözéke tiszta acé l, de valami külön s ráadás is van rajta: egy merev, né gyszögletes ruhadarab, olyasfé le, mint a reklá membereké. De aztán mosolyognom kellett a feledékenysé gemen, amikor egé szen közel érve má r elolvashattam a mellén díszelgö betüket:
Persimmons szappan - minden primadonna kedvence  

Ez egyike volt kisded ötleteimnek, amelyeket a nemzet egészséges civiliz lása és felemelé se érdekében agyaltam ki. Elöször is, a Persimmons-plakát ravasz és burkolt csapást mért a kó bor lovagság ostoba intézményére, bá r ezt rajtam kívül senki sem sejtette. Útnak indítottam egypár ilyen alakot - a legvitézebb lovagokat, akiket csak össze tudtam szedni - s mindegyiket szendvicsembernek ö ltöztettem valamilyen reklá mmal; úgy gondoltam, hogy ha majd elég sokan lesznek, lassanként nevetsé gessé válnak, s akkor a reklám né lküli vasruhás szamár is nevetsé ges lesz, kimegy a divatból.
Másodsorban, arra számítottam, hogy ezek a reklá memberek majd rá szoktatják a nemess get a tisztálkodá s elemeire, anélkü l, hogy gyanút vagy riadalmat keltené nek, s a tisztálkod s szokása majd leszivárog a nemess gtöl a néphez is, ha sikerül a papokat féken tartanom. Ezzel aláaknázom az egyházat, illetve megteszem az elsö lépést ebben az irányban. A második lépés a nevelés, a harmadik a szabadság - s az egyház épülete dü ledezni kezd. Mivel meggyözödé sem, hogy az intézm nyes államegyház intézményes bünt jelent, intézmé nyes rabszolgatá bort, minden skrupulus nélkül harcoltam ellene, ig nybe véve bá rmilyen eszközt vagy fegyvert, amely megsebezhette. Mennyire megvetettem már elözö é letemben is - a tá voli századokban, amelyek még csak meg sem moccantak az idö méhében - azokat az öreg angolokat, akik azt képzelték, hogy szabadnak születtek egy szabad orszá gban: " szabadnak" nevezték azt az országot, amely mé g mindig fenntartotta a nem anglikán felekezetü polgárok ellen hozott törvényeket - hogy alátá masszon velük egy intézményes, á llami anakronizmust, megcsúfolva az emberi szabadsá gjogokat és meggyal zva az emberi lelkiismeretet.
Ügynökeimet megtan tottam arra, hogy felolvassák a plaká tjaikon díszelgö aranybetüket - a feltünö aranyozás remek ötlet volt, m g a király is ké pes lett volna beá llni reklámhordozó nak, e barbár pompa kedvéért; az ügyn kök utasítást kaptak, hogy olvassá k fel a plakátjaik szövegét, s aztán magyarázzák meg a nemes uraknak és hö lgyeknek, hogy mi az a szappan; ha a nemes urak és hö lgyek félnek töle, próbálják ki elö bb egy kutyán. Az ügynök kö vetkezö feladata az volt, hogy gyüjtse ssze az egész csal dot, és önmagán mutassa be a szappan alkalmazását; a legkétsé gbeesettebb kísé rlettöl se riadjon vissza, amíg a nemességet meg nem gyözte a szappan á rtalmatlan mivoltár l; ha mégsem tudna eloszlatni minden ké tséget, csípjen nyakon egy remetét - ezek valósággal nyüzsögtek az erdö kben; szentnek nevezték magukat, é s mindenki szentnek is hitte öket. Hihetetlenül á jtatosak voltak, csodákat müveltek, és mindenki rettegett tölük. Ha a remete túléli a mosdatást, s a herceg még mindig nincs meggyözve, le kell mondani róla - mit csináljunk, maradjon piszkos.
Valahányszor ügynö keim egy kóbor lovaggal talá lkoztak az úton, alaposan megmosdattá k, s amikor az á ldozat magához té rt, esküjét vetté k, hogy ö is beáll a reklámhordozók sorába, s hátralev napjait a szappan s a civilizáció terjesztésének szenteli. Következésképpen a szakmabeliek szá ma egyre szaporodott, s a reform szele megcsapta az egész országot. Szappangyáram hamarosan megérezte a kereslet növekedé sét. Két munkással kezdtem, de amikor elindultam hazulról, már tizenöt alkalmazottam dolgozott éjjel- nappal; a szappangyá r kábító illata betöltötte az egé sz kastélyt, a kirá ly állandóan á juldozott és tá togott, és kijelentette, hogy nem bírja tovább, Sir Lancelot pedig m r egyebet se csiná lt, csak a tetökön mászkált és ká romkodott, pedig kö zöltem vele, hogy odafent még sokkal rosszabb, de ö nem hallgatott rám, neki levegö kell, azt mondja, s egy királyi vár nem való szappangyá rnak, és aki az ö házában akarna szappangyárat berendezni, azt ö r gtön megfojtaná, a kutyamindenségit neki. Hölgyek is jelen voltak, de hát a lovagok nem sokat tö rödtek ezzel; még gyerekek elött is k pesek lettek volna káromkodni, ha felé jük fújt a szél, amikor a szappangyá r müködött.
Azt az ügynök- lovagot, akivel talá lkoztam, La Cote Male Taile-nak hívt k, s ö közölte velem, hogy az elö ttünk álló kasté ly tulajdonosa Morgan le Fay, Arthur király növé re és Uriens kirá ly felesége; Uriens birodalma körülbel l akkora volt, mint Washington városa- ha az ember megállt a közepén, téglá kat hajigálhatott a szomszéd királysá gba. A "kirá lyok" és " királyságok" legalább olyan sür n fordultak elö Britanniában, mint a kis Palesztinában, Jósua idején, amikor ö sszekuporodva kellett aludni, mert az ember csak útlev llel nyújthatta ki a lábát.
La Cote nagyon le volt törve, mert olyan kudarcot vallott ezen a helyen, mint még sehol az egész ü gynöki körútján. Egyetlen darab szappant sem sikerü lt eladnia, pedig vé gigpróbálta a szakma összes trü kkjeit, a remetemosdatást is beleértve; de a remete meghalt. Ez bizony nagy kudarc volt; a vén marhát most biztosan mártírrá kiáltják ki, és beiktatják a katolikus naptár szentjei közé. Így hát a szegény Sir La Cote Male Taile szörnyü keservesen sopá nkodott és jajveszé kelt. Vérzett a szívem é rte, meg kellett nyugtatnom egy-két szóval:
- Félre a bánattal, lovag, hiszen ez nem is vereség. Mi okos emberek vagyunk, te meg én; s akinek esze van, az nem ismer veresé get, hanem csak gyö zelmet. Mindjárt meglátod, hogy ebböl a látsz lagos balsikerböl is reklámot csiná lunk, szappanreklá mot, méghozzá olyat, amilyen még nem volt; olyan rekl mot, amely ezt a vakondtúrásnyi vereséget Himalája nagyságú gyö zelemmé vá ltoztatja. A plakátod aljára még odaírjuk azt is, hogy "A má rtírok szappana ". Mit szólsz ehhez?
- Valóban, uram, csodálatos gondolat!
- Magam is azt hiszem, hogy egysoros hirdeté sben nem lehet jobbat produkálni.
Így hát sikerült eloszlatnom a szegé ny vigéc bánatát. Különben derék fi volt, annak idejé n dicsö fegyverté nyeket hajtott vé gre. Hírnevét föként egy ilyen kirándulá snak köszönhette, mint az enyém; ö egy Maledisant nevü kisasszonnyal indult útnak, akinek é ppoly sebesen pergett a nyelve, mint a Sandyé, csak Maledisant kisasszony kizáró lag szitkokat és sé rtéseket pergetett, ellentétben Sandy barátságosabb muzsikájával. Jól ismertem a lovag történetét, s ezért nem lepett meg, hogy olyan együ ttérzö arccal bú csúzik tölem. Nyilván azt hitte, hogy én még jobban megjártam, mint ö.
Továbbügetve a lovag történetérö l beszélgettünk Sandyvel, s a lány elmondta, hogy La Cote kirándulása mindjárt balszerencsésen kezdödött; a kirá ly bolondja az elsö napon lelökte a lov ról, s ilyen esetekben az a szoká s, hogy a lány a gy zteshez pártol, de Maledisant fütyült a szokásra, és ké söbb is makacsul ragaszkodott La Cote- hoz, hiába verték meg a lovagot még egypárszor. És mi történik, k rdeztem, ha a gyö ztes nem tart igé nyt a zsákmányra? Sandy azt felelte, hogy az nem lehet - el kell fogadnia. Nem utasíthatja vissza; nem illik. Ezt megjegyeztem magamnak. Ha Sandy duruzsolá sa elviselhetetlenné válik, egyszerüen megveretem magam egy lovaggal, abban a reményben, hogy a l ny akkor hozzá szegödik.
Elértük a kasté lyt, az örök lekiá ltottak, néhány sz t váltottunk, s aztán beengedtek. Erröl a látogatá sról semmi kellemeset nem mondhatok. De azért nem ért csalódás, mert hí rböl már ismertem Mrs. le Fayt, és így nem is számítottam semmi kellemesre. Az egész királysá g rettegett töle, mert mindenkivel elhitette, hogy nagy varázslónö. Minden cselekedete gonosz volt, minden sztöne ördögi. Minden ízét átjá rta a hidegvérü kegyetlenség. Élettörténete a b nök történetébö l állt, s bünei kö zött igen sürün szerepelt a gyilkoss g. Nagyon kíváncsi voltam rá; amilyen kíváncsi a sátá nra lehet az ember. Nagy meglepetésemre szép asszony volt; sötét gondolatai nem tették visszataszítóvá az arcát, a kor nem ráncosította meg selymes börét, s nem fosztotta meg fiatalos üdeségét l. Úgy nézett ki, mintha az unokája lett volna az öreg Uriensnek - fiatalabbnak lá tszott a saját fiá nál.
Miután beléptünk a kastély kapuján, a királyné maga el hívatott. Ott volt Uriens kirá ly is - kedves arcú, alázatos tekintetü öregember; ott volt a fiuk, Sir Uwaine le Banchemains, akivel nagyon szerettem volna megismerkedni, mert azt mesélték róla, hogy egyszer legyözött harminc lovagot, és Sandy t rténete is felkeltette az é rdeklödésemet - é ppen eleget zümmög tt a fülembe Sir Uwaine, Sir Gawaine s Sir Marhaus közö s kirándulásáról. De a legérdekesebb, legfeltünöbb szemé ly mégiscsak Morgan volt; elsö pillantá sra látta az ember, hogy ö a ház igazi feje. Leültetett bennü nket, s azután mindenféle bá joskodások kö zepette kérdezöskö dni kezdett. Uramisten, olyan volt a hangja, mint egy madáré, mint egy fuvoláé vagy valami hasonló hangszeré. Csak trillázott és trillázott, s egyszerre csak odalé pett egy csinos fiatal apród, szivá rványszínü ruhá ban, fürge és hull mzó mozdulatokkal, letérdelt a kirá lyné elött, s egy aranytálcán odanyú jtott valamit, de a túlságos hajbókol stól elvesztette az egyensúlyát, é s elörebukva kö nnyedén hozzáért a királyné lábá hoz. Morgan le Fay azonnal felkapta a t rét és beledöfö tt az apródba, é ppoly közönyös é s természetes arccal, mintha egy patkányt pusztí tott volna el!
Szegény fiú, ö sszerogyott a padló n, görcsösen megvonaglott selyemruhájában, s már el is szállt belöle az élet. Az öreg király ö nkéntelenül is felkiáltott: - Ó-ó h! - de Morgan villá mló szemétöl azonnal megdermedt benne a szánalom. A királyné intett Sir Uwaine-nek, a lovag kiment az elö szobába, és behí vott egynéhány szolgát, miközben nagysága bájosan s édesen folytatta a csevegést.
Láttam, hogy jó há ziasszony, mert besz d közben is szemmel tartotta a szolgákat, hogy el ne kövessenek valami hibát a holttest kiszállít sa körül; amikor tiszta törülközö ket hoztak, visszakü ldte öket: jó lesz a piszkos is; aztán a szolgák feltörü lték a padlót, s ki akartak menni, de Morgan le Fay még r mutatott egy kö nnycsepp nagyságú piros foltra, amely elkerülte a szolgá k tompább szemét. Biztos voltam benne, hogy La Cote Male Taile nem talá lkozott a ház asszonyával. A néma tárgyi bizonyság gyakran é kesebben beszél minden hangos hí resztelésnél.
Morgan le Fay vá ltozatlanul dallamosan csevegett tovább. Csodálatos egy asszony. S a szeme, micsoda szem: ha megrovóan a szolgákra nézett, ezek hátrahökö ltek és összehúzt k magukat, mint a gyáva ember, ha villámot lát. Azt hiszem, idövel n is olyanná lettem volna, mint ö k. S az öreg Uriens papa szintén; á llandó rettegésben élt szegény feje; ha a királyné csak odafordult, máris pislogni kezdett.
Beszélgetés kö zben elejtettem egy dicsérö szót Arthur királyról, mert egy pillanatra megfeledkeztem arró l, mennyire gyülö li ez az asszony a fivérét. S ez az egy szó is elég volt. Morgan le Fay arca elborult, mint a viharos égbolt; má ris az örök után kiáltott
- Dobjátok a tömlö cbe e hitvány jö vevényeket!
Meghült bennem a vé r, mert önagysága tömlöcei messze fö ldön híresek voltak. Nem tudtam, mit mondjak, mit csiná ljak. Bezzeg Sandy tudta. Amikor az ör rám tette a kezét, Sandy a lehetö legnyugodtabb hangon, magabiztosan így szólt
- Krisztus sebeire, a vesztedet kívá nod, te örült? A F nökkel állsz szemben!
Milyen remek ötlet volt ez! S milyen egyszerü; és nekem mégse jutott volna az eszembe. Én szerénynek szü lettem; ha nem is tetötöl talpig, de mindenesetre voltak szerény pontjaim; s most éppen egy ilyen szerény pontomat érte telitalálat.
Sandy szavai úgy hatottak önagyságá ra, mint a villamos tés.
Morgan le Fay arca azonnal felderült, bájmosolya és kedveskedése nyomban visszatért; de mindezzel sem tudta teljesen elpal stolni azt a körü lményt, hogy rettenetesen fél. Végül megszólalt:
- Ó, hallod ezt a csacska lányt! Hogy is képzelhette, hogy egy magamfajta varázslónö nem tr fál, amikor ilyen szavakat intéz Merlin legyözöjé hez. Varázseröm segíts gével elöre lá ttam jöveteledet, uram, s így felismertelek, amikor beléptél. Kicsiny tréfámnak csupán az volt a cé lja, hogy rávegyen varázsmüvészeted bemutatására, mivel kétségtelenü l büvös tüzeket z dítottál volna az örökre, s elhamvasztottad volna öket; bevallom, mar régó ta kíváncsian vá rom az alkalmat, hogy láthassak egy ilyen csodatételt, amely jóval felülm lja az én képessé geimet.
Az örök sokkal kev sbé voltak kívá ncsiak, s ezért nyomban eltüntek a teremböl, amint engedélyt kaptak a távozásra.  

Tizenhetedik fejezet
EGY KIRÁLYI LAKOMA  

Látva, milyen nyugodt és békés maradok, önagysága nyilván azt hitte, hogy bedöltem a mentegetözésének; félelme azonnal elm lt; egyre tü relmetlenebbül unszolt, hogy mutassam be a tudomá nyomat, és öljek meg valakit végül már igazán kezdtem nyugtalankodni. Szerencsére, eljö tt az imádság ideje, s ez fé lbeszakította a szé passzonyt. Ami igaz, az igaz, nem akarom elhallgatni: ezt a zsarnoki, gyilkos, rabló és erkö lcsileg rothadt nemességet mély é s lelkes vallásossá g jellemezte. A nemeseket semmi sem téríthette el attól, hogy szabá lyszerüen és hüsé gesen részt vegyenek mindazon á jtatosságokban, amelyeket az egyház rájuk parancsolt. Többször is lá ttam, hogy a nemes lovagok az ellenfél legyözése után egy kis szünetet tartottak, s buzgón imádkoztak, mielö tt átvágták volna az ellenfél torkát; többször is lá ttam, hogy a nemes lovagok, miután lesböl rajtaütö ttek valakin és agyonvágták, azonnal visszavonultak a legközelebbi. szentélybe és há laadó imádságot mondtak, még mielö tt kifosztották volna a hullát. Még Benvenuto Cellini, ez a faragatlan szent sem élte finomabban vagy gyöngédebben a maga kegyes életé t tíz évszázaddal késöbb. Minden brit nemes ré szt vett a magánká polnájában rendezett reggeli é s esti istentiszteleteken, családostul, minden áldott nap, s azonk vül a legvallá stalanabb nemesúr is naponta ötször- hatszor á jtatoskodott még sz kebb családi kö rben. Mindezért csakis az egyházat illeti dicséret. Jóllehet én nem voltam barátja a katolikus egyháznak, ezt mégis el kellett ismernem. S gyakran önké ntelenül is feltettem magamnak a kérdést: "Miv lenne ez az orszá g az egyház nélkü l?"
Imádság után vacsorához ültünk a hatalmas bankett- teremben, amelyet sok száz zsírlá mpa világított meg, s minden remek volt és nagyszabású é s durva módon pompá s, a vendéglátók királyi rangjához illöen. A terem végében egy emelvényen a király, a királyné és a fiuk, Uwaine herceg asztala állt. A vendégsereg asztala alacsonyabban állt, a köpadlón, s az emelvénytöl kezdve végignyúlt az egé sz termen. Ennek az asztalnak a föhelyein ültek a vendégül látott nemesek és csalá djuk mindkét nembeli felnött tagjai - a királyi pár állandó udvara-, összesen hatvanegy személy; a másodrendü helyeket a háztartá s alacsonyabb rangú tisztségviselöi foglalták el, legfontosabb beosztottjaikkal, sz m szerint összesen száznyolcvanan, s k rülbelül ugyanannyi libériá s szolga állt a szé kek mögött, külö nbözö szolgá latokat teljesítve. Mondhatom, díszes l tvány volt. Egy galérián a zenekar foglalt helyet, cintányé rokkal, kürtökkel, hárfákkal és más szörnyüségekkel, s amikor rázendí tett az estély nyit nyára, az volt az rzésem, hogy nyers, kezdetleges és fá jdalmas változatban azt a slágert já tssza, amely évszá zadok múlva " Haudujudu, bé bi" címen vá lt népszerüvé. De most még új volt, s világosan é rzödött, hogy a zenekar nem gyakorolta eleget. Nem tudom, miért, de vacsora után a királyné felkö ttette a dal szerzö jét.
E zeneszám után a királyi asztal mög tt álló pap hossz és ékes asztali ldást mondott, á llítólag latinul. Aztán a pincérek l giója kitört fedezékeiböl - rohantak, szá guldtak, röpültek, térültek, fordultak, s elkezdö dött a roppant falatozás; egy szó sem hallatszott, mindenki teljes odaadással látott munkához. Az állkapcsok hossz sora szinte ü temesen vált szét, majd csukódott ö ssze, s olyasféle muzsikát produkált, mint egy föld alatti gépterem.
Az asztali dúlás m sfél óráig tartott, elké pzelhetetlen anyagpusztítással. A lakoma fénypontjá ból - egy hatalmas vaddisznóból, amely kezdetben oly méltóságteljesen nyúlt végig az asztalon - mindö ssze egy szoknyaabroncsra eml keztetö csontváz maradt; de ugyanerre a sorsra jutott az ö sszes többi étel is.
Azután jöttek a pá stétomok, satöbbi, és elkezdödött a derekas ivászat meg a beszélgetés. Akószámra fogyott a bor és a méz-sö r, s mindenki jó kedvre derült, azut n boldog lett, azut n nem fért a böré be - férfiak, nök egyaránt - s egyre nagyobb lármát csaptak. A férfiak iszonyatosan erös vicceket meséltek, de senki sem pirult el; s a csattanókat olyan nyerítés fogadta, hogy az egé sz vár beleremegett. A hölgyek olyan tö rténetecskékkel vá laszoltak, amelyeknek hallatá ra még Navarrai Margit királynö vagy a nagy Angliai Erzsébet is a zsebkendöje mögé bújt volna, de itt senki sem bújt el, mindannyian nevettek - jobban mondva, üv ltöttek. E borzalmas törté netek java részé ben egyházi szemé lyek játszották a föszerepet, de ez egy csöppet sem zavarta a káplánt, ö is együtt nevetett a tö bbiekkel; söt, amikor felkérték, elbömbölt egy dalocskát, amely é ppoly merész volt, mint az estély tö bbi müsorszáma.
Éjfélre már kimer lt mindenki, fájt az oldaluk a neveté stöl; a legtöbben részegek voltak: né melyek pityergösen, mások áradozóan, némelyek féktelenü l, mások ingerlé kenyen; ismét má sok tuskó módra hevertek az asztal alatt. A hölgyek közül a legszomorúbb látvá nyt egy bájos fiatal hercegnö nyú jtotta, akinek az eljegyzését ü nnepelték aznap este; nem mindennapi látvány volt, annyi szent. Elöre modellt ü lhetett volna az Orl ans-i Régens lány nak képéhez - azt is ilyen részegen, magatehetetlenül s ilyen trágárkodá sok közepette cipelték az ágyá ba egy híres lakoma után, az Ancien Ré gime letünt és sokszor megsiratott idején.
A pap éppen felemelte a kezét, s mindenki lehajtott fövel, ájtatosan v rta az áldást, amikor a terem végé nek boltíves ajtajá ban váratlanul megjelent egy öreg, görnyedt, ösz hajú hölgy, botra tá maszkodva; felemelte botját, s a kirá lynéra mutatva így kiáltott:
- Vajha rád zú dulna Isten haragja s átka, te könyö rtelen asszony, aki leszúrtad ártatlan unokámat, és kéts gbe ejtetted ezt az öreg szívet, amelynek rajta kívü l semmi kincse, örö me és vigasza nem volt ezen a vilá gon!
Mindenkin vé gigfutott a hideg, a lakomázók keresztet vetettek, mert Britannia népe iszonyúan félt az tkoktól; de a kirá lyné méltósá gteljesen felállt, s gyilkos fénnyel a szemében kiadta ezt a kíméletlen parancsot
- Fogjátok meg! Má glyára vele!
Az örök elörelé ptek, hogy teljesí tsék a parancsot. Szégyen, gyalázat; micsoda kegyetlensé g! De mit lehetne tenni? Sandy felém fordult; láttam a szemén, hogy van valami ötlete. Odasúgtam: - Tégy, amit jónak látsz.
Sandy már fel is á llt, és farkasszemet nézett a királynéval. Rám mutatott és í gy szólt
- Felséges asszonyom, ö azt mondja, hogy nem szabad. Vond vissza parancsodat, külö nben a Fönök megsemmisíti a kast lyt, s elfújja, mint egy álom bizonytalan szövedé két!
Kutyafáját, micsoda örült szerzödést írt al ez a lány az én nevemben! És ha a királyné…
De megdöbbenésem é s rémületem már el is múlt, mert a királyné megborzadva ö sszerezzent, nem tan sított ellenállá st, visszaparancsolta az öröket, s leroskadt a széké be. De mire elérte a sz ket, már józan volt. S éppúgy kijó zanodtak a többiek is. Sorra felálltak az asztal mellöl, fü tyültek minden szertartásra, s az edényeket leseperve, összetörve, egymá st lökdösve, tolakodva, ész né lkül megindultak az ajtó felé, mielö tt meggondolom magam, és szétszórom a kastélyt a vé gtelen ür homályá ba. Hát ezt nevezem babonának. Nem lehet ésszel felfogni.
Szegény királyné, annyira megrémült s olyan alázatossá vált, hogy még a zeneszerzöt sem merte felakasztatni a véleményem kiké rése nélkül. Igazán nagyon sajná ltam szegény asszonyt, s azt hiszem, más is sajn lta volna a helyemben, úgy szenvedett; ezért elhatároztam, hogy az ésszerüség hat rain belül mindent megteszek, és nem feszítem túl a hú rt. Érett megfontolá snak vetettem alá az ügyet, s végül elövezettettem a zenekart, hogy já tssza el ismét azt a " Haudujudut". Beláttam, hogy a királynénak igaza van, s megengedtem, hogy felakasztassa az egész bandát. Szigorúságomnak ez a kis megenyhítése igen jó hatást gyakorolt önagyság ra. Az okos államférfi nem érvényesíti minden alkalommal roppant tekintélyé t, mert a vaskéz lankadatlan uralma s rti az alá rendeltek jogos bü szkeségét, s ö nmagát aknázza alá . Sokkal bölcsebb, ha itt-ott engedünk egy kicsit, amikor nem lehet baj belö le.
Miután a királyné lelke megnyugodott, s boldogságát nem zavarta semmi, a bor hatása ismét szabadon érvényesü lhetett, s megoldotta önagysá ga nyelvét - azt a csengettyüzö ezü stharangnyelvet. Hogy tudott beszé lni az az asszony! Illetlenség lett volna, ha közbeszó lok, hogy már késö van, s én fáradt vagyok és nagyon á lmos. Úgy terveztem, hogy amint lehet, ágyba bújok. Most pedig ott kellett maradnom; nem volt mit tenni. És önagysága csak csilingelt és csilingelt az alvó kastély mélységes és kísérteties csendjében; azután késöbb felhatolt hozzánk, nagyon mé lyröl, valami tá voli hang, valami fojtott sikoly - de olyan panaszosan, hogy libabörös lettem töle. A királyné elhallgatott, szemé ben vad öröm gyulladt; fejét bá josan oldalt biccentette, mint a figyelö madarak. S az a hang ismét keresztülfúrta mag t a némaságon.
- Mi ez? - ké rdeztem.
- Valóban makacs lé lek, s mióta türi már! Immár több ó rája.
- Mit tür?
- A kínvallatást. Jövel, vidám látv nyt nyújtok szemeidnek. S ha nem vallja ki a titkát, azt is lá thatod, amint ketté tépik. Ó, a selymes szavú sátán! S milyen derüs nyugalommal beszélt,
míg nekem a térdí zületeimbe hasí tott az alattunk szenvedö ember jajgatása. Megindultunk a pánc linges örök nyomá ban, akik fáklyá kkal világítottak az úton, visszhangos folyosó kon haladtunk végig, majd leereszkedtü nk a nedves, nyirkos lépcsökön, a pené szszagban, a szá zadok óta bezárt s tétségben - hüvö s, hátborzongató ú t volt, és sokáig tartott, s a mellettem lépkedö boszorkány éppen nem úgy beszélt, hogy gyorsabban vagy vidámabban teljék az idö, mert folyton azt a szenvedö embert s a bünét emlegette. Egy névtelen feljelentö csukatta le, azzal a váddal, hogy megölt egy szarvast a királyi vadaskertben.
- Felség - mondtam - , a névtelen feljelentések nem é ppen megbízhatók. Igazságosabb lenne szembeállítani a v dlót a vádlottal. - Erre nem gondoltam, mivel olyan jelenté ktelen dologról van szó. De ha akarnám se tudnám szembesí teni öket, mert a v dló éjszaka jelentkezett az erdé sznél, közölte vele a vádat, aztá n mindjárt el is ment, úgyhogy az erdész nem ismerte fel.
- És egyedül ez az ismeretlen látta a szarvas megölésé t?
- Ugyan, a megölé st senki sem látta, de az ismeretlen tal lkozott ezzel a makacs vádlottal nem messzire a szarvas tetemétöl, s hüséges buzgalmá ban mindjárt eljö tt az erdészhez, hogy megtegye a feljelentést.
- Ezek szerint az ismeretlen is közel volt az elejtett szarvashoz? Nem lehet, hogy ö ejtette el? Hüsé ges buzgalma - á larcban - egy kissé gyanús. De mi a szándéka Felségednek a kí nvallatással?
- Máskülönben nem vallaná be a büné t, s akkor elká rhoznék a lelke. A bünéért életé vel kell fizetnie, t rvény szerint - s majd én gondoskodom a törvény alkalmaz sáról! -, de a magam lelkét is veszélybe döntené m, ha türném, hogy bünét eltitkolva é s feloldozás nélkü l haljon meg. Bizony ostoba lenné k, ha magamat juttatnám pokolba az ö kedvéért.
- De Felség, tegyü k fel, hogy nincs mit bevallania?
- Majd elválik. Halálra kínozom, s ha mégsem vall, tal n valóban nem volt mit bevallania - ezt ugye te is elismered? S olyan emberért, aki csak azért nem vallott, mert nem volt mit, nekem sem kell elká rhoznom - s így meg lesz mentve a lelkem üdvössége.
Íme, a kor makacs é s ésszerütlen gondolkodásmódja. Hiába is érveltem volna. Az érvek semmit sem használnak a megkö vesedett és beidegzett szokások ellen; éppoly keveset koptatnak rajtuk, mint a hullá mok egy sziklán. S a királyné szoká sai azonosak voltak a többiek szoká saival. Az ország legragyog bb elméje sem lá tta volna be, hogy ö nagysága milyen té vesen okoskodik.
Amikor beléptünk a kínzókamrába, olyan kép tárult a szemem elé, amelyet sohasem fogok elfelejteni; bá rcsak elfelejteném. Egy harminc év kör li fiatal óriást láttam hanyatt fekve a kínpadon - csuklóján és boká ján kötelek, amelyeknek másik vé gét egy-egy keré khez erösítették a kínpad két végé ben. Falfehér volt, arcvonásai eltorzultak és gö rcsbe merevültek, homlokát kiverte a verejték. Mindkét oldalról egy-egy pap hajolt f lébe; mellette az téletvégrehajtó; körös-körül örö k; a falakra akasztott hü velyekben füstölgö fáklyák; a sarokban egy szerencsétlen fiatalasszony kuporgott, arca megnyúlt a rémü lettöl, a szeme, mint a meghajszolt vadé, s az ölében egy kisgyermek aludt. Éppen amikor átlé ptük a küszöböt, az ítéletvé grehajtó megforgatta egy kiss a kereket, s ettö l a fogoly és az asszony egyszerre felkiáltott; de ugyanakkor az én hangom is felcsattant, s a pribék visszaengedte a kereket, oda sem né zve, hogy kitöl jö n a parancs. Nem türhettem tová bb ezt a szörnyüsé get; belehaltam volna a puszta látá sába. Megkértem a kirá lynét, hogy küldjö n ki mindenkit, mert négyszemközt szeretnék beszélni a fogollyal; önagys ga tiltakozni prób lt, én azonban odasúgtam neki, hogy nem akarok jeleneteket csiná lni a szolgái elö tt, de az akaratomnak teljesü lnie kell, mert én Arthur királyt ké pviselem, s az ö nevében beszélek. Önagysága belátta, hogy nem ellenkezhetik. Lenyelte a keserü pilulát, söt, tö bbet tett, mint amennyit kívántam töle. Én csupán azt kív ntam, hogy álljon mellém a tekintély vel, de ö így szó lt:
- Mindenben kövessé tek ennek az úrnak a parancsait. Ö a Fönök.
Büvös erejü szó volt: a hitvány patkányok mindjárt fészkelödni kezdtek. A királyné örei felsorakoztak, és ú rnöjükkel meg a fá klyahordozókkal egy tt kivonultak; ü temes lépésük mé g sokáig visszhangzott a barlangszerü folyos kon. Mielött a pribé keket kiküldtem volna, megparancsoltam, hogy vegyék le a foglyot a kínpadró l, fektessék az á gyára, kenjék be a sebeit, és itassák meg egy kis borral. Az asszony odakú szott, s mohón, boldogan, de rémü lten nézte az esemé nyeket - mint aki attól fél, hogy visszalökik; lopva megérintette az ember homlokát, s amikor véletlenül odafordultam, az ijedségtöl félör lten hátraugrott. Rossz volt nézni.
- Uramisten - mondtam -, simogasd meg, lányom, ha akarod. Csinálj, amit akarsz; ne törödj velem.
A szeme olyan hálá s volt, mint egy á llaté, amely megé rti, hogy kedvesek vagyunk hozzá. Nyomban letette a gyereket, arcát a f rfi arcához szorí totta, elsimította a férfi haját, s arcán végigfolytak a boldogság kö nnyei. Az ember magához té rt, s a szemével becézte a feleségé t, mást nem tehetett. Úgy gondoltam, most már eltávolí thatom a pribékeket; ki is küldtem mindenkit, s magamra maradtam a csalá ddal.
- No, barátom - fordultam a fogolyhoz -, most halljuk a te állá spontodat; a tö bbiekét már meghallgattam.
Az ember tagadólag megrázta a fejét. De az asszony - legalábbis én úgy láttam - megörült az ajánlatomnak. Tovább beszéltem - Ismersz engem? Hallottál rólam?
- Igen. Mindenki hallott ró lad Arthur birodalmá ban.
- Ha igaz híreket hallottál rólam, nem kell félned: beszélhetsz. Az asszony hevesen k zbeszólt
- Ó, jó uram, vedd rá, hogy beszé ljen! Te megteheted, neked sikerülni fog. Ó, mennyit szenvedett; s é nmiattam... énértem! Nem bí rom elviselni! Bá rcsak meghalna… kö nnyü, gyors halá llal; ó, ezt nem bí rom elviselni!
Zokogva, vergödve fetrengett a lábamn l és könyörgött. De hát mit kívá nt? A férje halálá t? Nem egészen é rtettem a dolgot. Ekkor a fogoly rász lt
- Nyughass! Nem tudod, mit kérsz. Éhínségbe dö ntsem azokat, akiket szeretek, csak azé rt, hogy könnyü halálom legyen? Azt hittem, jobban ismersz.
- No - mondtam -, ez a dolog egyre zavarosabb. Valóságos rejtély. Szeretném, ha…
- Ó, jó uram, vedd rá, kérlek! Gondold meg, mennyire fáj nekem, ha öt kínozzák! S ö nem akar beszé lni! Pedig milyen megkönnyebbülést, milyen vigaszt hozna az áldott, könnyü halál…
- Miket fecsegsz itt? Szabadon és é pen fogja elhagyni ezt a börtönt; nem kell meghalnia.
Az ember falfehér arca kigyulladt, s az asszony szinte eszét vesztve az ö römtöl, rám vetette magát és í gy kiáltozott:
- Meg van mentve! Mert a király szavá t hallottuk a kirá ly szolgájának szá jából… Arthur király szólt hozzá nk, s az ö szava aranyat ér!
- Csakhogy végre elhiszitek, amit mondok. Miért nem hittetek a szavamnak mindjá rt az elején?
- Ki nem hitt? Én hittem, s az asszonyom is.
- Hát akkor miért nem akartad elmondani, hogy mi t rtént? - Mert akkor még nem ígé rtél semmit; így m r egészen máské nt áll a dolog.
- Értem, értem… Azazhogy dehogyis, egyáltalán nem é rtem. Türted a kínvallat st, és nem vallott l; ebböl a vak is láthatja, hogy nem volt mit bevallanod
- Nekem, uram? Hogy rted ezt? Hiszen é n öltem meg a szarvast!
- Te? Szavamra, ilyen bonyolult hist riát még sohasem
- Uram, én térden llva könyörögtem neki, hogy vallja be, de...
- Te könyörögtél neki? Egyre jobban meg vagyok kavarva. Miért akartad, hogy valljon?
- Hogy gyors halál legyen az osztályré sze, s megszabaduljon e kegyetlen szenvedé stöl.
- Jó, ezt megértem. De ö nem akarta a gyors halált.
- Ö? Már hogyne akarta volna.
- Eh, az ördögbe is, hát akkor mié rt nem vallott?
- Ah, jó uram, s kenyér és hajlék nélkül hagytam volna az asszonyomat meg a gyerekemet?
- Istenem, most már értem! A kegyetlen törvény megfosztja birtokától az elí téltet, s koldusbotra juttatja özvegyét és árvá it. Az módjukban á llott, hogy halálra kínozzanak, de íté let vagy beismerés nélkül nem tehetté k volna földönfutó vá a feleséged és a gyereked. Férfi voltál, nem hagytad cserben ö ket; te pedig, te hü feleség, te hü asszony, inkább vá llaltad volna a lass éhínség kí njait s a halált, hogy megmentsd öt a kínszenvedéstöl - igazán, az ember megszégyenül és megrendül, ha lá tja, milyen önfelá ldozásra képes az asszonyi nem. Mindkettötöket felveszlek a telepemre; ott majd jól fogjátok é rezni magatokat; bekerültök a Gyá ramba, ahol vaksi é s botorkáló automatákból embereket faragok.  

Tizennyolcadik fejezet
A KIRÁLYNÉ BÖRTÖ NÉBEN  

Hát ezt sikerült elintéznem; hazakü ldtem a foglyot. Nagy kedvem lett volna kínpadra fesz ttetni az ítéletv grehajtót; nem azé rt, mert buzgó hivatalnok lévén k nos pontossággal v gezte a munkáját - úgy kellett lennie, különben nem ví vta volna ki fölö ttesei megbecsülés t-, hanem azért, mert kegyetlenül pofozta és gyötö rte azt a szegény asszonyt. Mindezt a papoktól tudtam meg, akik hevesen követelték a pribék megbüntet sét. Efféle bosszantó mozzanatok elég gyakran felmerültek. Azokra az esetekre gondolok, amelyekben kiderült, hogy nem minden pap önzö é s szélhámos; akik az egyházi ranglé tra legalacsonyabb fokán álltak, s az egyszerü nép közö tt éltek, vagyis a többség, öszinté nek és igriclelkü nek bizonyultak, s minden erejükkel az emberi bajok és szenvedések enyhít sén fáradoztak. Hiába, ezen nem lehetett segíteni, gyhogy ritkán morogtam miatta, s akkor is csak egy-ké t percig; nem szoká som, hogy sokat rág djam az olyasmin, amire nincs orvossá g. Pedig bosszantott a dolog, kétségtelen l, mert pontosan ez kell ahhoz, hogy a n p megbékéljen az llamegyház intézm nyével. Vallásra szükségü nk van - nem vitás - , de véleményem szerint a vallást fel kell osztani legalább negyven szabad szektára, hogy kölcsönösen ellenörizzék egymá st, mint ahogy az é n idömben, az Egyes lt Államokban lá ttam. Nem jó, ha egy politikai gé pezetben ö sszpontosul a hatalom; s az á llamegyház csupán politikai gépezet; politikai okokból találták fel, politikai okokból á polják, dajkálják és örzik; ellensé ge az emberi szabads gnak, s nincs olyan jócselekedete, amelyet felosztott é s szétszórt á llapotban jobban ne tudna végrehajtani. Ezt nem a törvény mondja, nem is a szentírás, hanem csak én, egy ember, egyetlen ember - vé leményem tehát nem ér többet, mint a pápáé, de nem is r kevesebbet.
Nos, az ítéletvé grehajtót nem feszí ttethettem kínpadra, de a papok jogos panaszát sem ereszthettem el a fü lem mellett. A bünöst meg kellett büntetni valahogy - hát elmozdítottam állá sából, és megtettem karmesternek az új zenekarban, amely á tvette a régi banda szerepkörét. A pribék kétsé gbeesetten tiltakozott, azt mondta, hogy nem é rt a zenéhez - é sszerü és mégis nagyon gyenge kifogá s; ugyanezt az orszá g minden zenésze elmondhatta magáró l.
Másnap reggel a kir lyné nagyon sértö dötten vette tudomá sul, hogy sem a fogoly élete, sem a vagyona nem lett az vé. Hiába, mondtam, viselje türelemmel ezt a keresztet; a t rvény szerint ugyan szabadon rendelkezhetett volna a fogoly élet vel és vagyonával, de mivel enyhítö körülmények já tszottak közre, Arthur király nevé ben kegyelmet gyakoroltam. Az a szarvas kárt okozott a fogoly szá ntóföldjén, ezé rt ölte meg, hirtelen felindulás ban, nem pedig nyereségvágyból; azután pedig a kirá lyi erdöbe cipelte, hogy ne fedezhessék fel a tettest. Kutyafáját, nem tudtam megértetni ö nagyságával, hogy a hirtelen felindulá s enyhítö körülm nynek számít egy vadállat megölésé nél - söt, az emberölésnél is; gy hát nem kínló dtam vele tovább, hagytam, hogy duzzogja ki a mérgé t. Pedig azt hittem, be fogja látni az igazamat, amikor kö zöltem vele, hogy az ö hirtelen felindulása is enyh tette az apród meg lésének bünét.
- Bünröl beszé lsz! - kiáltotta. - Hogy mondhatsz ilyet! Még hogy bü n! Hiszen fizetni fogok érte!
Eh, kár volt itt minden szóért. A nevelés, a beidegzés - minden a beidegzés; csak a beidegzés számít. Az emberi termé szetröl szoktunk beszélni - ostobasá g; ilyesmi nem lé tezik; amire ezt a megtévesztö elnevezést alkalmazzuk, az csup n öröklés vagy beidegzés. Nincsenek saját gondolataink, saját nézeteink; valamennyit készen kaptuk, valamennyit belénk nevelték. Ami valóban eredeti bennünk, amiért tehát jogosan kaphatunk dicsé retet vagy megrová st, kényelmesen elf r egy tü hegyén; minden egyebet csak tvettünk vagy atomonként örökö ltünk az évmilliá rdok során egymá sra következö ö seinktöl, vissza a tengeri kagylóig vagy a szöcskéig vagy a majomig, amelyböl fajtánk oly unalmasan, oly k tkedöen s oly haszontalanul kifejl dött. S ami engem illet, é n e vánszorgásban, e szomorú zarándok ton, a két örökk valóság közötti siralmas tengödé sben azt látom egyetlen feladatomnak, hogy igyekezzem nyitott szemmel és szeré nyen élni, tiszta, emelkedett és gá ncstalan életet - hogy igyekezzem megö rizni magamban azt az egyedüli mikroszkopikus atomot, amely való ban én vagyok: tö bbi részem akár a pokolba is kerülhet, nem törödöm vele.
Nem, a mindenit, a királyné nem volt buta, az esze jól m ködött, de a nevelése mégiscsak szamarat csinált belöle - persze, a késöbbi évszá zadok szemszögébö l. Az apród megölésé t nem tartotta bü nnek - joga volt hozzá; s ö derü sen ragaszkodott e jogához, és á rtatlannak érezte magát. Számos nemzedéken keresztül, soha meg nem vizsgálva, soha kétségbe nem vonva jutott el hozzá az a beidegzett hiedelem, hogy az alattvalók megölé sét engedélyezö t rvény töké letesen helyes és igazságos.
No de még a sátá nnak is el kell ismernünk az é rdemeit: önagyságá t is dicséret illette egyvalamié rt, de hiába igyekeztem, nem bí rtam kipréselni magamból a bókot. A királynénak joga volt az apród megö léséhez, de egyá ltalán nem kellett fizetnie érte. A fizetési kö telezettség csak má sokat terhelt, öt nem. Önagysága jól tudta, hogy nagylelk en és nemesen cselekszik, amikor k rpótlást fizet az apródért, s el is várta, hogy szép szavakkal nyugtá zzam a viselkedésé t - de hiába, megbé nult a szám. Akaratlanul is azt a szegény, öreg, megtört szívü hö lgyet láttam lelki szemeim elött, s azt a szép fiatal fiút, amint leszú rva fekszik, vértö l mocskos selyemruhá jában. Hogyan lehet ezt megfizetni? És kinek? S ezért, noha tisztában voltam a királyné nevelésével, és tudtam, hogy önagys ga dicséretre, sö t, rajongó bókokra számít, az én nevelésem megkötö tte a nyelvemet. Minden igyekezetemmel is csak egy külsö, tö lem független bó kot tudtam kinyögni - s milyen szomorú, hogy e bókkal igazat mondtam:
- Felség, néped im dni fog érte.
Igen, igen - de mé gis elhatároztam, hogy alkalomadtán felakasztatom ö nagyságát érte. Micsoda komisz, micsoda förtelmes t rvények! A gazda minden ok nélkül megölhette a rabszolgáját: puszta haragból, rosszindulatból vagy idötöltésbö l - láttuk, a koron s föt is ugyanez a jog illette meg a maga rabszolgájá val, vagyis aká rkivel szemben. A nemesúr megö lhette a szabad kö zembert, csak fizetnie kellett é rte - készpénzzel vagy természetben. Nemesúr a nemesurat minden költség né lkül megölhette, legalábbis a törvé ny nem kívánt fizetséget, de a tettes számí thatott a termé szetbeni megtorlá sra. Mindenki megö lhetett valakit, a k zember és a rabszolga kivételé vel; nekik nem voltak kiváltsá gaik. Ha ök öltek, gyilkosságot kö vettek el, s a törv ny nem türte a gyilkosságot. A törvény rövid ú ton elbánt a gyilkossal - s a családjával is, ha az áldozat a cí meresek közé tartozott. Ha egy közember csak megkarcolt is egy nemest, mint pé ldául a merénylö Damiens XV. Lajos királyt, azonnal Damiens sors ra jutott: vagyis lovakkal tépették darabokra, s mindenki részt vett a látványosságon, viccelödött és kitünöen szó rakozott; s néha a legelökelöbb ré sztvevök is olyan durva és nyomdafest ket nem türö dolgokat müveltek, mint amilyenekröl a derüs Casanova ír, XV. Lajos szegény, ü gyetlen merénylöjé nek sorsát ismertetve.
Torkig voltam már ezzel az iszonyatos hellyel, és szerettem volna odé bbállni, de nem mehettem, mert a lelkiismeretem szü ntelenül ébren tartott bennem egy gondolatot. Ha újraalkothatnám az embert, nem adné k neki lelkiismeretet. Legkellemetlenebb tulajdonságaink kö zé tartozik a lelkiismeret; s noha kétségtelenül sok jót is tesz, vé geredményben mé gsem kifizetödö; j tékony hatásait szívesen elcseréln m egy kis kényelem rt. De hát ez csak az é n véleményem, s é n csak egy ember vagyok a sok közül; mások, akik tapasztalatlanabbak, talán másképpen gondolkoznak. Joguk van a maguk felfogásához. Én csak azt szeretn m mondani, hogy é veken keresztül figyeltem a lelkiismeretemet, s minden tulajdonsá gom közül a legbosszantóbbnak é s a legkínosabbnak találtam.
Eleinte talán sokra tartottam, mert mindent sokra tartunk, ami a mié nk; de hát ez ostobaság volt. Próbáljuk máské ppen nézni a dolgot, és rögtön átlá tjuk, milyen ké ptelenség: ha egy ü llö volna bennem, azt is sokra tartaná m? Nyilván nem. Pedig érett megfontolás után semmi különbséget nem találhatunk a lelkiismeret és az llö között - ú gy értem, kényelmi szempontból. Ezt már ezerszer tapasztaltam. S egy üllöt talán feloldhatunk mindenf le savakkal, ha má r végképp nem bí rjuk; de a lelkiismeretet semmilyen mó dszerrel nem lehet tartósan elhallgattatni - legalábbis én nem ismerek ilyen mó dszert.
Fejembe vettem, hogy indulás elött még csinálok valamit, de kellemetlen ügy volt, s viszolyogtam töle. Egész délelött ezen rágódtam. Már arra is gondoltam, hogy esetleg szólok az ö reg királynak, de h t mit értem volna vele? Olyan volt az reg, mint egy kihunyt tüzhányó; a maga idejében tal n böszen okádta a tüzet, de az az idö régen elmúlt, s az öreg most inká bb egy méltósá gteljes hamuraká shoz hasonlított; kedves ember volt, é s bizonyára jó indulatúan fogadta volna a tervemet, csak éppen hogy semmiképp sem vehettem hasznát. Az öreg egyáltalá n nem számított, csak névleg volt király: az egyetlen hatalmat a királyné képviselte. S a királyné olyan volt, mint a Vezúv. Szívességböl talá n hozzájárult volna, hogy egy veré braj megmelegedjék rajta, de ki tudja, talán éppen ezt az alkalmat használja fel, hogy kitörjön és egy egész vá rost elborítson a l vájával. Mégis úgy gondoltam, hogy semmi sem olyan rossz, mint amilyennek látszik, s ha az ember el van készülve a legrosszabbra, csak kellemes meglepeté sek érhetik.
Így hát ö sszeszedtem magam, é s Ö Királyi Felsé ge elé terjesztettem javaslatomat. Közöltem vele, hogy Camelotban már kihirdettem az á ltalános amnesztiá t, és szíves engedelmével most megvizsgálnám az ö régiséggyüjtemé nyét is - tudniillik a foglyait. Önagysága tiltakozott - számí tottam rá. Azután beleegyezett. Erre is számí tottam, csak nem ilyen gyorsan. Így hát elmúlt a rossz érzésem. A királyné odahí vatta fáklyás ö reit, s lementünk a börtönökbe. Ezek nagyrészt apró kis cellák voltak, a kastély alatt, a sziklába vágva. Némelyik egyáltalá n nem kapott vilá gosságot. Az egyikben egy asszonyt találtam, hihetetlenül mocskos rongyokban, a földön ült, és semmire nem akart vá laszolni, egy szót sem szólt, csak felnézett ránk egyszer-kétszer, borzas hajának hál ján keresztül, mintha azt nézné, ugyan miféle dolog zavarhatja meg hanggal és fénnyel azt a tompa, é rtelmetlen álmot, ami az élete lett; azután görnyedten sszekuporodott, mocskos ujjait erö tlenül ö sszekulcsolta az öl ben, s többé nem adott életjelet. Ez a szerencsétlen csonthalmaz közé pkorú asszonynak lá tszott - de csak lá tszott; kilenc éve volt a börtönben, s tizennyolc éves korában került ide. Régebben a szabadok osztályába tartozott, s a lakodalma estéjén küldette ide Sir Breuse Sance Pité, egy szomszédos fö ldesúr, mert az asszony, akinek apja a földesúr hübé rese volt, nem ismerte el a ius primae noctis-t, a droit du Seigneur-t (késöbb nevezték el így ezt a jogot); eröszakkal állott ellen az eröszaknak, s kiontott egy fé ldecit a földesú rnak csaknem szent v réböl. A völegény, aki veszélyben hitte a menyasszony életét, ekkor közbelépett, s kidobta a fö ldesurat az alá zatosan remegö lakodalmi vendégek közé, a nappali szobába; ölordsá ga azt se tudta, hov legyen felháborod sában e furcsa bá násmód miatt, s engesztelhetetlen gy löletre lobbant a völegény és a menyasszony ellen. Mivel börtönei zsú foltak voltak, a kir lynéhoz fordult, hogy legyen szíves elhelyezni a két gonosztevöt, s azó ta itt raboskodtak mindketten a kirá lyné várbörtöné ben; egy órával a szörnyü bün elkö vetése után már idekerültek, s azó ta sem látták egym st. Itt sínylödtek, ugyanabban a sziklá ban, mint két varangyos béka; kilenc koromsötét esztendöt töltö ttek el mindössze ö tvenlábnyi távolsá gban egymástól, é s egyikük sem tudta, hogy él-e a másik. Az elsö években mindegyre csak azt k rdezték: "Él- e még?" - zokogva, könnyekkel, amelyek idövel tal n egy sziklát is megindítottak volna, de hát az emberi szív nem szikla, s gy sohasem kaptak v laszt; végül nem kérdezösködtek tö bbé - sem erröl, sem másról.
Ezek után kívá ncsi lettem a völeg nyre. Harmincnégy éves volt, de hatvannak l tszott. Egy négyszögletes kötömbön ült, fejét lehorgasztva, térdére könyökö lve, hosszú haja rojtosan az arcába lógott, s a szerencsétlen így mormogott maga elé. Felemelte az állát, lassan végigné zett bennünket, csö ndesen és kifejezé stelenül pislogott a bántó fáklyafé nyben, majd ismét lehajtotta a fejét, tovább mormogott, s többé nem vett ró lunk tudomást. A jelenetnek tanúja volt még egynéhá ny siralmasan bárgy fogoly. A völegény csukló ján és bokáján r gi sebek forradá sai látszottak, s a kötömbhöz, amelyen ült, egy lá nc volt erösítve, a láncon kéz- és lábbilincsek, de mindez haszná latlanul és rozsdá san hevert a földö n. Ha a fogoly lelki lá mpása kialudt, nincs többé szüks g láncokra.
Nem tudtam felé breszteni ezt az embert; így hát azt gondoltam, á tvitetem a menyasszonyához - a nöhöz, aki valamikor a világ leggyönyörübb teremtése volt az ö szemében, valósá gos csoda, a termé szet remekmüve, mindennél büvö sebb szemekkel, mindennél büvö sebb hanggal - a nö höz, aki üde volt, karcsú és bájos, mint egy álomkép, akit ö álomszerü bbnek látott minden álomnál. Kihunyt szíve bizonyára megdobban e látványtól; ha odaviszem hozzá...
De csalódnom kellett. A jegyespár ott ü lt a földön, valami halvány é rdeklödéssel, valami állati kívá ncsisággal egymás szemébe néztek, de csak egy-két pillanatig; azután megfeledkeztek egymá sról, a földet bá multák, s látszott rajtuk, hogy megint egy távoli álom- é s árnyékvilágban vándorolnak, amelyr l mi nem tudhatunk semmit.
Hazaküldtem öket a barátaikhoz. A királyné meglehetös rosszall ssal fogadta ezt az intézkedésemet. Nem mintha szemé lyileg érdekelte volna a dolog, de nem akarta megsé rteni Sir Breuse Sance Pitét. Közöltem vele, hogy csak bízza rá m: ha ölordsága nem lenne megelé gedve, majd én teszek róla.
Negyvenhét foglyot bocsátottam szabadon azokból a szörnyü patká nylyukakból, s csak egyet hagytam meg a rabságban. Nemesúr volt az illetö, s megölt egy másik nemesurat, a királynénak valami rokonát. Ez a királyi rokon lesböl rátámadt. gyilkos szándékkal, de a fogoly bizonyult ü gyesebbnek, és átv gta a támadó tork t. De nem ezért hagytam a börtö nben, hanem azért, mert az egyik nyomor ságos falujában gonoszul elpusztí totta az egyetlen nyilvános kutat. A királyné mindená ron fel akarta kö ttetni, amiért megö lte a rokonát, de é n nem engedtem: gyilkost ölni nem b n. De a kút elpusztít sáért felakaszthatja, mondtam; ebbe aztán a királyné végül is belenyugodott: jobb volt a semminé l.
Uramisten, javaré szt milyen jelenté ktelen kis vétkeké rt zárták ide a negyvenhét férfit s asszonyt. Némelyek nem is kö vettek el semmilyen határozott vétket, csak valaki haragudott rájuk, s nem is mindig a kirá lyné, sokszor csak egy barátja. A legújabb fogoly egy kijelentése miatt került a bö rtönbe. Azt mondotta, hogy nagyjából minden ember egyforma, ruhá tlanul nincs sok kü lönbség közöttü k. Azt mondta, hogy ha pucérra vetköztetn k az egész nemzetet, az idegen szemlélö semmi kü lönbséget nem talá lna a király és egy kuruzsló, egy herceg és egy hotelportás közö tt. Úgy látszik, a hü lyítö nevelés mé g nem szívott ki minden nedvet ennek a fogolynak az agyá ból. Szabadon bocsá tottam és elkü ldtem a Gyárba.
A sziklahegybe vá gott cellák egy ré sze kiért egészen a szakadék faláig, s e cellákba egy- egy keskeny ablakot hasítottak, ú gyhogy a vigasztaló napfény bejuthatott a fogolyhoz. E foglyok közül az egyiknek különö sen kegyetlen volt a sorsa. Dohos kis odújábó l, a tömör sziklafal magasábó l lelátott a vö lgybe azon az ablakon keresztül, s látta az otthoná t; huszonkét évig nézte, sajgó szí vvel és vágyódá ssal, a keskeny hasadékon át. Éjszaka fényeket l tott, nappal ide- oda járkáló alakokat - a felesé gét meg a gyerekeit, minden bizonnyal, de az arcvonásaikat nem vehette ki ilyen messziröl. Az évek során mulatságokat is lá tott odalent, s megpróbált együtt örülni a családjá val, bár nem tudta, lakodalmat ülnek-e vagy valami másfé le tort. Azután temetéseket látott, s vérzett a szíve. Látta a koporsót, de a nagyságát nem tudta megállapí tani nem tudta, hogy a felesége halt-e meg vagy az egyik gyereke. Látta a gyá szmenetet, a papokat, amint ünnepé lyesen lépkednek, s magukkal viszik a titkot. Öt gyerek maradt a házban s a feleség; s a fogoly tizenkilenc év alatt öt temetést látott, és egyik sem volt oly szegé nyes, hogy valamelyik házbeli szolgáé lehetett volna. Így hát a szerettei, a kincsei közül ötöt elveszített; de egy még megmaradt, s ez az egy most kimondhatatlanul, elképzelhetetlenül értékessé vált - csak hogy melyik lehet az? A felesé ge vagy az egyik gyereke?
Ez a kérdés gyötö rte éjjel-nappal, é bren és álmában. Nagy támasz a fogoly testének- lelkének, ha van mé g benne egy cseppnyi érdeklödés és a cellájában egy keskeny kis fénysug r. Ezt az embert elég jó állapotban talá ltam. Miután elmondta szö rnyüséges törté netét, úgy é reztem magam, mint b rki más, akiböl nem veszett ki egé szen az emberi kívá ncsiság: vagyis é ppen olyan mohón szerettem volna megtudni, mint ö, hogy melyik csalá dtagja maradt é letben. Magam kísértem haza ezt az embert, s micsoda meglepeté s! Az eszeveszett ö röm tájfunjai és orkánjai! A boldog könnyek Niagarái! Mert a hazatéröt egy idönek elötte megöszült, ötvené ves asszony fogadta, a fiaival és lá nyaival együtt, akik felnöttek azó ta, s részben maguk is családfök lettek - mert egyetlenegy sem halt meg közülük! Ó, a királyné ördö gi ravaszsága: kül nösképpen gyülö lte ezt a foglyot, s csak megrendezte azokat a temeté seket, hogy a szívé t facsarja velük; s a legpokolibb ö tlet: egy-gyel kevesebb temetést rendezett, hogy a szerencsétlen öreg egy pillanatra se szabaduljon meg a lelkét mardosó ké rdéstöl.
Ha én nem vagyok, sohasem szabadul ki. Morgan le Fay iszonyatosan gyülö lte, és sohasem bocsátott volna meg neki. Pedig nem gonosz szá ndékkal követte el a bünét, inkább csak gondatlanságbó l. Azt mondta, hogy a királyné vörö shajú. Ez egyébként igaz volt, de hát így nem lehetett beszé lni. A társadalmi ranglé trának egy bizonyos fokán felül minden vörös haj gesztenyebarna.
Tessék elképzelni: a negyvenhét fogoly közül ötnek már a nevét, a bünét, a bebörtönzése idejét sem tudta senki! Egy asszony é s négy férfi - kihunyt elméjü, gö rnyedt, ráncos aggastyánok. Maguk is régóta elfelejtették már e jelentéktelen ré szleteket; legfeljebb halvány fogalmaik voltak ró luk, de semmit se tudtak biztosan, és semmit se mondtak el kétszer egyformán. E szerencsétlen ö reg emberroncsokról csak a papok tudtak néhány adatot - az egymás után kö vetkezö börtö npapok, akiknek az volt a feladatuk, hogy mindennap együ tt imádkozzanak a foglyokkal, juttassá k eszükbe, hogy Isten helyezte ide ö ket valami bölcs sz ndékkal, s hogy Isten az alacsonyrangúakban csak a türelmet, az alázatosságot s az elnyomás szótlan t rését kedveli. De a papok adatai csak a bebörtönzé s idejére vonatkoztak, nem pedig a nevekre és a vétségekre. S még ezeknek az adatoknak a segítsé gével is csak egyvalamit lehetett megállapítani, nevezetesen azt, hogy az öt fogoly k zül harmincöt é ve egyik sem látta a napvilágot; azelö tt is raboskodtak má r - rejtély, hogy mióta. A király meg a kirá lyné semmit se tudott e szerencsé tlenekröl: ök csak örökölték a foglyokat, a többi vagyontárggyal és a trónnal együtt, az elözö cégtöl. Az örökhagyó nem mellékelt semmilyen leírást a foglyok személyéhez, s í gy az örökösök nem is láttak bennü k semmi értéket, é s egyáltalán nem t rödtek velük. Hallva ezeket, a kir lynéhoz fordultam:
- Akkor mi az ördö gnek nem eresztetted ki öket?
Fogas kérdés. Önagysága nem tudta, hogy miért; ez a probléma eszé be sem jutott. Íme, ugyanaz az eset, mint késöbb az If várába zárt foglyoké - önagysá ga nem láthatott a jövöbe, és mégis, mintha a híres francia szigetbörtö n parancsnoka lett volna. Most már megé rtettem, hogy neki, az ö nevelésével, az öröklött foglyok csupán örö klött vagyontá rgyakat jelentettek - sem többet, sem kevesebbet. S ha örökölünk valamit, nem szoktuk eldobni, még akkor sem, ha az öröklö tt vagyontárgy ért ktelen a szá munkra.
Felvezettettem az emberi denevéreket a föld színére, a ragyogó délutáni napfénybe - de elö bb beköttettem a szemüket, amely olyan sokáig nem lá tott napvilágot. Micsoda látvány! Csontvázak, madá rijesztök, kísé rtetek, szánalmas é s torz alakok mindah nyan: az Isten kegyelméböl való monarchia és az á llamegyház lehetö legtörvényesebb gyermekei. Megfeledkeztem a kir lyné jelenlété rai, s azt dünnyö gtem magam elé:
- Bárcsak lefotografálhatnám öket!
Bizonyára önök is találkoztak már olyan emberekkel, akik a világért sem vallanák be, hogy nem ismerik egy hangzatos új szó é rtelmét. Minél tudatlanabbak, annál makacsabbul igyekeznek bebizonyí tani, hogy nekik semmi sem újdonság. A királyné is ilyen ember volt, s mérhetetlen ostobas gában szinte pillanatonként bakot lött. Meghallva a szavaimat, még té továzott egy kicsit; majd hirtelen felderült az arca, s közölte, hogy b zzam csak rá, majd ö.
Ö? - gondoltam magamban. Mit tudhat ö a fotografálásról? De nem kellett soká ig tünödnöm. Amikor felnéztem, a királyné már meg is indult a foglyok felé, egy baltá val.
Igen, ilyen volt Morgan le Fay - csuda egy nöszemé ly. Sok asszonyt ismertem odahaza, de a királyné valamennyin túltett. S milyen jellemzö volt rá ez a kis epizód. Annyit sem értett a fényképezéshez, mint egy ló; de ez nem zavarta - baltá val is megpróbált volna fényképezni.  

Tizenkilencedik fejezet
A KÓBOR LOVAGSÁG MINT SZAKMA  

Másnap korán reggel ismét útra keltünk, Sandy meg n. Milyen jólesett a szabad lélegzés, a harmattól üde, tiszta, erdöszagú levegö - az elviselhetetlen, ó don héjafészekben töltött napok és jszakák erkölcsi s fizikai büze utá n! Persze csak magamról beszélek Sandynek semmi kifog sa nem volt a kirá lyi vár ellen, minthogy elökelö k rökben élte le eg sz életét.
Szegény kislány, á llkapcsai valóban k nos tétlenségre voltak kárhoztatva az elmúlt napokban, s ez nem maradhatott visszahatás nélkü l. Úgy is lett; de Sandy igen értékes szolgálatokat tett nekem a kastélyban, s többször is kirá ntott a bajból elké pesztö ostobasá gaival, amelyek ké tszer akkora bö lcsességeknél is t bbet értek az adott helyzetben; sz val úgy gondoltam, megérdemelte, hogy egy ideig szabadon j rathassa a kereplö jét, ha akarja, s nem is hasított bel m a fájdalom, amikor elkezdte:
- Mostan pedig lá ssuk Sir Marhaust, aki északnak lovagolt a harmincesztendös kisasszonnyal…
- Mit gondolsz, Sandy, sikerül átr gnod magad a törté net kásahegyének m sik felén is, és a végén mégiscsak kibogozod azt a cowboyhistóriát?
- Valóban, úgy gondolom, nagy jó uram.
- Hát akkor csak rajta. Ezúttal nem szakí talak félbe, ha kib rom. Kezdd el újra; ne sajnálj; én majd pipára gyújtok, é s figyelmesen hallgatlak.
- Mostan pedig lá ssuk Sir Marhaunt, aki északnak lovagolt a harmincesztendös kisasszonnyal. Elérkezének egy sö tét erdöbe, és szerencsével é jszakáztak ott, és továbbindultak egy mély úton, és vé gül elérkezé nek" egy kasté lyhoz, amelyben a Dé li Határvidék hercege tartott udvart, és itt szá llást kértek. Másodnap reggel pedig a herceg ü zent Sir Marhausnak, és kérte, hogy ví vna meg vele. Ekkor Sir Marhaus felkelt, és magára vevé fegyvereit, é s meghallgatá a mis t, és elkölté reggelijét, annakut na pedig lóra szá lfa a kastély udvar n, hogy ottan lenne a viadal. A herceg már ott is vala, lóháton és fegyveresen, mellette hat fia, mindegyiknek kopja a kezében, és így reá menének Sir Marhiusra, és a herceg és két fia eltörék kopjáikat, de Sir Marhius csak felemelé pajzsát, s nem sérté meg egyiküket sem. Azután jöve a má sik négy fiú pá rosával, és ketten eltörék kopjáikat, és azután a má sik kettö is eltör . Sir Marhius pedig mind ez idáig senkit sem érintett vili. Akkor Sir Marhius re mene a hercegre, é s kopjával nagy csapást tön rajta, úgyhogy a herceg lovastul felborult. És ugyanígy bánt Sir Marhius a fiú kkal is. Akkor Sir Marhius fü rgén feszálla lová ról, és parancsoló a hercegnek, hogy adná meg magát, kü lönben agyonvágja. Akkor egynéhány fi k felálltanak, és Sir Marhausra vetett k volna maguk. Uram, mondó Sir Marhaus a hercegnek, csitítsd fiaidat, k lönben mindannyiotokkal vé gezni fogok. Mikor a herceg látó , hogy másmiként a haláltól meg nem menekülhet, odakiá lta fiainak, hogy adnák meg maguk Sir Marhausnak. Ekkor mindannyian letétdelének, és a lovag felé nyújt k szablyáik markolatját, és ö elvevé. Akkor felsegíték az atyát, és mindannyian fogadalmat tevének Sir Marhausnak, hogy Arthur király ellen ben soha fegyvert nem ragadnak, de Pü nkösd napján elmennek hozzá, és a király kegyelmé be ajánlják magukat.
- Ez volna hát a tö rténet, Sir Fönök. Tudd meg, hogy é ppen ez a heréeg meg a hat fia voltanak amaz lovagok, kiket néhá ny nappal ezelött te is legyöztél é s Arthur király udvarába küldtél! - Ne viccelj, Sandy! Ez igaz?
- Keserves átok szá lljon rám, ha nem szóltam igazat.
- Nahát, ki hitte volna? Egy egész herceg és hat hercegecske: biz' isten, nem rossz fog s. Tudod, Sandy, a kó bor lovagság szö rnyen ostoba szakma, hozzá még unalmas s fárasztó is; de azért úgy látom, van benne fantázia, és egy kis szerencs vel egész szépen jövedelmez. Nem mintha én valaha is belemenné k az ilyen bizniszbe; isten örizz. Spekulációs alapon nem lehet semmiféle egészséges és erk lcsös üzletet alapítani. Nézzük csak ezt a kóborlovag-konjunkt rát, de a lényegé t, a hangzatos körí tés nélkül. Miben különbözik a sertéskonjunktúr tól? Semmiben, aká rmerre forgatod. Hirtelen meggazdagodsz, és gazdag vagy egy napig, talán egy hé tig is; aztán jön a krach, oda a piacnak, és becsukhatod a zugboltodat; igazam van, Sandy?
- Úgy látszik, uram, hogy elmém cserbenhagyott, s a legegyszerübb szavak is mintha nyakatekertek és kacskaringósak voln nak...
- Ne kertelj, Sandy, hiába minden: úgy van, ahogy mondom. Egész biztosan úgy van. Söt, ha még jobban a fenekére nézünk a dolgoknak, a kó bor lovagság rosszabb a serté sszakmánál; mert hiába történik ak rmi, a sertés megmarad, és valakinek mégiscsak haszna lesz belöle; de ha a kóborlovag- konjunktúra után beüt a krach, és a felvásárolt lovagok mind beadjá k a kulcsot, akkor mi marad az aktívá idból? Egy rakás ö sszevissza püfölt hulla meg egy-két m zsa ócskavas. Hát lehet ezt aktí vának nevezni? Akkor én már inká bb a sertésre szavazok. Nincs igazam?
- Ah, talán megzavarták agyamat az elmúlt napok sokszoros eseményei és kalandjai, amelyek nemcsak engem és nemcsak té ged, de úgy lá tszik, mind a kettö nket…
- Nem, Sandy, nem az agyaddal van baj. Az agyad pontosan olyan, mint eddig volt; csak az ü zlethez nem értesz, itt a bibi. Nem való neked az ü zlet, rosszul teszed, hogy mindig beleüt d az orrodat. De mindegy, jó fogá s volt, és bizonyá ra öregbíteni fogja a hírnevemet Arthur udvarában. S ha már a cowboyokról beszél nk: milyen furcsa ország ez, itt sosem öregszik meg senki. Ott van például Morfian le Fay: olyan virgonc, mint egy bölcsészkari g lya a Vassari Lá nyegyetemröl, aztá n a Déli Határvidé k hercege még mindig milyen bö szen hadakozik a szablyájával meg a kopjájával, az ö korában, miután felnevelt egy akkora családot. Ha jól értettem, Sir Gawaine már meg lte neki hét fiát, és mégis maradt m g hat, zsákmányul Sir Marhausnak és nekem. Meg aztán ott van az a hatvanesztendö s kisasszony, aki mit sem törödik é lemedett korával, é s olyan hosszú kirá ndulásokra indul... Mondd csak, Sandy, te hány éves vagy?
Ez volt az elsö eset, hogy Sandy né ma maradt. Úgy látszik, defektet kapott a kereplöje.  

Huszadik fejezet
AZ ÓRIÁS KASTÉLYA  

Reggel hattól kilencig tíz mérfö ldet tettünk meg - nem kis út, a ló szempontjából, ha figyelembe vesszük, hogy háromszoros terhet cipelt: egy f rfit, egy nöt és egy páncélt. Meg is álltunk egy tiszta patak partjá n, néhány fa árny kában, hosszú pihenöre.
Nemsokára é szrevettük, hogy egy lovag közeledik felénk: keserves hangját már messziröl hallottam, majd a szavai is tisztán hallatszottak - kegyetlenül szitkoz dott és ká romkodott. Mégis megörültem a jövetelének, mert láttam, hogy reklámtábla van rajta, s gyönyörü, aranyozott betü kkel hirdeti, hogy:  

Használjon Peterson- féle
profilaktikus, fogkefét!
Ez a divat!  

Mondom, örültem a jövetelének, mert e díszes jelvény elárulta, hogy az é n lovagom, Sir Madok de la Montaine-nek h vták, nagydarab, erös fickó volt, s annak köszönhette a hírnevét, hogy egyszer csaknem lelö kte a lováról Sir Lancelotot. Idegenek társaságá ban mindig nagyon hamar szerét ejtette, hogy beszá moljon e nevezetes tettéröl. Igaz, a dolognak volt még egy nevezetessége, amellyel sohasem hozakodott elö ké retlenül, de ha ké rdezték, megmondta: azért nem sikerült egészen legyöznie Sir Lancelotot, mert e müvelet közben akadályokra talált, és ö repült le a lováról. Ez az ártatlan melá k nem látott lé nyeges különbsé get a két nevezetesség közö tt. Én szerettem öt, mert becsületesen é s nagyon eredmé nyesen végezte a munkáját. S amellett nagyon impozáns látvány volt, széles, pánc los vállával, oroszlánszerü, tollas fejével és roppant pajzsával, amelynek nem mindennapi dísze egy vaskesztyüs kezet ábrázolt - a vaskesztyüs kéz keményen megmarkol egy profilaktikus fogkefét, s a kö vetkezö feliratot viseli: Noyoudont Jó - Noyoudont a Legjobb. Tudniillik a Noyoudont szájvíz, amelyet szintén forgalomba hoztam.
Azt mondta, hogy fá radt, és valóban f radtnak látszott, de mégsem akart lenyergelni. Közölte, hogy a sparherdlakkos ügyn köt kergeti, s ezzel megint kitört belöle a szitkok é s káromkodások öz ne. A szóban forgó reklámember Sir Ossaise of Surluse volt - bátor lovag s meglehetösen hí res is, mert egy viadalon összemé rte fegyverét magá val a nagy Sir Gaherisszel: igaz, sikertelenül. Vidám, nevetös ember volt, az é gvilágon semmit se vett komolyan. Éppen ezért szemeltem ki öt a sparherdlakk propagandistájának. A sparherdek intézm nyét még nem talá lták fel, következ sképpen a sparherdlakkal sem lehetett komoly vá llalkozásba kezdeni. Az ügynöknek csupá n az volt a feladata, hogy ügyesen és fokozatosan elöké szítse a vásárló közönséget a nagy változásra, s mindenkibe beléplá ntálja a tiszta sparherdek iránti szeretetet, még mielött ez a vívmá ny megjelennék a piacon.
Sir Madok kutya rossz kedvében volt, és éktelenül á tkozódott. Már eddig is, ú gymond, betegre ká romkodta magát, de mégsem száll le a lováról, nem eszik, nem iszik és nem pihen, amíg utol nem éri Sir Ossaise- t, hogy alaposan megfizessen neki a gazemberségéért. Nyomdafestéket nem türö hördülé seiböl kiderült, hogy hajnalban talá lkozott Sir Ossaise- zel, és a sparherdlakkos lovag azt tanácsolta neki, vágjon át a fö ldeken, a mocsarakon, a hepehupás dombokon és tisztá sokon, akkor még utolér valami utasokat, akik való színüleg bukni fognak a profilaktikus fogkef re meg a szájví zre. Sir Madok a rá olyannyira jellemzö buzgósággal nyomban útnak eredt, s miután három ó ra hosszat lovagolt szörnyü utakon, á rkon-bokron keresztü l, sikerült beé rnie a reménybeli fogyasztókat. De ó, kik voltak ezek? Az az öt aggastyán, aki elö zö este szabadult b rtönéböl! Szegé ny öregek, szá mukra a rágó szervek legcseké lyebb maradványá nak a fogalma is legfeljebb homályos emléket jelenthetett, már t bb mint húsz esztendeje.
- Azt a keserves, azt a cudar, azt a r hös micsodáját neki! - mondta Sir Madok. - Hitemre, belefojtom a sparherdlakkjába, ha ráakadok, mert sem a gögös Ossaise, sem pediglen más emberfia nem maradhat életben, minekutána ily csal rdságot tett ellenem, csak talá ljam meg valahol; í me, szent fogadalmat teszek erre ezen a mai napon.
S kijelentését megfüszerezte még egynéhány szóval, majd felkapta lá ndzsáját és elvá gtatott. Estefelé mi is rá akadtunk a szóban forgó aggastyánok egyikére, egy nyomorúságos falu szélén. Rokonai és barátai, akiket már ötven ve nem látott, elá rasztották szeretet kkel; ott sürö gtek körülötte é s dédelgették a tulajdon leszá rmazottai is, akiket még sohasem látott; de neki mindannyian idegenek voltak, eml kezete kihunyt, elm je nem müködött. Szinte hihetetlen, hogy egy ember fél vszázadot is kibí rhat, patkány mó dra bezárva egy sö tét odúba; s mé gis, ö volt az, elaggott felesége é s néhány öreg pajtása ráismert. Emlékeztek rá, milyen volt annak idején, ifjú fé rfikorának teljé ben. amikor csókkal bú csúzott gyermekétö l, visszatette az anya karjára, és elindult a hosszú feledésbe. A kastély szemé lyzete egy fél emberöltönyi pontossággal sem tudta meghatározni azt az idöt, amikor az öreg börtönbe került, fel nem jegyzett és elfeledett bünéé rt; de az ö regasszony emlé kezett rá, s emlé kezett rá a megö regedett gyermek is: ott állt, há zasemberré nött fiai és asszonylá nyai között, s azon erölködött, hogy ráismerjen apj ra, aki egész é letében egy név, egy gondolat, egy alaktalan képzet volt a számára, most pedig hirtelen hússá-vérré vá ltozott, és valósá gosan megjelent elö tte.
Érdekes helyzet volt; de nem ezért számoltam be róla, hanem egy másik dologért, amelyet m g érdekesebbnek találtam: azt ugyanis, hogy e megtiport emberekbö l még ez a szörnyü ség sem robbantott ki semminemü haragot az elnyomó ik ellen. Oly régóta nyomta ket a kegyetlenség és a bántalmazás, örökség formájá ban vagy közvetlenü l, hogy semmi sem fakaszthatott volna belölük indulatokat, legfeljebb a kedvess g. Valóban, tanulsá gos példát nyú jtottak: íme, ilyen mélyre sü llyesztették ezt a népet a rabszolgasá gba. Lényükböl nem maradt semmi egyéb, csak az egykedvü, á jult türelem s a belenyugvás, amellyel tompán, zokszó nélkül fogadták az élet minden eseményét. Még a képzelöerej k is kihalt. Ha egy ember idáig jutott, azt hiszem, nincs tovább; enné l mélyebbre már nem zuhanhat.
Szinte bántam már, hogy miért nem vá lasztottam más utat. Az ilyesféle tapasztalatok nemigen alkalmasak az olyan államfé rfi számára, aki b kés forradalmat tervez. Az ilyesféle tapasztalatok szüks gképpen ráeszmé ltetik az embert arra a tagadhatatlan tényre, hogy soha, a világ egyetlen né pe sem vívta még ki a szabadsagát pusztán kegyes szavak és erkölcsi meggyözés segítsé gével - hiába áll tják ezt az é kesszavú bö lcselkedök. Megvá ltoztathatatlan tö rvény, hogy minden forradalomnak, amely gyözni akar, vé rben kell kezdödnie, bár késöbb más eszközök is jók lehetnek. Ha egyáltalán tanulhatunk valamit a történelemböl, ezt az egyet megtanulhatjuk. Ennek a népnek terroruralomra és guillotine-ra volt szüksége, vagyis nem olyan emberre, mint amilyen én voltam.
Két nappal késöbb déltájban Sandyn az izgalom és a lá zas várakozás jelei kezdtek mutatkozni. Azt mondta. közeledünk az emberevö óriás kastélyához. Ez a hír kellemetlen meglepet sként hatott rám. Úticélunk fokozatosan kihullott agyamból; most, hogy Sandy hirtelen felidézte, egy pillanatig szinte valósá gosnak és ijesztö nek láttam, s kí nos érdeklödéssel reagáltam rá. Sandy izgalma nöttö n-nött, s ínit tagadjam, az enyém is, mert az ilyesmi ragályos. Szívem hevesen dobogott. A szívvel nem lehet érvelni; a szív csak a saját külö n törvényeinek engedelmeskedik, és olyan dolgok miatt is dobog, amelyeket az ész kinevet. Végül Sandy egyszerre csak lecsú szott a lóról, intett nekem. hogy álljak meg, s kétrét görnyedve, csaknem a térdéig hajtva a fejét, ó vatosan elö relopakodott néhá ny bokor felé, amely egy lejtö peremét szegé lyezte. Szívem dobogása hevesebbé vált és meggyorsult. Nem is hagyott alá bb, amíg Sandy el nem érte a bokrokat, és fürkészve ki nem pillantott a lejtöre; közben é n is odakúsztam, né gykézláb. Sandynek lángolt a szeme, ujjával elö remutatott, s lihegve azt suttogta
- A kastély! A kast ly! Íme, ott emelkedik!
Ó, milyen kellemes csalódást tapasztaltam! Azt mondtam Sandynek:
- Kastély? Hiszen az csak egy disznóó l; úgy bizony, disznóól, és kör lötte fonott kerí tés.
Sandy meglepetten é s szomorkodva né zett rám. Az izgalom eltünt arcáról; hosszú pillanatokon át szó tlanul tünödött. Azután - Annak idej n nem volt elvará zsolva - mondta tö prengve, mintegy ö nmagának. - S milyen különö s ez a csoda s mily szörnyüséges: az egyik ember látásá nak elvarázsolt ké pben mutatkozik, alantas és szé gyenletes köntösbe öltözve, de a má sik látás elött nincs elvarázsolva, nem változott semmiben, éppoly szilárdan és mélt ságosan áll a helyén, hatalmas sá ncárkaival és tornyain a lobogó kkal, amelyek a ké klö égbolt felé csapkodnak. És… Uram, irgalmazz!… elszorul a szív, hogy ismét látnom kell e bájos foglyokat és édes arcaikon a búbá natnak még mélyebb vonásait! Nem siett nk eléggé, vé tkesek vagyunk.
Vagy úgy. A kastély csak nekem van elvará zsolva, nem pedig neki. Tudtam, hogy ha megpróbálom felnyitni a szemét, csak az idöt vesztegetem hiába, gysem érek el semmit; rá kell hagyni. Ezért így szó ltam:
- Gyakori eset, Sandy… az tudniillik, hogy az egyik ember szeme el tt valami el van varázsolva, de a má sik elött eredeti formájában mutatkozik. Te is hallottál má r ilyet, csak még nem tapasztaltad. De nem történt semmi baj. Söt, még jó, hogy így van. Ha ezek az úrhö lgyek mindenki elö tt és még önmaguk elött is kocák volnának, meg kellene törni a var zst, az pedig lehetetlenség, ha nem sikerül rájö nnünk, hogy milyen módon történt a varázslat. Amellett még veszé lyes dolog is lenne, mert ha a megfelelö eszközök nélkül próbáljuk megtö rni a varázst, kö nnyen tévedhetünk s a kocákat kutyá kká vá ltoztathatjuk, a kutyákat macskákká , a macskákat patká nyokká és így tov bb, és a végén semmi se marad az eg szböl, legfeljebb valami megfoghatatlan és szagtalan gáz, ami persze ugyancsak egyenlö a semmivel. De itt szerencsére a varázs kizáró lag az én szemeimre vonatkozik, tehát minden különösebb nehézség nélkül feloldható. Az úrhölgyek úrhö lgyek maradnak neked, önmaguknak és mindenki másnak; abból pedig egyá ltalán nem lesz bajuk, hogy az én szememen varázs van, mert nekem elég, ha tudom, hogy egy l tszólagos koca val jában úrhölgy, akkor már tudom, hogyan kell bánnom vele.
- Köszönöm, ó, é des uram, úgy szó lasz, miként egy angyal. S bizony tudom, hogy meg fogod szabadí tani öket, mert nagy tettekre vagy te képes, s nálad erösebb karú, szil rdabb akaratú és bátrabb lelkü lovag nem él ezen a világon.
- Nem türhetem, Sandy, hogy egy hercegnö disznóó lban éljen. Mondd csak, az a há rom alak, akit megzavart szemeim holmi ágrólszakadt kanászoknak látnak
- Az óriások? Hát ök is megvá ltoztak? Minö csodá latosság! De félek, uram: hogyan irá nyozhatod ellenük biztos kézzel a csapásaidat, amikor kilenc röfnyi termetükböl öt rö f láthatatlan elö tted? Ó, légy ó vatos, jó uram; nehezebb vállalkozá s ez, semmint gondoltam volna.
- Ne izgasd magad, Sandy. Elég, ha tudom, hogy mennyi lá thatatlan egy óriá sból, akkor már pontosan tájékozó dom a nemesebb szerveit illetöen. Ne félj, egykettö re elbánok én ezekkel a sipistá kkal. Te csak maradj itt addig.
Sandy ott maradt, té rdelve, halottsá padtam de elszántan és reménykedve, é n pedig lelovagoltam a disznóólhoz, és alkudozni kezdtem a kanászokkal. Rendkívül hálá sak voltak, amikor az összes disznó jukat megvásá roltam - en gros, tizenhat pennyért, ami lényegesen tö bb volt a legfrissebb tözsdei árfolyamnál. Éppen idejében é rkeztem, mert má snapra várták az egyházat, a fö ldesurat és a tö bbi dézsmaszedöt, aki nyilván rá tette volna a kezét az egész kondára, megfosztván ily mó don disznóiktól a kanászokat és hercegnöitöl Sandyt. Hála közbelépé semnek, a dé zsmaszedöket most m r készpénzben lehetett kielégí teni, s még maradt is valami. Az egyik kanásznak tíz gyereke volt; elmondta, hogy tavaly, amikor egy pap megjelent náluk, s az ólban sivalkodó tíz malac közül a legk vérebbiket vá lasztotta ki tizednek, a kanász felesége odarohant s malac helyett egy gyereket nyújtott á t a papnak
- Te irgalmatlan szö rnyeteg, miért hagyod meg a gyermekemet, ha elviszed azt, amivel táplálhatnám?
Milyen érdekes. Ugyanez megtörtént az én idömben is, Walesben, ugyanezzel az öreg államegyhá zzal, amelyröl sokan azt hiszik, hogy lényegében megváltozott, miutá n megváltoztatta az álcáját.
Elküldtem a három kanászt, azután kinyitottam a disznó ól ajtaját, és intettem Sandynek - s Sandy odajött, de nem kényelmesen sétálgatva, hanem száguldva, mint a préritüz. S amikor láttam, hogy ráveti magát a disznókra, és ö römkönnyek folynak le az arcán, és a szívéhez szorítja öket, és csó kolgatja öket, és simogatja öket, és a leghangzatosabb hercegi neveken szó longatja öket - akkor szégyelltem magam, Sandyért és az egész emberi fajtáért.
A disznókat haza kellett terelnünk, tíz mérföldnyi tá volságra, és mondhatom, soha még szeszélyesebb vagy makacsabb úrhö lgyekkel nem talá lkoztam. A világért sem akartak megmaradni az úton vagy az ö svényen; jobbra is, balra is kitörtek a bokrokon keresztül, és szétszéledtek a szélrózsa minden irányába, sziklá kon és dombokon át, a lehetö legnyaktö röbb helyeken. S nem volt szabad rá juk sózni vagy durv n rájuk kiabálni; Sandy nem türhette, hogy bárki is semmibe vegye a rangjukat. A legtöbb bajt okoz öreg kocát is Miladynek és Fensé gnek kellett szólí tani, akárcsak a tö bbit. Bosszantó és fá rasztó dolog az ilyen hajtóvadá szat disznók után, föleg páncélban. Volt köztük egy gr fkisasszony, vaskarikával az orr ban és csaknem szö rtelen háttal - ezt mintha megszállta volna a pokol minden ördöge. Egy óra hosszat kellett kergetnem a legszörnyübb terepeken, s azután pontosan ott voltunk, ahonnét elindultunk, egy arasszal sem jutottunk elöbbre. Végül is elkaptam a farkát, és hiá ba visított, úgy h ztam tovább. Sandy elszörnyülkö dve fogadta ezt a lá tványt, amikor utol rtem, s azt mondta, hogy hihetetlenül durván viselkedem: uszályánál fogva vonszolok egy gró fkisasszonyt.
Éppen beesteledett, mire hazatereltük a disznókat - illetve a legnagyobb részü ket. Hiányzott közülü k Nerovens de Morganore hercegnö, valamint két udvarh lgye, név szerint Miss Angela Bohun é s Demoiselle Elaine Courtemains; elöbbi egy fiatal fekete emse, fehér csillaggal a homloká n, utóbbi egy vé kony lábú barna jó szág, aki sántí tott egy kissé a jobb elsö csülké re - szavamra, sohasem láttam még ilyen nehezen terelhetö dögöket. Hiányzott továbbá még egynéhány bá rónö, s én azt kí vántam, bárcsak ö rökké ott maradná nak, ahol vannak; de nem, az egész kolbá szjelölt társasá got fel kellett kutatni, s e célbó l fáklyás szolgá kat küldtek ki az erdöbe.
Persze az egész kondát a házban sz llásolták el, és mennydörgös mennykö!… szóval, olyat én még nem láttam. És nem is hallottam. És nem is szagoltam. Mintha zendülés tö rt volna ki egy gá ztartályban.  

Huszonegyedik fejezet
A ZARÁNDOKOK  

Kimondhatatlanul fá radt voltam, amikor végre ágyba kerü ltem; micsoda gyöny r, micsoda kéj, a nyújtózkodás, a megfeszített izmok elernyesztése! - de éppen csak ennyi gy nyörüségben ré szesülhettem, alvá sról egyelön; szó sem lehetett. A föúri hölgyek lankadatlanul röfö gtek, hörögtek és visítottak a termekben és a folyosókon, s ez a pokoli zenebona é bren tartott. Mivel aludni nem tudtam, gondolataim ismét müködésbe léptek. és föként Sandy k lönös káprázatá val foglalkoztak. Kétségtelen, hogy Sandy volt olyan é pelméjü, mint bá rki más ebben a kir lyságban, és mé gis, az én szempontomból örü ltnek kellett tekinteni. Micsoda erö van az idomításban! a szokásokban! a nevelésben! Bármit el tudnak hitetni az emberrel. Bele kellett élnem magamat Sandy helyé be, csakis így tudtam elfogadni, hogy nem örült; Sandy pedig az én helyemben azonnal belátta volna, milyen könnyü örü ltnek látszani az olyan ember szemé ben, aki másféle oktatásban részesü lt. Ha azt mondtam volna Sandynek, hogy lá ttam egy szekeret, amely minden vará zserö segítsége n lkül óránként ö tven mérföldes sebességgel robogott; láttam egy embert, aki nem rendelkezett semmifé le büvös hatalommal, s beült egy kosárba, és felszállt a felhök közé, amíg el nem tünt a nézök szeme elöl; tovább , hogy jómagam is több száz mérfö ldnyi távolságból beszélgettem valakivel, noha semmiféle túlvilá gi eröt nem hívtam segítségül - Sandy abban a hiszemben, nem, abban a szent meggyö zödésben lett volna, hogy örült vagyok. Körülötte mindenki hitt a vará zslatokban, senki sem kételkedett bennük; aki ké telkedett volna abban, hogy egy kast lyt disznóóllá lehet varázsolni s a lakóit kocákká, pontosan olyan szí nben tünt volna fel, mint aki Connecticut lakosai elött kételkednék a telefon létezésé ben és a telefon csodáiban - mindkettöt felté tlenül té bolyodottnak, hibbant agyúnak tartották volna. Igen, Sandy épelmé jü volt, ezt el kellett ismernem. Ha én is épelméjü akarok maradni - Sandy szemében -, hallgatnom kell babonáimról, amelyek büverö és varázslat nélkül müködö mozdonyokr l, léggömbökröl és telefonokról sz ltak. Továbbá, én még azt is hittem, hogy a világ nem lapos, nincsenek alatta tartóoszlopok, föl tte pedig nincs szilárd boltozat, amely az egész vilá gegyetemet kitöltö vízmennyiség tá voltartására szolg l; de mivel az egé sz királyságban csakis engem terheltek ilyen istentelen és bünö s nézetek, belá ttam, hogy jobb lesz erröl is hallgatni, ha nem akarom, hogy mindenki elkerüljö n és irtózzék tö lem, mint egy örü lttöl.
Másnap reggel Sandy beterelte a csürhé t az ebédlöterembe, és reggelivel kedveskedett a kocá knak; ö maga szolgá lt fel, és minden elképzelhetö mó don kifejezésre juttatta azt a mé lységes tiszteletet, amely szigethazájá nak múltbeli és jelenkori lakosait egyaránt eltölti a rangok iránt, aká rmi legyen is e rangok külsö könt se vagy szellemi é s erkölcsi tartalma. Ha születésem csak egy kicsit is megkö zelítette volna magas hivatali állá somat, én is ott reggelizhettem volna a sertésekkel; de mivel nem ez volt a helyzet, zokszó né lkül tudomásul vettem a szüksé gszerü mellözést. Sandy meg én egy macskaasztalnál reggeliztünk. A kastélyban lakó család nem volt otthon.
- Mondd csak, Sandy - kérdeztem -, hány tagja van a csalá dnak, és hol tartó zkodnak ?
- A családnak? Annak. Melyik családnak. nagy jó uram?
- Hát ennek a csalá dnak, a te csalá dodnak.
- Hitemre, uram, nem értelek. Nekem nincs csalá dom. Nincs? Hát nem ez a te otthonod, Sandy?
- Hogyan is lehetne, uram? Nekem nincs otthonom. Hát akkor kié ez a ház:
- Ó, uram, hidd meg, hogy elmondanám, ha tudnám.
- Nahát… te nem is ismered öket? Há t akkor ki hívott meg bennünket?
- Senki se hívott meg. Csak úgy idejöttü nk, ennyi az egész. - Hüha, ez aztán nem mindennapi dolog. Olyan szemtelenség, hogy eláll a lé legzetem. Nyugodtan besétá lunk egy házba, telezsúfoljuk az egyetlen igazán é rtékes nemességgel, amelyet eddig siker lt felfedezni a nap alatt, s akkor kider l, hogy még a tulajdonos nevét sem ismerjük. Hogy is vetemedhetté l erre az elképeszt dologra? Szentül meg voltam róla gyö zödve, hogy ez a te kastélyod. Mit fog szólni a tulajdonos?
- Mit szólhatna? Igazán, mit is szó lhatna azon kívül, hogy köszönetet mond?
- Köszönetet? De miért?
Sandy értetlenül é s meglepetten né zett rám
- Csakugyan, uram, k lönös szavaid zavart hintenek elmé mbe. Hát érheti-e öt, az ö alacsony rangj val, kétszer egy é letben az a megtiszteltetés, hogy olyan vendé geket fogadjon, mint amilyenekkel mi emeltük a háza fé nyét?
- Nem, nem… ilyesmit nem is ké pzelek. A fejemet teszem rá, hogy még sohasem voltak ilyen vendé gei.
- Akkor legyen hálá s, és illendöen al zatos szavakkal juttassa kifejezé sre a háláját; kü lönben kutya volna, kutyák utódja és kutyák öse.
Én azonban úgy vé ltem, hogy a helyzet kínos, és még kí nosabbá is válhat. Jobb lesz, ha ö sszetereljük a disznókat és odé bbállunk. Ezért így szóltam
- Múlnak az órák, Sandy. Itt az ideje, hogy ú tnak induljunk, az ú rhölgyekkel együ tt.
- Hová, jó uram é s Fönököm?
- Haza akarjuk kísé rni öket, nem?
- Ó, minö szavak! Hiszen a világ valamennyi sarkábó l valók! Mindegyikö jüknek a maga otthonába kell hazatérnie, s ne hidd, hogy mindezen utakat megtehetnök oly rövid idö alatt, mint amennyit az Úr szabott az é letnek, megteremtvé n az életet, és vé gét szakasztván ennek a halál á ltal még Ádám apá nk révén, ki is bü nbe esett élettárs nak sugalmazására, akit behálóztak é s felbujtottak az ember nagy ellenség nek, a gögös Sát nkígyónak álnoks gai, holott annak elötte ez is ré szesülhetett a szentségben, de fé ktelen hiúsága és irigysége, amit romlott szándékok oltottak a szívébe, rávette öt e gonosz munkára, kiforgatván és megrontván termé szetét, amely olyan fehér és tiszta volt, hogy valamikor együtt lebeghetett ragyogó testvé reinek sokaságával a fénylö mennyekben, ahol a fennkölt lények valamennyien helyü ket lelhetik, és…
- Mennydörgös mennykö! - Szóltá l, uram?
- Nézd, Sandy, most nem érünk rá erre. Komolyan mondom, az egész társaság hazaszállítása nem tartana annyi ideig, mint ameddig te elmagyarázod, hogy nem tudjuk ö ket hazaszállítani. Most nem beszélni, tenni kell. Vigyázz egy kicsit; ilyen körülmények között nem szabad teljesen szabadjára engedned a kereplö det. Munkára fel, ne sokat fecsegjünk. Ki fogja hazavinni ezt az arisztokráci t?
- Hát a barátaik. Majd eljönnek értü k a világ minden sarkából. Derült égböl vill mcsapás - de kellemes villámcsap s; olyan jólesett, mint a váratlan kegyelem a halálraí téltnek. És Sandy nyilván itt marad, hogy kiadja az árut a jelentkezöknek.
- Jól van, Sandy, v llalkozásunk tehá t rendben és sikeresen véget é rt; én akkor most hazamegyek, és jelentést adok be a történtekröl; ha pedig még egyszer ú gy adódnék, hogy…
Én is készen vagyok; veled megyek. Visszavonták a kegyelmet!
- Micsoda? Velem jö ssz? Miért?
- Azt hiszed, elá rulom a lovagomat? Ez becstelenség lenne. Nem válhatok meg .t led, amíg lovagi k zdelemben más, erö sebb bajnokok tisztességes fegyverekkel le nem gyöznek téged, elnyervén engem, igazság és jog szerint. De méltán illethetnél korholó szavakkal, ha csak gondolnék is arra, hogy ez bekö vetkezhetik.
"Úgy látszik, még nem járt le a mandátumom - só hajtottam magamban. - Mit csináljak, bele kell törö dni." Majd fennhangon így szó ltam Sandyhez:
- Rendben van; induljunk.
Miközben Sandy bú csúkönnyeket hullajtott az eleven szalonnákra, én a szolgák gondjaira b ztam az egész föú ri társaságot. Megkértem öket, hogy ragadjanak sepr t, és söpörjék ki egy kicsit azokat a helyeket, ahol a f úri vendégek kül nösebb elö szeretettel tanyá ztak vagy sétá lgattak; de a szolgá k úgy vélték, hogy ennek nem lenne sok értelme, meg aztán a söpörgeté ssel elég feltünö módon eltérnének a bevett szokásoktó l, és így rosszindulatú megjegyzéseknek tennék ki magukat. Mikor a szokásoktó l való eltérést emlegették, nem vitatkoztam tovább - ez a nemzet ugyanis semmilyen büntöl nem idegenkedett, kivéve ezt az egyet. A szolgák azt mondt k, hogy ezúttal is alkalmazkodni fognak a divathoz, amelyet vszázados gyakorlat szentesí t: friss leveleket teregetnek majd szé t az összes szobá ban és teremben, s gy eltüntetik az arisztokratikus lá togatás nyomait. Mintha magát a term szetet akarták volna parodizálni: ez ugyanis tudomá nyos módszer volt, geológiai módszer, rétegekben örökí tette meg a család történetét; késö bbi korok régészei majd leáshatnak a m ltba s az egyes korszakok maradvá nyaiból megállapí thatják, hogy a család étrendje milyen változá sokon. ment keresztül egy vszázad alatt.
Aznapi utunkon legel ször is egy zará ndokcsapattal talá lkoztunk. A zarándokok má sfelé igyekeztek, mint mi, mégis csatlakoztunk hozzá juk, mert beláttam, hogy ha bölcsen akarom kormányozni ezt az országot, alaposan tájékozó dnom kell mindennapi életének ré szleteiröl, é spedig nem hallomá sból, hanem szemé lyes megfigyelés é s vizsgálódás seg tségével.
A zarándokcsapat annyiból hasonlí tott a Chaucer hí res könyvében leí rt társaságra, hogy az országnak minden elökelöbb szakmája és foglalkozása ké pviselve volt benne, s ennek megfelelöen a ruhák is igen tarka képet mutattak. Volt ott fiatalember és öregember, fiatalasszony és ö regasszony, vidám n pség és komor né pség. Öszvéreken és lovakon ültek, de n i nyerget egyet sem lehetett látni; ezt a specialitást csak kilencszáz évvel k söbben ismerte meg Anglia.
Kellemes, barátsá gos, barátkozó alakok voltak, vallá sosak, boldogak, vid mak, s csak úgy sz rták az ö ntudatlan gorombasá gokat és az á rtatlan trágársá gokat. Tréfás históriá ik - tudniillik, amit ök annak tartottak - szü ntelenül jártak sz jról szájra, s nem okoztak több megbotránkozást, mint amennyit tizenk t évszázaddal ké söbb okoztak volna a legjobb angol tá rsaságban. A távoli tizenkilencedik szá zad elsö negyedé nek angol elmé nceihez méltó viccek röppentek fel a menet különb zö pontjain, s vé gtelenül lelkes tapsot kaptak; néha, amikor az oszlop egyik végében elhangzott valami szellemes megjegyzé s, és megindult vá ndorútján az oszlop másik vége felé, az ember pontosan nyomon kö vethette, csak azt kellett figyelnie, hogyan harapódzik tovább a féktelen kacagás, és hol pirulnak el az öszv rek.
Sandy ismerte a zará ndokok célját és szándékát, s nyomban közölte is velem
- A Szentség Völgy be utaznak, hogy á ldást nyerjenek az jtatos remetéktöl, igyanak a csodá latos vizekböl, és megtisztuljanak a bü ntöl.
- És hol van ez a f rdöhely?
- Kétnapi járásra fekszik innét, a Kakukk Királyság határán. - Mesélj róla. Híres hely?
- Ó, valóban nagy a híre. Ennél híresebb hely nem is létezik. Régmúlt idökben ott élt egy apát a szerzeteseivel. Senki a világon nem volt náluk szentebb, mert életüket a kegyes könyvek tanulmányozásának szentelték, nem beszéltek se egymá ssal, se idegennel, hervadt füvekkel tá plálkoztak és semmi mással, a kem ny földön aludtak, sokat imádkoztak, s sohasem mosakodtak; azonkív l pedig soha nem vá ltottak ruhát, amí g az idök folyamán le nem vásott ró luk. Ez a szent ö nmegtartóztatás azután megnövelte s elterjesztette hí rüket az egész vil gon, s gazdagok és szegények csapatostul já rultak oda, bemutatni a tiszteletüket.
- Folytasd.
Ámde ez a hely mindig szükében volt a víznek. Egyszer azután a szent életü apát felfohászkodott az gre, és válaszké ppen egy hatalmas, tiszta vízsugár buggyant fel a puszta földböl. Ekkor a hívságos szerzeteseket megkí sértette a Gonosz, s ök szüntelenül gyötörték az apá tot kéréseikkel é s könyörgéseikkel, hogy engedélyezné egy fürdö építé sét; s amikor az ap t belefáradt a kö nyörgések hallgatá sába, és nem bírt többé ellenállni, azt mondta, hogy legyen úgy, amiké nt akarjátok, és megadta nekik az engedélyt. Mármost hallgasd meg, mi történik, ha a gyarló ember lemond az Úrnak tetszö tisztaságró l, és bünös vá gyaira hallgatva vil gi utakon keresi a tisztulást. A szerzetesek belé ptek a fürdöbe, é s hófehérre mosakodva jöttek ki belöle, s íme, abban a pillanatban feltünt az Úr jele és büntetö csodá ja, mert az Ö megsé rtett vizei nyomban elapadtak, és több nem is bukkantak elö azon a helyen.
- Tudod, Sandy, azok a szerzetesek ará nylag még egészen jól jártak, ha figyelembe vesszük, hogy ez az ország milyen súlyosnak tekinti a mosakodás bünét.
- Úgy van, uram; de hát a szerzetesek ekkor vétkeztek elö ször, s addig hossz idön át gá ncstalanul éltek, é s semmiben sem külö nböztek az angyaloktól. Azután pedig hiába volt imádság, kö nnyek, önsanyargatá s, semmi sem tudta ismét folyásra bí rni azt a vizet. Még a körmenetek, a tüzáldozatok, a Szüzanyának felajá nlott gyertyák is kudarcot vallottak, s az ország minden lakosa fölöttébb lmélkodott ezen.
- Milyen érdekes, hogy még ebben a szakmában is vannak krachok, pangások é s pénz-elérté ktelenedések. Folytasd csak, Sandy. - Így hát hosszú esztendök és napok múltán a szent é letü apát
alázatosan megkö vette az Urat, és leromboltatta a fü rdöt. S íme, az Úr haragja abban a pillanatban megengesztelödött, és a vizek bö á radásban ismét feltörtek, s azóta éppoly nagylelküen folynak mind a mai napig.
- Vagyis azóta senki sem mosakodott.
- Csak próbálná meg valaki! Nyomban kapna ajándékul egy akasztófakö telet, s nem kellene sokat várnia, amíg a nyakába teszik.
- S a község megint felvirá gzott?
- Attól a szent naptól kezdve. A csoda híre bejá rta az egész vilá got. Minden országból j ttek a szerzetesek, és felvételüket k rték; rajokban jö ttek, mint a halak; a kolostor egyre ú jabb épületeket emeltetett, kitárta karjait, és mindenkit befogadott. Apácák is jöttek, egyre többen és mé g többen, és zárd t építettek a vö lgy túlsó oldalán, a kolostorral szemben, és egyre szaporították épü leteiket, mígnem hatalmas lön az a z rda. S a szerzetesek bará tságosak voltak az apácákhoz, és ö sszefogtak velük szeretettöl ihletett munká jukban, s azután együttes erövel egy szép nagy leleneházat épí tettek a völgyben, a két kolostor köz tt.
- Valami remetéket is említettél, Sandy.
- Ezek a világ minden sarkából gy ltek oda össze. A remetének ott megy legjobban a sora, ahol nyüzsö gnek a zarándokok. Az említett vö lgyben megtalá lhatod a remeték minden fajtáját. Ha valaki azt mondan , hogy tudomást szerzett egy ú jfajta remetéröl, amilyen eddig még nem volt, és most is csak egy távoli idegen országban található, hadd jö jjön el a Szentség Völgyébe, és fü rkéssze át az ottani barlangokat, odúkat és mocsarakat, s mindegy, hogy milyen fajtájú az a remete, biztosan tal l ott egyet mutató ba.
E beszélgetés utá n odaszegödtem egy testes zarándok mellé, akinek kövé r, jó kedélyü arca felkeltette a figyelmemet, s elhat roztam, hogy újabb adatok szerzése cé ljából megpróbá lok beférközni a kegyeibe; de alighogy ismeretsé get kötöttünk, a kedélyes zarándok mohón és ügyetlen l belefogott abba az ösrégi anekdotá ba, amelyet Sir Dinadantól hallottam, s amely a Sir Sagramorral való afféromat meg azt az emlékezetes kihí vást okozta. Bocsánatot kértem titársamtól, s a menet legvégére hú zódtam vissza, szomorú szívvel é s azzal a hö fohá sszal, bárcsak miel bb megszabadulhatné k e nyomorúságos é letböl, e földi siralomvölgyböl, e rövid, keserü, felhös és viharos mulandóságból, cs ggedt harcoknak és egyhangú kudarcoknak e szü rke posványából; ugyanakkor pedig meg is rettentem a vá ltozás gondolatára, mert eszembe jutott, hogy milyen hosszú az örökkévalósá g, s hogy milyen sokan tanyáznak ott máris azok közül, akik ismerik ezt az anekdotát.
Kora délután utolé rtünk egy másik zarándokcsapatot; de ebben már nem volt vígság, tré fa, nevetés, játé k, szórakozás, sem a fiatalok, sem az ö regek részéröl. Pedig ebben a csapatban is vá ndoroltak fiatalok é s öregek, ösz hajú aggastyánok és vé nasszonyok, meglett, erös férfiak és n k, fiatal férjek, fiatal feleségek, kisfiúk, kislányok és három csecsemö. Még a gyerekek arca sem mosolygott; vagy félszáz ember lehetett a csoportban, de mindegyik lehorgasztotta a fej t, s az a megdermedt remé nytelenség rítt le róla, amelyet hossz és kemény megpró báltatások vésnek a kétségbeeséssel régóta ismerös arcokra. Rabszolgák voltak. Vaskarikába fogott bokájukat, megbilincselt csukló jukat láncok kötö tték a derekukra csatolt börövhöz; a gyermekek kivétel vel valamennyiüket összefüzte egy hosszú lánc, amely végighúzódott az egész soron, s a vasgallérokhoz kapcsolódva hatlá bnyi távolságot hagyott a szomszé dok között. Így vánszorogtak; az elmúlt tizennyolc nap alatt háromszáz mérfö ldet tettek meg, s k zben a leghitvá nyabb élelemböl kaptak igen szükös porciókat. Minden éjszaka lá ncaikban aludtak, egyrakáson, mint a disznók. Testüket némi rongyok fedték, de nem lehetett volna azt mondani, hogy fel vannak öltözve. A vasak felmarták l bukon a bört, fé rgekkel belepett sebeik elüszkösö dtek. Mezítelen talpuk elrongyolódott, mindannyian sántí tottak. Eredetileg százan voltak, de fele ré szüket már eladtá k útközben. A rabszolga-keresked mellettük lovagolt, rövid nyelü és több ág , összecsomózott ostor volt a kezé ben. Ezzel az ostorral sú jtott le azoknak a v llára, akik megbotlottak a fá radtságtól és a f jdalomtól, így ö sztökélte öket tovább. Egy szót sem szólt hozzájuk; kívánsá gát eléggé é rthetöen közölte az ostor is. A szerencsétlen teremtmények közü l egyik sem nézett fel menet közben; ú gy látszott, nem is vettek tudomást a jelenlétünkröl. Némák voltak, csup n egyetlen hang kí sérte öket: a lá ncok tompa és iszonyú csörgése a hosszú sor egyik végétöl a má sikig, amint negyvenhárom ember megvasalt lába egyszerre felemelkedett és lezuhant. A csapat maga verte felhöben haladt elö re.
Minden arcot vastag portakaró borított. Lakatlan házakban l tni ilyesféle takarót a bú torokon: az ember megáll a bútorok k zött, és ujjával belerajzolja tünöd seit a porba. Ez jutott eszembe, amikor a fiatal asszonyokra pillantottam, a fiatal anyákra, akik a halálhoz és a szabaduláshoz kö zel álló csecsemö ket vittek magukkal: ami a szívükben rejlett, bele volt í rva az arcukat borí tó porba, könnyen látható és istenem, milyen kö nnyen olvasható bet kkel, mert könnyek patakjai írták oda. Egy ilyen fiatal anya voltaképpen kislány volt még, s nekem elszorult a szívem, azt az írá st olvasva és arra gondolva, hogy egy ilyen gyermek lelké böl tört fel, olyan lélekböl, amelynek még nem lett volna szabad megismernie a bá natot, csak az élet reggelének boldogsá gát, és bizonyára -
E pillanatban megtá ntorodott, szédü lten a fáradtságtó l, s az ostor azonnal lecsapott, é s feltépett meztelen válláról egy börfoszlányt. A csapás belém mart, mintha én kaptam volna. A gazda megállí totta a menetet, és leugrott lováról. Üvöltve, ká romkodva támadt a l nyra; azt mondta, elég bosszúságot okozott már neki a lustaságával, s mivel ez az utolsó alkalom, most szá mol vele érte. A lány térdre rogyott, összetette a kezét, rettegve é s szenvedélyesen rimánkodott, sírt, könyörgött, de a gazda ügyet sem vetett rá. Letépte karjáról a gyermeket, majd rá parancsolt a leány elé és mögé lá ncolt férfi rabszolgákra, hogy fogják meg, fektess k végig a földön, és meztelenítsék le a testét; aztán ostorozni kezdte, mint egy örült, am g a szánalmasan sikoltozó és vergö dö lány hátáról le nem jött a bör. A leányt tartó fé rfiak egyike elfordí totta az arcát, s emberi érzéséért ö is szitkokat és korbácsot kapott.
A zarándokok valamennyien végign zték ezt a jelenetet, és megjegyzéseket fü ztek - az ostorozás szakszerü módjá hoz. Egy életen át minden áldott nap találkozhattak a rabszolgaság inté zményével, s a hosszú megszokás elegendö volt ahhoz, hogy semmi egyebet ne találjanak figyelemreméltónak a látványban. Íme, erre képes a rabszolgaság, ennyire meg tudja ké rgesíteni az emberi érzéseket, illetve csak az érzések felhámját; mert hisz a zarándokok azért jószívü emberek voltak, és senkitöl sem türté k volna, hogy így b njon egy lóval.
Szerettem volna vé get vetni az egé sznek és szabadon engedni a rabszolgá kat, de beláttam, hogy ez nem lenne cé lszerü. Nem szabad mindenbe beleártanom magamat, mert még híre megy, hogy lábbal tiprom az ország tö rvényeit és a polg rok jogait. Ha nem halok meg idö elött, - és sikeresen dolgozhatom tovább, úgyis én leszek a rabszolgaság halá la, ezt már régen eltökéltem; de ú gy akartam intézni, hogy annak idején majd a nemzet akarat ból léphessek fel a rabszolgaság hóh raként.
Éppen azon a helyen, az út szélén egy kovácsmühely állt; már oda is é rkezett egy fö ldbirtokos, aki néh ny mérfölddel elö bb megvásárolta a lányt, s úgy volt, hogy itt veszi át, ahol le lehet ütni róla a vasakat. A vasakat le is vett k, s azután egy kis veszekedésre került sor a fö ldbirtokos meg a rabszolga-kereskedö között, hogy melyikük fizesse a kovácsot. A lány, amint megszabadult vasaitó l, eszeveszetten zokogva annak a rabszolgának a karjai közé vetette magát, aki elfordult, amikor tá rsnöjét korbá csolták. Most a melléhez szorította, csó kokkal halmozta el a lány és a gyerek arcát, s kö nnyeivel fürdette ö ket. Gyanút fogtam. Megkérdeztem. Igen, jól gondoltam: férj és feleség voltak. Erövel kellett elté pni öket egymástó l; a lányt el kellett vonszolni onnét, s ö kapáló zott, birkózott és sikoltozott, mint az örült, amíg az ú t kanyarulatában el nem tünt a szemünk elöl: s még azutá n is hallottuk egyre halkuló sikolyait. Hát a férj, az apa, akinek a felesége s a gyermeke eltü nt, mindörökre, soha többé nem lá thatja viszont öket az életben - a fé rj… nem lehetett kibírni azt a látv nyt, s én elfordultam: de tudtam, hogy a képé t soha nem számü zhetem többé az emlékezetemböl; ott is van mindmáig, és belemarkol szí vem húrjaiba, valah nyszor eszembe jut.
Éppen alkonyodott, amikor beértünk egy falusi vendé gfogadóba. Másnap reggel kiné ztem az ablakon, s egy közeledö lovagot pillantottam meg a felkelö nap diadalmas sugarában, azonnal rá ismertem: az én lovagom volt - Sir Ozana le Cure Hardy. Az úridivatszakmá ban dolgozott: ö volt a cilinderek misszionáriusa. Acélruhát viselt, a kor leggyönyörü bb páncélzatát - de nem egészen tetö töl talpig, mert a sisak helyett egy ragyogó kürtö kalap díszelgett a fején; nevetsé gesebb látványt kí vánni sem lehetett volna. Ez is egyike volt a ravasz trükkjeimnek, amelyekkel a lovags g intézményének kifigurázására tö rekedtem, hogy azutá n teljesen megsemmis thessem. Sir Ozana nyergérö l börböl varrott kalapdobozok lógtak minden oldalon, s valahányszor Sir Ozana találkozott egy kóbor lovaggal, feleskette a szolgá latomra, rásózott egy cilindert, és k telezte, hogy azutá n mindig csak azt viselje. Felöltöztem és leszaladtam, hogy ü dvözöljem Sir Ozan t és megtudjam, milyen híreket hoz.
- Hogy megy a bolt? - kérdeztem.
- Magad is láthatod, hogy csak ez a né gy maradt; holott tizenhat darabbal indultam el Camelotb l.
- Gratulálok, Sir Ozana, pompás eredm ny. Merre portyáztál az utóbbi idöben?
- Legutóbb a Szents g Völgyében já rtam, uram, s onnét egyenest ide vezetett az utam.
- Én pedig éppen oda igyekszem. Van valami é rdekesebb újság a kolostor körül?
- Szavamra, nem is k pzelnéd!… Hé, fiú, csutakold le derekasan, és ne sajnáld töle az abrakot, ha kedves az életed, egy-kett , vezesd az istáll ba, és teljesítsd parancsaimat… Uram, rendkívüli hí reket hozok, és… hát ti, jó emberek, zarándokok vagytok? Akkor nem tehettek okosabbat, mint hogy körém gy ltök és meghallgatjátok a t rténetemet, amely tireátok is tartozik, mert külö nben olyasmire szám tanátok, amire hiá ba számíttok, és olyasmit keresnétek, amit semmiképpen sem találhattok meg; halljátok hát a szavamat és hí reimet, amelyeknek igazságáért akár az életem is zálog lehet: rettentö tö rténés történt, amelyhez hasonlót senki emberfia nem l tott az elmúlt ké tszáz esztendöben, mert kétszáz esztendövel ezelö tt sújtotta elöszö r és legutóbb a szent völgyet ama borzasztó csapás, melyet a Mennybéli mért rá igazságos büntetésképpen, joggal megfenyítvé n a vétkeseket, kik...
- A csodaforrás kiapadt! - Húsz zar ndok száját hagyta el egyszerre ez a kiáltás.
- Úgy van, amiként mondjátok, jó emberek. A számból vetté tek ki a szót.
- Megint megfürdö tt valaki?
- Nem, ezt csak gyan tják, de senki sem hiszi. Úgy vélik, hogy valami másféle bü n hívta ki az Úr haragját, de ennek mibenlétét nem sejti senki.
- És hogy fogadták a malört a vö lgybeliek?
- Azt nem lehet szavakkal leírni. A kút immáron kilenc napja száraz. Azóta éjjel-nappal szüntelenül folyik az imádkozás, mindenki darócba ö ltözött, és hamut szórt a fejére, é s szent körmenetek járultak a kúthoz; ennek okából a szerzetesek, az apá cák és a lelencek végképp kimerü ltek, és pergamenre írott imádságokat függesztenek fel ama helyen, mivel hangjukat felemelni immár nincs bennük erö. Végül is követet küldtek hozzád, Fö nök Úr, hogy vesd latba mágiádat és varázserödet; s a küldöncnek meghagyták, hogy ha te nem jöhetsz, vezesse oda Merlint, és ö már ott is van három napja, é s azt mondja, hogy bizony felszínre hozandja ö ama vizet, még ha szét kell is törnie evé gett az egész vilá got, és el kell pusztítania minden királyságokat; s valóban buzgón gyakorolja vará zstudományát, és segítségül hívja minden pokolbeli szolgáját, de eddig még egyetlen cseppnyi nedvesség sem mutatkozott, mé g annyi sem, amennyi a lehelettöl száll a réztükrökre. hacsak nem számí tod az izzadságcsö ppek akóit, amelyeket Merlin izzad ki magából nepkeltétöl napnyugtáig, iszonyatos munká lkodását végezvé n, és ha…
Közben elkészült a reggeli. Megreggeliztünk, ut na elkértem Sir Ozana cilinderét, s a következö szavakat írtam a bé lésébe: ..Vegyé szeti Osztály, Laboratóriumi ré szleg. G. P. v.xp. csoport. Két szakképzett asszisztens azonnal jöjjön hozzám, hozzanak 2 db-ot a legnagyobb típusbó l, 2 db-ot a No. 3-ból és 6 db-ot a No. ~-böl, minden szü kséges kiegészítö .felszereléssel együtt. " Azután így szóltam:
- Most pedig repülj Camelotba, derék lovag, amilyen sebesen csak tudsz, mutasd meg ezt az í rást Clarence-nek, s mondd meg neki, hogy a kért dolgokat a lehetö legsürgösebben kü ldje el a Szentség Völgyébe.
- Úgy leszem Fönö k Úr - mondta a lovag, s már ott sem volt.  

Huszonkettedik fejezet
A SZENT KÚT  

A zarándokok emberi lények voltak. Különben máské ppen viselkedtek volna. Hosszú és fáradsá gos utat tettek meg, s most, amikor csaknem a végére é rtek az útnak és megtudták, hogy ú ticéljuk idökö zben megszünt lé tezni, nem azt tetté k, amit a helyükben minden ló vagy macska vagy giliszta nyilván megtett volna - vagyis nem fordultak vissza, é s nem kerestek valami hasznosabb tennivalót-, nem, ha eddig kívá ncsiak voltak a csodakútra, most legalább negyvenszer olyan kí váncsiak lettek az egykori csodakút helyére. Mondom, emberi lé nyek voltak, tehát ne keressünk semmilyen magyará zatot.
Jó ütemben haladtunk tovább, s néhány órával napnyugta elött má r ott is álltunk a Szentség Völgyét körülvevö magas dombokon, és pillantásunk bejá rta a hatalmas térs get. Az épületek három távoli csoportja egymástól elszigetelve s mintegy játékszerr zsugorodva emelkedett ki lakatlan környezeté böl, amely puszta sivatagnak látszott, és valóban az is volt. Az ilyen képek mindig komor hangulatúak, nyomasztó csend és halálos ájultság uralkodik rajtuk. Itt ugyan megtörte valami a csendet, de ez csak még komorabbá tette a hangulatot; a tá volban kongó harangok szava alig kivehetöen szállt felénk a szellö sz rnyán, s olyan halk volt, olyan lá gy, hogy magunk sem igen tudtuk: a fülü nkkel halljuk-e vagy a lelkünkkel.
Még világosban oda rtünk a kolostorhoz, s a fé rfiak itt szállást kaptak, de a nöket tküldték a zárdá ba. A harangok most már egészen közel voltak, s ünnepé lyes kongásuk úgy hatott a fülünkre, mintha az utolsó í téletet hirdetné. Babonás kétsé gbeesés szorongatta minden szerzetesnek a szívét, s kiült az arcára is. Ezek a feketeruhás, börsarus, sápadt alakok mindenütt felbukkantak, ide- oda járkáltak s megint eltüntek, olyan hangtalanul, mint egy zavaros á lom szereplöi - és éppoly kísé rtetiesen.
Az öreg apát vé gtelenül megörült az érkezésemnek. Igen megható jelenetre került sor közöttünk, csak úgy patakzottak a kö nnyek - mármint az részéröl. Azután így szólt:
- Ne késlekedj, fiam, láss hozzá nyomban megváltó munkádhoz. Ha nem sikerül visszanyernünk a vizet, méghozzá hamarosan, minden ö sszeomlik itt, és k tszáz esztendö kegyes munkája ká rba veszett. Kérlek azonban, hogy csak szent vará zslatokat végy igé nybe, mert az Egyhá z nem türheti, hogy ördögi mágia mük djék az érdeké ben.
- Légy nyugodt, aty m, ha én dolgozom, abban nem lesz semmi ördögi. Munkámban semmi szí n alatt se folyamodn k ördögi praktiká khoz, sem pedig olyan elemekhez, amelyekét nem az Ú risten keze teremtett. De vajon Merlin szigorúan vallásos eszközökkel dolgozik-e?
- Ó, fiam, megígé rte, és fogadalmat tett, hogy meg is tartja a szavát.
- Rendben van, akkor csak folytassa.
- Remélem, nem akarod tétlenül né zni? Ugye, segítesz neki? - Nem lenne cé lszerü, atyám, ha sszekevernénk két különbözö mó dszert; meg aztán tisztességtelen verseny is lenne. Merlin meg én egy szakmában dolgozunk, tehát nem szabad rontanunk egymás á rait. Mindegyikünknek csö kkentenie kellene a díjszabását, ez lenne a vége. Nem, atyám: Merlin megkapta a szerzödé st; amíg ö vissza nem lép, más vará zsló nem láthat munkához.
- Felbontom a szerzö dést; végveszé lyben vagyunk, tehá t jogosan járnék el. S még ha nem lenne is úgy, ki szabhat törvényt az Egyhá znak? Az Egyház szab törvényt mindenkinek, s amit tenni akar, azt megteheti, bárkinek is fájjon. Felbontom Merlin szerzödését, te pedig azonnal láss munkához.
- Nem lehet, atyám. Kétségtelenül ú gy van, ahogy mondod: ahol a hatalom korlátlan, az ember azt tehet, amit akar, és nem lesz semmi baja; de mi, szegény vará zslók, nem vagyunk ilyen helyzetben. Merlin nagyon jó varázsló a maga sz k korlátai közö tt, és vidéken egé sz jó a híre. Szorgalmasan dolgozik, küszkö dik, mindent megtesz, ami töle telik, ú gyhogy nem lenne szé p dolog, ha átvenné m a munkáját, miel tt ö maga le nem mond róla.
Az apát arca felragyogott.
- Ó, az nagyon egyszerü. Vannak eszközök, amelyekkel rá vehetem, hogy mondjon le róla.
- Nem, nem, atyám, vedd eszedbe, mint ahogy errefelé mondják, hogy nem lehet. Ha Merlinnek akarata ellenére kellene el llnia a munkájátó l, talán megverné azt a kutat még valami másféle rosszindulatú vará zslattal is, amely engem azután nagymé rtékben feltartana, amíg rá nem jövö k a nyitjára. Megköthetné a kezem egy egész hó napig. Fordított esetben Merlin száz év alatt se derítené ki az én vará zslataim titkát, mé g a legkisebb vará zslatomét sem, amelyet én telefonnak nevezek. De, mint mondom, egy hónapig ö is megakaszthatna engem. S te vállalnád ezt, atyám? Egy egész hónapot, ilyen szá raz idöben?
- Egy hónapot! A puszta gondolattól is borzongás fut vé gig rajtam. Legyen úgy, amint akarod, fiam. De csalódásom mé lységesen elcsü ggeszti szívemet. Hagyj most magamra, hadd gyötrödjék é s várakozzék tová bb a lelkem, mint ahogy az elmúlt tí z hosszú napon át tette, nyugalmat mí melvén és mutatvá n a tétlenül hever test által, melyben a látszatot meghazudtolva nagy belsö nyugtalanság lakozik.
Persze mégiscsak az lett volna a legjobb, ha Merlin nem ragaszkodik az etiketthez és leteszi a lantot, hiszen nem lehetett kétes, hogy sohasem tudja megindítani azt a vizet; Merlin ugyanis a kor tipikus varázslója volt, amennyiben a nagy varázslatait, amelyeknek a hírnev t köszönhette, valami szerencsés v letlen folytán mindig a nyilvánoss g teljes kizárásá val hajtotta végre; ilyen nagy tömeg szeme láttára semmiképp sem hozhatta rendbe a kutat; ebben a korban a tömeg é ppen olyan hátrá nyt jelentett a vará zslóknak, mint az é n koromban a spiritisztáknak; az ember biztosra vehette, hogy a jelenlevök között mindig akad egy szkeptikus egyén, aki a döntö pillanatban felgyú jtja a lámpát és elrontja az egészet. Mégsem akartam, hogy Merlin visszalé pjen a munkától, amíg én magam eredményesen hozzá. nem láthatok; ehhez pedig meg kellett vá rnom, hogy a felszerelésem odaé rkezzék Camelotból, ami legalább két- három napot vett ig nybe.
Jelenlétem reményt öntött a szerzetesekbe, és nagymértékben felvidította öket, olyannyira, hogy aznap éjszaka vé gre tíznapi koplalá s után tisztessé gesen bevacsoráztak. Miután a gyomrukat kellöképpen megpakolták ennival val, a hangulatuk is gyors ütemben emelkedett; késöbb ez az ütem még meggyorsult a mézsö r hatására. A szent gyülekezet csakhamar eljutott a kapatosság állapot ba, s így semmi sem állta útját egy egész éjszaká n át tartó murinak; ennek megfelelöen ott is maradtunk az asztal mellett vilá gos reggelig. Egyre vidámabb lett a hangulat. Jó borsos históriá k hangzottak el, kö nnyeket fakasztva minden szemböl, barlang nagyságúra nyitva a nevetö szá jakat, és megremegtetve a kerek pocakokat; borsos nótákat is fújtak a mulatozók, oly harsány kó rusban, hogy elnyomt k a harangzúgást.
Végül magam is elö álltam egy törté nettel, és óriási sikert arattam. A hatás persze nem következett be abban a pillanatban, mert a brit szigetek lakosai nem szoktak azonnal reagálni a humorra; de amikor ö tödször mondtam el, már repedeztek; a nyolcadik elmondás után összeomlottak; a tizenkettedik ism tléstöl darabokra mentek szét; a tizenötödik ismé tlés után pedig felbomlottak alkotó elemeikre, s én fogtam egy seprüt é s összesepertem ö ket. Ez persze képletes beszéd. Azok a szigetlakó k... hiába, meg kell hagyni, hogy ha eleinte lassan fizetnek is kamatot az ember eröfeszít sére, amit beléjü k fektetett, a végé n többet nyújtanak kárpótlásul, mint az összes többi kis és nagy nemzet együttvéve.
Másnap korán reggel kimentem a kú thoz. Merlin már ott volt, és mindkét ingujj t feltürve vará zsolgatott, de eredm nytelenül. Nem volt jó kedvé ben, s valahányszor arra céloztam, hogy a szerzödése talá n túlságosan nehé z feladatot ró egy magafajta kezdöre, szabadjára eresztette a nyelvé t és káromkodott, mint egy püspök - a Régensség korabeli francia pü spökökre gondolok.
A helyszínen nagyjá ból azt találtam, amit vártam. A "forrás" egészen közönsé ges kút volt, egé sz közönséges mó don ásták meg és kövezték ki annak idején. Nem volt benne semmi csodálatosság. Még az a hazugság sem volt csodálatos, amelynek a hírnevé t köszönhette; erre behunyt szemmel is rájöttem volna. A kút egy sötét kamrában állt, a k böl épített ká polna közepén, amelynek falait kegyes festmények d szítették; ezekhez képest a mi olajnyomatainknak egyáltalán nem kellett volna szé gyenkezniök, söt; a festmények azt á brázolták, hogy miféle csodás gyó gyulásokat idézett elö a kút vize, amikor véletlenül senki sem nézett oda. Úgy értem, senki sem nézett oda, csak az angyalok, mert ök aztán mindig elökerülnek, ha megszimatolják, hogy csoda készül talán azért, hogy le ne maradjanak a f nyképröl. Az angyaloknak ez é ppoly fontos, mint egy tüzoltó egyletnek; nézzük csak meg a régi mesterek képeit.
A kútkamrában néh ny lámpa á rasztott gyér vilá gosságot; a szerzetesek egy hengerre tekeredö l nc segítségével szokták felhúzni a vizet, s azután vá lyúkba öntötték, amelyek kivezettek a kamrából a ká polna kötartá lyaiba - mindezt persze csak akkor, amikor volt víz a k tban. A kamrába senki sem léphetett be a szerzeteseken kívü l, most azonban én is beléphettem, var zslókollégám és alárendeltem szí vességéböl. Ö maga még sohasem járt a kamrában. Ö mindent ráolvasá ssal intézett, az eszét sohasem vette elö. Ha bejött volna, s nem a zavaros agyá ra, hanem a két szemére tá maszkodik, már ré gen meggyógyí thatta volna a kutat, méghozzá a legtermészetesebb eszközökkel, azutá n pedig a szokásos módon csodára hivatkozhatott volna; de nem, tökkelütö tt vén alak volt, hitt a saját vará zserejében, s nincs az a varázsló, aki sikereket érhetne el, ha ilyen baboná kkal van megterhelve.
Úgy gondoltam, az a baj, hogy a kút lé ket kapott, vagyis odalent, a fenekétö l nem messzire kiesett egy kö a falából, s azon a résen szivárog el a víz. Megmértem a láncot - kilencvennyolc lá b hosszú volt. Aztán behívtam né hány szerzetest, bezártam az ajtót, fogtam egy gyertyát, és megkértem ö ket, hogy eresszenek le a vödörben. Amikor a lánc nem engedett tovább, a gyertya fényében sikerült igazolnom a gyanúmat: a kút falának jó része hiányzott, tetemes rést hagyva a kö vek között.
Szinte sajnáltam, hogy a kút bajáró l felállított elmé letem helyesnek bizonyult, mert volt egy másik elmé letem is, amely lehetöséget adott volna egy igen látv nyos és hatásos csodatételre. Eszembe jutott, hogy Amerikában, sok é vszázaddal késö bben, dinamittal szokták " kirobbantani" az elapadt olajkutakat. Úgy gondoltam, hogy ha nem tudok rájö nni a kút kiszárad sának okára, azzal képesztem el a csodaváró tö meget, hogy dinamitbombát dobatok a kútba egy nem túlságosan é rtékes személlyel. Merlint szemeltem ki erre a feladatra. Most azonban kiderü lt, hogy bombával itt nincs mit kezdeni. Hiába, nem teljesü lhet minden vágyunk. De azért sohasem szabad elcsüggednü nk, ha ilyesféle csalódások érnek az életben; szedjü k össze magunkat, é s bízzunk a sorsban. Így tettem én is. Nem sietek, mondtam magamban, várhatok; egyszer még eljön az ideje annak a bombának. És valóban el is j tt.
Miután felhúztak a kútból, kiküldtem a szerzeteseket, majd leeresztettem a mélybe egy horgá szzsinórt; a kút százötven láb mé ly volt, s a víz negyvenegy láb magasan állott benne! Behívtam egy szerzetest és megké rdeztem:
- Milyen mély a kú t?
- Nem tudhatom, uram, mivel azt soha nem mondotta nékem senki.
- És rendszerint milyen magasan áll benne a víz?
- Csaknem színig tele volt az elmúlt két évszázadban; gy emlékeznek meg róla elödeink, kiknek hagyománya reánk maradt. Igazat beszélhetett, legalábbis a kö zelmúltra vonatkozó an: erre
tanú is volt, szavahihetöbb bá rmely szerzetesnél; a láncnak csak egy húsz-harminc lá bnyi darabján lá tszott a használat s a kopás, a tö bbi része é rintetlen volt és rozsdás. Vajon mi törté nhetett annak idejé n, amikor a kút elö ször romlott el? Nyilván erre járt valami gyakorlati é rzékü egyén, megjavította a ré st, azután kibújt a kútból, és köz lte az apáttal, hogy mennyei értesü léseket kapott, melyek szerint a ví z ismét megindul, ha elpusztítják a bünös fürdöt. A kútban megint ré s támadt, s ezek a gyerekek képesek lettek volna imá dkozni és kö rmenetezni és harangzúgással foh szkodni az isteni segítségért, amí g valamennyien el nem epednek a szomjú ságtól, és egyetlenegynek sem jutott volna eszébe, hogy leeresszen a k tba egy horgá szzsinórt, vagy hogy maga is lemá sszon és megnézze, hogy tulajdonképpen mi a baj. Kevés dolog van a világon, amivel olyan nehéz szakí tani, mint a megrö gzött gondolkodásm ddal. Úgy öröklödik ez, mint a testalkat vagy az arcvonások; s ha ebben a korban olyan ötletekkel á llt elö az ember, amelyeket az ösei m g nem ismertek, má ris gyanúba keveredett, hogy tö rvénytelen származ sú. Így szóltam hát a szerzeteshez:
- Egy kiszáradt kú t vizének visszavar zsolása igen nehé z csodatétel, de az rt megpróbáljuk, ha Merlin testvérem kudarcot vall. Merlin testvér egé szen ügyes mesterember, de csak a vásári büvé szek színvonalán, s talán nem sikerü l eredményeket elé rnie; mit tagadjam, az a valószínü, hogy minden igyekezete eredmé nytelen marad. Ezzel a világért sem akarom lebecsü lni öt, mert aki ilyen csodákra ké pes, az elmehetne ak r hoteligazgatónak is.
- Hotel? Azt hiszem, még sohasem hallottam…
- Hotelekröl? Persze, ti vendé gfogadónak hívjá tok. Aki ilyen csodákra képes, elmehetne vendégfogadót igazgatni. Én képes vagyok rá , és véghez is viszem; de nem akarom letagadni elö tted, hogy ez a csoda a végsökig igénybe venné a tú lvilági eröket.
- Senki sem tudja ezt jobban a mi köz sségünknél, mert fel vagyon írva, hogy annak idején is roppantul nehéz csoda volt, és egy lló esztendeig tartott. Mindazonáltal imá dkozni fogunk Istenhez, hogy tegye sikeressé a munká dat.
Üzleti szempontból igen jó ötlet volt elhíresztelni, hogy nehéz dologról van szó. A megfelelö reklá mozás már sok apró dolgot felpü ffesztett. A szerzetes, akivel beszéltem, máris odavolt a vállalkoz s nehézségétöl; ö majd gondoskodik róla, hogy a tö bbiek is odalegyenek. Két napon belül mindenki fel lesz csigázva.
Délben, hazafelé menet, találkoztam Sandyvel. Míg én a kútnál jártam, ö felkereste a remeté ket. Azt mondtam neki
- Én is kíváncsi vagyok rájuk. Ma szerda van. Hétköznapokon is szoktak matinét rendezni?
- Micsodát, jó uram?
- Matinét. Azt kérdem, hogy dé lután is nyitva tartanak-e.
- Kik?
- Ej, hát a remeté k.
- Hogy nyitva tartanak-e?
- Igen, igen. Nem elég világos? Mikor van záróra? Már délben?
- Záróra?
- Persze hogy záró ra. Mi a baj a zárórá val? Életemben nem láttam még egy ilyen nehéz felfogá sú nöt. Hát már egyetlen szavamat se tudod megérteni? Eh, hát egész egyszerüen: mikor teszik le a lantot, mikor csiná lnak fájrontot?
- Lantot? Fá jrontot?
Jó, jó, jó, hagyjuk ezt, felörl d az idegeimet. Úgy látszik, neked a legegyszerübb dolog is túl magas.
- Ó, uram, én megfeszítem minden erömet, hogy behatoljak mondá said értelmébe és a kedvedben járjak, s fájdalom és szomorúság nekem, hogy ebben semmiké pp sem érek el sikert, noha vedd figyelembe, kérlek, hogy egyszerü leá nyasszony vagyok csupán, kit szület se után nem kereszteltek meg a tudás mély vizeiben, amelyek annyi nagyszerüsé get hintenek e nemes szentség beavatottjaira, és tiszteletet parancsoló talapzatra állítjá k öket az egyszerü halandó elött, ki rájuk tekint lelki szemével, s e nagy felszentelésböl való kirekesztettsé ge mián nem lát egyebet a maga tanulatlan állapotf ban, mint csupán jelképét ama má sik kirekesztettsé gnek, amelyet az emberek megtépett darócruhák révén tárnak a szánakozó szem elé, meghintv n köntösüket a b nat hamujával, s ilyeténképpen az egyszerü halandó, aki a maga lelki sö tétségében a magasztos rejtelmeknek ily aranymondásaival találkoznék, mint amilyenek e matinék, zárórák, letett lantok és fá jrontcsinálások, csupán Isten kegyelmének köszö nheti, hogy nem fakad ki belöle az irigység ama fensé ges elmével szemben, amely szülni tud, s ama nyelvvel szemben, amely ké pes megformálni ily nagyszerü és kedvesen hangzó csodamondásokat, s ha ilyenkor zavar tá mad abban az együgy elmében, mely hasztalan igyekszik megsejdíteni e csod k értelmét, akkor az ö értetlensége nem nevezhetö hívs gosnak, hanem csakis igaznak és valódinak, nem lév n benne egyéb, mint tisztelettudó s öszinte és alá zatos csodálat, amelyet nem is íté lhettél volna meg ily tévesen, uram, ha jobban figyelembe vetted volna hangomat és ábrá zatomat, s megé rtetted volna, hogy amit akarnék, arra nem vagyok képes, é s amire nem vagyok k pes, azt nem bírom, és sem a képessé g, sem a bírás, sem a képességnek vagy a bírásnak a hiánya nem vezetheti diadalra az akarást, és é ppen ezért könyö rgök néked, uram, nézd el ezt a hibá mat, s bocsásd meg azt a te kedvessé geddel és jósá goddal, drága jó uram és öszintén szeretett Fönökö m.
Ezt nem egészen é rtettem - mármint a részleteket -, de a lényegét azért felfogtam, és elszé gyelltem magam. Nem volt méltányos dolog, hogy rátö rtem azokkal a tizenkilencedik szá zadi szakkifejezé sekkel a hatodik szá zad tanulatlan gyermekére, s azutá n dühösen nekitá madtam, amiért nem sikerült kihá moznia az értelmü ket, holott igazán a legjobb tudása szerint igyekezett, s nem az ö hibája volt, hogy kis híjá n megkótyagosodott a szavaimtól; így hát bocsánatot ké rtem töle. Azután vidáman tov bbsétáltunk a remetebarlangok felé , kellemesen tá rsalogva és bará tibb hangulatban, mint valaha.
Lassanként valamifé le misztikus és há tborzongató tisztelet fejlödö tt ki bennem e leá ny iránt; valahá nyszor ugyanis felhú zta szája elöl a sorompót, és kieresztette azoknak a transzkontinentá lis mondatoknak a vé gtelenbe robogó vonatait, mindig ú gy éreztem, hogy egy iszonyatos jelenséggel állok szemben: a Német Nyelv Szülöanyjá val. Ez annyira lenyügö zött, hogy néha, amikor Sandy rám zú dított egy ilyen mondatszerelvényt, nkéntelenül is tisztelettudó pó zba vágtam magam, é s levettem a kalapomat; s még szerencse, hogy a szavai nem vízböl voltak, különben biztos megfulladtam volna. Tisztára a német szellem áradt belö le; bármit akart is elmondani, egy rö pke megjegyzést, egy szentbeszédet, egy lexikon tartalmá t vagy egy háború történetét, úgy rezte, hogy menten elpusztul, ha nem sikerül egyetlen mondatba belepré selnie. Mindig így van ez: valahányszor a mü velt német fejest ugrik egy mondatba, hosszú idöre eltü nik a szemünk elöl, s csak akkor lá tjuk viszont, amikor felbukkan óceánjá nak túlsó partján, egy befejezö igé vel a szájában.
Egész délután a remeték telephelyeit jártuk. Különös egy á llatsereglet volt, mondhatom. Mintha versenyeztek volna egymással, hogy melyikük tud a legmocskosabbá vá lni és a legjobban megtetvesedni. Modoruk és viselked sük a legmagasabb fokú önérzetröl s önelégültségr l tanúskodott. Az egyik arra volt b szke, hogy meztelen l fekszik a sárban, és ellenkezés né lkül türi a fé rgek csípéseit; a másik arra, hogy naphosszat egy szikl nak támaszkodva im dkozik a bámuló zarándokok tömege elött; egy harmadik arra, hogy négyké zláb mászkál, meztelenül; a negyedik arra, hogy már évek óta nyolcvanfontos vasakat hurcol magá n; az ötödik, hogy sohasem aludt fekve, hanem állva horkolt a tüskebokrok közö tt, ha volt, aki né zze; egy asszony, aki hosszú ösz haj val fedte a testét és semmi mással, tetötöl talpig fekete volt, miután szent fogadalmának engedelmeskedve negyvenhét esztendö n keresztül megtart ztatta magát a ví ztöl. A bámuló zará ndokok csoportokba verödve nézték e különös lényeket, ájtatos tisztelettel, s irigyelték azt a makulátlan szentsé get, melyet a remeté k kegyes önmegtartó ztatása kapott jutalmul a szigorú mennyektöl.
Azután megláttuk az egyik föhíressé get. Ez még a többi csodabogár közül is kitünt; neve bej rta az egész keresztény világot; elökelö és fö rangú zarándokok sereglettek hozzá a földkerekség
legtávolabbi orszá gaiból, hogy bemutassák neki tiszteletüket. A nagy remete standja a völgy legtágasabb részé nek a közepén á llt, s a tágas terü letet zsúfolásig megtöltötte a néz k tömege.
Ez a stand egy hatvan láb magas oszlop volt, széles kölappal a tetején. Ott állt a remete, s most is azt csiná lta, amit húsz esztendeje minden á ldott nap csinált - szüntelenül és gyors ütemben elö rehajlította a tö rzsét, csaknem a lá báig. Így imádkozott. Stopperórával lemé rtem az idejét: huszonnégy perc és negyvenhat má sodperc alatt ezerké tszáznegyvennégy hajlást végzett. Ügy gondolom, kár, hogy ez a rengeteg energia kárba vész. Ezt a mozgást " pedálmozgás" néven ismeri a mechanika, és a leghasznosabbak köz sorolja; így hát fel is jegyeztem a noteszomba, azzal a szándékkal, hogy egyszer majd kidolgozok egy kis szerkezetet, amely rugalmas hevederekbö l állna, s a remete energiáját egy varrógép mükö dtetésében hasznos taná. E tervemet késöbb meg is valósí tottam, s így siker lt öt éven keresztül igen elö nyösen kihaszná lnom remetémet; ez idö alatt több mint tizennyolcezer elsörangú vá szoninget termelt a számomra, ami naponta körülbelü l tíz ingnek felel meg. Vasár- és ü nnepnapokon is dolgoztattam; úgyis müködött, hétkö znap és ünnepnap egyaránt, tehát ká r lett volna szé lnek ereszteni az energiáját. Önköltségem egé szen jelentéktelen volt, csupán az ingek anyagát kellett szállí tanom - úgy é reztem, nem lenne mé ltányos, ha a nyersanyagtermelést is az oszlopszenttö l követelném -, a kész árut pedig ú gy vásárolták a zarándokok, mint a cukrot, darabonként másfél dollárért, ami Arthuriában egyenlö volt ötven tehén vagy egy telivér paripa árá val. Mindenki szentül meg volt gyözödve róla, hogy ezek az ingek tökéletes oltalmat nyújtanak a bünnel szemben; festékesbögrével s betüsablonokkal felszerelt lovagjaim is ilyen értelemben mázolták fel mindenüvé a hirdet seket; a végén má r nem akadt egész Angliában egyetlen szikla vagy várfal sem, amelyröl több mérföldnyi távols gból is ne virí tott volna ez a felirat, tisztán é s olvashatóan:  

Vigyázzon az OSZLOPSZENT vé djegyre!
A fönemesség á ltal pártfogolt ü zem!
Szabadalmaztatva!  
 

Ez az üzlet oly remekül jö vedelmezett, hogy alig tudtam hová tenni a pénzt. Késöbb még jobban kifejlesztettem, és új árucikkeket dobtam a piacra, kir lyoknak való holmit meg egy nagyon sikkes kis kombinét, hercegnö k és hasonlók szá mára, csupa fodorral, szalaggal, azsúrral, pliszé vel és slingelé ssel. Bizonyisten, cuki egy darab volt.
Ekkortájt azonban é szrevettem, hogy a mozgató erö, sajnos, rákapott a féllábon való á lldogálásra, mert a másik lába kezdte felmondani a szolgálatot; ezért aztán részvénytá rsasággá alakí tottam át a boltot, és bevontam Sir Bors de Ganist is, n hány barátjával együtt; egy éven belül úgyis leá llt az üzem, és a derék oszlopszent nyugalomba vonult. De megérdemelte. Ezt igazán nem tagadhatom.
Találkoztam is vele azután… de nem, a jóízlés tiltja, hogy leírjam a kü llemét. Egyébként mindenki utánanézhet a Szentek Életé- ben.*  

Huszonharmadik fejezet
A KÚT FELTÁMASZTÁ SA  

Szombat délben elmentem a kúthoz, s egy darabig né zegettem, hogy mi tö rténik ott. Merlin még mindig gyújtogatta a füst lö porait, vadul hadonászott a leveg ben, és mindenfé le hókuszpó kuszokat mormogott, de láttam, hogy nagyon le van törve, hiszen egy csö ppnyi vizet sem sikerült elövará zsolnia. Végül így szó ltam hozzá:
- Milyenek a legú jabb kilátások, kollégám?
- Nézd, mit teszek: éppen most vetem latba a keleti má gusok legerösebb varázslatát; ha ez sem válik be, nincs segítség. Maradj csöndben, am g befejezem.
E szavak közben akkora füstöt tá masztott, hogy elsö tétült töle az eg sz vidék, s a remeték nyilván igen kellemetlenül rezték magukat, mert a szél feléjü k fújt, és sürü ködhullámmal borí totta el odúikat. Merlin kötetszámra ontotta a beszé deket, hajladozott é s fantasztikusan kaszálta a levegöt karjaival. Húsz perc múlva ö sszerogyott, lihegve, a végkimerülés határán. Ekkor megérkezett az apát néhány sz z szerzetessel és apácával, mögött k rengeteg zará ndok és annyi lelenc, hogy jó né hány holdnyi terü let elfeketült töl k. A szörnyü füst csalta ide öket, é s valamennyien rendk vül izgatottak voltak. Az apát aggódva megkérdezte, mi az eredmény. Merlin így felelt:
- Ha azt a varázst, amely e vizek bilincsévé lett, megtörhetné bá rmely halandó ember munkája, legutóbbi próbálkozásom megtörte volna. De nem törte meg, ebböl tudom, hogy való igaz, amitöl tartottam: a kút vizét a leghatalmasabb szellem verte meg bü bájjal, ö, akit csak Kelet mágusai ismernek, s akinek a neve kimondhatatlan, mert aki megpróbá lná kimondani, menten szö rnyethalna. Nincs halandó ember a világon, nem is lesz, aki behatolhatna e bübá j titkába, má rpedig a titok ismerete nélkül nem törheti meg a varázst. E víz soha többé nem folyhat, atyám. Mindent megtettem, amire ember képes. Most bocsáss utamra.
Az apát persze rendkívül megdö bbent e szavaktól, s kétségbeesetten hozzám fordult
- Hallottad öt. Igazat szólt-e? - R szben.
- Ó, hát nem egé szen. Mi igaz belöle?
- Hogy az az orosz nevü szellem verte meg bübájjal a kutat.
- Krisztus sebére, akkor végünk van!
- Talán.
- De nem biztosan? Azt mondod, nem biztosan?
- Azt.
- Vagyis ha Merlin azt állítja, hogy senki sem törheti meg a varázst…
- Úgy van, ha ezt á llítja, akkor nem mond feltétlenül igazat. Bizonyos körülmé nyek között van rá némi remény, úgy értem, elenyészö en kevés kis remé ny, hogy mégis sikerül megtörni a varázst.
- És ezek a körü lmények…
- Ó, egyáltalán nem nehéz megteremteni öket. Csupán azt kérném, hogy ma estétöl fogva bocsásd rendelkezésemre a kutat és körülö tte fél mérfö ldnyi körzetben az egész vidéket, ú gyhogy az én engedé lyem nélkül senki se léphessen erre a területre, amíg fel nem oldom a tilalmat.
- Ennyi az egész? - Ennyi.
- És nem félsz att l, hogy megpróbá ld?
- Egy csöppet sem. Persze, lehet, hogy nem sikerül; de az is lehet, hogy igen. Mindenesetre meg lehet próbálni, é s én szívesen vá llalkozom rá. Megteszed, amit ké rtem?
- Meg, s még mást is, amit csak kérni tudsz. Azonnal elrendelem, hogy úgy legyen.
- Megállj - mondta Merlin, gonosz mosollyal. - Tudod-e, hogy aki meg akarja törni a varázst, annak ismernie kéli a szellem nevét?
- Tudom. Ismerem a nevét.
- És azt is tudod-e, hogy a név ismerete önmagában még nem elegendö, hanem ki is kell mondanod? Ha-ha! Tudtad ezt?
- Hogyne, ezt is tudtam.
- Tudtad! Hát bolond vagy-é? Ki akarod mondani azt a nevet, hogy utána szörnyethalj? ~
- Hogy ki akarom-e mondani? Hát persze. Kimondanám akkor is, ha walesi nyelven volna.
- Úgy pediglen má ris halott ember vagy; megyek és jelentem Arthurnak.
- Nagyon helyes. Szedd a sátorfádat és eredj. Te nem is tehetsz okosabbat, mint hogy hazamégy és idöjó slással foglalkozol, John W. Merlin.
Az elevenébe talá ltam, megvonaglott az arca; ö volt ugyanis a királysá g legpechesebb idöj sa. Valahányszor leadatta a tengerparton a vihart jelzö vé szjeleket, mérget vehetett rá az ember, hogy legalá bb egy hétig szé lcsend lesz, ha pedig szép idöt jó solt, másnap már ú gy zuhogott az esö, mintha dézsából ö ntenék. Mégis ott tartottam Merlint a meteoroló giai intézetben, hogy elveszítse a tekintélyét. Elöbbi megjegyzé semtöl felforrt az epéje, s kijelentette, hogy nem megy haza, jelentést tenni a halálomról, inká bb a helyszínen marad és kedvtelve végignézi.
A két szakemberem este érkezett meg, jó fáradtan, mert igen rövid idö alatt tették meg az utat. Málhahordozó öszv rekkel jöttek, s mindent elhoztak, amire szükségem volt: szerszámokat, szivattyút, ólomcs vet, görögtüzet, nagy rakétákat, tü zijáték-röppentyü ket, csillagszóró kat, áramfejlesztö gépet és még egy csomó apróságot - egyszóval a világ legkáprázatosabb csodatételének minden kellékét. Segédeim megvacsorá ztak és aludtak egy kicsit, aztán éjfé ltájban átvágtunk az üres térségen, amely kívánsá gomnak megfelelöen, söt azon túlmenö en is kihalt volt. Birtokba vettük a kutat és környéké t. Segédeim jártasak voltak a legkülönb zöbb dolgokban, kú tjavítástól kezdve a matematikai müszerek készíté séig. Egy órával napfelkelte elött m r elkészültünk a rés betömésével, s a víz emelkedni kezdett. Azután elraktuk a t zijátékhoz szüks ges holmit a ká polnában, bezártuk az épületet, és hazamentünk aludni.
Még nem ért véget a déli mise, amikor ismét a kútnál voltunk; sok munka v rt még ránk, s é n elhatároztam, hogy éjfél elött hajtom végre a csod t, üzleti okokbó l: tudniillik az egyház megbízásá ból végrehajtott csodák nagyon sokat érnek minden hétkö znapon, de vasárnap hatszor annyit é rnek. A víz kilenc óra alatt elérte szoká sos szintjét, vagyis huszonhárom lábnyira megközelí tette a kút káváj t. Odahelyeztünk egy kis acélszivattyút, amely az elsö term kek között kerü lt ki a föváros mellett müködö ü zememböl; átfú rtuk a kútkamra melletti külsö medence falát s egy ólomcsövet vezettü nk belöle egészen a kápolna kapujáig, hogy ha adott pillanatban majd felszökken a víz a küszöb fölött, megfelelö látvá nyban részesítse a szent dombocska elö tti kétszázötven acre területü sí kságon összegyült közönséget, amelyre feltétlenü l számítottam.
Egy üres hordónak kiütöttük a fenek t, s a hordót felh ztuk a kápolna lapos tetejére, ott lerögzítettük, egyhüvelyknyi vastagságban lö port szórtunk bele, azután teleraktuk a hordót a legkülö nbözöbb fajta raké tákkal, nem túl szorosan, de mondhatom, hogy így is éppen elég elfé rt benne. A löporba drótot vezettünk egy zsebl mpaelemröl, a tetö négy sarkában egé sz raktárnyi görö gtüzet helyeztünk el - kéket az egyik sarokban, zöldet a másikban, pirosat a harmadikban és bí borvöröset a negyedikben - s minden görögtü zhalomba is beleá gyaztunk egy-egy dró tszálat.
Vagy kétszáz yardnyira, a síksá gon, levertünk néh ny cöveket, körü lbelül négy láb magasakat, deszká kat -raktunk rájuk; ezt az emelvényt pompás szö nyegekkel fedtük be, amelyeket külön erre az alkalomra vettünk kölcsön, s a közepén felá llítottuk az apát trónusát. Ha az ember valami tudatlan népség el tt akar csodát tenni, nagyon fontos, hogy egyetlen hatá sos részletröl se feledkezzék meg; minden apróságnak hatnia kell a sokasá gra; a legföbb vend get messzemenöen ki kell elégíteni; akkor aztán szabadj ra ereszthetjük a képességeinket, é s kijátszhatjuk minden kártyánkat. Én nagyon jól ismerem az ilyen dolgok jelentöségé t, mert ismerem az emberi természetet. Ha csodát hajtunk v gre, sohasem lehetü nk elég fellengzö sek. Mindez fáradságba s munkába kerül, söt néha még pé nzbe is, de vé geredményben kifizetödik. Nos, a villanydró tokat levezettük a kápolna tetejéröl a földre, onnét pedig fel az emelvé nyre, s ott rejtettü k el az elemeket. Az emelvény körül vagy száz négyzetl bnyi területet kordonnal kerítettü nk el, hogy távol tartsuk a tömeget, s ezzel véget is é rt a munkánk. A müsort a kö vetkezöképpen á llapítottam meg: nyitás fél tizenegykor, elöadá s kezdete pontosan tizenegy huszonö tkor. Szerettem volna belé ptidíjat szedni, de ezt persze nem lehetett. Segédeimnek meghagytam, hogy tí z órára legyenek a kápolnában, még mielött a közönsé g összegyülik, és álljanak készenlé tben a szivattyú mellett, hogy a megfelelö pillanatban kijá tszhassák az adut. Azután hazamentünk vacsorázni.
A kutat ért szerencsétlenség h re idöközben nagyon messzire eljutott, s immár k t-három napja szü ntelenül özönlö tt a völgybe az emberek sokasága. A völgy alsó vége egyetlen hatalmas tá borrá vált; így h t biztos voltam benne, hogy telt há zunk lesz. Kora estétöl kezdve kikiáltók j rták a környéket, és bejelentésükt l lázasan dobogni kezdett minden szív. A kikiáltók közö lték, hogy az apát és hivatalos sleppje fél tizenegykor vonul fel az emelvényre, addig a rendelkezé semre bocsátott ter letnek üresen kell maradnia; fél tizenegykor elhallgatnak a harangok, s ez lesz a jel arra, hogy a t meg betódulhat és elfoglalhatja a hely t.
Én az emelvényen tartózkodtam, hogy kellö tisztelettel fogadhassam az apát ünnepélyes meneté t, ha majd felbukkan - de csak akkor vettem észre öket, amikor már elérté k a kordont, mert csillagtalan sötét éjszaka volt, és parancsom értelmé ben el kellett tekinteni a fá klyahasználattól. Merlin is az apá ttal jött, s mindjá rt az elsö sorban foglalt helyet az emelvényen; ezú ttal kivételesen betartotta a szavát. Amint a harangok elhallgattak, az ö sszegyült sokaság megindult és betó dult a térségre, mint egy hatalmas fekete hullám; tö bb mint félóráig tartott az áradása, azután megszilá rdult, s a síkság olyan lett, mintha sok mérföldnyi tá volságra emberfejekkel volna kikövezve.
Áhítatos csendben vártunk a függöny felhúzására, kör lbelül húsz percig - ezt a hatá s fokozása érdeké ben rendeztem így; mindig nagyon üdvö s, ha felcsigázzuk a közönség vá rakozását. Végül is egy fé rfikórus törte meg a csendet, ünnepi latin himnusszal, s a dallam magasztosan szárnyalva tört fel az éjszakában. Ezt a produkciót is én állítottam be, s mondhatom, hogy kevés ilyen hatá sos fogást talá ltam ki életemben. A himnusz elhangzá sa után kiegyenesedtem az emelvényen, arcomat az égre emelve szé ttártam a karjaimat, vagy két percig - ettöl mindig néma csend támad a nézö téren -, azután lassan kimondtam a k vetkezö szörnyü szót, de olyan kís rtetiesen, hogy sok száz ember remegni kezdett, és több n elájult:  

 

Éppen amikor e szó utolsó görcsei elhagyták ajkamat, megcsavartam az egyik villanykapcsol mat, s a sötétben szorongó embertö meget kísérteties kék fény á rasztotta el! Iszony volt a hatás! Sokan felvisítottak, a nök meggö rnyedtek és jobbra- balra dülöngéltek, a lelencek százá val rogytak össze. Az apát és a szerzetesek szaporá n hányták a keresztet, s ajkukon izgatott imádságok peregtek. Merlin .még tartotta magát, de rajta is vé gigfutott a megdö bbenés, a feje bú bjától egészen a tyúkszeméig; soha nem látott még semmit, ami így kezdödött volna. Néhány pillanat mú lva úgy láttam, itt az ideje, hogy halmozni kezdjem a hatásokat. Felemeltem a karom, s kinyögtem ezt a szót, mintha rendkí vüli fájdalmak ár n préselném ki magamból:  

 

- ugyanakkor pedig felcsavartam a piros fényt! Leí rhatatlan, hogy micsoda nyögés, micsoda hörgés tö rt fel abból az emberóceánból, amikor a rózsaszín pokol is kigyúlt a kék színü mellett! Hatvan má sodperc múlva elkiá ltottam magam  

 

- és bekapcsoltam a zöld fényt! Ezutá n csak negyven má sodpercet vártam, majd széttártam a karomat, és mennydö rgö hangon kilö ktem a szájamból a következö szószö rnyeteg iszonyatos szótagjait  


- és felszö kkentettem a bíborv rös lángot! Most már ott lobogott egyszerre mind a né gy, a vörös, a ké k, a zöld, a bí bor! - négy tomboló tüzhányó, amely sugaras fü stfellegeket oká dott a magasba, és vakító szivárvá nyos fénnyel á rasztotta el a vö lgy legtávolabbi sarkát is. A messzeségböl odalátszott az oszlop tetején áll pasas, merev alakja kirajzoló dott az égbolt há tterére, húsz év ta most hagyta abba elöször a hintázá st. Tudtam, hogy a fiúk készenlétben á llnak a szivattyú mellett. Így hát az apá thoz fordultam:
- Eljött az ideje, atyám, hogy kimondjam a rettenetes nevet, é s oszlásra szólí tsam fel a varázst. Szedd össze magad, s kapaszkodj meg valamiben. - Azután lekiá ltottam a tömegnek: - Figyeljetek, egy pillanat múlva megt rik a varázs, ha egyáltalán megtö rhetik halandó ember erejétöl. Ha megtörik, mindannyian tudni fogjátok, hogy megt rt, mert akkor a szent víz felszö kken a kápolna kapujából!
Néhány pillanatig mozdulatlanul á lltam, hogy az emberek tová bbadhassák bejelent semet a legtá volabbi sorokban á llóknak is, akik nem hallották, azut n rendkívül impoz ns pózolás és hadonászás közben így kiáltottam
- Íme, megparancsolom a kegyetlen szellemnek, amely hatalmába kerítette a szent forrást, hogy azonnal röpítse ki az ég felé mindama pokolbeli tüzeket, amelyek még benne rejtöznek, ugyanakkor pedig oldja fel a varázst, fusson el innét a barlangjába, és maradjon ott fogoly gyanánt ezer esztendeig. A tulajdon neve ké nyszerítse erre, a szörnyüséges: BGWJJILLIGKKK!
E pillanatban beleeresztettem az á ramot a rakétá shordóba, s a szemk práztató tüzlá ndzsák sziszegve felszöktek a zenit felé, mint egy roppant szökökút, majd útközben ezernyi csillogó é kszerdarabra szakadtak! A sokasá g felhördült rémü letében, mintha egy ember volna, de a ré mület hangja nyomban üdvrivalgá sba ment át, mert a kísérteties fé nyben egyszerre csak megpillantották, világosan és kéts gbevonhatatlanul, a felszabadult ví zsugarat! Az öreg apát egy szót sem bírt szólni a kö nnyeitöl és a tork t szorongató zokog stól; így hát minden frázis nélk l átölelt, és megropogtatta a csontjaimat. Ez többet mondott minden szónoklatná l, és nehezebb is volt kiheverni, kivá lt ha figyelembe vesszük, hogy egyetlen valamireval orvos sem akadt az egész országban.
Látni kellett volna azt a rengeteg embert, amint belevetik magukat a vízbe és megcsó kolják; igen, csó kolgatták és simogatták és becé zték és szóltak hozzá, mintha élne; olyan szavakkal illették, mint az imádottjukat, mint egy elveszettnek hitt jó barátot, aki hosszas távollé t után hazatért. Szavamra, szép lá tvány volt, és megerösített a szereplöiröl alkotott vélemé nyemben.
Merlint hordágyon k ldtem haza. Amikor kimondtam a szörnyü nevet, ö sszement, mint egy felszúrt hólyag, é s azóta sem tért magához. Addig még sohasem hallotta azt a nevet - én sem -, de az ö számára ez volt az igazi: Egyébké nt bármilyen halandzsa az igazi lett volna. Merlin késöbb elismerte, hogy a szellem tulajdon szü löanyja sem ejthette volna ki jobbón a nevet, mint én. Sohasem tudta megé rteni, hogyan éltem túl ezt a mutatvá nyt, és én nem magyaráztam meg neki. Csak a fiatal vará zslók kotyogják ki az ilyesféle titkokat. Merlin három hó napon át minden bü bájosságot kiprób lt, hogy rájöjjö n arra a ravasz trü kkre, amelynek a seg tségével kimondhatjuk a borzalmas nevet és mégsem pusztulunk el. De próbálkozásait nem koronázta siker.
Amikor megindultam a kápolna felé, a sokaság kalaplevé ve, tisztelettudóan utat nyitott elö ttem, mintha valami felsöbbrendü lény volnék - és az is voltam. Ezt magam is jól tudtam. Magammal vittem néh ny szerzetest, é jjeli müszakra, elmagyaráztam nekik a szivattyú miszté riumát, és munká ba állítottam ö ket; biztos voltam benne, hogy a tömeg nagy része úgyis ott marad a víznél egész éjszaka, ú gy illett tehát, hogy mindent megadjunk nekik, amit csak kívánnak. A szerzeteseknek maga a szivattyú is valóságos csoda volt, alig tudtak hová lenni a bá mulattól, s a szerkezet kifogá stalan müködése szinte eksztázisba ejtette öket.
Nagy éjszaka volt, riási éjszaka. Mérhetetlenül megn velte a hírnevemet. Alig bírtam elaludni, annyira el voltam ragadtatva tö le.  

Huszonnegyedik fejezet
EGY KONKURRENS VARÁ ZSLÓ  

Tekintélyem a Szentség Völgyé ben most már elké pesztö méreteket ö ltött. Úgy gondoltam, é rdemes lenne kihaszn lni ezt valami hasznos ügy érdeké ben. Másnap reggel jutottam erre a gondolatra; az adta az ötletet, hogy é ppen odaérkezett egy lovagom, aki szappanügynök volt. A hagyomány szerint kétszáz évvel ezelött meglehetö sen világi gondolkodású szerzetesek éltek ebben a völgyben: mosakodásra vetemedtek. Lehet, hogy e bünö s hajlam nyomai még ma sem vesztek ki eg szen. Így hát megszólí tottam egy frátert
- Szeretnél megfür dni?
A puszta gondolattó l is megborzongott - attól ugyanis, hogy milyen veszélybe dö ntené a kutat -, de aztán mély érzé ssel így válaszolt
- Nem való ilyet ké rdezni egy szerencsé tlen lélektöl, aki gyermekkora óta nem részesülhetett ama áldott és üdítö jótéteményben. Vajha Isten eltürné , hogy megfürö djem! De hisz ez lehetetlen, jó uram, ne vigy a kísérté sbe; nem szabad.
Szavainak bánatos csengése arra a nemes elhatározá sra indított, hogy megszabadítom öt a börén száradó fö ldbirtoknak legalá bb egy vékony ré tegétöl, még akkor is, ha ez felemésztené minden tekinté lyemet, és teljesen kifosztana ebböl a szempontból. Felkerestem hát az apátot, és engedé lyt kértem töle a szóban forgó szerzetes számára. Az apát elsápadt a megdöbbenéstöl - persze nem lá thattam, hogy elsá padt, mert ahhoz meg kellett volna vakarnom, és engem nem érdekelt annyira a dolog, hogy megvakarjam, de azért tudtam, hogy a sápadtság ott van, méghozzá nem is
messzire, legfeljebb egy-két ujjnyira a felszíntöl - egysz val, elsápadt és megborzongott. Aztán így felelt:
- Ó, fiam, kérj tö lem bármi mást, é s megkapod, hálás szívem öszinte ajá ndékaképpen... . de ezt, ó, éppen ezt! Hát ismét elü znéd az áldott vizet?
- Nem, atyám, nem fogom elüzni. Misztikus úton tudomásomra jutott, hogy tévedés tört nt annak idején, amikor azt hitték, hogy a kutat a fürd intézménye miatt sújtotta átok. - Az aggastyán arcá n nagyfokú érdeklö dés tünt fel. - Értesüléseim azt mondják, hogy a fürdö teljesen á rtatlan volt abban a katasztrófában, mivel azt egészen m sféle bünök okozták.
- Derék szavak, fiam… de… de… csak igazak legyenek! - Hidd el, hogy igazak. Hadd építsem fel ú jra azt a fürdöt, atyám. Hadd építsem fel ú jra, s a forrás vize soha többé el nem apadhat. .
- Megígéred? Csakugyan megígé red? Mondd ki a szó t… mondd, hogy meg géred!
- Megígérem.
- Akkor magam leszek az elsö, aki megfü rdik! Eredj, láss munkához. Ne késlekedj, ne ké slekedj, eredj.
Segédeimmel együtt azonnal nekiláttam a munkának. A régi fürdö romjai még ott voltak a kolostor tö vében, egyetlen kö sem hiányzott. E romokhoz kétszáz esztendeje senki sem mert hozzányúlni, szent borzadállyal tekintettek rájuk, mint elátkozott tá rgyakra. Mi két nap alatt rendbe hoztuk az egé szet, és belevezett k a vizet - szép nagy úszómedence lett, átlátszó tiszta vízzel, s a víz még cserélöd tt is a medencében, a régi csöveken keresztül. Az öreg apát megtartotta a szavá t: ö próbálta ki elöször. Feketén és reszketve merült al a vízbe, mikö zben a fekete gyü lekezetet szörnyü balsejtelmek gyötö rték a medence szé lén; de fehéren é s vidáman jött ki a vízböl - hurrá, újabb gyözelem!
Az a kampány, amit abban a Szentség Vö lgyében folytattunk, igazán sikeresnek bizonyult, s én nagyon meg voltam el gedve, és nyugodtan továbbá lltam volna, de ekkor nagy kellemetlenség ért. Súlyosan meghültem, és a náthától kiújult a reumám is, ami régóta lappangott bennem. Persze a reuma kikereste a leggyeng bb pontomat, és oda fészkelte be magát. Ez a leggyengébb pontom az a hely volt, ahol az öreg apát megropogtatta a csontjaimat, amikor háláját egy forró ölelé sben akarta kifejezé sre juttatni.
Amikor végül is talpra álltam, csak az árnyéka voltam nmagamnak. De mindenki elhalmozott figyelmességével é s kedvességével, ez visszaadta a jó kedvemet, és meggyorsította a lá badozósomat, ú gyhogy hamarosan erö re kaptam.
Sandy teljesen kimer lt az ápolásban, s ezért elhatá roztam, hogy egyedü l hagyom el a Vö lgyet egy kis portyá zás céljából, ö pedig ott marad pihenni a zárdában. Úgy terveztem, hogy szabad parasztnak á lcázom magam, és egy-két hétig gyalog járom a vidé ket. Ily módon egyenlö félként é rintkezhetem a szabad polgárok legalacsonyabb és legszegényebb osztá lyával, velük ehetem és lakhatom. Másképpen nem szerezhettem volna biztos értesülé seket a szegények mindennapi életérö l s a törvényeknek erre gyakorolt hatá sáról. Ha nemesemberként megyek közéjük, a félelem és a formaságok megakadá lyozzák öket abban, hogy öszintén feltárják örö meiket és bajaikat, s én nem hatolhatok mélyebbre a dolgok külsö burkánál.
Egy reggel hosszabb sétára indultam, hogy hozzáeddzem izmaimat a tervezett túrához, s felkapaszkodva a vö lgy északi határá n emelkedö dombra, egy mesterséges ü reg nyílását pillantottam meg egy nem túlságosan mé ly szakadék oldalá ban. Messziröl már felh vták a figyelmemet erre a helyre, és k zölték, hogy egy remete lakik benne, aki mocskosságával és önmegtartóztat sával rendkívüli hírnevet vívott ki magának. Tudtam, hogy nemrég felajánlottak neki egy állást a Szahara-sivatagban, ahol az oroszlánok s a szúrólegyek k lönösén vonzóvá és nehézzé teszik a remeteé letet, s ö el is utazott Afrikába, hogy beüljön a felkínált pozíció ba. Gondoltam, megnézem az elhagyott barlangot, vajon igaz-e mindaz, amit a fáma mesélt ró la.
De hihetetlenül meglepödtem: egy frissen kisöpört é s felsúrolt helyisé g fogadott. Azután még egy meglepetés ért. Hátul, a barlang homályában, megszó lalt egy kis csengö, majd a következö kiáltást hallottam
- Halló, központ! Camelot beszél? Ö rvendezzél szí vedben, ha van benned hit a csodá latosságok iránt, amelyek váratlan á lcában bukkannak fel, és képtelen helyeken döbbentik meg a szemünket… itt áll a Fönök ö nagysága, igaz testi mivoltában, s a tulajdon füleddel hallhatod a szavát!
Micsoda elképesztö fordulat… tüznek s víznek ö sszekeveredése… kibékíthetetlen ellentéteknek és szélsöségeknek fantasztikus talá lkozása: igazi csoda a hamis csodá k otthonában, tá vbeszélöhivatal egy középkori remete barlangjá ban!
A telefonista kilé pett a fényre, s é n ráismertem: egyike volt fiatal tanítványaimnak. Így szóltam hozzá
- Mióta müködik itt ez a hivatal, Ulfius?
- Csak tegnap éjfé l óta, jó uram és Fönököm, szolgá latodra. Sok fényt láttunk a völgyben, s úgy véltük, helyes lesz, ha felállí tunk itt egy állomá st, mert ennyi fé nypont minden bizonnyal egy nagyobb város helyé t jelöli.
- Jól tettétek! Ez ugyan nem város; a szónak közönsé ges értelmében, de telefon azért kell ide. Tudod, hogy hol vagy?
- Még nem értem rá , hogy kitudjam, mert amikor társaim továbbmentek a munk jukat végezni, s engem itt hagytak kezelönek, elöszö r is nyugovóra té rtem nagy fáradtsá gomban, azzal a szá ndékkal, hogy majd ha felébredtem, utá najárok e helység nevének és közlö m Camelottal.
- Nohát, ez a Szentség Völgye.
Semmi hatás; pedig azt hittem, hogy a fiú összecsapja a tenyerét, ha meghallja ezt a nevet. De csak ennyit mondott:
- Jelenteni fogom.
- Hogyhogy? Nem hallottál még a legújabb csodákró l, amelyek ezen a helyen történtek? Erröl beszél az eg sz vidék!
- Ne feledd, uram, hogy mi csak é jszaka utazunk, és minden beszélgetés elöl kitérünk. Csupán azt tudjuk, amit Camelot közöl velünk telefonon.
- De hát Camelotban már tudnak erröl a dologról. Nem mondták el, hogy óriási csoda történt, s egy szent forrás ismét müködni kezdett?
- Ó, hát arra gondolsz? Hogyne, hallottam róla. De ennek a völgynek a neve igen nagy mé rtékben különbö zik annak a vö lgynek a nevétöl; csakugyan, nagyobb k lönbséget el sem lehet…
- Miért, mi volt a neve annak a vö lgynek? - A Feneség Völgye.
- Értem. Telefonon közölté k veled. Most már értem. A telefon pokoli mó don össze tudja keverni a némiképp hasonló hangzású, de teljesen ellenté tes értelmü szavakat. Mindegy, most már tudod a helység nev t. Hívd fel Camelotot.
Felhívta, és Clarence-et kérette a készülékhez. Jólesett ismét hallanom a kedves fi hangját. Mintha otthon lettem volna. Néhány baráti szó t váltottunk, beszá moltam a betegsé gemröl, aztán megk rdeztem
- Mi újság?
- A király és a királyné az udvar számos tagjával együtt még ebben az órában elindul a völgyed felé, hogy bemutassa kegyes tiszteletét a vizeknek, amelyeket ismét elö varázsoltál; hogy megtisztuljon a bü ntöl, s hogy lássa azt a helyet, ahol a gonosz szellem pokolbeli lángokkal ostromolta az eget… ha jól figyelsz, hallhatod kuncogá somat, és hozzáké pzelheted mosolyomat, mivel én voltam az, aki ama lángokat kiválogattam a rakt runkból, és parancsodra odaküld ttem öket.
- Ismeri a király az ide vezetö utat?
- A király? Nem, s talán egyetlen alattvalója sem ismeri; de azok a fi k fogják kalauzolni, akik seg dkeztek a vö lgybeli csoda vé grehajtásában, s ö k majd kijelölik a déli pihenök és az éjszakai szállá sok helyeit is.
- Vagyis mikor é rkezhetnek ide?
- Mától számítva a harmadik napon, dé lután vagy estefelé . - Más újság?
- A király hozzá kezdett az állandó hadsereg megszervezé séhez, amiként te magad tanácsoltad; egy ezred már ké szen van, s a tisztjeit is kinevezték.
- Ej, a mindenit! Ezt magam szerettem volna elintézni. Ebben a királysá gban csupán egyetlenegy intézmé ny van, amelynek a tagjai alkalmasak egy hadsereg vezeté sére.
- Úgy van, és bizonyára meg fog lepni, hogy a mi katonai akadémiá nkról senki sem ker lt be abba az ezredbe.
- Micsoda? Komolyan beszélsz? - A lehet legkomolyabban.
- Hüha, ez kellemetlen. Hát kiket vá lasztottak, és milyen alapon? Felvé teli vizsga útján?
- Nem tudom, hogy milyen alapon vá lasztották ki öket. Csak
annyit tudok, hogy ezek a tisztek valamennyien nemesi származásúak, é s... hogy is szoktad mondani?... egy kissé ütödö ttek.
- Itt valami nem stimmel, Clarence.
- Nyugodj meg; két tisztjelölt elkísé ri a királyt, nemes rfi mind a kettö, s ha bevárod öket, részt vehetsz a vizsgájukon.
- Jó, hogy ezt mondod. Legalább egy akadé mistát mindenké ppen be kell juttatnom az ezredbe. Azonnal indíts ú tnak egy futárt az iskolába; hajszolja agyon a lovát, ha kell, de még a mai napon ott legyen, é s mondja meg, hogy…
- Erre nincs szüksé g. Az iskolába már bevezettem a telefont. Ha kívánod, azonnal kapcsolhatom.
Milyen jólesett hallani ezt! Telefonok, villá mgyors összeköttet s távoli vidé kekkel - hosszas fuldoklás után ism t kitágult a tüdö m, s az élet levegö jét szívtam magamba. Ekkor értettem meg, hogy az elmúlt é vekben milyen iszonyatos, tompító , bénító nyomá ssal nehezedett rám ez az ország, é szrevétlenül és fokozatosan elsorvasztva a szellemi frissesé gemet - szinte megszoktam már! Azután személyesen közöltem utasítá saimat az akadémia vezetöjével. Arra is megkértem, hogy küldjön nekem egy kis papirost, egy töltötollat meg egy-két doboz gyufát. E kényelmi cikkek hiánya már kezdett az idegeimre menni. Most már semmi akad lya sem volt, hogy igénybe vegyem ö ket, mert nem viseltem többé pá ncélt, tehát hozzá férhettem a zsebeimhez.
Amikor visszatértem a kolostorba, é rdekes látvány fogadott. Az apát és a szerzetesek összegy ltek a nagyteremben, s gyerekes bá mulattal és hittel nézték egy ú jonnan érkezett var zsló mutatványait. Ennek az embernek az öltözete a lehetö legfantasztikusabb volt, éppoly tarka s nevetséges, mint az indián kuruzsló ké. Szüntelenül hajladozott és mormogott és gesztikulált - már ahogy az ilyenek szokták, misztikus brákat rajzolva a levegöbe és a padl ra. Valami ázsiai hí resség volt - legal bbis ö ezt mondta - egyébként nyugodtan mondhatta, mert ebben az orszá gban senkitöl sem k rtek szemé lyazonossági igazolványt.
Igazán könnyü volt nagy varázsló nak lenni, olyan alapon, mint ez a fickó. Ez arra specializá lta magát, hogy kö zli a kívá ncsiakkal, mit csiná l a földkerekség b rmelyik lakosa a jelen pillanatban, mit csinált bá rmikor a múltban, vagy mit fog csiná lni bármikor a jöv ben. Odaérkezésemkor é ppen azt kérdezte, hogy ki óhajtja tudni, mit csinál most a Kelet Császá rja. Válaszul felcsillantak a szemek, és mindenki elragadtatva dörzsö lgette a kezét - a tisztelettudó tö meg valóban tudni ó hajtotta, hogy az említett uralkodó mivel foglalatoskodik a jelen pillanatban. A szélhámos még mormogott egy kicsit, azután ünnepé lyesen kijelentette
- A hatalmas és felséges Keleti Csá szár e pillanatban pénzdarabokat nyom egy szent életü kolduló barát mark ba… egy, két, há rom pénzdarabot, s mindegyik ezüstböl van!
Körös-körül felmorajlott a bá muló tömeg:
- Csodálatos! - Elk pesztö! - Mennyit kellett tanulnia, menynyit kellett fá radoznia, amíg elsajátította ezt a hihetetlen lá tnoki eröt!
Kíváncsi rá a nagyérdemü közö nség, hogy mit csin l India Legmagasztosabb Ura? Igen. S a varázsló megmondta, hogy mit csinál India Legmagasztosabb Ura. Azután közölte, hogy mivel van elfoglalva Egyiptom Szultánja és a Tá voli Tengerek Kirá lya. És így tovább, é s így tovább, s a csodás közlésektö l egyre nött az emberek bámulata, hogy micsoda nagy koponyával állnak szemben. Egyszer talán mé giscsak megakad, gondolták; de nem, a varázsló egyszer sem tétovázott, mindig tudott mindent, és kapásb l vágta ki a legpontosabb vá laszokat. Beláttam, hogy ha ez így megy tovább, vége a tekinté lyemnek, a fickó elhódítja a hí veimet, és nekem azonnali hatállyal felmondanak. Nincs más hátra, k zbe kelt lépnem, m gpedig azonnal. Ezért így szó ltam:
- Szabad lenne nekem is megkérdeznem, hogy mit csinál most egy bizonyos személy? Rendkívü l kíváncsi vagyok rá.
- Nyugodtan ké rdezhetsz. Mindenre megfelelek. - De nehéz lesz… talán lehetetlen…
- Tudásom nem ismeri ezt a szót. Minél nehezebb a ké rdés, annál bizonyosabban adok r választ.
Látják ugyebár, hogy igyekeztem felcsigázni az é rdeklödést. Ez sikerült is: mindenki lélegzet- visszafojtva állt k rülöttünk, s a nyakát nyújtogatta. Ekkor kivágtam az utolsó adut
- Ha nem tévedsz… ha pontosan megfelelsz arra, amit tudni szeretné k… kétszáz ezü stpennyt fizetek é rte!
- Ezüstöd máris az enyém! Mindent megmondok, amire kí váncsi vagy.
- Akkor mondd meg, hogy mit csinálok a jobb kezemmel.
- Ah-h! - A tömeg felmorajlott meglepetésében. Ez senkinek sem jutott eszébe - ez az egyszerü trükk, hogy olyasvalaki fel l is lehet érdeklö dni, aki nincs tölü nk tízezer mérfö ldnyi távolságra. A varázslónak leesett az álla; eddigi müködése folyamán még sohasem került ilyen kutyaszorító ba, s most a torká ra forrt a szó; nem tudta, hogy másszon ki ebböl. Bárgyún, zavartan bámult rám, meg se tudott mukkanni. - Gyerünk - mondtam -, mire vársz? Kapá sból meg tudod mondani, hogy mit csinál akárki a fö ldkerekség túlsó felén, és ha olyan emberröl kérdezlek, aki háromyardnyira sincs töled, akkor csödöt mond a tudományod? Akik mö göttem állnak, jó l látják, hogy mit csinálok a jobb kezemmel, és igazolni fogják, hogy helyes-e a vá laszod. - A szélhámos tová bbra is néma maradt. - Jó, akkor megmondom, hogy mié rt nem válaszolsz: mert nem tudod. Még hogy te vará zsló vagy! Bará taim, ez a csavargó egészen közönsé ges hazug és szélh mos.
Szavaim megdö bbentették és megr mítették a szerzeteseket. Még sohasem hallott k, hogy valaki szitkokat vágott volna e szörnyüsé ges lények fejéhez, és nem tudták, hogy mi lehet ennek a következménye. Néma csend támadt; a babonás agyakban iszonyú balsejtelmek motoszk ltak. A varázsló kezdte sszeszedni magát, s amikor végül is könnyedén és föl nyesen elmosolyodott, a megkönnyebbülés moraja futott végig a törregen; a mosoly ugyanis azt mutatta, hogy a vará zsló nincs veszedelmes kedvé ben. Egy pillanat múlva meg is szólalt
- Elállt a szavam ennek az embernek a léhaságától. Hadd tudja meg mindenki, ha akadna még olyan, aki nem tudja, hogy a magas rangú varázslók, mint például én is, méltóságukon alulinak éreznék, hogy királyok, hercegek, császá rok és bíborban sz letett elökelösé gek cselekedetein kí vül más közönsé ges halandókkal is foglalkozzanak. Egészen más lett volna, ha azt ké rdezed tölem, hogy mit csinál Arthur, a nagy király; akkor nem ké slekedtem volna a vá lasszal; de rangtalan egyének cselekedetei nem é rdekelnek.
- Bocsánat, úgy lá tszik, hogy félreé rtettelek. Mintha azt mondtad volna, hogy "bá rkit" megnevezhetünk, és én úgy gondoltam, hogy "bá rki", az bárki, egyszóval, mindenki.
- Úgy is van: bá rki, csak elökelö származású legyen, s a legjobb, ha kir lyi vér folyik az ereiben.
- Azt hiszem, jól beszél - mondta az apát, aki mindená ron igyekezett elsim tani az ellenté teket, hogy le ne sú jtson a varázsló bosszúja -, mert hiszen ez a csodá latos képesség bizonyára nem azé rt adatott meg hordozójának, hogy közönséges lé nyeket világítson meg vele, akik tá vol esnek a nagyság csúcsain született felségektöl. Urunk és királyunk, Arthur…
- Kíváncsi vagy rá , hogy mit csinál ö ? - vágott közbe a szélhámos.
- De még mennyire; nagyon hálás leszek, ha megmondod. A tiszteletteljes fé lelem és az érdekl dés ismét fellobbant mindenkiben - javí thatatlan tökfejek voltak, szegények. Lenyügözve bámult k a hókuszpó kuszokat, majd rám néztek, s a szemük mintha azt mondta volna: "Hát ehhez mit szó lsz?" A vará zsló végül bejelentette az eredményt:
- A királyt kifá rasztotta a vadá szat, s immár két rája fekszik palot jában, mélységes álomba merülve.
- Isten áldása legyen rajta! - mondta az apát, és keresztet vetett. - Nyerjen testi és lelki felüdülést az álomban.
- Valóban felüdü lhetne, ha aludnék - mondtam -, de a kir ly nem alszik, a király lovagol.
Megint kínossá vá lt a helyzet - a ké t tekintély összeü tközött. Senki sem tudta, hogy melyikünknek higgyen; még én sem vesztettem el eg szen a befolyá somat. A varázsló dühbe gurult, és gú nyosan így szólt
- Hitemre, sok csodá latos prófétát é s mágust és jö vendömondót lá ttam már életemben, de olyat még egyet sem, aki tétlenül, minden varázslat segítsége nélkül bele tudott volna pillantani a dolgok legmélyébe.
- Te az erdöben é ltél, kollégám, é s elmaradtál a vilá gtól. Magam sem riadok vissza egy kis vará zslattól, ezek a derék szerzetesek is tanúsíthatják, de csak jelentösebb esetekben.
Ha gúnyos szópá rbajra kerül a sor, azt hiszem, meg tudom állni a helyemet. Ez a döfés elevené be talált a fickó nak. Az apát még megké rdezte töle, hogy mit csinál a kirá lyné meg az udvar, s a következö információt kapta
- Alusznak valamennyien, kimerü lve a fáradtságtó l, akárcsak a kirá ly.
Erre én:
- Ez is éppen olyan hazugság, mint az elöbbi. Az udvar egyik fele mulatozik, de a kirá lyné és a többiek nem alszanak, hanem lovagolnak. Na most, talán kité rhetnél egy-két ré szletre, és elmondhatnád nekü nk, hogy hová igyekszik a király, a királyné meg a t bbiek, akik velük lovagolnak ebben a pillanatban?
- Mindannyian alszanak, mint mondottam; de holnap lovagolni fognak, mert útra kelnek a tengerpart felé.
- És hol lesznek holnapután este?
- Messze északra Camelottól, s addigra megteszik ú tjuk felét. - Ez is hazugság, m ghozzá egyszázö tven mérföld erejé ig. Nemcsak az útjuk felét teszik meg addig, hanem az egé sz útjukat, és itt lesznek, ebben a vö lgyben.
Telitalálat! Az apá t és a szerzetesek csaknem kiugrottak a börükböl izgalmukban, a vará zslóban pedig meghü lt a vese velövel. Tovább vertem a vasat
- Ha a király nem é rkezik meg, hajlandó vagyok meghemperegni kátrá nyban és tollban; de ha megérkezik, t ged duglak a kátrá nyba magam helyett.
Másnap elsétáltam a távbeszélö- hivatalba, és megtudtam, hogy a király áthaladt ké t útba esö vá roson. A következö napon ugyanígy tájékozó dtam a holléte felö l. Információimról nem szóltam senkinek. Harmadnap már úgy nézett ki a dolog, hogy ha változatlan sebességgel halad tovább, délután n gykor megé rkezhetik. Mégis, a völgyben nyoma sem látszott az érdeklödésnek; senki sem készülö dött, hogy illö tisztelettel fogadja a királyt. Erre a különös jelenségre csak egy magyarázat lehetett: nevezetesen az, hogy a másik varázsló a hátam mögött megfúrt engem. Így is volt. Érdeklödtem egy szerzetesnél, akivel jóban voltam, s ö közölte, hogy a varázsló ú jabb hókuszpó kuszokkal kísé rletezett, és végü l is kiderítette, hogy az udvar meggondolta magát, egyáltalán nem indul útnak, hanem otthon marad. Tessék! Ennyit ért a hírnév ebben az országban. A völgybeliek a saj t szemükkel láttá k, amint vé grehajtom a törté nelem leglátvá nyosabb csodáját, az egyetlen ké zzelfogható csodát, amelyre emlé kezhettek, és mé gis az elsö szóra bedöltek egy kalandornak, aki semmivel sem tudta bizonyítani a vará zserejét.
Mindazonáltal nem lett volna jó politika, ha hagyom, hogy a király minden cécó nélkü l érkezzék meg a v lgybe, ezért ö sszedoboltam egy csomó zarándokot, kifüstöltem odújá ból egy rakás remetét, és két ó rakor megindítottam öket a király elé be. Ilyen szegényes fogadtatásban ré szesült öfelsége. Az apát magánkívü l volt dühében és szégyenében, amikor egy erkélyrö l rámutattam a bevonuló királyra, akit a kolostornak egyetlen tagja sem ü dvözölt - sehol semmi éljenzés vagy szívderítö harangzúgás. Az öreg azonnal lerohant, hogy megmentse a veszett fejsze nyelét. A következö pillanatban már vadul kongtak a harangok, az épü letekböl csak úgy zönlöttek kifelé a szerzetesek és az apácák, hanyatt- homlok száguldtak a közeledö menet elé be; közöttük volt a varázsló is - mé ghozzá kátrányba hempergetve, az apá t parancsára. Tekintélye füstbe ment, az enyém pedig ismét teljes fényben ragyogott. Igen, egy ilyen orsz gban elég könnyü dolog az üzleti siker, de hiába indult meg a forgalom, nem ülhet nk ölbe tett kezekkel; egy pillanatra sem tehetjük ki lá bunkat a boltból.  

Huszonötödik fejezet
EGY FELVÉTELI VIZSGA  

Ha a királynak levegöváltozásra volt szüksége, vagy ha szemleútra indult, vagy ha megl togatott egy tá voli föurat, akit csödbe akart juttatni a kíséret nek járó ellátá s költségei révé n, a kormá nyhivatalok egy ré sze is mindig vele utazott. Ez volt a divat abban az idöben. A katonatiszti rangra pályázó jelöltek vizsgabizottsága elkísérte a kirá lyt a Szentség Vö lgyébe, holott odahaza is éppen olyan jól elvé gezhette volna a dolgát. S habár a király tulajdonképpen kivette a szabadság t, és csupán kedvtelésböl vett részt ezen a kirá nduláson, azért kö zben sem hanyagolta el üzleti köteless geit. Kézfeltevéssel gyó gyította a görvé lykórosokat, mint rendesen; napkelte után pedig peres ü gyeket tárgyalt, mert ö maga volt a Királyi Törvénysz k föbírája.
Ez utóbbi minöség ben csakugyan remek l müködött. Bölcs és embersé ges bíró volt, s nem kétes, hogy mindent megtett - ami az eszétöl tellett. De ezzel még nem mondtam sokat. Elöítéletei igen gyakran befolyásolt k az ítéleteit. Ha valami föúr vagy nemesember és - egy alacsonyabb rangú személy köz tt folyt a per, a király rokonszenve ntudatlanul is mindig az elöbbiek felé fordult. Nem is lehetett má sként. Egyetlen ember sincs az egész világon, aki ne ismerné vagy tagadni próbálná azt a tompító hatá st, amelyet a rabszolgaság inté zménye a rabszolgatartók erk lcsi tisztánlátá sára gyakorol; és minden kiváltságos osztály, minden arisztokrácia voltaképpen rabszolgatartó-tá rsaság; csak máské pp hívják. Ez talán keményen hangzik, de mégsem kell megsértödnie miatta senkinek - mé g a nemesembernek sem -, hacsak magát a tényt sértésnek nem tekintjük, mert az elöbbi kijelenté s csupán megfogalmazása egy ténynek. Ami a rabszolgasá gban visszataszító az a tény nem pedig a neve. Elég, ha meghallgatunk egy arisztokratát, amint a nála alacsonyabban álló osztályokról beszé l, és felismerhetjü k a szó szoros é rtelmében vett rabszolgatartó magatartását és hangját, méghozzá alig módosult formá ban, emögött pedig a rabszolgatartó szelleme, a rabszolgatartó eltompult érzésvil ga húzódik meg. Az eredményt mindké t esetben ugyanaz az ok idézi elö: a tulajdonosnak az az si és meggyö keresedett szokása, hogy felsöbbrendü lénynek tekinti mag t. A király ítéletei gyakran igazsá gtalanok voltak, de ezért csak a neveltetését hibá ztathatjuk, termé szetes és vá ltozhatatlan hajland ságait. Éppoly alkalmatlan volt ö a bírói mé ltóságra, mint egy átlagos anya arra, hogy éhínség idej n tejet osszon szé t az éhezö gyerekek között: az elosztó gyermekei egy á rnyalattal jobban já rnának, mint a tö bbiek.
Többek között egy nagyon érdekes eset is a Királyi Törvé nyszék elé került. Egy jelentös vagyonnal rendelkezö fiatal árva lány férjhez ment egy vagyontalan, de nagyon csinos fiatalemberhez. A leány birtoka az Egyház hübéri hatalma alá tartozott. Az illetékes püspö k - pimasz föúri sarjadék - most mag nak követelte a lá ny birtokát, azon az alapon, hogy a lá ny titokban ment fé rjhez. s így csalárd mó don kijátszotta az Egyházat. amelyet megilletett volna egy bizonyos h béri jog - ezt a jogot késöbb le droit du seigneur- nek nevezték el. Ilyen esetekben a kö telesség elmulasztá sa vagy megtagadása birtokelkobzással b ntettetik. A lány azzal vé dekezett, hogy a hü béri hatalom a pü spök kézébe volt letéve, azt a bizonyos jogot pedig nem lehetett átruhá zni: vagy maga a hü bérúr gyakorolta, vagy senki; ugyanakkor egy ré gebbi törvény, amelyet maga az Egyh z vezetett be, szigorúan eltiltotta a püspö köt e jog gyakorlá sától. Furcsa egy eset volt, csakugyan.
Ez az eset eszembe juttatta egy ifjú kori olvasmányomat, amelyben arról volt szó, hogy milyen ü gyes módon gyüjtö tték össze London elöljárói a londoni városháza pítéséhez szüks ges összeget. A törvény úgy int zkedett, hogy azok a személyek, akik nem az anglikán vallás rítusa szerint vették fel a szentséget, nem jelöltethetik magukat London sheriffjének a kö zségi választá sokon. Így tehát máshitü eket nem lehetett megválasztani; hiá ba kérték volna fel öket, nem indulhattak a vá lasztásokon, megvá lasztásuk esetén pedig nem foglalhatt k volna el az állá st. Mármost a városaty k, akik minden bizonnyal álruhás jenkik voltak, kisü tötték a következ furfangot: kiegé szítették a törvé nyt egy rendelettel, amely szerint né gyszáz font pénzbí rság sújtja mindazokat, akik nem hajlandók jelö ltetni magukat a sheriff választá son, továbbá hatsz z font pénzbírsá g azokat, akik nem foglalják el az á llásukat, miután megválasztották ö ket sheriffnek. Ezután munkához lá ttak, és rengeteg m shitü egyént vá lasztottak meg egymá s után; ezt a gyakorlatot egészen addig folytatták, amíg a pénzbírsá gokból össze nem szedtek tizenötezer fontot; s íme, mind a mai napig ott áll a városháza pompá s épülete, hogy eszébe juttassa a piruló polgárnak ama régmúlt és elsiratott napokat, amikor egy jenki banda befurakodott Londonba, és ott ü zte álnok játé kait, amelyek mindig is megbélyegezték s egyedülállóan hírhedtté tették a jenkik fajtáját a földkerekség valamennyi becsü letes és istenfélö népének a szemé ben.
Ami engem illet, én kifogástalannak tal ltam a leány é rvelését, de a pü spök érvelése is kifogástalan volt. Azt hittem, a kirá ly nem tudja megoldani ezt a dilemmát. Mégis megoldotta. Itt közlöm az íté letét:
- Valóban nem lá tok ebben semminémü nehézséget, s ú gy vélem, hogy e csomót minden gyermek meg tudná oldani. Ha az ifjú menyasszony a kö telességéhez hí ven idejében értes tette volna hübé rurát, kijelölt gazdáját és oltalmazóját, a pü spököt, a leányzó t nem érte volna veszteség, mivel az említett püspök felmentést nyerhetett volna, hogy a nehézség megoldása érdeké ben ideiglenesen gyakorolhassa az eml tett jogot, s ilyet nképpen a leány mindenét megtarthatta volna. Mivel azonban megszegte elsö kö telességét, ezá ltal valamennyit megszegte; aki valamely kötélbe kapaszkodik, és elmetszi azt a keze fölött, menthetetlenül lezuhan, hiába vé dekezik azzal, hogy a kötél többi ré sze ép volt, tapasztalnia kell, hogy ez nem menti ki öt a veszedelemböl. Hitemre, a leá nyasszony érvelése gyökerében romlott. A törvényszék ú gy ítélkezik, hogy minden vagyona, az utolsó garasig, koboztassék el tö le, és adassék át az említett püspö knek, azonfelül pedig ö fizesse a k ltségeket is. A következöt!
Ilyen tragikusan é rtek véget egy nem egészen háromhó napos házasság ö nfeledt mézeshetei. Szegény fiatalok! Az elmúlt három hó nap alatt minden fö ldi javakban dú slakodhattak. A fényüzési törv ny ugyan bizonyos határt szabott a rangjukbeliek öltö zködésében megnyilvánuló pomp nak, de ök a lehet legravaszabbul é rtelmezték ezt a tö rvényt, s káprá zatos ruhákat és d szeket viseltek; most pedig a gyönyö rü ruhájú leány a férje vállára borulva zokogni kezdett, s a férj reményt keltö szavakat suttogott a fülébe, remé nytelen hangon; így mentek ki a bírósá g terméböl a nagyvilágba, hajlé ktalanul, fillé rtelenül, kenyé rtelenül; még az ú tszéli koldusok sem voltak olyan szegé nyek, mint ök.
A király tehát megoldotta a dilemmá t, méghozzá az Egyház és a többi arisztokrata szája zének megfelelöen, ahhoz nem férhet k tség. Vannak írók, akik igen szellemes és é sszerünek látszó rvekkel foglaltak á llást a monarchia intézménye mellett; mégis tagadhatatlan tény, hogy ahol minden á llampolgárnak szavazati joga van, ott nem létezhetnek brutális törvé nyek. Persze, Arthur népe igen silány emberanyagot szolgá ltatott volna egy kö ztársaság számá ra, mert a monarchia oly hosszú idön á t mélységesen lealacsonyította; é s mégis, ha megkapja az általá nos és szabad vá lasztójogot, még ez a nép is elég é rtelmes lett volna ahhoz, hogy egykettö re eltörülje azt a törvényt, amelyet a király épp az im nt alkalmazott. Van egy mondás, amely annyira mindennapossá vált a világ szájában, hogy úgy tetszik, mintha értelme és tartalma volna - mintha valóban megvolna az az é rtelme és tartalma, amelyre az alkalmazó i gondolnak; ez az a mondás, amely azt szokta állítani erröl vagy arról vagy amarról a nemzetröl, hogy "megérett az ö nkormányzatra", s a mondás alkalmazói ilyenkor arra gondolnak, hogy valahol és valamikor létezett egy olyan nemzet, amely nem érett meg az önkormányzatra - vagyis nem volt rá olyan alkalmas, mint ahogy egyes önmaguk által kinevezett szakemberek volná nak vagy lennének. Minden nemzet szellemi kiválósá gai, minden idökben, túlnyomórészt a nemzet tömegéböl származtak, csakis a nemzet tömegébö l, nem pedig kivá ltságos osztályaib l; így hát bá rmilyen intellektuá lis színvonalon á llott is a nemzet, alacsonyon vagy magason, képessé geinek zöme mindig a névtelenek és a szegények hosszú soraiban tömörült, és sohasem fordult elö, hogy ne bö velkedett volna olyan emberekben, akiken keresztül ö nmaga kormá nyozhatta volna magá t. Ezzel csupán egy bizonyításra nem szoruló tényt szö gezünk le ismét: azt nevezetesen, hogy még a legjobban kormá nyzott, a legszabadabb és a legfelvilágosultabb monarchia sem teremtheti meg azt a legjobb állapotot, amelyet a népe el tudna érni; s ugyanez érvényes az alacsonyabb fokon álló monarchikus kormányokra is, egé szen a legalacsonyabb tokig.
Arthur király minden számítá somat felborítva, v ratlan gyorsasá ggal látott hozzá a hadügyek rendezé séhez. Nem gondoltam volna, hogy távollétemben is elöveszi ezt a k rdést; ezért nem dolgoztam ki a tiszti rang elnyeré sének módozatait, csupán annyit jegyeztem meg, hogy jó lesz alapos és szigorú vizsgá latnak alávetni minden jeleltet; titokban úgy terveztem, hogy olyan követelmé nyeket állítok ö ssze, amelyeknek csakis az én akadé mistáim felelhetnek meg. Ezt azonban a távoz som elött kellett volna elintéznem, mert a királynak annyira megtetszett az állandó hadsereg gondolata, hogy egy percig sem bírt várni, és né lkülem állapí totta meg a vizsgafeltételeket, kizárólag a saját kútfejéböl merí tve.
Kíváncsi voltam rá , hogy mit sikerült kiagyalnia; ugyanakkor szerettem volna bebizonyítani, hogy én sokkal é letrevalóbb ö tleteket tartogatok a vizsgabizottság számára. Finoman céloztam is erre a király elö tt, és sikerült felkeltenem az é rdeklödését. Amikor a bizottság sszeült, én is bekísértem a kirá lyt a terembe, s utá nunk jöttek a jelö ltek. Közöttük volt egy éles eszü akadé mistám is, azonkív l odarendeltem az akadémia néhány tanárát.
Amikor megláttam a bizottságot, nem tudtam, hogy sírjak- e vagy nevessek. Az elnöki tisztsé get az a hivatalnok töltötte be, akit a késöbbi szá zadok Fö heroldmesternek neveztek! A bizottsá g másik két tagja is az ö hivatalá ban szolgált mint osztályvezetö, s persze mind a há rman papok voltak; pap volt minden hivatalnok, akinek ismernie kellett az bécét.
Elöször az én jel ltemet szólítottá k, irántam való udvariasságból, s a bizottság elnöke ünnepélyesen megkezdte a vizsgá ztatását - Neved?
- Malease.
- Apád neve?
- Webster.
- Webster… Webster. Hm... nem emlékszem rá, hogy hallottam volna ezt a nevet. Állása?
- Takács.
- Takács! Uram Istenem, légy irgalmas hozzánk!
A királyt mintha villám sújtotta volna; az egyik bizottsági tag elá jult, és a másikat is ájulás környé kezte. Az elnök ö sszeszedte magát, é s méltatlankodva í gy szólt:
- Elég. Hordd el magad.
De én a királyhoz fellebbeztem. Kértem, hogy vizsgá ztassák le a jelö ltemet. A király beleegyezett volna, de a bizottság tagjai, akik valamennyien nemesi származásúak voltak, rendkívüli megaláztatásnak é rezték, hogy egy takács fiát kelljen levizsgá ztatniuk, és felmentésért köny rögtek. Tisztában voltam azzal, hogy a tudá suk amúgy sem elegendö egy ilyen vizsga megejtésé hez, így hát én is támogattam a ké résüket, s a kirá ly az én taná raimra ruházta át a vizsgáztatás kö telességét. Már korábban elké szítettem egy iskolai táblát, most felállítottuk, és elkezdödött a mutatvány. Öröm volt hallgatni a fiút, olyan pompásan vizsgázott a haditudományok minden részletébö l, akár a kö zelharc vagy az ostrom szabályait k rdezték, akár az utánpótlást, a sz llítást, az akná zást és az ellenaknázást, a taktikát, a magasabb és az alsó bb fokú stratégiá t, a híradós szolg latot, a gyalogsá got, a lovasságot, a tüzérséget, az ostromágyúkat, a t bori ágyúkat, a Gatling-puskákat, a vontcsövü puská kat, a simafuratú puskákat, a lövé szgyakorlatokat és a revolvergyakorlatoka t - s a tyúkeszü bizottsági tagok persze egyetlen szó t sem értettek az egészböl -, no és játszi könnyedsé ggel rajzolt fel a t blára mindenféle matematikai rémké peket, amiktöl még az angyalok is megkergültek volna - bizony, odakrétá zta a holdfogyatkozá sokat meg az üstök söket meg a napfordulókat meg a konstellációkat meg a középidöt meg a sziderikus idö t meg az ebédidöt meg a vacsoraidöt é s még ezeken kívü l is minden elké pzelhetö földi vagy égi csalafintaságot, amitöl az ellenség kétségbeesik, és elveszti a fejét, é s keservesen megbá nja, hogy kikezdett velünk - s amikor a fiú végül befejezte és szalut lva félreállt, olyan büszke voltam rá, hogy megö leltem, a többiek pedig tátott szá jjal bámultak, ré szint kövé meredve, részint föbe kó lintva, de kivétel nélkül meggá rgyulva és bedilizve. Biztos voltam benne, hogy mi kapjuk a pá lmát, méghozzá nagy szótöbbsé ggel.
Igen, a nevelés csodákra képes. Ugyanez a fiú olyan tudatlan volt, amikor felvettük az akadémiára, hogy erre a kérdésemre: "Mit kell tennie egy vezénylö tisztnek, ha a csatatéren kilövik alóla a lová t?", naiv hangon így vá laszolt:
- Keljen fel, és porolja le magát.
Most az egyik fiatal nemes következett. Gondoltam, elöbb é n magam teszek fel neki egy-két kérdé st. Így szóltam hozzá
- Tud-e olvasni uras god? Felhá borodottan elpirult, úgy sziszegte
- Azt hiszed, valamiféle igric vagyok? Nem olyan vé rböl származom, hogy…
- Felelj a kérdé sre!
Lenyelte a dühét, s nagy nehezen kibö kte: - Nem. - Tudsz írni?
Csaknem felfortyant megint, de én elé be vágtam:
- Leszel szíves a k rdésekre szorí tkozni, minden fölö sleges kommentár né lkül. Nem azért vagy itt, hogy a származá soddal vagy a kü llemeddel kérkedj; az ilyesmit nem tür m. Tudsz írni? - Nem.
- Tudod az egyszeregyet?
- Nem tudom, mire cé lzol. - Mennyi hatszor kilenc?
- Ez a titokzatossá g mind ez idáig rejtve maradt elö ttem, annak okából, hogy leélt napjaim során semminémü k nyszerüség nem kö vetelte meg a kifü rkészését, s mivel a szükség nem vitt rá e dolog megismerésére, sikerült mentesüln m ettöl a tudomá nytól.
- Ha A elad B-nek egy barrel hagymát, amely bushelenként két pennyt ér, cserében egy négy penny értékü bár nyért és egy kuty ért, amelynek egy penny az ára, és C még az üzlet lebonyolítása elö tt megöli a kutyát, mivel a fent emlí tett kutya tévedé sböl megharapta, mert összeté vesztette D-vel, milyen összeget kö vetelhet A B-töl, ki fizeti meg a kuty t, C vagy D, és ki kapja a pénzt? Amennyiben A; vajon be kell-e érnie azzal az egy pennyvel, vagy pedig további kártérít st is követelhet az elmaradt haszoné rt, amely esetleg a kutyából szá rmazott volna szaporulat formájá ban?
- Bizony mondom, a mindentudó és kifü rkészhetetlen isteni gondviselés, amely rejtélyes utakon hajtja végre csodáit, úgy rendelte, hogy soha meg ne érthessem ezt a kérdést, amely csupán az agyaknak elködösí tését és a gondolatok csatorná inak eldugaszolásá t szolgálhatja. Ennélfogva megké rlek, jó uram, hadd, hogy a kutya, a hagyma s azok a kül nös és istentelen nevü személyek az n segítségem né lkül evickéljenek ki szánalmas és csodálatos bajaikbó l, hiszen amúgy is eléggé benne vannak a kutyaszorí tóban, s az én kö zremüködésem csak árthatna nekik, á mbátor meglehet, hogy én magam is belepusztulnék ebbe a bonyodalomba, miel tt még átkos segí tségem következmé nyei megnyilvá nulhatnának.
- Mit tudsz a tö megvonzás és a gravitáció törvé nyeiröl?
- Ha léteznek ily t rvények, a király öfelsége talán akkor hirdette ki ö ket, amikor én betegágyamban fekü dtem az év elején, s ezért nem hallottam róluk.
- Mit tudsz az optika tudományáró l?
- Sok mindent tudok a jószágkormányzó król, az udvarmesterekröl, a megyei sheriffekröl, valamint más kisebb hivatalokról és méltóságokró l, de arról a szemé lyröl, akit az Optika Tudományá nak nevezel, eddig m g sohasem hallottam; ez bizonyára valami új méltósá g.
- Hogyne, ebben az országban.
Hát van olyan hivatalos állás a világon, amit ez a hígvelejü alak nyugodt lélekkel megpályázhatott volna? Talán csak egyetlenegy: a gyors- és gépírói áll s, bár annak sem felelt meg töké letesen, mert hiá nyzott belöle az a leküzdhetetlen hajlam, hogy ké retlenül is kiigazí tsa a hivatalfönök stílusát és helyesírását. Rejtély, hogy iszonyú méretü hü lyeségkészletébö l miért nem igyekezett pótolni ezt a hiányt, az á llás érdekében. Persze, az említett hajlam csírái azé rt biztosan megvoltak benne; én csak annyit mondok, hogy még nem érett meg a gépírói pá lyára. Még faggattam egy darabig, aztán rá szabadítottam a tan raimat, s ök alaposan átkutattá k a koponyáját, é s persze üresnek találták. Az úrfi ugyan é rtett valamicskét a korabeli hadviselé shez - tudta, hogy az emberevö óriá sokat hogyan kell lesböl fejbe vágni, és a lovagi torná nak nevezett bikaviadalok sem voltak ismeretlenek elötte -, de egyé bként fabatkát sem ért a tudománya. Azután a másik fiatal nemesurat vettük kezelésbe, s csakhamar kiderü lt, hogy valóságos ikertestvére az els nek, butaság és tehetségtelenség szempontjából. Végül mindkettöjü ket átengedtem a bizottság elnöké nek, azzal a megnyugtató érzé ssel, hogy máris vesztett ügyük van. Vizsgáztatásuk az elöbbi sorrendben zajlott le.
- Szabad a neved?
- Pertipole, atyám Sir Pertipole, Malá ta grófja.
- Nagyatyád ?
- Ugyancsak Sir Pertipole, Maláta grófja.
- Dédatyád?
- Ugyanaz a név és ugyanaz a rang.
- Ükatyád?
- Ükatyám nem volt, tiszteletreméltó uram, mivelhogy csal dfánk a dédatyá mnál kezdödik.
- Nem baj. Négy nemzedék így is megvan, s ezzel eleget tettél a szabálynak.
- Miféle szabá lynak? - kérdeztem.
- Annak a szabá lynak, amely elöí rja, hogy a jelölt köteles négy nemzedékre visszavezetni a nemességét, külö nben alkalmatlan az llásra.
- Vagyis aki négy nemzedékre visszamenöen nem tudja bizonyítani a nemességét, az nem kaphat hadnagyi rangot?
- Bizony nem; e felt tel teljesítése n lkül sem hadnagyi, sem másféle rangot nem kaphat.
- Hát ez elképeszt . Mi értelme van az ilyen felté teleknek?
- Hogy mi értelme van? Vakmerö a ké rdésed, jó uram é s Fönököm, mert ezzel magának az Anyaszentegyháznak a bölcsességét vonod kétségbe.
- Miért?
- Mert az Egyház ugyanilyen szabályt állított fel a szentekre vonatkozó an. Az Egyház törvé nye szerint csak azt lehet szentté avatni, aki már né gy emberöltö óta holtan fekszik.
- Értem, értem… pontosan ugyanarról van szó mind a két esetben. Csodálatos. Ti azt kívánjátok, hogy a jelölt né gy nemzedékre visszamenöen élö halott legyen - bebalzsamozva a tudatlanságba és a tunyaságba -, s akkor eleven emberek parancsnokává nevezitek ki, és eleven emberek sorsá t adjátok az ö tehetetlen kezébe. Ugyanígy, az Egyhá z halottjainak is né gy emberöltön át kell a férgekkel é tetniük magukat, hogy helyet kaphassanak a mennyei seregben. Vajon a király ö felsége helyesnek tartja ezt a külön s törvényt?
A király így felelt
- Én ugyan nem lá tok benne semmi kül nöset. Minden tiszteletremé ltó és hasznos mé ltóság a nemesvér eket illeti meg, a természet jogán, í gy tehát a hadseregbeli méltó ságok is az övéik, s éppúgy az övé ik volnának mindenf le szabály nélkü l. A szabály csupán arra való, hogy hat rt szabjon. Az a célja, hogy kirekessze a túlsá gosan új keletü nemeseket, mert ha ö k is kaphatnának tiszti rangot, akkor e méltóság becsü lete fölöttébb megcsappanna az elö kelö családfák hajtásainak a szemé ben, és az igazi nagyurak nem fogadná nak el ilyen állá st. Bizony hibás lenné k, ha ezt a szerencs tlen dolgot megengedném. Te megengedheted, s talán meg is fogod engedni, mert a vé grehajtó hatalom a te kezedbe van leté ve, de ha a király cselekednék imigyen, az már valóságos örültség lenne, é s senki se tudná megérteni.
- Rendben van. Nem vitatkozom tová bb. Folytasd. Föherold mester uram.
Az elnök így folytatta
- Mi volt ama nevezetes cselekedet, amellyel büszke családfád alapító ja hozzájárult a Trón és az Állam dicsöségének gyarapításához, s amelyért jutalmul a brit nemesség fennk lt soraiba emelkedett?
- Épített egy serf zdét.
- Felséges uram, a Bizottság úgy talá lja, hogy a jelölt mindenben megfelel a magasabb hadi méltó ságok követelmé nyeinek és felté teleinek, enné lfogva nyugodtan merjük öt versenyre bocsátani a másik jelölttel, miután azt is kellö képpen kihallgattuk.
A másik jelölt elö lépett, és ö is pontosan négy nemzedékre vezette vissza a nemességé t. Eddig tehát dö ntetlenül állt a m rközés. A bizottság most fé lreállította a má sodik jelöltet, és ismét Sir Pertipole- hoz fordult:
- Milyen rangú volt családfád alapító jának hitvese?
- A legelökelöbb f ldbirtokos családb l származott, noha nem volt förangú-; bájos, tiszta és j tékony asszony volt, gáncstalan jellemét és becsü letes életét mindenki ismerte, ú gyhogy ilyen tekintetben az orszá g legnemesebb hölgy nek sem lett volna méltatlan versenytá rsa.
- Elég. Állj félre. - Az elnök ismét a másik jelöltet szó lította: - Monddsza, milyen rangot és c met viselt dédanyá d, akinek fényes családod a brit nemességet köszö nheti?
- Király szeretöje volt, s tulajdon é rdeme vitte föl e ragyogó méltósá gra, minden segítsé g nélkül, a mocsokból, amelyben született.
- Ó, valóban, ez az igazi nemesség, ez a legszebb és legtökéletesebb keresztezödés. Tiéd a rang, jó uram. Becsüld meg illö m don; ez a szerény lépcsöfok magasabb méltóságok felé vezet, amelyek jobban illenek szá rmazásod tündöklö fényéhez.
A megszégyenülés legmélyebb szakadé kába zuhantam. Nem is kételkedtem a könnyü és egetverö gyö zelemben, s íme, ez lett az eredmény!
Szegény, csalódott akadémistám - alig mertem a szemébe né zni. Azt mondtam neki, menjen haza és vá rjon türelemmel, mé g nem ért véget a játszma.
Magánkihallgatásra jelentkeztem a kirá lynál, és elö terjesztettem a kö vetkezö javaslatot. Nagyon helyes, mondtam, hogy kizár lag nemesi származ sú tiszteket nevez ki abba az ezredbe, nem is hatá rozhatott volna bö lcsebben. Az is jó lenne, ha kinevezne belölük vagy ötszázat; sö t, ónnyit, ahány nemes vagy nemesi rokon csak akad az országban; az se baj, ha a végén ö tször annyi lesz a tiszt, mint a kö zlegény; s ez legyen a divatos ezred, az irigyelt ezred, a király há ziezrede, amely a saját szakállára harcolhat, ahogy neki tetszik, hábor idején oda mehet, ahová akar, s elegá nsan és függetlenü l élheti a maga é letét. Minden nemesúr meg fog veszni, csak hogy bekerülhessen ebbe az ezredbe, s valamennyien boldogok és elé gedettek lesznek. Azután megszervezzü k az állandó hadsereg többi alakulatát, mindenf le rangtalan egyé nekböl s ennek megfelelöen csupa senkiházi tisztekkel, akiket csak a tehetség szerint fogunk kivá lasztani, az ilyen ezredeket azután szigorúan megregulá zzuk, nem kaphatnak semmiféle arisztokratikus felmentést a fegyelem alól, á llandóan dolgozniuk és gyakorlatozniuk kell, hogy ha a há ziezred például fá radt vagy egy kis kikapcsolódásra van szüksége vagy mindenáron óriá sokra akar vadászni, akkor nyugodtan kiruccanhasson - van megfelelö helyettes, nem lesz fennakadá s az ügyvitelben, a közönséges ezredek minden munká t elvégeznek. A király el volt ragadtatva ettöl az ötlettöl.
Ez az elragadtatás még egy ötletet csiholt ki belölem. Úgy gondoltam, most végre sikerül megoldanom egy régi és igen nehéz problémát. Tudni való, hogy a brit királyi ház tagjai általában nagyon hosszú élet ek és termékenyek voltak. Valahányszor gyerek született a csalá dban - s ez igen gyakran megtörtént -, a nemzet ajkai ö römódákat zengtek, a nemzet szíve pedig elszorult a bá nattól. A bánat tehát szí vböl jött, az örö m színböl. Az ilyen események ugyanis egy-egy ú jabb Királyi Adomá ny létesítésére adtak alkalmat. Ezek a honoráriumok, amelyeknek igen tekintélyes volt má r a száma, egyre nö vekvö terheket ró ttak a kincstárra, s magát a koronát is veszélyeztették. Arthur azonban nem tudta elhinni ezt az utóbbi tényt, s meg sem hallgatott, amikor a királyi adományok helyettes tésére különfé le terveket ajá nlottam. Ha sikerült volna r beszélnem, hogy inkább a saját zsebéböl finanszí rozza ezeket a kirá lyi sarjadékokat, é n is meg a nemzet is meg lehettünk volna elégedve; de nem, Arthur hallani sem akart ilyesmiröl. Szinte vallásos szenvedéllyel ragaszkodott a kirá lyi adományokhoz; valamiféle szent szajrét látott bennük, és semmivel sem lehetett oly gyorsan és biztosan kihozni a sodrából, mint e tiszteletreméltó intézmény megkritizálásával. Néha tapintatosan megpróbáltam arra célozgatni, hogy nincs még egy tisztességes csalá d egész Angliában, amely elfogadná az ilyen alamizsnákat - de tovább sohasem jutottam; Arthur mindig elhallgattatott, mé ghozzá igen eré lyesen.
De most végre megtaláltam a kiutat. Az elegáns ezredet kizárólag tisztekb l fogom összeállí tani - egyetlen kö zlegény sem lesz benne. A tisztikar fele - vezérörnagyig felmenöen - ingyen szolgál, és maga viseli az ellátása költségeit; a nemes tiszt urak boldogan belemennek ebbe, ha megtudják, hogy az ezred másik fele csakis királyi hercegekböl fog á llni. Ezek a királyi hercegek kapják meg a többi rangot, az altábornagyitól a táborszernagyi rangig, s bökezü fizetés, ellátás s felszerelés illeti meg öket az llam részéröl. Továbbá - s ez volt a legzseniá lisabb ötletem - el fogjuk rendelni, hogy ezek a dicsö hercegek valami nagyon hangzatos és tiszteletet parancsoló címet viseljenek (amit majd kieszelek), s egész Angliában ö k és csakis ök legyenek jogosultak erre a címre. Végül pedig, minden királyi herceg szabadon vá laszthat: vagy belé p az ezredbe, megkapja a hangzatos címet, és lemond a királyi adományró l, vagy pedig kimarad az ezredböl, és megkapja az adományt. Még egy zseniális fogás: a még meg nem született, de m r útban levö kirá lyi hercegek beleszü lethetnek az ezredbe, s jó fizetéssel, biztos állással kezdhetik az életet, ha a szülök idejé ben bejelentik ilyen irányú óhajukat.
Egy pillanatig sem volt kétes elöttem, hogy a hercegi balekok mind az ezredet fogják vá lasztani; ily módon a meglevö adomá nyok mind felszabadulnak; az sem vitás, hogy az jszülöttek is jelentkezni fognak, kivétel nélkül. A királyi adomá nyok furcsa és foná k intézménye két hónapon belül kimú lik a világból, é s elfoglalja helyét a különös régisé gek tárházában.  

Huszonhatodik fejezet
AZ ELSÖ HÍRLAP  

Amikor elmondtam a királynak azt a tervemet, hogy paraszti álruhában vándorútra indulok, s így próbálom k zelebbröl megismerni a nép mindennapi életét, öfelsége valósá ggal tüzbe jött ú jszerü ötletemtöl, és azonnal tá rsamul ajánlkozott - nem, ne is akarjam lebeszélni -, ö otthagy csapot-papot, máris indulhatunk - micsoda remek gondolat, évek óta nem hallott ilyen jó t. Azt mondta, surranjunk ki a há tsó kapun, és gyer nk; de én lebeszé ltem erröl. Már meghirdették ugyanis, hogy a kirá ly fellép a görvé lykórosok parádéj n - persze csak gyó gyítani, kézrátev ssel -, és a jegyek visszaváltá sa csalódást okozott volna; de kü lönben is, ez alig jelentett idö veszteséget, mert az ilyen görvélykó ros-turnék csak egy napig állomásoztak minden helységben. Azonkívül, mondottam, talán sz lnia kellene a kirá lynénak, ha el akar menni. Arthurnak ettöl rö gtön elborult az arca, és nagyon fancsali képet vá gott. Már megbántam az elöbbi megjegyzé semet, s még inká bb visszaszívtam volna, amikor öfels ge bánatosan így felelt
- Elfelejted, hogy Lancelot is itt van; ha pedig Lancelot jelen van, akkor a királyné nem veszi észre a király tá vozását, és nem sokat törödik a visszatérése napjá val.
Persze azonnal má sra tereltem a szót. Igen, Guinevra szép asszony volt, az nem vitás, de a házast rsi hüség nem tartozott a legföbb erényei közé. Én ebbe sohasem avatkoztam bele, nem volt hozzá semmi kö zöm, de igenis felh borítónak talá ltam az egészet, s ezt egyáltalán nem titkolom. Nemegyszer elö fordult, hogy ö nagysága odajött hozzám: "Fönö k uram, nem láttad valahol Sir Lancelotot?" - de hogy a királyt is kereste volna valaha, arról nem tudok, olyankor vé letlenül sohasem voltam jelen.
A görvélykóros- parádé nagyon dí szes és impozáns k lsöségek között zajlott le. A király egy baldachin alatt ült; körülötte szá mos egyházi férfiú csoportosult, teljes papi díszben. Ezek közül a legfontosabb helyen s a legfeltünöbben kiadjusztálva egy Marinel nevü remete pöffeszkedett, a kuruzslóremeték fajtájából; ö bocsátotta kezelé sre a betegeket. A hatalmas terem padlóján, egészen az ajtókig, sürü tömegben ültek vagy feküdtek a skrofulások, s erö s fény esett rájuk. Olyan volt az egész, mint egy élökép; a nézö azt hihette volna, hogy valóban élöképnek rendezt k meg, pedig dehogy. Nyolcszáz beteg ember várta az elö vezetését. A munka lassan haladt; számomra nem volt érdekes, mert már többször is végignéztem ezeket a ceremóniá kat; csakhamar eröt vett rajtam az unalom, de hiába, az illendöség megk vánta, hogy végig ott rostokoljak. A remetedoktor jelenlétére azért volt szükség, mert a páciensek közö tt mindig sokan akadtak, akik csak k pzelték, hogy valami bajuk van; má sok nagyon is jól tudták magukról, hogy egészségesek, de részesülni akartak a királlyal való testi é rintkezés óriási megtiszteltetésé ben; ismét mások csak azért szimulá ltak, hogy megkapjá k az érintéssel együtt járó pé nzdarabot. Ez a pénzdarab mindmostanáig egy pici kis aranypé nzecske volt, körü lbelül egyharmad dollár értékben. Ha figyelembe vesszü k, hogy mekkora volt ennek az összegnek a vásárlóértéke abban a korban és abban az országban, s hogy a skrofula milyen elönyöket biztosított annak, aki nem pusztult bele, akkor rögtön meg fogjuk érteni, hogy a görvélyü gyi költségvetés semmiben sem külö nbözött a mi folyamhajózási bü dzsénktöl - éppú gy szorongatta az á llamkincstárt, és ppúgy felemé sztett minden fölö sleget. Ezért titokban elhatároztam, hogy kigyógyítom az á llamkincstárt a gö rvélykórból. Egy héttel azelött, hogy elindultam volna Camelotból erre a kalandkeresö útra, a görvélyü gyi költségvetés hatheted részét befizettettem a kincstárba, és elrendeltem, hogy a fennmaradó egyhetedböl veressenek ötcentes nikkelpénzeket, s ezeket adják át a Görvélyügyi Hivatal vezetöjé nek; ezután a nikkelpénz veszi á t az arany helyét, s éppoly remekül meg fog felelni a cé lnak. Igaz, ezzel egy kis nikkelinflációt id ztem elö, de az é rtékcsökkenést az rt nem tartottam tú lságosan veszé lyesnek. Általában nem helyeslem az ilyen é rtékcsökkentést, de ezúttal semmi kivetnivalót nem lá ttam benne, hiszen ú gyis csak ajándékr l volt szó. Az ajándékok érté két nyugodtan csö kkenthetjük, ameddig csak akarjuk; én legalábbis mindig így szoktam tenni. Az ország régi arany- és ezüstpé nzei legnagyobbré szt ösi és ismeretlen eredetü ek voltak, de egy-ké t római pénz is akadt közöttük; formátlanok voltak s legfeljebb annyira kerekek, mint a hold egy hé ttel holdtölte utá n; kalapáccsal ké szültek, nem pedig pénzverö géppel, s már annyira elkoptak a haszná latban, hogy az ember inkább ragyá t látott rajtuk, semmint feliratokat. Úgy gondoltam, hogy egy ragyogó új nikkelpénz, amelynek egyik oldal t a király, a má sikat pedig Guinevra élethü képmása d szíti, valami nagyhangú kegyes mondással egyetemben, éppoly eredményesen ki tudja füstölni a skrofulát, mint a legnemesebb pé nzdarab, s azonfelü l még jobban is megragadja a skroful sok fantáziáját; és nem is tévedtem. Az új pénz, amelyet ezen a tá rsaságon próbá ltam ki elöször, istenien bevált, anyagilag pedig szá mottevö megtakarít st jelentett. Ennek bizonyításá ra szabadjon felhoznom néhány számadatot: a nyolcszáz páciens közül valamivel tö bb mint hétszázat részesítettünk gy gyító érinté sben; a régi dí jszabás alapján ez körülbelül kétsz znegyven dollárjá ba került volna a kormánynak; az új díjszabás szerint harmincöt dollá rral megúsztuk az egészet, vagyis tö bb mint kétszáz dollárt spóroltunk meg egy csapásra. E fogás roppant jelentösége azonnal szembetünik, ha figyelembe vessz k a következö adatokat: egy állam évi kiadásainak fedezésére minden llampolgár há romnapi átlagbére szükséges, minden llampolgárt felnö ttnek tekintve. Vegyünk például egy hatvanmilliós országot, ahol az á tlagos bér napi ké t dollár - ha minden állampolgá rtól elvesszük há romnapi bérét, ö sszesen háromszá zhatvanmillió dollá rt fordíthatunk a kormány kiadá sainak fedezésére. Az én idömben s az én hazámban ez az sszeg az adókból folyt be; az á llampolgár azt hitte, hogy külfö ldi vásárlóink fizetik, és ez nagyon jólesett neki; de a valósá gban mindent az amerikai nép fizetett, méghozzá olyan egyenlö és t kéletes elosztás szerint, hogy a milliárdosok pontosan ugyanannyit fizettek, mint a napszámosok újszü lött csecsemöi - é vi hat dollárt. Ennél nagyobb egyenlöséget té nyleg nem is lehet elképzelni. Mármost Skócia és Írország adót fizettek Arthurnak, s a brit szigetek ö sszlakossága csaknem elérte az egymilliót. Egy iparos napi á tlagbére három cent volt, ha maga fizette az ellátás t. Ezek szerint a kormá ny évi kiadásai kilencvenezer dollá rra rúgtak, ami kö rülbelül napi ké tszázötven dollá rnak felel meg. Így tehát azáltal, hogy a görvélyes- napokon nikkellel helyettesítettem az aranyat, nemcsak hogy nem károsí tottam meg senkit, é s nem okoztam elé gedetlenséget, hanem a kedvében já rtam minden é rdekelt félnek, és megtakarítottam az aznapi állami kiadá sok négyötöd ré szét - ami az én idömben, Ameriká ban nyolcszázezer dollár lett volna. E bölcs pénzügyi müvelethez egy igen távoli forrásból merítettem ötletet - gyerekkorom bö lcsességéböl -, mert az igazi á llamférfiú a legalacsonyabb eredetü bölcsessé get sem nézi le: gyerekkoromban ugyanis úgy takarí tottam meg a fillé rjeimet, hogy mindig gombokat dobtam helyettük a külfö ldre induló hittér tök perselyébe. A gombok bizonyára ppúgy megfeleltek a tudatlan vadembernek, mint a fillérek, nekem viszont a fillérek sokkal jobban megfeleltek, mint a gombok; mindkét fé l boldog volt, és senki sem érezte magát károsultnak.
Marinel egymás utá n vette sorra a pá cienseket. Mindenki átesett a vizsgálaton; ha nem tudta bizonyítani az igényjogosultsá gát, elbocsátottá k: ha igen, akkor a király elé került. Egy pap felmondta a következö szö veget: "Kezü kkel illessék a kó rságosokat, s a kó rságosok felépü lnek." Azután a király megsimogatta a feké lyeket, közben a pap tovább beszélt; végül az abszolvá lt páciens megkapta a nikkelt - maga a király akasztotta a nyakába -, és mehetett kifelé. Gondolják, hogy ennek a kúrának valóban volt gyó gyereje? De még mennyire. Minden szélhámossá gnak van gyógyereje, ha a páciens elég erösen hisz benne. Astolat mellett egyszer a Szüzanya megjelent egy libát legeltetö parasztlá nynak - maga a lány mesélte -, az Egyhá z kápolnát épí ttetett oda, és felakasztatott benne egy képet, amely a csodás eseményt á brázolta; az ember azt hitte volna, hogy ettöl a képtö l különös gonddal kell óvni a betegeket, holott é ppen ellenkezöleg, a sánták és a betegek ezrével já rultak a képhez minden évben, imá dkoztak elötte, és makkegészségesen t voztak; söt, még az egészségesek is nyugodtan megné zhették, és nem ü tötte meg öket a guta. Persze, amikor elö ször hallottam ezekröl a dolgokró l, nem akartam elhinni; de aztán odamentem, a saját szememmel láttam, é s be kellett adnom a derekamat. Szemem láttára gyó gyultak meg az emberek, minden ké tséget kizáróan. Láttam nyomoré kokat, akik évekig lödörögtek Camelot körül a mankóikon, s most imádkoztak egy kicsit a kép elött, letették a mankót, és délcegen tá voztak. A kép alatt már eg sz halomba gyültek a mankók, amelyeket az ilyen gyógyultak hagytak ott tanú bizonyságul.
Másutt a doktorok lelki úton kezelté k a pácienst, ané lkül, hogy egy szó t is szóltak volna hozzá, és meggyó gyították. Ismét másutt a szakemberek ö sszeterelték a pá cienseket egy szobá ba, imádkoztak ért k, a hitükre hivatkoztak, s a pá ciensek gyógyultan mentek el onnét. Ha a nyájas olvasó olyan királlyal tal lkozik, aki nem tudja gyógyítani a görvélykórt, biztos lehet benne, hogy füstbe ment a trónus támaszául szolgáló legérté kesebb babona - nevezetesen az alattvalóknak az a hite, hogy a király isten kegyelméböl uralkodik fölöttü k. Fiatalkoromban Anglia uralkodói abbahagyták a görv lykórnak kézrá tevéssel való gyó gyítását, de vé leményem szerint semmi ok nem volt erre a kishitüsé gre: ötven eset kö zül negyvenkilencben bev lt volna a gyógymó d.
Nos, miután a pap m r több mint három órája duruzsolt, é s a király ugyanannyi ideje masszírozta az ü gydarabokat, s a betegek vá ltozatlanul sürü t megben tódultak el re, kezdtem iszonyatosan unatkozni. Egy nyitott ablakná l ültem, nem messze a királyi baldachintöl. Már az ötszázadik páciens állt elö, hogy megcirógassák a rondaságait; megint elhangzottak azok az elcsépelt szavak: "Kezü kkel illessék a kó rságosokat… " - amikor odakint egyszerre csak felharsant egy é rces hang, s én ú gy éreztem magam, mintha hájjal kenegetnének, és tizenhárom érté ktelen évszázad omlana össze körü löttem: " Meeegjelent a Cameloti Hozsanna é s Vulkán! Szenzáci s irodalmi hetilap - legfrissebb ereszté s - csak két cent az ára - részletes tudósítás a Szentség Völgyébö l - órrriási csodatétel!" Királyoknál nagyobb hatalom é rkezett körünkbe - a rikkancs. De az egybegyültek tömegében én voltam az egyetlen, aki tudtam, hogy mit jelent ez a pá ratlan horderejü esemény, s mire van elhivatva ez a felsé ges újszülött.
Ledobtam az ablakbó l egy nikkelpénzt, s átvettem egy Hozsanná-t; a vilá g rikkancsainak Ádá mja elszaladt a sarki füszereshez, hogy felváltsa az ö tcentesemet: még most is várom. Roppant élvezet volt ismét újsá got olvasni, és mé gis, meg kellett dö bbennem, amikor pillantásom a nagybetüs címekre esett. Olyan régóta é ltem már a vak tisztelet, a hó dolat és az alázat nyirkos légköré ben, hogy e címektö l a hideg futott vé gig a hátamon:  

MINDEN IDÖK LEGNA-
GYOBB ESEMÉNYEI
A SZENTSÉG VÖLGYÉ-
BEN!  
 

BEDUGULT A - VÍ ZVEZE-
TÉK!  
 

MERLIN PAPA FELKÖTI
A GATYÁT, DE HIÁ BA!  
 

Megjelenik a Fönök - nagy
knokaut az elsö menetben!  
 

A Szent Ku t kidugul, rettene-
tes pokolbeli
TÜZZEL, FÜSTTEL É S MENNYDÖRGÉSSEL!  
 

A CSODAPÓKOK HASRAESNEK!  
 

PÁRATLAN ÖRÖMÜN-
NEP!  

- és így tovább, s így tovább. Hiába, ez túl hangos volt egy kicsit. Nem mondom, volt idö , amikor élveztem volna, és semmi kir vót nem láttam volna benne, de most valahogy disszoná nsnak hatott. Kifogástalan arkansasi újságstí lus volt, csakhogy itt nem voltunk Arkansasban. Azonkívül az utols elötti sor a remetékre célzott sértö módon, pedig az ilyenekkel tapintatosan kell bá nni, ha azt akarjuk, hogy hirdessenek a lapban., Igen, az eg sz lapnak túlsá gosan nyegle és é les volt a hangja. Úgy látszik, nagyon megváltoztam, anélkül, hogy é szrevettem volna. A Hozsanna apró kis tiszteletlenségei é s pimaszkodásai, amelyekben valamikor régen csupán jóí zü és vidám stí lusfordulatokat lá ttam volna, most kellemetlenül hatottak a szememre. Példaképpen idé zek a lapból egyké t rövid hírt, amely többé-kevé sbé megbotrá nkoztatott:  

Helybeli Füst és PernyeMúlt héten, a Sir Balmoral le Mer-veilleuse disznó legelöjétöl dé lre esö mo-csár melled, Sir Lancelot vá8arlanul ösz- szetalálkozott az oreg Agrivance kir á ly-lyal, Irország uralkodójával. Az özvegyet már é rtesítették.A 3. sz. expeditio valófzinü leg jövö hó elseje körül indul el Sir Sagramour le De-sirous keregésé re. Az enpeditio vez%tö je nem más, mint hí res Vörösréti LoAag,edsö helyettese Sir Persant of India, aki köztudOmásulag hihetetledül üg7es, ér-te&mes, udvarias ember és minden szem-pontból legénya talpán, má sodik helyette-se Sir Palamides, a Szaracén, aki szint n nem egx vizesnyolcas. Ha ezek a fiuk a markukba köPnek, abbol lesz valami.A Hozsanna olvasói bioznyára szomo-rú an veszig tudomásul, hogy a jóképü é s népzserü Sir Charolais, a Galliai, akinégq hetet tö ltött a Aá rosnukbeli Bika és Csuka fogadóban, é s mindedkit meg- nyert finom modorá val és elegásus viselkedésével, a mai napon hazautazik. Gyere el máskor is, Charley!A cornwalli herceg fia, Sir Dalliance mult ked» en a Varázsmezö határn megütközö tt a Vastag Bunkó Oriásával és elefett. Tevetését Mumble bonyolípottale a tö le megszokott agilit ssal. Mumble valóbad hercege a temetkezé si vállal6o-zóknak, nála jólesöbben senki sem adyat-ja meg az embernek az uto:só zsomorú tisztességet. Próbálja ki egyszer!A Hozsanna szerkeszTöségének min-den tagja, fö szerkesztötöl egé szen a ynomdá szinasig, ezutom mond öszinte köszö netet a méltósá gos Udvarmester ur harmadik Segé dkomornyikjának lé hánytányér fagylaltért, amflynek készítö je bi-zonyára a há la kmmöyeit akarta kicsadni a fogyasztó k szeméböl, és el is érte a cél-ját. Ha majd a gondnoksá g gyorsan elö akar léptetni va§akit, a Hozsanna szivesen megtenné a maya javaslatát.Irene Dewlap kisa szony, D l-Astolat-ból, jelenle városunkban tartóskodik nagybá ytjánál, a Má jutcai Marhakupec Fogadó népszdor! tulahevnosánál.Ifj. Barker, a fuJtató-k szítö, hosszabb t vollét után hazat rt, és friss erö vel munkához lá tott, miután meglá to3atta a környé kbeli kovássmü helyeket. Lásd hir-detését lapunk más heylén.  

Kezdetnek persze nem volt rossz a lap, azt belátom, de valahogy mégis csal dást éreztem. Az "Udvari Kró nika" címü rovat már jobban megnyerte a tetszé semet; egyszerü és tisztelettudó stí lusa valósággal felüdített a fenti ocsmány bizalmaskod sok után. De még az " Udvari Krónika" sem volt töké letes. Elismerem, hogy nemigen lehet vá ltozatosságot vinni ebbe a rovatba, bá rhogyan igyekszik is az ember. Az ide tartozó té nyek oly mélysé gesen egyhangúak, hogy hiába próbá ljuk csillogóvá é s lelkesítövé tenni öket. A legjobb módszer - söt, az egyetlen é sszerü módszer - abban áll, hogy a t nyek unalmas ismé tlödését a forma változatosságával leplezzük: minden alkalommal lehá mozzuk a tényt, és új szavak burkába csomagoljuk. Az olvasó felté tlenül bedöl ennek; azt hiszi, hogy valami újdonságot tálaltunk fel neki, s az udvarban teljes gözzel folyik az é let; ettöl lázba j n, jó étvággyal bevágja az egész rovatot, s talán sohasem jön rá, hogy az egész menü bablevesböl állott, csak különbözö füszerekkel. Clarence stílusa nem volt rossz, egyszerü volt és emelkedett, kö zvetlen volt és tá rgyilagos; én csak annyit mondok, hogy nem volt töké letes:  

UDVARI KRÓNIKAHé tfön a király sé talovaglást tetta parkban.
Kedden,SzerdánCsüt rtökönPé ntekenSzoMbatonVasá rna5 "" """ " "" """ " "" """ "  

Mégis, egészben vé ve nagyon meg voltam elégedve a lappal. Itt-ott ugyan felbukkant benne egy- két apróbb technikai hiba, de nem olyan sok, hogy kétségbe ejtse az embert; a korrektorok megütö tték az arkansasi színvonalat, és mindenesetre fölö tte álltak azoknak a követelményeknek, amelyeket Arthur kora és birodalma t maszthatott velük szemben. A szöveg nem volt h ján minden nyelvtani döccenö nek és fogalmazási sutaságnak, de én nem sokat törödtem az ilyesmivel. Ezekbe a hibákba magam is bele szoktam esni, és az ember ne kritizá ljon másokat, ha maga sem áll egész függölegesen a szó ban forgó talajon.
Annyira ki voltam má r éhezve az irodalomra, hogy egy ltömben szívesen befaltam volna az eg sz lapot, de egy-ké t falatnál nem jutottam tovább, a többit el kellett tennem késöbbre, mert a körülöttem álló szerzetesek megrohamoztak mohó kérdéseikkel: Mi ez a különös holmi? Talán zsebkendö? Nyeregtakaró? Alsó ruha? Mi fán termett? Miböl ké szült? Milyen vé kony, milyen gyenge, milyen szakadékony, és hogy zizeg! Lehet ezt viselni, nem megy tönkre az esöben? És mi van rajta, írás vagy csak díszítés? Gyanították, hogy rás, mert azok, akik tudtak latinul olvasni és a görö gbe is beleszagoltak, felismerték a betü k egy részét, noha összerakni már nem tudták öket. Megmagyaráztam nekik a dolgot, olyan egyszerüen, ahogy csak tudtam:
- Ez egy hírlap; majd máskor megmagyarázom, hogy mi az. Nem vászonból ké szült, hanem papí rból; egyszer majd megmagyarázom, hogy mi az a papír. Ezeket a sorokat olvasni lehet, de nem kézzel írták, hanem nyomtatták ö ket; idövel majd azt is megmagyará zom, hogy mi a nyomtatás. Ezer ilyen papírlap készült, mindegyik pontosan olyan, mint ez, a legapróbb ré szletekig, nem lehet megkülönböztetni ket egymástól. - Erre mindannyian felkiáltottak meglepetésükben é s bámulatukban
- Ezer! Óriási munka, valóban… sok-sok embernek egy egész évi munká ja!
- Nem: egy embernek s egy inasnak egynapi munkája. Keresztet vetettek é s ledaráltak egy-ké t oltalmazó imádsá got. - Ó-ó-ó! Minö csodálatosság! Titokzatos varázser k lappanganak benne.
Nem vitatkoztam velü k. Aztán halkan felolvastam a kút vizének elövará zsolásáról szóló tudósítás egy ré szét; a borotvált fejek összezsúfoló dtak körülöttem, s a felolvasást idö nként meglepett és tisztelettudó kiá ltások szakítottá k félbe: "Ah-h- h!" " Milyen igaz!" "Elképesztö, elképesztö!" "Úgy vagyon le rva minden, amiké nt megtörtént, csodálatos pontossá ggal!" Szabad a kezükbe venni ezt a különös micsodát, hogy megtapogassák és közelebbröl megvizsgálják? Nagyon fognak rá vigyázni. Szabad. Így hát kézbe vették, olyan ó vatosan és alá zatosan, mintha valami szent tárgy volna, amely a termé szetfölötti vilá gból pottyant közé hük; vigyázva megtapintották az anyagát, lassan vé gighúzták kezüket a kellemesen sima felületen és a csodálattól tágra meredt szemmel fürk szték a rejtélyes betüjeleket. Ó, azok az ö sszedugott, elö rehajló fejek, azok az elragadtatott arcok, azok a beszé des szemek - milyen gyönyörüség a sz vemnek! Hiszen az é n drága gyermekemet csodálták, néma b mulatuk, érdeklöd sük, rajongásuk az én drágámnak h dolt minden szóná l ékesebben s minden kényszer né lkül! Most é rtettem meg, hogy mit érezhet egy anya, amikor a bará tnöi vagy idegen asszonyok kívá ncsian és lelkesen körülveszik az ú jszülöttjét, és olyan önfeledt rajongással hajolnak fölébe, mintha megfeledkeztek volna az egész vilá gegyetemröl. Megértettem, hogy mit érez az ilyen anya, s hogy a kirá lyok, a hódítók vagy a poéták beteljesült becsvá gya távolról sem k zelíti meg ezt a magasztos, derült csúcsot, és tá volról sem nyú jthat ilyen mennyei kielégülést.
Amíg a gyülekezet szét nem széledt, jságom csoportról csoportra járt abban a hatalmas teremben, s én á llandóan nyomon kö vettem boldog szememmel, és mozdulatlanul ültem, az elégedettség legmagasabb fokán, részegen az örömt l. A mennyországban é reztem magam; lehet, hogy soha többé - de most az egyszer belekóstoltam.  

Huszonhetedik fejezet
A JENKI ÉS A KIRÁ LY INKOGNITÓBAN UTAZIK  

Este elvezettem a királyt a szállá somra, hogy levá gjam a haját s hogy megismertessem az alantas öltözé kkel, amelyet viselnie kellett az ton. A felsöbb tá rsadalmi osztályok tagjai elöl egyenesre vágatták a hajukat, egyébké nt körös-körül lenött a vállukig; a legalacsonyabb rangú szabadok haja elöl is, hátul is egyenesre volt vá gva; a rabszolgákat sehol sem nyírták meg, szabadon nö hetett a hajuk. Így hát fogtam egy fazekat, a király fejébe nyomtam, és lenyisszantottam a kilógó fürtöket. Azonkívül megstuccoltam a pofaszakállát és a bajuszát is, hogy legfeljebb fél hü velyk hosszúságú legyen; ezt a munká t igyekeztem minél müvészietlenebbül elvégezni, és sikerült elérnem a célomat. Öfelsége pokolian talakult. Miután felvette otromba saruját és durva barna vászonb l készült hosszú köntösét, amely mindennemü fazon né lkül lógott alá a nyakától a bokájá ig, már nem ö volt a legszebb férfi a királyságban, söt, a legcsúnyábbak, a legközönsé gesebbek és a legkevésbé vonzók közé süllyedt. Öltözetünk és frizuránk egyforma volt; így már nyugodtan elhihette rólunk akárki, hogy kisbirtokosok vagyunk, esetleg tiszttartók vagy juhászok vagy fuvarosok vagy akár falusi kézmüvesek, ha annak adjuk ki magunkat, hiszen minden rendü és rangú szegényember ezt a tartós és olcsó ruházatot viselte. Nem akarom azt mondani, hogy a ruha valóban olcsó volt egy nagyon szegény embernek, de fé rfiak számára nem létezett olcsóbb viselet - kivéve persze azt, amit a természettöl kaptak.
Egy órával napfelkelte elött surrantunk ki a há zból; mire fényes nappal lett, már nyolc-tíz mérföld volt mögöttünk, s eléggé gyéren lakott tájon já rtunk. Vállamat egy meglehetösen nehéz hátizsák húzta, elemózsiával megpakolva - ezen a koszton kellett teng dnie a királynak, amíg nagyobb veszé lyek nélkül rá nem szokhat az orszá g közönségesebb é teleire.
Az út szélén sikerült kényelmes pihenöhelyet talá lnom a királynak, s adtam neki egy-két falatot, hogy ne legyen üres a gyomra, majd azt mondtam, hogy elmegyek vizet keresni, és otthagytam. Részben az volt a c lom, hogy elkerü ljek a szeme elöl, s magam is leüljek s megpihenjek egy kicsit. A király jelenlété ben mindig állni szoktam, még a taná cskozások alkalmá val is, kivéve azokat a ritka eseteket, amikor az lés több óra hosszat tartott; ilyenkor egy támlá tlan kis ülö alkalmatosságot kaptam, amely egy felfordított dézsá hoz hasonlított, é s olyan kellemes ül s esett rajta, mint a fogorvosi székben. Most nem akartam egyszerre betörni ö felségét, csak fokozatosan. Ezután úgyis együ tt kell ülnünk tá rsaságban, ha nem akarunk feltünést kelteni; de nem lett volna jó taktika a részemröl, hogy egyenlösdit já tsszak vele, amikor nincs rá szükség.
Háromszáz yarddal odább meg is talá ltam a vizet, s vagy húsz percig pihentem mellette, amikor egyszerre csak hangokat hallottam. Semmi baj, gondoltam - munkába menö parasztok, más nemigen jár ilyen kora reggel az úton. De a következö pillanatban a jövev nyek elöbukkantak a kanyar mögül - d szesen öltözött, elökelö urak, má lhahordozó öszvé rekkel és kísérö szolgaszemé lyzettel! Mintha puskából löttek volna ki, rohantam vissza, árkon- bokron keresztül, a legrövidebb úton. Egy ideig úgy tetszett, hogy az utasok elöttem é rnek a királyhoz, de a kétségbeesés szárnyakat ad az embernek - elöredö ltem, teleszívtam a tüdömet levegövel, visszatartottam a l legzetemet és röp ltem. Végre odaértem. Az utolsó pillanatban.
- Bocsáss meg, uram királyom, de most nincs idö semmi ceremóniára… ugorj! Ugorj talpra valami nagyurak jö nnek!
- Mi van ebben csodá latos? Hadd jö jjenek.
- De felség! Nem szabad, hogy ülve l ssanak. Állj fel, és maradj alázatos tartásban, amíg el nem haladnak. Ne feledd, hogy paraszt vagy!
- Igaz… megfeledkeztem róla, annyira elmerültem a gondolataimban: roppant háborút terveztem Gallia ellen… - közben felemelkedett, de mondhatom, hogy a tö zsdei részvények a legkisebb konjunktú ra idején is gyorsabban emelkednek - s é ppen arra gondoltam e nagyszerü á lmodozás közepette, hogy…
- Alázatosabb tartá st, uram királyom… és gyorsabban! Hajtsd le a fejed! Jobban! Még jobban! Egészen!
Öszintén megtett minden töle telhetö t, de hát uramisten! mi volt az. Legfeljebb annyira sikerült alá zatosnak mutatkoznia, mint a pisai ferde toronynak. Többet a legjobb akarattal sem mondhatok róla. Olyan ügyetlenül alakította a szerep t, hogy az elvonuló lovagok megütkö zve felhördültek, s egy kicicomázott lakáj, aki a menet végén haladt, felemelte a korbács t; de én odaugrottam, éppen idejében, és testemmel fogtam fel a csapást; aztán az elökelö társas g durva nevetése k zepette élesen rá szóltam a királyra, hogy maradjon veszteg. Sikerült eröt vennie magán egy pillanatra, de kö zben nagyon siralmas képet nyújtott: mintha fel akarná falni az egész menetet. Így szóltam hozzá :
- Mindjárt kezdetben vége lenne a kalandjainknak; fegyvertelenül semmit sem tehetné nk e fegyveres banda ellen. Ha sikeresen végre akarjuk hajtani vá llalkozásunkat, nemcsak külsöben, de viselkedésben is hasonlítanunk kell a parasztokhoz.
- Bölcsen szólasz; senki sem tagadhatja. Menjünk hát tová bb, Fönök uram. Megjegyzem szavaidat, tanulni fogok belö lük, és mindent megteszek, ami tö lem telik.
Be is tartotta a szavát. Mindent megtett, ami töle tellett, de nem sok tellett tö le. Ha láttak már nyughatatlan, a bör be nem férö, minden csínyre ké sz gyermeket, aki reggeltöl estig lankadatlan szorgalommal hajtja végre a legkülönb zöbb gazembersé geket, s ha látták az anyját is, aki r mülten futkos utá na mindenhová, és pp csak hogy meg tudja menteni a nyaka kitörésétö l vagy a vízbefúlá stól, valahányszor a csemete újabb vá llalkozásokba kezd - akkor el tudnak ké pzelni minket is, a királyt meg engem.
Bezzeg ha elöre tudom, hogy mi lesz ebböl a közös utazásból, azt mondtam volna: Nem, aki azzal akarja megkeresni a kenyeré t, hogy királyokat léptet fel parasztszerepekben, béreljen ki egy szí npadot; én inkább elmegyek állatszelí dítönek, és hosszabb életü leszek ezen a földö n. Pedig az elsö há rom nap alatt egyetlen kunyhóba vagy másféle lakó házba sem engedtem be. Ügy gondoltam, hogy ha kezdö korának legkezdetén egyá ltalán meg tudja á llni a helyét valahol, hát csakis az úton vagy a kiskocsmákban, s ez rt máshová nem is mentünk. Hogyne, öszintén igyekezett, de mit számított az? Semmi javulást nem szleltem.
Állandóan rémü letbe ejtett, á llandóan újabb stikliket követett el, a legvá ratlanabb helyeken. A második napon, este, egyszer csak nyugodt képpel kihú z a ruhájából egy tört!
- Az istenért, fels g, honnan szerezted ezt?
- Egy csempésztöl, a kocsmában, tegnap este. - És mi az ördög vitt rá, hogy megvá sárold?
- Többször került nk már veszélyes helyzetbe, s csak a te fegyverednek - az eszednek - köszö nhetjük, hogy megmenekültünk. Úgy gondoltam, okosabb lesz, ha én is szert teszek valami fegyverre. A tiéd csödöt mondhat nehezebb helyzetekben.
- De az olyan rangú egyének, mint mi, nem kaphatnak fegyverviselési engedélyt. Mit szólna egy gró f vagy bármilyen má s, rangosabb szemé ly, ha azt látná, hogy egy úrhatnám paraszt tört visel?
Szerencse, hogy é ppen senki sem járt arra. Végül is sikerült rávennem, hogy dobja el a tört; mondhatom, éppoly k nnyü volt rábeszé lni, mint egy gyereket arra, hogy mondjon le valami tetszetös új játé kszerröl, amellyel megölheti magát. Aztán némán, elgondolkozva tová bb baktattunk. Végül a király megszólalt:
- Ha tudod, hogy helytelen szándé kot forgatok elmé mben, s csak veszé lybe dönteném magamat, miért nem beszélsz le azonnal tervem végrehajtás ról?
Megdöbbentö egy ké rdés volt, annyi szent. Nem egészen tudtam, hogy mit értsek bel le vagy mit feleljek rá, s így persze csak a legtermészetesebb v laszt bökhettem ki
- De felség, honné t tudhatnám én, hogy mire gondolsz?
A király dermedten megállt és rám bá mult.
- Azt hittem, nagyobb vagy Merlinn l, s a mágiában csakugyan nagyobb is vagy. De a prófétaság nagyobb a mágiáná l, és Merlin prófé ta.
Azonnal beláttam, hogy bakot löttem, s ki kell köszörü lnöm a csorbát. Hosszas és elmélyü lt gondolkodás utá n így szóltam: - Felség, félreé rtetted a szavaimat. Azonnal megmagyará zok
mindent. Kétféle prófétas g létezik. Az egyik abban áll, hogy a próféta elö re látja a közeljö vö eseményeit, a m sik abban, hogy szá zadokkal elöre mindent meg tud mondani. Melyik a nagyobb tehetség, mit gondolsz?
- Ó, hát kétségk vül az utóbbi!
- Úgy van. Megvan ez a tehetsé g Merlinben?
- Bizonyos mérté kig megvan. Húsz évvel elöre megjósolta a szü letésemet és megkoronáztatá somat.
- Sikerült már enn l messzebbre is elö re látnia? - Azt hiszem, ö maga sem llít ilyesmit.
- Valószínüleg ez az ö maximuma. Minden prófétának megvan a maximuma. Voltak nagy prófét k, akik száz é vnyi maximális teljesítménnyel dolgoztak.
- Gondolom, az ilyenekböl nem sok akad a világon.
- Van két próféta, aki még náluk is nagyobb; az egyiknek négyszáz év, a má siknak hatszáz év a maximuma; és tudok egyröl, aki egészen hétszázhú sz évig eljutott.
- Uram Isten! Csodá latos!
- De hát mik ezek é nhozzám képest? Nullák.
- Micsoda? Azt akarod mondani, hogy a te képességeid m g nagyobb idötá vlatokkal is megbirk znak, mint…
- Hétszáz esztendö ? Felség, az én pr fétai szemem, amely éles, mint a sasé, játszi kö nnyedséggel hatol be az idök távolá ba, és bármikor feltárja elöttem e világ jövendöjét csaknem tizenhárom s fél évszázad erejéig!
Szavamra, látni kellett volna a kirá lyt, amint tágra mered a szeme, és kis híján kiugrik a koponyájából! Merlin papa el volt intézve. Ebben a korban az embernek sohasem kellett bizonyí tania, amit állí tott; elég volt a puszta állítás. Senkinek sem jutott eszébe, hogy kétsé gbe vonja.
- Namármost - folytattam -, é ppenséggel gyakorolni tudnám
én mind a kétféle prófétaságot, a hosszút is meg a rö videt is, ha venném magamnak a fáradsá got; de általában mégiscsak a hosszú val foglalkozom, mert a másikat mé ltóságomon alulinak érzem. Az ilyesmi inkább illik Merlinhez, az ilyen pitiáner pró fétákhoz, ahogy a szakmában beszélni szoktunk róluk. Nem mondom, szüksé g esetén néha magam is megcsiná lok egy-egy kisebb próféciát, de nagyon ritkán - szinte soha. Emlékezz csak, amikor odaérkeztél a Szentség Völgyé be, milyen sok szó esett arról, hogy h rom nappal korá bban pontosan megjó soltam a jöveteled ráját.
- Valóban, most má r emlékszem.
- Nahát, negyvenszer kö nnyebben és ezerszer ré szletesebben ki tudtam volna dolgozni azt a jó slatot, ha olyan eseményröl lett volna szó, amely nem két-három nappal, hanem ötszá z esztendövel késö bb következik be.
- Ez aztán é rdekes!
- Igen, az igazi szakembernek mindig könnyebben mennek az ötszáz évre sz ló jóslatok, mint azok, amelyek csak ö tszáz másodpercre szólnak.
- Pedig az értelem ppen fordítva ké pzelné; az utóbbi jóslatot vélné ö tszázszor kö nnyebbnek az elsöné l, lévén olyan kö zeli dolgokról szó, amelyek az avatatlan szem elö tt is csaknem lá thatóak. Valóban, a prófé taság törvénye ellentmond a valósz nüségnek, mivel k lönös módon kö nnyüvé teszi a nehezet és nehézzé a könnyüt.
Ilyen bölcs feje volt a királynak. A paraszti sapka sem nyújtott neki biztos álcát, de m g egy búvárharang sem lett volna elé g: ha megszó laltatta az eszét, az ember rögtön tudta, hogy királyi fejjel áll szemben.
Így tehát új foglalkozásra tettem szert, s ez rengeteg munkát rakott a vállamra. A király olyan kív ncsian érdeklödö tt az elkövetkezend tizenhárom évszá zad minden eseménye iránt, mintha arra számítana, hogy valamennyit meg fogja érni. Fent idézett pá rbeszédünk után kopaszra kellett pró fétálnom magam, hogy kielégítsem a szükségletét. Fiatalkoromban elkö vettem egy-két meggondolatlanságot, de ilyet, mint ez a prófétáskodás, m g sohasem. Azért ennek is megvoltak a kellemes oldalai. A prófétának nincs szüksége agyvelöre. Persze, a mindennapi életben nagyon is j l jöhet az az agyvelö, de a szakmai munkában egyáltalán nincs belöle haszon. A prófétaság a lehetö legnyugodalmasabb foglalkozás. Ha a prófétai szellem rájön az emberre, nyugodtan besózhatja az agyá t és félreteheti valami hüvös helyre; azután eloldozza a nyelvét, és nem törödik vele többé; a gé pezet magától mük dik, s a végén kilöki a kész term ket: a próféciá t.
Mindennap talá lkoztunk egy-két kó bor lovaggal, s már a puszta látásuk is felébresztette a király harci szellemét. Öfelsége bizonyá ra megfeledkezett volna magáról, és képes lett volna olyan modorban tá rsalogni a lovagokkal, amely egy csöppet sem illett az álruhájá hoz. ezért mindig kö zbeléptem, s még idejében leráncigá ltam az útról. Ilyenkor büszkén megállt, és tágra meredt, villámló szemmel nézett vissza, az orrlyuka kitágult, mint egy csatamén s én tudtam, hogy nem adn egy vak lóért, ha ö sszeakaszkodhatna velük. Mégis, vándorlá sunk harmadik napjá n, déltájban, a kö vetkezö eset törté nt. Kénytelen voltam megtenni egy óvinté zkedést, a korbács tés miatt, amelyet két nappal azelött kaptam a király helyett; késöbb ugyan azt kívántam, hogy bárcsak ne tettem volna meg, olyan kínos kö vetkezményekkel já rt; de akkor még frissen élt bennem az emlék. Nos, önfeledten baktattam a király mellett, szabadjára eresztett nyelvvel é s nyugalomba küldö tt aggyal, minthogy prófétáltam, amikor egyszerre csak belebotlottam egy köbe, és teljes hosszamban elvágódtam. Olyan sápadt lettem, hogy egy pillanatig semmire se tudtam gondolni; aztán ó vatosan, vigyázva feltápászkodtam, é s kibontottam a há tizsákomat. Benne volt a dinamitbombám, egy gyapjúval bélelt dobozba csomagolva. Úgy gondoltam, hogy egy ilyen bomba nagyon hasznos úti felszerelés, egyszer talán még igen értékes csodá kat müvelhetek vele, de azért mégis idegesített a há tizsákomban, a kirá lyt pedig nem akartam megkérni, hogy ö cipelje. Nem volt más megold s: vagy eldobom, vagy kitalálok valamilyen módszert, amely veszé lytelenebbé teszi a bomba társaságát. Kivettem a hátizsá kból, és becsú sztattam a tarsolyomba, s é ppen akkor tünt fel az úton két lovag. A király kiegyenesedett, úgy állt ott, mint égy szobor, szembené zett a lovagokkal - persze megint megfeledkezett magá ról -, s mielött figyelmeztethettem volna, már ugornia is kellett, és nagyon jól tette, hogy elugrott. Azt hitte, hogy a lovagok kitérnek el tte. Hogy kitérnek egy piszkos, csavargó paraszt elött? Ugyan mikor tér ki felsége hasonló esetben - vagy egyá ltalán, mikor volt rá alkalma? Hiszen elöle tért ki minden paraszt és minden nemes, ha csak messziröl is meglátta. De ezek a lovagok ü gyet sem vetettek rá ; ezúttal neki kellett vigyáznia, s ha nem ugrik fé lre idejében, nyugodtan eltiportá k volna; söt, való színü, hogy még ki is nevetik.
A király szinte lá ngolt dühében, s felséges királyi h vvel szórta kihív szitkait. A lovagok még nem voltak messze. Most megálltak, rendkívül elké pedve, há trafordultak a nyeregben és visszanéztek, mintha azon tünödn nek, hogy érdemes- e foglalkozni az ilyen magunkfajta szeméttel. Aztán megfordított k a lovakat és elindultak felénk. Egy pillanatig sem t továzhattunk. Én is megindultam a lovagok felé. Rohanva haladtam el mellettük, s kö zben odavetettem egy hajmeresztö, há tborzongató, tizenh rom szakaszos, kacskaringós ká romkodást, amelyhez képest a király pr bálkozása a vilá g legártatlanabb bó kjának tetszett. A tizenkilencedik sz zad sokkal jobban é rtett az ilyesmihez, s én még akkor tanultam. A lovagok olyan lend lettel robogtak, hogy éppen csak a király elött tudtak megállni; ekkor magukból kikelve visszará ntották a gyeplöt, a lovak felá gaskodtak, megfordultak a háts patáikon, s a kö vetkezö pillanatban már száguldtak is felém, szorosan egymás mellett. Hetvenyardnyira voltam tölük, s é ppen felkapaszkodtam egy nagy darab szikl ra az út szélén. Amikor a távolság harminc yardra csö kkent, a lovagok elö reszegezték hosszú lándzsáikat, elö rehajtották sisakos fejüket, s jöttek, mint az expresszvonat, tollaik lobogva ú sztak utánuk a levegöben - pazar egy látvány volt! Amikor tizenöt yardnyira értek, biztos kézzel eldobtam a bombát - éppen a lovak orra alá esett.
Szavamra, csinos ké p volt, nagyon csinos, a szem alig tudott betelni vele. Olyan volt, mint amikor egy gözhajó felrobban a Mississippin; s a kö vetkezö negyedórá ban sürü esöként hullottak ránk a lovagok, a lovak és az ócskavas mikroszkopikus tö redékei. Többes számban beszélek, mert a király is csatlakozott hozzám, amint ismét lé legzethez jutott. Az úton tátongó g dör több évre elláthatta munká val az egész körny k lakosságát - ú gy értem, agymunká val, hogy megmagyará zzák a keletkezésé t; a betömése ará nylag kevesebb idöt és kevesebb embert kívánt - ezek a szerencsés kevesek nyilván az illetö uradalom parasztjai közül kerülnek majd ki, és ugyanannyi bért kapnak a fáradozá sukért, mint az agymunkások.
A királynak azonban én magam magyará ztam meg a dolgot. Azt mondtam, hogy a robbanást egy dinamitbomba idézte elö. Ez az információ egyáltalán nem á rtott öfelségének, mivel egy cseppet sem lett okosabb tö le. Mégis, a csoda egé szen rendkívülinek tünt fel elötte, é s még jobban lejá ratta Merlint. Nagy bölcsen azt is elmagyaráztam, hogy ez a csoda a legritk bb fajtájúak köz tartozik, és csak bizonyos kedvezö lé gköri viszonyok kö zött hajtható vé gre. Különben a király azt kívánta volna, hogy ismételjem meg, valahányszor ú jabb alanyokkal talá lkozunk, s ez zavarba hozott volna, mert nem volt ná lam több bomba.  

Huszonnyolcadik fejezet
BETANÍTOM A KIRÁ LYT  

A negyedik nap reggelén, éppen napkeltekor, amikor már egy órája baktattunk a hüvös hajnali levegöben, a következö elhatá rozásra jutottam: a királyt be kell tan tani; ez így nem mehet tovább, ké zbe kell vennem ö felségét, hogy alaposan és lelkiismeretesen betanítsam, külö nben soha be nem tehetjük a lá bunkat egy lakóhá zba; még a macskák is rájönnének, hogy csaló komédiá ssal és nem paraszttal állnak szemben. Így hát megállí tottam a királyt, é s azt mondtam neki:
- Felség, az öltö zéked és a testi k lsöd között egyá ltalán nincs diszharmónia, minden a legnagyobb rendben van; de az ö ltözéked és a viselkedésed közö tt feltünö diszharmónia é szlelhetö, és egyá ltalán semmi sincs rendben. Katonás lépteid, f úri tartásod nem felelnek meg a cé lnak. Túlságosan kihú zod magad, túlsá gosan büszkén, magabiztosan nézel a világba. A királyi gondok nem görbítik meg a hátat, nem ké sztetik horgadásra a fejet, nem oltják ki a szem öné rzetes ragyogását, nem plántálnak ké tséget és fé lelmet a szívbe, s ennek jeleit nem fejezik ki roskatag tartásban és té tova járásban. Mindezt csupán az alacsony születésü ek hitvány gondjai rik el. Meg kell tanulnod a színlelést; külsö ségeiben utánoznod kell a szegénysé get, a nyomort, az elnyomatást, a megalázottságot s a többi számos és mindennapos embertelenséget, amely kilúgozza a f rfiból a férfiass got, s hüséges, kifogástalan, gazdá inak tetszö lénnyé változtatja az alattvalót, külö nben még a csecsemö k is átlátnak az á lruhádon, és veszedelembe döntjü k magunkat az elsö kunyhóban, ahová betérünk. Kérlek, próbálj meg így járni.
A király figyelmesen kö vetett a szemével, azután megpróbált etánozni.
- Egész jó… igen, egész jó. Kérem a fejet egy kissé jobban lehorgasztani… ú gy, most jó. A szemek iránya mé g mindig magas; ne a láthatárra nézz, hanem a földre, tí z lépéssel magad elé. Na ugye… így már jobb, nagyszerü. Egy pillanat: túlsá gosan keményen, hat rozottan lépkedsz; egy kicsit több csoszogást kérek. Tessék ide nézni… így gondolom… Most már jobban csinálod; ez az… legalábbis valami ilyesféle… Úgy, gy, egész jó. Igen, de mégis! Valami hiányzik bel le, valami lé nyeges dolog, de nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi. Tessék elöresétá lni vagy harminc yardot, hogy á ttekinthessem az egé szet... Nahát… a fej rendben, sebesség rendben, vállak rendben, szemek rendben, nyakizmok rendben, járás, tartás, általános megjelenés rendben... minden rendben! És mégis, az összhatá s nem jó. A részletek nem á llnak össze. Kérném még egyszer… igen, azt hiszem, most már lá tom, hogy mi a baj. Úgy van, rájöttem. Hiányzik az igazi megtörtség, csü ggedtség, ez a hiba. Tisztára mükedvelö munka… a technikai részletek csaknem kifogá stalanok; minden eszköz hiteles, csak az a baj, hogy nem hiszünk el semmit.
- Mit kell hát tennem, hogy sikerü ljön?
- Mindjárt, csak gondolkozom egy kicsit… Nem, nem tudom megfogalmazni. Azt hiszem, itt nem segíthet semmi, csak a gyakorlat. Ez a hely éppen megfelelö: gyö keres, sziklás terep, ez talán megtöri a méltósá gos tartásodat, itt zavartalanul próbá lhatunk, egyetlen kunyhót és szántó földet látok csak, de olyan messze, hogy onnét senki sem vehet észre bennünket. Az lesz a legjobb, ha letérünk az ú tról, s az egész napot a kiképzé seddel töltjük, felség.
Miután a próba tov bb folyt egy darabig, így szó ltam:
- Na most, felség, képzeld, hogy ott vagyunk annak a kunyhónak az ajtajá ban, és elöttünk ll a kunyhóban lak család. Tessék, szólítsd meg a családföt.
A király akaratlanul is kiegyenesedett, mintha önmagának az emlékmüve volna, és fagyos szigorú sággal így szólt
- Hozz egy széket, szolga, és tálald fel elébem, ami é tek a kunyhódban akad.
- Ó, uram királyom, ez így nem jó.
- Mi a hiba benne?
- Ezek az emberek nem hívják egymá st szolgának.
- Ne beszélj; ez igaz?
- Igaz; csak a magasabb rangúak sz lítják öket í gy.
- Akkor megpróbá lom még egyszer. Jobbágynak fogom sz lítani.
- Nem, nem; lehet, hogy a szabadok oszt lyába tartozik. - Ó, értem. Hát akkor talán gazduramnak szólí tom.
- Ez már jó lenne, felség, de még jobb lenne, ha " barátom"-nak vagy "testvé r"-nek szólí tanád.
- Testvérnek! Egy ilyen szemetet?
- Ej, hiszen azt já tsszuk, hogy mi is olyan szemetek vagyunk. - Igaz, igaz. Nem bánom. Testvér, hozz egy széket, s ennivaló t is, ami akad a há zban. No de ez már csak j ?
- Nem egészen, még mindig nem egészen. Csak a magad nevé ben beszéltél, s egy embernek kérté l széket is, ennivalót is, nem pedig mind a kettö nknek.
A király értetlenü l bámult rám - intellektuális szempontból nem tartozott a nehézsú lyú kategóriába. Olyan volt a feje, mint egy homokóra; be tudta fogadni a gondolatokat, de csak szemenként, nem pedig egyszerre egy egész gondolatot.
- Úgy érted, hogy neked is kell egy sz k… és leülnél?
- Ha nem ülnék le, a házigazda é szrevenné, hogy csak játsszuk az egyenlösdit, mé ghozzá nagyon ü gyetlenül.
- Igaz szavak, bö lcs szavak! Milyen csodálatos az igazs g, bárminö vá ratlan formában jelentkezzék is! Ú gy van, mind a kettö nket meg kell kíná lnia hellyel és é tellel, s amikor felszolgál, egyikü nknek sem nyú jthatja tisztelettud bban a kancsót vagy az asztalkendö t, mint a másiknak.
- Sajnos még mindig ki kell igazítanom egy apróságot. A házigazdának semmit se kell kihoznia; be fogunk menni - be a piszokba és valósz nüleg még egyéb visszataszító dolgok közé is - é s odabent fogunk é tkezni a há zbeliekkel együtt, a háziak szokása szerint, s mintha valamennyien egyenlö ek volnánk, kivéve persze azt az esetet, ha a házigazda jobbágy; végül pedig nem lesz kancs és nem lesz asztalkendö, akár jobbágy a há zigazda, akár szabad. Kérlek, felség, indulj megint elöre. Úgy… most már jobb… látszik a fejlödés; de még nem tökéletes. Vállaid eddig nem ismertek mé ltatlanabb terhet a páncélnál, s most nem akarnak meghajolni.
- Addsza hát a zsá kot, hadd ismerkedjem meg a mé ltatlan terhek visel séböl származó szellemmel. Azt hiszem, a szellem görbíti meg a vállakat, nem pedig a súly, mert hiszen a páncél el g nehéz, de bü szke teher, s az ember egyenesen áll benne… Semmi kifog s, ne tiltakozz. Akarom azt a zsákot. Add fel a hátamra.
A zsák feltette a koronát öfelsége jelmezére, vagy jobban mondva levette róla: é letemben nem láttam még olyan embert, aki kevésbé hasonl tott volna egy kirá lyhoz. De a válla hihetetlenül makacs volt; az istennek sem akart meghajolni, vagy ha mégis, há t abból hiányzott minden természetess g. Folytattam az idomí tást, ilyesféle tanácsokkal és instrukciókkal:
- Na most játszd azt, hogy el vagy ad sodva, és könyö rtelen hitelezök kí noznak; kidobtak az llásodból… mondjuk, egy ková csmühelyböl… és sehol sem kapsz munk t; a feleséged beteg, és a gyerekeid kenyér ut n sírnak…
És így tovább, é s így tovább. Sorra el kellett já tszania a legkülö nbözöbb gyö trelmekkel, szenvedé sekkel és bajokkal megvert nyomorultak szerepét. De uram isten! a szavaim csak szavak maradtak, szavak, szavak, szavak - a világon semmit se jelentettek neki, ak r fütyülhettem is volna beszéd helyett. A szavakban nincs alkotóerö, és nem érzékeltetnek semmit, csak ha az ember maga is elszenvedte azt, amit a szavak el akarnak mondani. Vannak bölcs emberek, akik rendkí vül tudákosan és ntelten beszélnek "a dolgozó osztályokról", s azzal nyugtatják meg önmagukat, hogy egynapi nehéz szellemi munka sokkal nehezebb egynapi nehéz fizikai munkánál, tehát jogosan jár rte sokkal több fizetség. Az öszinte meggyöz dés szól belölü k, mert az egyik fajta munkáról mindent tudnak, de a másikat még sohasem próbálták ki. Én azonban alaposan ismerem mind a kettö t, s ami engem illet, a világ minden kincséért sem lenn k hajlandó egy hó napon át csáká nyozni, viszont tö kmagért is elvé gezném a legeslegnehezebb szellemi munkát - é s egy csöppet sem panaszkodnám.
A szellemi munkát t vesen nevezik " munkának", mert nem munka, hanem szórakozás, lvezet, és önmagá ban hordja a jutalmá t. A legrosszabbul fizetett építész, mérnök, tábornok, író, szobrász, festö, elöadó, ü gyvéd, képviselö, színész, prédiká tor vagy énekes is a mennyekben érzi magát, amikor dolgozik; és mit mondjak a zenészrö l, aki ott ül a von jával egy hatalmas zenekar közepén, a mennyei hangok dagad és apadó hullá mainak sodrában? Jó , ö is dolgozik, ha mindenáron ezt a sz t akarják haszná lni, de hát ez mé giscsak komikus, bizonyisten. A munka törvénye rendkívül igazsá gtalannak látszik - de fennáll, és semmi sem vá ltoztathat rajta: minél többet kap a munkás élvezetben, annál többet kap k szpénzben is. S ugyanaz a törvé ny érvényes még egy-két átlátszó csalásra is: példá ul az örökölhetö nemességre és a királyságra.  

Huszonkilencedik fejezet
A HIMLÖSÖK KUNYHÓ JA  

Amikor a délután k zepe felé odaértü nk ahhoz a kunyhó hoz, az életnek semmilyen jelét nem tapasztaltuk körül tte. A mellette elterülö földet már ré gebben learatták, s most egészen kopasznak látszott, olyan alaposan takar tottak be róla minden szem magot. A kerítések, a fé szerek s minden egyé b rendkívül roskatag képet nyú jtott, és ékes szavakkal hirdette a szegénységet. Egyetlen jószág; egyetlen élölény sem látszott a kö zelben. Iszonyatos csend telepedett mindenre, akár a halál csendje. A viskónak nem volt emelete, zsúpfö dele már rég megfeketedett és javításra szorult.
Az ajtó egy kissé nyitva állott. Lábujjhegyen, lé legzetvisszafojtva odalopództunk - az rzések késztetik ilyen viselkedésre az embert, ilyen kö rülmények között. A király bekopogott. Semmi válasz. Újabb kopogtatás. Semmi válasz. Lassan megnyomtam az ajtót és benéztem. Homályos kö rvonalak bontakoztak ki elöttem; aztán egy asszony feltá maszkodott a földö n, és rám nézett, mintha álmából é bredne. Néhány pillanat mú lva megjött a hangja:
- Légy irgalmas! - könyörgött. - Mindent elvittek m r, nem maradt semmi.
- Nem azért jöttem, hogy bármit is elvigyek töled, szegény asszony.
- Nem pap vagy? - Nem.
- Nem is az udvarhá z lordja küldött? - Nem, idegen vagyok.
- Ó, akkor ha fé led Istent, aki nyomorral és halá llal látogatja meg az ártatlanokat, ne idözz itt tovább, hanem menekülj! Ezt a helyet megátkozta Ö… s az Egyháza is.
- Hadd menjek beljebb, hogy segí tsek rajtad… beteg vagy és szenvedsz.
A szemem közben megszokta a félhomá lyt. Most már jól lá ttam az asszony beesett szemét, amint rám mered. Azt is láttam, hogy milyen sovány.
- Mondom, ez a hely az Egyház átka alatt áll. Menekülj… fuss el, mielött még ideté vedne valaki és feljelentene.
- Ne aggódj értem; én egy csöppet sem törödöm az Egyhá z átkával. Hadd segítsek.
- A jó szellemek… ha ugyan vannak… á ldjanak meg ezért a szóért! Istenem, ha egy korty vizet kaphatnék! De nem, nem, feledd el, amit mondtam és menekü lj; mert van itt mé g valami, s attól f lnie kell annak is, aki az Egyháztól sem fél: ettöl a k rságtól, amely mindannyiunkat sí rba dönt. Hagyj el bennünket, bátor és jólelkü idegen, s vidd magaddal a legbuzgó bb, legöszintébb á ldást, amit elá tkozott emberek csak adhatnak.
De én közben már fel is kaptam egy faedényt, s a kirá ly mellett elszaladtam vele a patak felé, amely csak tízyardnyira folyt a kunyhótól. Amikor visszatértem, a király már bent volt, s éppen levette az ablaknyí lás fatábláját. Orrfacsaró büz terjengett a helyisé gben. Odatartottam az edé nyt az asszony ajká hoz, s miközben utá nanyúlt mohó karmaival, a szabadd vált ablaknyílá son át erös fény hullt az arcára. Himlö!
A királyhoz ugrottam, és odasú gtam neki
- Ki innét, felség, azonnal! Ez az asszony abban a betegségben haldoklik, amely ké t évvel ezelött kipusztította Camelot környéké t.
A király meg sem moccant.
- Bizony mondom, hogy itt maradok, é s segíteni is fogok. Megint a füléhez hajoltam:
- Királyom, nem szabad. Menned kell.
- Szándékod nemes s szavaid nem oktalanok. De szégyen volna, ha egy király ismerné a félelmet, s éppoly szégyen, ha egy felavatott lovag megtartóztatn kezét az arra rá szorulóktól. Csitulj, nem megyek innét. Neked kell távoznod. Az egyházi átok engem nem érint, de neked megtiltja, hogy itt legyél, s az Egyház kemény k zzel fog lesújtani rád, ha hírét veszi, hogy tilalmas területre léptél.
Könnyen az életé be kerülhetett volna az itt tartó zkodás, ezen a ké tségbeejtö helyen, de nem volt értelme, hogy vitatkozzam vele. Ha úgy érezte, hogy lovagi becsü lete forog kockán, nyugodtan szögre akaszthattam az é rveket; maradni fog, s ebben semmi sem gá tolhatja meg; jól tudtam ezt, így há t nem is próbá lkoztam tovább. Az asszony megszó lalt
- Jó uram, megtenné d-e irgalomból, hogy felkapaszkodsz azon a létrán, és tudósítasz arról, amit odafönt talá lsz? Ne félj, nyugodtan elmondhatsz mindent, mert olyan idök is vannak, amikor még egy anyának a szí ve sem törhet meg… mivel már megtörö tt.
- Maradj - mondta a király -, s adj az asszonynak ennie. Én majd felmegyek. - És letette a há tizsákot.
Meg akartam elözni, de már elindult. A létra közepén megállt, s lené zett egy férfira, aki a kunyhó leghom lyosabb sarkában feküdt, s eddig mé g nem vett észre bennünket, és nem is szólt semmit.
- Hites urad ez? - k rdezte a király.
- Ö az.
- Aluszik?
- Adassék hála az rnak ezért az egy jótéteményéért: igen, aluszik, immá r három órája. Ó, hogyan mutathatn m meg a hálámat teljes egészében? Mert szétpattan tö le a szívem, ezért az álomért, amelyet ajándokul kapott.
- Óvatosak leszünk - mondtam. - Nem ébresztjük fel. - Ó, nem, azt nem is tehetitek, hiszen halott.
- Halott?
- Bizony, halott, s micsoda boldogság, hogy ezt tudhatom! Most már senki sem rthat neki, senki sem bántalmazhatja. Immár fent lakozik a mennyben és boldog; vagy ha nem ott, hát a pokolban, és meg van elé gedve; mert azon a helyen nem talál sem apátot, sem pü spököt. Gyermekkorunk óta ismerjük egymást;
huszonöt esztendön át voltunk hites tá rsak, s a mai napig egyetlenegyszer sem váltunk el egymást l. Gondold csak meg, oly hosszú ideig szeretni és szenvedni együtt! Ma reggel végképp elvesztette az eszmé letét, s lázálmá ban ismét gyermekek voltunk, és együtt vándoroltunk a boldog mezökön; í gy távolodott tö lem mind messzebbre, ártatlan és halk szavú társalgás k zben, amíg el nem rte ama másik mezö ket, amelyekröl semmit sem tudhatunk, s ott eltünt a halandó tekintet el l. Így hát nem is esett közöttünk v lás, mert ké pzeletében vele mentem; már nem tudott magáról, de én vele mentem, és ö kezébe vette a kezemet… a fiatal, puha kezemet, nem pedig ezt a kiszá radt karmot. Ó, igen, elmenni ú gy, hogy nem is tudunk róla, elvá lni öntudatlanul… kívánhat-e valaki ennél nyugodalmasabb vé get? Jutalmul kapta ezt keserü életéé rt, amelyet tü relemmel viselt mindvégig.
Most valami halk nesz hallatszott a homályos sarokból, ahol a létra állt. A király ereszkedett lefelé. Láttam, hogy az egyik karján valami terhet hoz, s a má sik kezével kapaszkodik. Odajött a vilá gosba; mellén egy v zna, tizenöt éves lányka feküdt. A gyermek már fé lig elvesztette az ö ntudatát; haldoklott; himlös volt ö is. Íme, a hösiesség legtávolibb és legnagyszerübb hatá ra, legmagasabb elké pzelhetö csúcsa: nyílt mezön kihí vni a halált, fegyvertelenül, vá llalva a kedvezö tlen esélyeket, pedig nem jár jutalom a gyö ztesnek, s a bajnokot nem biztatja tapsaival a selyembe-aranyba ö ltözött rajongó k zönség; és mé gis, a király é ppoly derüs és bá tor volt, mint má skor, az olcsóbb viadalok porondján, ahol lovag áll szemben lovaggal, egyenlö kü zdelemben s oltalmaz páncélba bú jtatva. Most valóban nagy volt; nagyszerü és fenséges. Öseinek durván faragott szoborgalé riáját ki kell egé szíteni a palotá ban - magam fogok gondoskodni erröl; s az új szobor nem egy sárkányölö vagy óriásölö pá ncélos királyt á brázol majd, mint a többi, hanem olyan királyt, aki a kö zrendüek ruháját viseli, s a halált viszi a karján, hogy egy parasztasszony még egy utolsó pillantá st vethessen a gyermekére és megnyugodjék.
Most letette a lá nyt az anyja mellé; a beteg asszony tú lcsorduló szívébö l ezernyi kedves, becézö szó fakadt, s a gyerek szeme mintha felcsillant volna válaszul, de többre nem futotta az erejéböl. Az anya fölébe hajolt, elá rasztotta csó kjaival, simogatta, könyörgött hozzá, hogy beszéljen, de a lánynak csak az ajkai mozogtak, hangtalanul. Kivettem a pálinká süvegemet a hátizs kból, de az asszony elhárí totta, ezekkel a szavakkal:
- Nem… most már nem szenved; jobb neki így. Még felébresztené d benne az életet. Aki oly jószívü é s kedves, mint te vagy, nem tehet vele ilyen kegyetlensé get. Miért lenne é rdemes élnie? Fivé rei elmentek, atyja elment, anyja is elmegy nemsokára, egyházi átok van rajta, és senki sem nyújthat neki szá llást vagy segítsé get, még ha az út szélén feküdnék is haldokolva. Magára maradt a vil gon. Nem kérdeztem tö led, jóságos szív, hogy a húga él﷓ e még odafent; nem kellett kérdeznem; hiszen visszamentél volna érte, hogy ne maradjon egyedül szegény…
- Húga immár béké ben nyugszik - szó lt közbe a király fojtott hangon.
- Akkor sem keltené m fel, ha módomban llna. Ó, milyen böven termette ez a nap a boldogságot! Drága Annisom, nemsokára találkozol a hú goddal… már megindultál feléje, s ezek az irgalmas jó barátaink nem tartanak vissza az ú ton.
Ezzel ismét a lá nyra borult, motyogva és gügyö gve, lágyan ciró gatta az arcát és a haját, csókolta, ahol érte, és szí vböl jövö szavakkal becézte; de az üvegesedö szemek most még annyit sem vá laszoltak, mint az elöbb. Jól láttam, hogy a király szeméböl k nnyek buggyannak ki, és leperegnek az arcán. Az asszony is é szrevette és így szólt
- Ó, tudom, mit jelent ez: neked is van otthon felesé ged, te szegény, é s sokszor tértetek hesen nyugovóra mind a ketten, hogy legalább a kenyérh j megmaradjon a kicsinyeknek; te ismered a szegénysé get, a feletted áll k mindennapos kegyetlenségeit, az Egyház és a Kirá ly kemény kezét.
A király arca megvonaglott e vé letlen telitalálatt l, de azért csendben maradt; lassanként beletanult a szerepé be, s már egészen jól játszotta, ahhoz képest, hogy milyen tehetsé gtelen kezdö volt. Igyekeztem másra terelni a szót. Étellel és itallal kínáltam az asszonyt, de ö mindent visszautasí tott. Nem akarta, hogy bá rmi is késleltesse a megváltó halált. Aztán felmentem a padlásra, lehoztam a halott gyereket, é s odafektettem az anyja mellé. Ettöl ismét belehasított a fá jdalom a szerencsé tlen asszonyba, s ú jabb szívet tépö jelenetnek lehettü nk a tanúi. Lassanként megint sikerült másra terelnem a figyelmé t, s rávettem, hogy mondja el a törté netét.
- Ismeritek azt, hiszen magatok is á téltétek és vé gigszenvedtétek… a magunkfajtájúak közül senki sem kerülheti el ezt a sorsot Britanniában. Régi, szomorú tö rténet. Küszködtünk, harcoltunk és gyö ztünk; gyözelmen azt értem, hogy é ltünk, és nem haltunk meg; ennél többet nem lehet kí vánni. Minden bajt kibí rtunk a mostani é vig; de most csöstü l szakadt ránk a balszerencse, és levett a lábunkról. Évekkel ezelött a hübérúr gyümö lcsfákat ültetett el a földünkön, m ghozzá a földünk legjobb részén… , milyen keserü bá ntalom és szégyen
- Joga volt hozzá - szakította félbe a király.
- Hogyne, senki sem tagadja, ha a tövé ny azt jelenti, hogy ami az úré, az az ré, s ami az enyé m, az is az övé. Mi csak béreltük a földünket, így há t ez is az övé volt, s azt tehetett vele, amit akart. Nemrégiben kidö ntve találtak há rmat ama gyümölcsf k közül. Három felnött fiunk rémülten sietett jelenteni a bünt. Nos, ott fekszenek az úr börtönében, s az úr azt mondja, hogy ott, is fognak sínylödni és rothadni, amíg vallomást nem tesznek. Nincs mit bevallaniok, mivel á rtatlanok, s így aztán ott fognák maradni holtuk napjá ig. Ti is jól ismeritek ezt a jogot, úgy hiszem. Gondoljátok meg, hogyan maradtunk ezek után: egy fé rfi, egy asszony és két gyerek, mi takarítsuk be a termést, amelyet annyival nagyobb erö vetett el, s még ó vjuk is éjjel- nappal a galamboktó l és a kószáló á llatoktól, amelyek szentek, s a .magunkfajtájúak nem bántalmazhatjá k öket. Amikor az úr termé se megérett aratá sra, a miénk is meg rett; akkor az úr harangja kiparancsolt bennü nket az úri fö ldekre, hogy betakar tsuk a termését, fizetség nélkül, engem és a két lá nyomat nem fogadtak el a három bebörtö nzött fiú helyett; csak két fiú munká jára becsülték a miénket, s így mindennap bírságot kellett fizetnünk a hiányzó harmadiké rt. Közben a mi elhanyagolt termésü nk napról napra pusztult, ezért a pap és az úr ú jabb bírságot mé rt ránk, mert a mi termésünkböl nekik járó dézsma is megfogyatkozott. Végül a bírságok felemésztették a termésünket, s ök lefoglalták az egé szet; lefoglalták, s kényszerítettek bennünket, hogy betakarítsuk nekik, minden pénzbeli vagy természetbeli fizetség nélkül, holott akkor már é heztünk. De a legrosszabb mé g hátravolt: az é hség s a fájdalom, hogy elvesztettem a fiaimat, s a fé rjemnek és két kislányomnak rongyokban és nyomorban kell tengetniük kétsé gbeesett életüket, mindez megfosztott maradék józan eszemtöl, s én iszonyatos káromló szóval… nem eggyel, ezer károml ssal fordultam az Egyház s az Egyház cselekedetei ellen. Tíz nappal ezelött történt. Akkor már beteg voltam, s a káromló szavakat a pap elö tt ejtettem ki, mert eljött hozzám, hogy megdorgáljon, amiért nem türöm kellö alázattal Isten zabolázó kez t. Ö aztán jelentette bünömet a feljebbvalóinak; é n megmakacsoltam magam, s ezért Ró ma átka azonnal les jtott rám és mindazokra, akiket szeretek.
Azóta mindenki tá vol tartja magát tö lünk, és iszonyattal kerül bennünket. Ennek a kunyhónak m g a közelébe sem jött senki, hogy megnézze, élünk-e vagy meghaltunk. Férjemet és a két kislányt a betegsé g levette lábáról. Ekkor összeszedtem maradék erömet, é s felkeltem, ahogy hitveshez és anyá hoz illik. Enni ugyan csak keveset bírtak volna, s még a kevé snél is kevesebb volt az ennivaló, amit adhattam nekik. De a víz megmaradt, s vízzel ellá thattam öket. Ó, hogy epedtek utá na! Hogy áldották! De tegnap bekö vetkezett a vég; er m cserbenhagyott. Tegnap láttam utolj ra élve a fé rjemet s ezt a legkisebbik gyermekemet. Itt feküdtem, órá kon át… inkább é vszázadokat kellene mondanom… és figyeltem, figyeltem, nem hallok-e valamit odaföntröl, ami…
Hirtelen odanézett a nagyobbik lányá ra és felkiáltott: - Ó, édesem! - s mintha oltalmazni akarná, gyönge karjaiba szorította a merevedö testet. Látta, hogy elkezdö dött a végsö halá ltusa.  

Harmincadik fejezet
AZ UDVARHÁZ TRAGÉ DIÁJA  

Éjfélre minden vé get ért, s négy hulla hevert elöttü nk. Ami rongyot talá ltunk a kunyhóban, azzal betakartuk ö ket, és útnak indultunk, becsukva magunk mögött az ajtót. E halottak sírja csak az otthonuk lehetett, mert keresztény temeté st nem kaphattak, s a temetö felszentelt földjé be nem engedték be ket. Olyanok voltak, mint a kutyák, vadá llatok, leprások, s aki nem akarta feladni a túlvilá gi örök élet remé nyét, rettegve ó vakodott attól, hogy bármiképpen is kapcsolatba kerü ljön az átokverte kitaszítottakkal.
Alig indultunk el, amikor úgy hallottam, mintha lé ptek csikordulnának a köves talajon. Szívem a torkomba szökött. Nem szabad é szrevenniük, hogy é ppen a házban voltunk. Megragadtam a kirá ly ruháját, visszahúzódtunk, é s elbújtunk a kunyh egyik sarka mögö tt.
- Itt biztonságban vagyunk - mondtam -, de egy hajszál híj n belerohantunk az oroszlán torkába, hogy úgy mondjam. Ha nincs ilyen söté t, kétségtelenül megláttak volna, olyan közelröl jö tt a hang.
- Meglehet, hogy nem is ember, csak valami állat.
- Lehet. De akár ember, aká r állat, jobb, ha v runk itt egye kicsit, amíg tiszta nem lesz a levegö.
- Csitt! Erre jön.
Valóban, a hang most közelebbröl ü tötte meg a fülü nket, és egyenesen a kunyhó felé tartott. Akkor csakis valami llat lehet, s kár volt megijednünk. Már-már kiléptem a sarok mögül, de a király megfogta a karomat. Egy pillanatig csend volt, aztán hallottuk, hogy valaki halkan megkopogtatja a kunyhó ajtaját. Végigfutott rajtam a hideg. A kopogás megismé tlödött, majd egy fojtott hang a kö vetkezö szavakat suttogta
- Anyám! Apám! Nyissatok ajtót… kiszabadultunk, és olyan hírt hozunk, amelytöl elsápad az arcotok, de a szí vetekben öröm tá mad; nem idözhetü nk itt sokáig, menekülnünk kell! s… de nem vá laszolnak. Anyám! Apám!
A kunyhó másik vé ge felé húztam a királyt, és odasú gtam neki: - Gyerü nk… most kimehetü nk az útra.
A király tétová zott, maradni akart; de éppen akkor meghallottuk az ajtó nyílását, és tudtuk, hogy a kéts gbeesett jövevé nyek szembe találtá k magukat a halottaikkal.
- Gyere, királyom! Mindjárt világot gyújtanak, s akkor olyan jelenet kö vetkezik, amelytöl megtörnék a szí ved.
Nem vonakodott tová bb. Amint kiértünk az tra, futásnak eredtem, s egy pillanat múlva ö felsége is sutba dobta a méltóságá t és utánam szaladt. Nem akartam arra gondolni, hogy mi tö rténik most a kunyh ban - nem bírtam ezt a gondolatot, ki akartam üzni a fejemböl, s ezért megragadtam az elsö tárgyat, amely az eszembe jutott:
- Én már átestem azon a betegségen, amelybe a kunyhó lakói belehaltak, s így nincs mitöl fé lnem; de ha felsé ged még nem esett á t rajta…
Öfelsége a szavamba vágott; azt mondta, hogy bajban van - a lelkiismeret furdalja:
- Azok a fiatalemberek kiszabadultak, azt mondják… de hogyan? Nem valószí nü, hogy a lordjuk szabadon bocsátotta öket. - Persze hogy nem, biztosan megszö ktek.
- Éppen ez kínoz engem; attól tartok, hogy így történt, s íme, gyanúd megerösíti az enyé met, hiszen téged is ugyanez a fé lelem gyötör.
- Félelem, az talá n túlzás. Valóban azt gyaní tom, hogy megszö ktek, de ha igazán megszöktek, én egy csöppet sem bánom. - Én sem bánom, azt hiszem, de…
- Hát akkor mi a baj? Mitöl lehet itt nyugtalankodni?
- Ha valóban megszö ktek, akkor a kö telesség azt parancsolja nekünk, hogy fogjuk meg és adjuk vissza öket a lordjuknak, mert nem szabad, hogy egy nemesúr ily arcá tlan és felháborí tó sérelmet szenvedjen ilyen alacsony állású személyektöl:
Na tessék, már megint. Képtelen volt meglá tni a dolgok másik oldalát. Ilyennek született, ilyennek nevelték, az ereiben csö rgedezö ösi vér m r teljesen megromlott ettöl az öntudatlan kegyetlenségtöl, minden egyes elödje belecsöppentett egy kis mérget. Semmi rosszat nem lá tott abban, hogy ezeket a fiatalembereket bizonyíték nélkü l börtönbe vetetté k, s a családjukat halálra éheztetté k, hiszen csak parasztok voltak, akikkel kényére- kedvére játszhatik a gazdájuk, bá rmilyen szörnyüsé g jutna is eszébe; de ha ezek az emberek kitörnek az igazságtalan fogsá gból, az már sé relem és bü ncselekmény, amelyet egyetlen lelkiismeretes szemé lynek sem szabad tá mogatnia, ha tisztá ban van felszentelt kasztja iránti kö telességeivel.
Több mint egy féló ra hosszat beszé ltem, hogy másra tereljem a figyelmé t - és mégsem é rtem volna el a cé lomat, ha közbe nem jön valami. Éppen felértünk egy dombocska tetejé re, s jó messzire elöttünk, a lá thatár alján nagy, vörös izzást pillantottunk meg. - Ég valami - mondtam.
Nagyon érdekeltek a tüzesetek, mert volt már egy biztos tó társaságom, amelynek számos osztálya müködö tt, továbbá lovakat is idomí ttattam, és gö zhajtású fecskendö ket készíttettem, azzal a szándékkal, hogy fokozatosan ki pítem a hivatásos tüzoltószolgá latot. Igaz, a papok ellenezték a tüz- s életbiztosítá st, azon az alapon, hogy e felháborító vállalkozásaim meg akarják másí tani Isten akaratát; én kifejtettem nekik, hogy Isten akaratát egyáltalá n nem másítjuk meg, csupán enyhítjük annak súlyos kö vetkezményeit, ha van biztosítási kö tvényünk és szerencsénk; erre azt felelték, hogy gy meg szerencsejá tékot üzünk Isten akaratával, tehát mindenképpen bünt követünk el. Többé-kevésbé sikerült is megbén taniuk ezt a két ü zletágat, de a balesetbiztosítá son minden kárt behoztam. A lovagokról kö ztudomású, hogy korpaeszüek, söt n ha éppenséggel ví zeszüek, tehát kö nnyen bedölnek a ravasz babonagyá rosok hitvány é rveinek, de egyes dolgok gyakorlati el nyét még a lovagok is be tudjá k látni; s az utó bbi idöben már az volt a helyzet, hogy amikor a lovagi torn k után felsöpört k a porondot, csaknem minden gazdá tlanná vált sisakban ott talált k a biztosító tá rsaság nyugtáját.
Nos, ott álltunk a dombtetön, a sürü sötétben és né maságban, elörebá mulva a vörös fé ny felé, és azon t nödtünk, vajon mit jelenthet az a t voli moraj, amely szeszélyesen vá ltozó erövel hullá mzott felénk az é jszakából. Néha megdagadt, s mintha közelebb ker lt volna; de amikor már azt reméltük, hogy elárulja eredetét és jelleg t, ismét halkabb lett, elsüllyedt é s magával vitte a titkát. Megindultunk lefelé a domb lejtöjén, s a kanyargós úton egyszerre csak szinte kézzelfoghat an tömör sötéts gbe süppedtünk - jobbról és balról az erdö magas falai préselték össze ezt a feketeséget. Talán egy fél mé rföldet tettünk meg botorkálva, kö zben a moraj egyre hallhatóbbá vált, a közelgö vihar egyre jobban fenyegetett, néha egy-egy röpke szé lfuvat hatolt a fák közé, villámokat láttunk, és hallottuk a távoli mennydörgést. Én haladtam elöl. Egyszer csak nekimentem valaminek - valami súlyos, puha tárgynak, amely el is mozdult egy kissé az össze tközéstöl; abban a pillanatban lecsapott valahol a villám, s én kö zvetlenül az arcom elött megláttam egy felakasztott ember vonagló arcá t! Azaz hogy csak a villám fényében r mlett úgy, mintha vonaglott volna. Kísérteties látvá ny volt. Azután fülsiketít dörgéssel megrá zkódott a mennybolt, mintha felrobbant volna, és szakadni kezdett az esö. Mindegy, ezt az embert le kell vá gnunk, hátha még van benne élet. Most már gyors egym sutánban csaptak le a villámok, dél és éjfél vá ltakozott a tájon. Az egyik pillanatban vakító fény vilá gította meg az elö ttem lógó embert, a következö pillanatban ismét beleveszett a sürü sötétbe. Szóltam a kirá lynak, hogy le kell vágnunk a fáról. A király hatá rozottan tiltakozott.
- Ha felakasztotta magát, nyilván a f ldesúrra akarta á truházni a vagyoná t; hagyjuk tehát. Ha mások akasztottá k fel, bizonyára joguk volt hozzá… hadd lógjon.
- De... - Ne vitatkozz, hadd ott a fán. Különben is, ha legközelebb megint villámlik… most, nézz csak oda!
Két másik akasztott ember, ö tvenyardnyi távolsá gra!
- Nem olyan az idö, hogy halottakkal udvariaskodjunk, fö löslegesen. Ök már úgysem mondhatnának érte köszönetet. Jövel, semmi haszon sem származhatik abból, ha itt maradunk.
Ebben volt némi igazság, s így tov bb indultunk. A következö mérfö ldön még hat akasztott embert szá mláltunk meg a vill m fényében, de kü lönben is egyre kí sértetiesebbé vá lt a kirándulás. Az a moraj már nem is volt moraj, hanem bömbölés: emberi hangok bömbölése. Egyszer csak feltü nt egy alak, szembefutott velünk, többen üldözték. De csak egy pillanatra bukkantak fel, aztán beleolvadtak a söté tbe. Kisvártatva még egy hasonló jelenetnek lehettü nk a tanúi, aztán még egynek és még egynek. Végül az út hirtelen fordult egyet, s mi ott á lltunk a tüzvész elött - egy hatalmas udvarház l ngolt, s már semmi se maradt belöle, vagy csak nagyon kev s - és menekülö embereket láttunk mindenütt, s vad ü ldözöket a nyomukban.
Figyelmeztettem a királyt, hogy ez a hely nem látszik valami biztonsá gosnak, idegenek szá mára. Jobb lesz, ha fé lrehúzódunk a fé nyböl, amíg a kedé lyek le nem csitulnak. Visszamentünk hát egy kicsit, és elrejtöztünk az erdö sarkában. Innen jól láttuk a menekülö fé rfiakat és nöket s az üldözö csö cseléket. Csaknem hajnalig tartott ez az iszonyatos munka. Aztán a tüz kialudt, a vihar elá llt, a kiáltozás é s a lábdobogás is megszünt, s a söté tség és a némasá g ismét átvette birodalmát.
Kimerészkedtünk rejtekhelyünkröl, s óvatosan tová bbsiettünk; s noha fáradtak és á lmosak voltunk, lankadatlanul mentü nk elöre, amíg né hány mérfölddel magunk mögött nem hagytuk a veszélyes helyet. Azután bekopogtattunk egy szénégetö kunyhó jába, szállást ké rtünk, s a há zbeliek nem tagadtá k meg tölünk a vendégszeretetüket. Az asszony már talpon volt, s térü lt-fordult, de a fé rje még aludt az agyagpadlóra leterí tett szalmán. A háziasszony elég bizalmatlanul pislogott felénk, amíg meg nem magyar ztam, hogy idegenek vagyunk, eltévedtü nk, és egész é jszaka kóboroltunk az erdöben. Ettöl megoldódott a nyelve, s azt ké rdezte, hallottunk-e a szörnyüségekrö l, amelyek az abblasoure-i udvarhá z körül törté ntek. Igen, hallottunk, de most pihenni és aludni szeretnénk. A király egyszerre csak közbeszólt:
- Add el nekünk a h zadat, s ti menjetek innét, mert veszélyes mivelünk idözni, minthogy nemrégiben olyan embereknél já rtunk, akiket elvitt a Foltos Halál.
Jó szándékkal beszélt, csak fölö slegesen. Kevés dísz volt olyan általános e nemzet tagjai közö tt, mint a recés ostyaarc. Én már é szrevettem, hogy az asszony is, a férfi is ezt a díszt viseli. Így hát az asszony egyáltalán nem fé lt, söt, most lett csak igazán szívé lyes; a király ajá nlata szemmel lá thatóan óriási hatást tett rá, hiszen nem lehetett mindennapi esemény az életében, hogy egy olyan szerény k lsejü ember, mint a király, egyetlen jszakai szállás kedvéért meg akarja vásárolni a házát. Ez rendkívüli tiszteletet fakasztott belöle, s a háziasszony mindent megtett, hogy a kalyiba korlá tozott lehetösé geihez képest ké nyelembe helyezzen bennünket.
Már jóval elmúlt dél, amikor felé bredtünk, de olyan hesen, hogy a kirá ly még a zsellé rkosztot is egészen ízletesnek találta, annál inkább, mivel nagyon kevés volt belöle. S változatosnak sem igen lehetett mondani: csak hagyma és só szerepelt az étlapon, no meg a nemzeti feketekenyé r, amelyet abrakból sütöttek. Az asszony elmesé lte, mi történt el zö este. Tíz-tizenegy óra t jban, amikor már mindenki lefeküdt, az udvarház hirtelen lángba borult. A környezö lakossá g tömegesen özönl tt a helyszínre, hogy segítsen, s ki is mentette a csalá dot, egyetlen embernek, a lordnak a kivételével. Ö nem került elö. Ez a szörnyü veszteség mindenkit kétségbe ejtett, é s két bátor szabad birtokos az életét áldozta fel, mikö zben tüvé tette az égö házat eme é rtékes személyisé gért. De nem sokkal utóbb mégis megtalálták - illetve csak azt, ami maradt belöle -, vagyis a hulláját. Egy bozótban fekü dt, háromszáz
yardnyira a háztól, megkötözve, felpeckelt szájjal, tucatnyi késdöfé ssel.
Ki tette ezt? A gyan egy szomszédos parasztcsaládra esett, amellyel a lord nemrégiben kü lönösen irgalmatlanul bánt el; s a gyanú azutá n könnyüszerrel terjedt tovább a rokonokra és a jó barátokra. Elég volt a puszta gyanú: a földesúr libériás tiszttart i azonnal keresztes hadjáratot hirdettek a gyanúsí tottak ellen, s a lakosság készsé gesen csatlakozott hozzájuk. Háziasszonyunk fé rje is együttmükö dött az üldözö csöcselékkel, s csak hajnaltájban t rt haza. Most megint elment hazulról, hogy megtudja, mi lett a végeredmény. Felesége még nem fejezte be a törté netét, amikor hazaé rkezett. Eléggé felháborí tó híreket hozott. Tizennyolc embert felakasztottak vagy lemészároltak, s k t szabad birtokos é s tizenhárom fogoly elpusztult a tü zben.
- És hány fogoly volt összesen az udvarház pincéjé ben? - Tizenhárom.
- Hát valamennyien odavesztek? - Valamennyien.
- De hiszen az emberek idejében é rkeztek oda, hogy megmentsék a lord családját; miért nem tudtak megmenteni egyetlen foglyot sem?
A házigazda meghö kkenve nézett rám, s így szólt:
- Kinyitni a pincebö rtönt, ilyen körü lmények között? Hisz akkor biztosan megszöktek volna egynéhányan.
- Azt akarod mondani, hogy senki sem nyitotta ki a börtö nt? - A közelébe se ment senki, nemhogy kinyissa vagy bezárja. Elég erös volt a lakat; éppen csak ö rséget kellett áll tani, hogy ha valaki mégis kitö rne, hát elfoghassá k. De nem fogtak el senkit.
- Mindazonáltal há rman megszöktek - mondta a király -, s jól teszitek, ha azonnal hírül adjá tok ezt, és rájuk szabadítjátok az igazságszolgáltatá st, mert ez a három ember gyilkolta meg a lordot, s ök gyú jtották fel a há zat.
Szinte vártam már, hogy mikor kezdi el ezt a nótát. A házigazda és a felesége nagy é rdeklödéssel fogadta a király kö zlését, s az elsö pillanatban úgy tetszett, mintha tü relmetlenül várná k, hogy mikor adhatj k tovább; aztán hirtelen valami más érzés ült ki az arcukra, és kérdez sködni kezdtek. Magam válaszoltam a kérdéseikre, és k zelröl figyeltem a válaszok hatását. Csakhamar elé gedetten tapasztalhattam, hogy miután fény derült a három fogoly kilétére, a légkör valamelyest megváltozott; há zigazdáink most má r csak színlelték a buzgalmat, amellyel a hír tová bbítására vá llalkoztak. A király nem vette szre a változást, s én örültem ennek. Az éjszakai esemé nyek egyéb ré szleteire tereltem a szót, és megfigyeltem, hogy a házbelieknek nagy k esik le a szívér l.
Az egész dologban az volt a legszomorú bb jelenség, hogy ez az elnyomott tö meg milyen készsé gesen s milyen kegyetlenül fordult a tulajdon osztálya ellen, a közös elnyomó érdekében. Házigazdánk és a felesége mintha ú gy érezte volna, hogy ha összeütkö zésre kerül a sor egy maguk osztá lyabeli ember s a lord között, a szegény ördög egé sz osztályának természetes erkö lcsi kötelessége, hogy a gazda mellé lljon, öérte harcoljon, és eszé be se jusson firtatni, hogy kinek van igaza. Házigazdánk részt vett osztályos tá rsaink a felakasztá sában, és buzgón végezte a munkájá t, noha jól tudta, hogy olyan gyanúró l van szó, amelyet semmi néven nevezendö bizonyít k nem támaszt alá - mégis úgy viselkedett, a feles gével együtt, mintha semmi szörny séget nem látna az egészben.
Csüggesztö jelensé g volt ez - kivált az olyan embernek, aki egy köztársasá g álmát szövö gette magában. Eszembe jutott errö l, hogy tizenhárom vszázaddal késö bb az én hazám dé li államaiban élö "szegény fehé rek", akiket a rabszolgatartó urak mindig megvetettek é s gyakran meg is alá ztak, s akik éppen a rabszolgaság lét nek köszönhették alantas helyzetüket, mégis gyáván és mindig készségesen odaálltak a rabszolgatartó urak mellé a rabszolgasá g fenntartására é s állandósításá ra irányuló politikai megmozdulá sokban, söt végül puskát fogtak és a vérüket ontották, hogy megmentsék a pusztulástól azt az intézményt, amely lealacsonyí totta öket. S a történelemnek ebben a szánalmas színjátékában csupán egyetlen engesztelö mozzanat rejlett, nevezetesen az, hogy a " szegény fehé rek" titokban gyülölték a rabszolgatartókat, s öszintén szé gyellték magukat. Ez a szégyenérzet nem jutott a felszí nre, de megvolt, és kedvezö körülmé nyek között megnyilvánulhatott volna, s már ez is valami, söt, éppen elegendö, mert azt bizonyítja, hogy az ember alapjában vé ve mégiscsak ember, még ha kívülröl nem is látszik rajta.
Nos, kiderült, hogy ez a szénégetö az ikertestvére lehetne a távoli jö vendö "szegé ny fehéreinek". A király tü relmetlenkedni kezdett és azt mondta:
- Ha naphosszat csak fecsegsz itt nekünk, az igazságszolgá ltatás sohasem jut el a céljához. Azt hiszed, azok a b nözök ott maradnak apjuk házá ban? Szökésben vannak s nem vá rakoznak. Gondoskodj róla, hogy egy lovascsapat azonnal utánuk induljon.
Az asszony elsápadt egy kissé, de nagyon is é szrevehetöen, s az ember zavartan, té továzva nézett rá nk. Erre így szóltam
- Gyere, barátom, veled megyek egy darabon, és elmagyarázom, hogy mit gondolok, merre menekülhettek. Ha csupán a sóadó val vagy más hasonl képtelenségekkel szálltak volna szembe, igyekezném megakadályozni az elfogatásukat; de ha valaki meggyilkol egy förangú szemé lyt, s még fel is gyújtja a házát, az más lapra tartozik.
Ez az utóbbi megjegyzés a kirá lynak szólt, hogy megnyugodjék. Útközben a széné getö összeszedte magát, és hatá rozottan kezdett lé pkedni, de az ü gybuzgalom minden jele nélkül. Egy idö múlva így szóltam hozzá
- Milyen rokonaid voltak ezek a szö kevények… unokafivéreid?
Házigazdánk elfehé redett - persze csak az arcát borító szénréteg alatt -, s minden ízében remegve megállt.
- Uram teremtöm, honnan tudod?
- Nem tudtam, csak v letlenül ráhibá ztam.
- Szegény fiúk, el vannak veszve. Pedig milyen derék fiúk voltak.
- Te csakugyan fel akartad jelenteni ö ket?
Nem egészen tudta, hogy mit szóljon erre, de aztán té továzva így felelt:
- F-fel.
- Hát akkor utolsó egy gazember vagy, hallod?!
Olyan boldoggá tettem ezzel, mintha angyalnak neveztem volna.
- Hadd halljam még egyszer a kedves szavaidat, testvér! Hiszen azt akartad mondani, ugye, hogy nem árulnál el, ha megszegném a kö telességemet?
- A kötelessé gedet? Ebben a dologban nincs más kötelesség,
mint az, hogy maradjunk csendben, s hagyjuk futni a fiúkat. Helyesen cselekedtek.
Látszott rajta, hogy el van ragadtatva; el van ragadtatva, és ugyanakkor aggódik is. Körülnézett az ú ton, hogy nem jön-e valaki, majd óvatos hangon így szólt
- Milyen országból jössz, testvér, hogy ilyen veszé lyes szavakat mondasz, és nem lá tszik rajtad fé lelem?
- Nem hiszem, hogy veszélyesek volná nak a szavaim, ha osztályos tá rsaimhoz intézem ö ket. Elmondanád-e bá rkinek is, amit tö lem hallottál?
- Én? Inkább vad lovak tépjenek kett .
- Nahát akkor hadd mondom el a magamét. Nem félek attól, hogy beárulsz. Kimondom, hogy ördö gi gonoszság volt, amit tegnap éjszaka azokkal a szerencsé tlen ártatlanokkal müveltek. Az öreg lord megé rdemelte, amit kapott. Ha rajtam állna, minden társát ugyanerre a sorsra juttatnám.
A félelem és a csü ggedtség eltünt a szénégetö arcáró l, s hála és bá tor lelkesedés lé pett a helyébe
- Nem bánom, hogy k m vagy-e vagy sem, s a szavad akár csapda is lehet, amely a vesztemet ké szíti, mégis pezsd tö hatással van r m, s azért az é lvezetért, hogy ism t hallhassam ezt s más effélét, boldogan mennék a vesztöhelyre, mint aki legalább egyszer jóllakott egy éhezésben eltelt hosszú élet után. Most pedig én is elmondom a magamét, s ha akarod, mehetsz és jelentheted. Segítettem felakasztani a tá rsaimat, mert a magam életét dönt ttem volna veszé lybe, ha nem mutatok buzgalmat a gazda ü gyében; s a tö bbiek is ezért segí tettek és semmi má sért. Ma mindannyian ö rvendeznek, hogy a lord meghalt, de szomorú képet vá gnak, és álszent k nnyeket ontanak, mert csakis így lehet biztonságban az életük. Kimondtam, ami a szí vemen volt, kimondtam! Soha még egyetlen szó sem hagyott jó ízt a szájamban ezeken kí vül, s ez az íz elegendö jutalom mindenért. Vezess, ha akarsz, akár a vérpadra; szívesen követlek.
Mit mondtam? Az ember mégiscsak ember, alapjában vé ve. Hosszú évszázadok megaláztatása és elnyomása sem tudja egészen kiforgatni emberi mivoltából. Így van, ahogy mondom, és az té ved, aki azt hiszi, hogy tévedek. A legeslegelnyomottabb népekben is bösé gesen találunk kö ztársaságépítö anyagot - még az oroszokban is, igen, böségesen van benn k férfiasság és emberség - s még a németekben is van-, csak ki kell ké nyszeríteni félé nk és gyanakvó rejtekéböl, hogy d ntsön meg és taposson a sárba minden trónust, amelyet valaha is felállítottak, s minden nemességet, amely a trónust tá mogatta. Megélünk mi még egy-két dolgot, csak higgyük és reméljük erösen. Elöször is, a mé rsékelt királysá got, amíg Arthur napjai le nem telnek, azután a trón lerombolását, a nemesség eltörlés t, minden tagjának hasznos munkába á llítását, az á ltalános választó jog bevezetését, miáltal a nemzet fiai és leányai egyszer s mindenkorra kezükbe veszik az egész kormányzatot. Igen, egyelöre még nem volt rá okom, hogy lemondjak az á lmaimról.  

Harmincegyedik fejezet
MARCO  

Ezek után eléggé ráérösen sétá ltunk tovább és beszélgettünk. El kellett töltenü nk körülbelül annyi idöt, mint amennyibe az tellett volna, ha bemegyünk az Abblasoure nevü kis faluba, hogy rá vezessük az igazsá gszolgáltatást a gyilkosok nyomára, s azután hazatérü nk. Figyelmemet a beszé lgetésen kívül mé g egy sokszor lá tott jelenség is lekötötte, amely m gsem vált soha é rdektelenné a szá momra, és mindig az újdonság erejével hatott rám, amióta Arthur királyságá ban éltem: az tudniillik, hogy a j rókelök, akik vé letlenül talá lkoznak az úton, miképpen viselkednek egymá ssal szemben, a kasztok gyönyörü s pontos tagozódá sa szerint. A borotvált fejü szerzetest, aki a csuklyáját há tratolva és izzadsá gban úszó kövér arcát törülgetve csoszogott felénk, a szénégetö mély tisztelettel köszö ntötte; a nemesúr elött alázatosan meggörnyedt; a kisparaszttal és a szabad iparossal szí vélyesen elpletyká zgatott egy kicsit; ha pedig tiszteletteljesen meghajló rabszolgá val találkoztunk, ö szénégetösége mé g csak látni sem akarta, s mindjárt felhúzta az orrát. Eh, vannak pillanatok, amikor az ember a legszí vesebben felakasztatná az eg sz emberi fajtát, s véget vetne a komédiának.
Azután a következö ket láttuk. Néhány fé lmeztelen kisfiú é s kislány halálra rémülten és visí tva rohant ki felé nk az erdöböl. A legnagyobbik sem lehetett tizenkét- tizennégy évesnél idösebb. Segítségért köny rögtek, de annyira magukon kívül voltak, hogy egy szavukat sem értett k. Mindazonáltal utá nuk mentünk az erdö be, s csakhamar kiderült, hogy mi a baj: a gyerekek há ncskötéllel felakasztották egy társukat, s a szerencsétlen most ott himbálódzott é s rúgkapált és kis híján megfulladt már. Levágtuk a fáról, és magához térí tettük. Íme, megint, az emberi természet: a fogékony kicsinyek, akik szüleiket utá nozzák; csöcselé ket játszottak, és olyan sikert értek el, amely minden vá rakozásukat felülm lta.
Nekem egy csöppet sem volt unalmas ez a kirándulás. Sikerült nagyon jó l eltöltenem az idö t. Sok emberrel ismerkedtem meg, s mint idegen, annyi k rdést tehettem fel, amennyit csak akartam. Államférfiú lévé n, persze nagy é rdeklödéssel tudakozódtam a munkabérek felöl. A délután folyamá n elég sok adatot gyüjtöttem össze erröl a tárgyról. A tapasztalatlan ember, aki nem sokat gondolkozik, hajlamos arra, hogy egy nemzet jólété t vagy a jólét hiá nyát csakis a kifizetett bérek nagysága alapján í télje meg; ha a bé rek magasak, a nemzet jólétben é l; ha alacsonyak, akkor nem. Ez azonban tévedés. Nem az a fontos, hogy mekkora ö sszeget kap kézhez az ember; az a fontos, hogy mit tud vásárolni rajta; ebböl derül ki, vajon az a bér igaz n magas volt-e, vagy csak névleg. Emlékeztem rá, hogyan is volt ez a mi nagy polgárhá borúnk idején, a tizenkilencedik szá zadban. Északon egy ács napi három dollárt keresett, aranydollá rt; délen ötvenet - de ezt a Konföderá ció salátapénzé ben fizették ki neki, amelyböl egy mázsa éppen egy dollárt ért. Északon egy munkaruha három dollárba került, vagyis egynapi bé rbe; délen száz dollárba, vagyis ké t napig kellett dolgozni érte. Ugyanez az arány vonatkozott a többi árura is. Következésképpen szakon a bérek ké tszer olyan magasak voltak, mint délen, mert kétszer akkora volt a vásárlóé rtékük.
Mondom, sok emberrel megismerkedtem a falucskában, s nagy örömmel tapasztaltam, hogy ú j pénzeink már forgalomban vannak - rengeteg millreis, mily cent, nagyon sok ötcentes nikkel és néhány ezüstp nz is megfordult a kézmüvesek s á ltalában a közrend ek kezén; söt, egy-két aranypénz is felbukkant, de persze csak a bankban - akarom mondani, az ötvösm helyben, Be is mentem oda, mikö zben házigazdám, Marco fia Marco, egy negyed font sóra alkudozott valami boltossal, s kértem, hogy váltsák fel egy húszdolláros aranyamat. Fel is váltották - de elöbb megharapdá lták, megpengették a pulton, sósavba m rtották, megké rdezték, hogy honné t szereztem, és ki vagyok, és honnét jövök, - és hová megyek, és körü lbelül mikorra akarok odaérni s talán még egypár száz hasonló dolgot; s amikor vé gül zátonyra futottak, kinyitottam a szá mat, és önként elláttam öket bös ges ínformáció kkal; közöltem vel k, hogy van egy kutyám, és Filkó nak hívják, és az elsö feleségem baptista volt, és a nagypapája prohibicionista volt, és ismertem egy embert, akinek két hüvelykujja volt mind a két kezén, s a felsö ajkának a belsö részén egy óriási szemö lcse volt, és a dicsöséges feltá madás reményében hunyta le a szemét, amikor meghalt, és gy tovább, és í gy tovább, és így tovább, amíg a vé gén még az az é hes falusi kérdé sgyáros is kielégü lt, söt, némi idegesség jelei is mutatkozni kezdtek rajta; de tisztelnie kellett bennem a pé nzügyi nagyságot, s ezért egyáltalá n nem gorombá skodott, viszont é szrevettem, hogy a m rgét azért bösé gesen levezette az egyik inas terhére, ami a legtermé szetesebb dolog a világon. Egyszóval, felvá ltották a hú szasomat, de azt hiszem, ez a pénzü gyi müvelet meglehetösen igé nybe vette a bankot, ami különben egy csöppet sem csodá latos, hiszen az tö rtént itt, ami a tizenkilencedik szá zadban is megtörté nt volna, ha valaki egyszerre csak beá llít egy falusi szatócsüzletbe, é s megkéri a boltost, hogy váltson fel neki egy kétezer dolláros bankjegyet. A boltos talán fel tudja váltani, de ugyanakkor nem fér a fejébe, hogy egy kisparaszt honnét szerezhetett ilyen rengeteg pénzt; nyilván az én ötv smesterem is ugyanezen tünödö tt; aztán kikísé rt az ajtóig, s a k szöbröl még soká ig bámult utánam, leplezetlen csodá lattal és tisztelettel.
Új pénzeink nemcsak hogy beleker ltek az általános forgalomba, hanem az elnevezésük is kö zkeletüvé vált; vagyis az emberek elejtették a ré gebbi pénzegységek neveit, s a különb zö tárgyak árát dollárban, centben, millben vagy millreisben adták meg. Ez nagyon ö rvendetes jelenség volt. Azt mutatta, hogy vitathatatlanul fejl dünk, haladunk.
Megismerkedtem több iparosmesterrel, de a kovács volt közü lük a legé rdekesebb figura. Dowley-nak hívták, vérmes természetü, szapora nyelvü ember volt, két napszámossal és há rom inassal dolgozott, s remekü l ment a boltja. Játszi könnyedsé ggel gyarapította a vagyonát, és kö ztiszteletben á llott. Marco nagyon büszke volt arra, hogy egy ilyen embert a bará tjának nevezhet. Azzal az ürüggyel vitt oda, hogy meg akarja mutatni a hatalmas vállalatot, amely annyi sok szenet vásárol ná la, de valójában csak kérkedni akart, hogy ö milyen szí vélyes és csaknem bizalmas viszonyban van ezzel a nagy emberrel. Dowley meg én azonnal összebará tkoztunk; ugyanilyen válogatott emberek, ilyen pompás fickó k szolgáltak alattam a Colt fegyvergyárban. Szerettem volna jobban belelátni, s ezért meghívtam vasárnapra, hogy jö jjön ki Marcóé khoz, és ebédeljen velünk. Marcónak elállt a lélegzete ijedté ben, s amikor a nagy r elfogadta a meghí vást, olyan földö ntúli boldogság vett rajta eröt, hogy szinte elfelejtett csodá lkozni a példátlan leereszkedésen.
Marco nem fért a bö rébe örömében - de csak egy pillanatig; aztán elkomolyodott, aztá n elszomorodott; s amikor közöltem Dowley-val, hogy Dickont, a kömü vesmestert, és Smugot, a kerékgyá rtó mestert is meg akarom hívni, Marco teljesen letört, s az arcán krétaporr vált a szénpor. De én tudtam, hogy mi izgatja: a költs gek. A tönkremenetelét látta ebben a meghí vásban; a teljes pé nzügyi csöd szélé n érezte magát. Ezért a többi iparos felé menet í gy szóltam hozzá:
- Meg kell engedned, hogy mindannyiukat vendégül hívjam, s azt is meg kell engedned, hogy én viseljem a költsé geket. Marcónak felderült az arca, s nagy hé vvel azt mondta:
- De nem az ö sszeset, nem az ö sszeset. Ilyen nagy terhet igazán nem vá llalhatsz egyedül.
Megállítottam és szembefordultam vele:
- Nohát, az lesz a legjobb, ha itt helyben tisztázzuk ezt a kérdést, ö regem. Én csak falusi tiszttartó vagyok, az igaz, de azért nem vagyok szegény. Az idén nagyon szé p sikereket értem el - meg volnál lepve, ha tudnád, hogy mennyit gyarapodtam. Egyáltalán nem hazudok, ha azt mondom, hogy még egy tucat ilyen ebé det is megrendezhetn k, és ennyit se kellene törödnöm a kiadásokkal! - é s pattintottam egyet az ujjaimmal. Láttam, hogy a becs letem ugrásszerü en növekszik Marco szemében, s amikor kiejtettem az utolsó szavakat, már az elökelöség és a nagystílüség tornyaként magasodtam elötte. - Egyszóval, nem szabad ellenkezned velem. Egyetlen centtel sem járulhatsz hozzá ehhez az orgiához, kár is tovább vitatkozni.
- Nagylelkü vagy é s jóságos, de…
- Dehogy vagyok. Te voltál nagylelkü , amikor szállást adtál nekem és Jonesnak; Jones é ppen ma tett róla említést, mielött visszajöttél volna a faluból; neked ugyan nemigen mondana ilyesmit… Jones tudniillik nem nagy csevegö, és t rsaságban meglehet sen félszeg… de azért jószívü é s hálás ember, s meg tudja becsülni, ha jól bánnak vele; egyszóval, te meg a feleséged nagyon vendégszeretöek voltatok…
- Ó, testvér, semmiség az egész ilyen vendéglátá s!
- Dehogyis semmiség; ha az ember jó szí vvel odaadja a legjobbat, amije van, az már valami, és egy csöppet sem marad alatta a hercegek vendé gszeretetének, mert ennél többre a hercegek sem ké pesek. Úgyhogy most szé pen sorra járjuk a boltokat, mindent bevásárolunk, és arra kérlek, hogy ne törödj a költs gekkel. Nálam pazarlóbb ember kevés szü letett a világon. Van olyan hét, hogy elköltök… de hagyjuk ezt… ú gysem hinnéd el.
Így hát tovább sé táltunk, be-benézt nk az üzletekbe, é rdeklödtünk az á rak felöl, pletyká zgattunk a boltosokkal a tegnapi zendülésrö l, amelyet néhol egyébként is az eszünkbe juttatott egy-egy szívet tép jelenség: kö nnyezö, hajlé ktalan és mindenki ltal elkerült csal dtagok, akiknek elvették az otthoná t, s lemészároltá k vagy felakasztottá k a rokonait. Marcónak és felesé gének az öltözete durva kendervászonb l, illetve fé lgyapjúszövetböl készült, s a megsz lalásig hasonlí tott a felparcellá zott birtokok térké peihez, mivel csaknem kizárólag apró foltokból á llt, amelyeket parcellánként varrtak fel az elmú lt öt vagy hat esztendö folyamán, míg az eredeti anyagból alig maradt egy tenyé rnyi. Mármost, az elegá ns vendégekre gondolva, szerettem volna új ruhákkal ellátni házigazdá inkat, s nem tudtam, hogyan pendíthetné m meg eléggé tapintatosan ezt a t mát; végül eszembe jutott, hogy ha már olyan nagylelküen a kirá ly szájába adtam egy-két hálás szó t, a leghelyesebb lenne ezeket némi k zzelfoghatóbb bizonyítékkal is alátámasztani; s azt mondtam:
- Ja igen, Marco, mé g valamit meg kell engedned… Jonesra való tekintettel… hiszen nyilván nem akarod megsérteni. Ö tudniillik minden ron kifejezésre akarta juttatni a há láját, de amilyen félszeg ember, nem tudta, hogyan fogjon hozzá, és így engem kért meg, hogy vásároljak egy-két apróságot neked meg Phyllis asszonyságnak, persze az ö számlá jára, de nektek sohasem szabad megtudnotok, hogy ö fizette… tudod, hogy a finom lelkü emberek milyen érzé kenyek az ilyesmire és én vállaltam, hogy megteszem, teh t egy szót sem szabad szólnunk ró la. Mármost Jones arra gondolt, hogy egy- egy rend új ruha mind a kettötöknek
- Ó, hiszen ez té kozlás! Nem lehet, testvér, szó sem lehet róla. Gondold csak meg, milyen óriási ö sszeg…
- Pokolba azzal az ó riási összeggel! Fogd már be a szá dat egy másodpercre; próbáld ki, hogy milyen érzés. Suttyomban sem lehet egy árva kis szó cskát kinyögni tö led, annyit fecsegsz. Gyógyulj ki ebböl, Marco; ez modortalanság, tudod, és egyre rosszabb lesz, ha nem szoksz le róla. Nna, most bemegyünk ide, megkérdezzük a boltostól, hogy mennyiért adja a sz vetet… és ami a legfontosabb: Jones elött nem szabad tudnod róla, hogy neki valami köze van a dologhoz. Nem is képzeled, hogy milyen furcsa m don érzékeny és büszke ember. Igaz, csak gazdá lkodó… habár elé ggé jómódú… é s én vagyok a tiszttartója; no de a fantáziája, az valami hihetetlen! N ha, amikor megfeledkezik magár l, és elkezd nagyk püsködni, azt hinnéd, hogy isten tudja miféle nagysá g; akár száz évig is hallgathatod, és egyáltalán nem tartanád parasztnak kivált, ha mezö gazdaságról beszé l. Ö persze egészen ö rdöngös parasztnak tartja magát; azt hiszi, hogy ö a vil g csodája; de kö ztünk legyen mondva, annyit sem konyít a paraszti gazdá lkodáshoz, mint egy királyság vezetés hez. Mindegy; akármiröl beszél is, te csak tátsd a szádat és bámulj rá, mintha soha életedben nem hallottál volna mé g ilyen borzasztó nagy bölcsességet, és attól félnél, hogy isten örizz meghalsz, mielött m g jóllaknál vele. Ez olyan lesz Jonesnak, mintha há jjal kenegetnék.
Marcót sikerült remekül elszó rakoztatnom a bogaras Jonesröl adott jellemzé semmel; azonkívül elö is készí tettem az esetleges balesetekre; tapasztalatom ugyanis arra tanít, hogy ha az ember egy királlyal utazik, aki valami másnak adja ki magát, és ezt lépten-nyomon elfelejti, akkor semmilyen óvinté zkedés nem fölö sleges.
Beléptünk a boltba, amely az összes eddigieknél bösé gesebb választé kkal rendelkezett, s kis mennyiségben mindent kapni lehetett benne, üll t csakúgy, mint rö vidárut, szárí tott halat vagy hamis ékszert. Elhatároztam, hogy minden szüksé gletemet itt fogom kielégíteni, és nem járkálok tová bb az árakat né zegetve. E célból leráztam magamról Marcót; elküldtem a kömü veshez meg a keré kgyártóhoz, hogy h vja meg öket, s í gy már gátlá stalanul mükö dhettem. Én ugyanis semmit sem szeretek kisszer en lebonyolítani; vagy színpadiasan megy a dolog, vagy nem is érdekel. Közömbös arccal felmutattam egy csom pénzt, hogy kiví vjam a boltos tiszteletét, azutá n összeírtam a kí vánt árucikkek jegyzékét, és á tnyújtottam neki, hogy lássam, tud-e olvasni. Tudott, és rendkív l büszkén fitogtatta a tudásá t. Közölte, hogy egy paptól kapta a nevelését, és é ppúgy tud írni, mint olvasni. Végigfutott a listá n, és elégedetten llapította meg, hogy jó zsíros lesz a számla. Nem is túlzott, ahhoz képest, hogy milyen jelenté ktelen kis ügyröl volt szó. A nagyszabású lakoma kellékein kí vül még egypár mellékes holmit is rendeltem. Meghagytam, hogy az rut szombat estére szállítsák el Marco fia Marco kunyhójába, s ugyanoda várom a sz mlát is, vasárnap délben. A boltos kijelentette, hogy nem kell nyugtalankodnom, mert cége messze fö ldön híres a szolid és pontos kiszolgálásról. A megrendelt á rucikkeken kívül m g ingyen felajá nlott két pé nzespisztolyt, a Marco házaspár szá mára - mostanában ez a legnagyobb divat. A kereskedö el volt ragadtatva ettöl az elmés találmánytó l. Beleegyezöen bó lintottam
- És legyen szíves, töltse meg mind a kettöt a közepéig, s ezt is írja hozz a számlához.
Hogyne, kérem, boldogan. Megtöltötte a két pénzespisztolyt, s n magamhoz vettem ö ket. Nem magyarázhattam meg neki, hogy a gombnyomásra mükö dö, csö alakú erszény ötlete tö lem származik; én rendeltem el, hogy a királyság minden egyes boltosánál kellö mennyiség á lljon belölük rendelkezésre, hivatalos áron - ami nevetségesen alacsony volt s a boltost illette meg, nem pedig a kormá nyt. Mi ingyen szállí tottuk a pé nzespisztolyokat.
Alkonyatkor értünk haza, de a kirá lynak alig hiá nyoztunk. Távozásunk után megint belemerült kedves álmába, hogy tudniillik a királyság minden erejével roppant tá madást indít Gallia ellen, s a dé lután észrevétlen l eltelt, mielött felsége ismét mag hoz tért volna.  

Harminckettedik fejezet
DOWLEY MEGALÁZTATÁ SA  

Amikor szombaton estefelé megé rkezett az áru, mindent el kellett k vetnem, hogy visszatartsam Marcó kat az ájulástól. Szentül meg voltak róla gyözödve, hogy Jones meg én teljesen tönkrement nk, és szemrehány sokat tettek maguknak, amiért hozzájárultak a cs dbe juttatásunkhoz. Nem mondom, a lakoma kellékei is elég csinos summára rú gtak, s azonkívül még vásároltam egy csomó külön holmit, a család jö vendö jóléte é rdekében: így pé ldául elég tekinté lyes mennyiségü bú zát, ami éppoly ritka csemege volt e társadalmi osztály tagjainak, mint egy tölcsér fagylalt egy remetének; tová bbá egy jókora ebé dlöasztalt, fenyöf ból; továbbá ké t egész font sót, ami szintén nagy ritkaság volt az ilyen emberek szemé ben; továbbá edé nyeket, zsámolyokat, az említett ruhá kat, egy kis hordó sört, és a többi, és a többi. Marcóéknak egyelö re titoktartást kellett fogadniuk a házukba csöppent pompával kapcsolatban, hogy meglephessem a vendé geket, és fel is vá ghassak egy kicsit. Ami az új ruhákat illeti, az együgyü házaspár pontosan gy viselkedett, mint a gyerekek; egé sz éjszaka ki-kiugr ltak az ágyból, hogy mikor hajnalodik már, s mikor vehetik fel az új köntösöket, aztán nem bírták tovább, és legalá bb egy órával virradat elött kics pték magukat. Örömük, jobban mondva, eksztázisuk olyan magasra há gott s olyan ö szinte és megható volt, hogy a puszta látása is bösé gesen kárpótolt á lmom gyakori megszak tásaiért. Ezzel szemben a kirá ly éppen úgy aludt, mint máskor - mint a bunda. Marcóék nem mondhattak neki kö szönetet a ruháké rt, ez meg volt tiltva; de azért minden elképzelhetö módon igyekeztek kifejezésre juttatni a hálá jukat. Ami egyébként teljesen hasztalan volt: a király nem vett észre semmi vá ltozást.
Veröfényes, ritka szép öszi napra virradtunk - olyan volt, mint egy jú niusi nap, s csak é ppen annyival hü sebb, hogy a szabadban is felsé gesen érezze magát az ember. Déltájban megjö ttek a vendégek; egy nagy fa alatt telepedtünk le, és csakhamar olyan jó ban lettünk, mint a legrégibb ismerösö k. Még a király tartó zkodása is felengedett egy kiss , habár neki eleinte nehezére esett, hogy megszokja a Jones nevet. Kértem, hogy igyekezzék nem megfeledkezni paraszti mivoltáró l; de óvatosságbó l arra is megkértem, hogy lehetöleg maradjon meg ennek a puszta ténynek a leszögezésénél, s ne bocsátkozzék fölösleges ré szletekbe. A király ugyanis é ppen az az ember volt, aki a legegyszerübb tréf t is holtbiztosan elrontja, ha nem figyelmeztetik - olyan szapora volt a nyelve, olyan nyughatatlan az elmé je, s olyan ködö sek az ismeretei.
Dowley remek hangulatban volt: sikerült hamarosan elindítanom a kereplöjét, majd ü gyesen rávezettem a saját élettörté netére, amelyben természetszerüleg maga játszotta a föszerepet, s azutá n már nyugodtan ü lhettem és hallgathattam a duruzsolását. Dowley tudniillik self made man volt, s az ilyenek aztán jól tudnak beszé lni. Több elismerés illeti meg öket minden más emberfajtánál, nem tagadom; de erre legelsö sorban is ö k maguk jönnek rá. Dowley elmesélte, hogy vagyontalan és rokontalan á rvagyerek volt, senki sem támogatta; úgy élt, mint a legrosszabb gazda rabszolgái; tizenhat-tizennyolc rát dolgozott naponta, és éppen csak annyit keresett, hogy félig megtö mhesse a gyomrát fekete kenyérrel; h séges viselkedése végül is felkeltette egy deré k patkolókovács figyelmét, és Dowley csaknem belehalt a meglepeté sbe, amikor ez a kedves ember a lehet legváratlanabbul felajánlotta neki, hogy kilenc évre magához veszi inasnak, ellátja koszttal-kvárté llyal, ruházattal, s kitanítja a mesterségre - a "titokra", ahogyan Dowley nevezte. Ez volt az elsö nagy emelkedés, az elsö fönyeremény; s Dowley még most sem tudott másként beszélni róla, mint valamiféle csodálattal és ujjongással, hogy egy közönséges halandónak is osztá lyrészéül juthat ez az óriási szerencse. Inaskodása alatt nem kapott új ruhá t, de a felszabadulá sa napján a mester vadonatúj kendervá szon ruhába öltö ztette, s ö akkor kimondhatatlanul gazdagnak és szé pnek érezte magát.
- Emlékszem arra a napra! - fakadt ki lelkesen a kerékgyá rtó. - És jómagam is! - kiáltotta a kömü ves. - Nem akartam elhinni, hogy tiéd a ruha; hitemre, nem akartam elhinni.
- S a többiek sem akarták! - süvölt tte Dowley, csillog szemmel. - Csaknem vége lett a jó híremnek, mert a szomszédok m r arra gyanakodtak, hogy loptam valahonn t. Nagy nap volt, nagy nap; az ilyen napokat nem felejti el az ember.
Bizony, és a gazdá ja nagyszerü ember volt, és gazdag volt, és minden é vben kétszer nagy lakomát csapott, hú ssal meg fehér keny rrel, igazi bú zakenyérrel; mit is beszéljünk, úgy é lt, mint egy
lord. S azután egy idö m lva Dowley átvette a mühelyt, és feleségül vette a gazda lányát.
- Na és aztán ide hallgassatok, hogy é lek most - mondta Dowley nyomatékosan. - Kétszer egy hó napban friss hús kerül az asztalomra. - Egy kis szünetet tartott, hogy mindannyian felfoghassuk e szavak mélységes jelentöségét, majd hozzátette: - s havonta nyolcszor sózott hús.
- Szentigaz - mondta a kerékgyártó, lé legzet-visszafojtva.
- Magam is megerösí thetem - mondta a kö müves, éppoly tisztelettudóan.
- Az év minden vasá rnapján fehér keny r van az asztalomon - folytatta ünnepé lyesen a ková csmester.
- A lelkiismeretetekre hivatkozom, bará taim, hogy igazat sz ltam-e most is?
- A fejem rá, hogy igazat! - kiáltotta a kömüves.
- Tanúskodhatom, ha kell… és tanú skodom is - mondta a kerékgyártó.
- Ami pedig a bú tort illeti, mondjá tok el ti magatok, hogy milyen berendez s van nálam. - Nagyúri módon intett a kezével, hogy beszéljenek csak öszintén és gátlástalanul, majd hozzátette: - Szóljatok hát, amiként a lelketek sugallja; szóljatok úgy, mintha én itt sem volnék.
- Öt zsámolyod van remekelt velük az asztalos… pedig a családod csak há rom tagot számlál - mondta a kerékgyá rtó, mély tisztelettel.
- És hat fakupád, hat tányérod fábó l és kettö ónból, evésre meg ivásra - egészítette ki a kömüves nyomaté kosan. - S úgy beszélek, hogy tudom, ki lesz ama Legfelsöbb Bír nk, mert nem maradhatunk idelent mindörökké, hanem az ítélet napján felelnünk kell majd a földi mondásaink rt, akár hamisak voltak, akár igazak.
- Nohát, most már tudod, miféle ember vagyok én, Jones testvér - mondta a kovács, derüs és baráti leereszkedé ssel -, s bizonyára azt hiszed, hogy moh n megkövetelem a nekem kijáró tiszteletadást, és nemigen tárulkozom fel idegenek elött, amíg a rangjuk és az állásuk felöl meg nem bizonyosodtam, no de emiatt ne nyugtalankodj; olyan emberre találtál bennem, aki nem né zi az ilyesmit, hanem készséggel a barátjául és egyenlö társául fogad minden teremtett lelket, ha becsületes szív dobog a testében, b rmilyen szerény volna is a földi vagyona. Ennek jeléül itt a kezem; és a magam szájával mondom ki, hogy egyenlöek vagyunk… egyenlö ek! - s olyan mosollyal nézett kö rül a társaságon, mint egy önelégü lt isten, aki a vilá g legszebb és legkegyesebb cselekm nyét hajtja végre, s ezzel maga is tö kéletesen tisztá ban van.
A király rosszul leplezett vonakodá ssal fogadta el a feléje nyújtott kezet, majd olyan gyorsan eleresztette, mint egy dáma, akinek halat nyomtak a markába; mindez igen jó hatást keltett, mert a tö bbiek azt hitték, hogy az idegen zavarba jött, s ennyit el is vártak t öle, ha már rá sugároztatták egy nagy emberük dicsfé nyét.
A háziasszony most kihozta az asztalt, s elhelyezte a fa alatt. Ez a jelenség szemmel látható meglepetést okozott, mivel vadonatúj volt s méghozzá pompás fenyö faalkotmány. De a meglepetés mé g nagyobb lett, amikor a há ziasszony - fölé nyes közönyt sugá rozva minden pórusá ból s ennek mintegy cáfolatául lángol an gögös pillantá sokat lövellve - lassan kibontott egy igazi, hamisítatlan abroszt és leterí tette. Ez még a ková csmester háztartá si pompáját is fel lmúlta egy arasszal, és Dowley büszkesége súlyos csapást szenvedett; látszott az arcán. Marco viszont a paradicsomban é rezte magát; ez is világosan látszott. Aztán a há ziasszony kihozott k t gyönyörü új zsámolyt - hü! micsoda szenzáció! minden vendég szeme ezt kiáltotta. Aztán kihozott még kettöt - olyan nyugodtan, ahogy csak bírta. Újabb szenzáció - és tiszteletteljes morajlás. A háziasszony megint kihozott kett t - szinte nem is a földön járt, úgy emelte a büszkeség. A vendégek kövé meredtek, s a kömü ves azt suttogta:
- Az már igaz, hogy a világi pompa mindig tiszteletre indítja az embert.
Mikor az asszony megint befelé indult, Marco nem bí rta megállni, hogy ki ne vágja a leger sebb ütökártyát, amíg a vas meleg; gy hát megszólalt - s ha a világ legblazírtabb hangj t akarta utánozni, meg kell mondanom. hogy ez egyáltalán nem sikerült: - Elé g; a többi maradhat.
Tehát volt még tö bb is! Nem tudom leí rni a hatást. Különbet én magam sem érhettem volna el. Ettöl fogva ö nagysága olyan szé dítö gyorsasággal halmozta a
meglepetéseket, hogy az általános elképedés hatvanö t fokra szökött fel, árnyékban, s ugyanakkor mindenkiben meghült a vér, és itt csak egy hápogó "ó " vagy " ah", ott egy né ma kézmozdulat,
amott egy égre emelt szempár fejezte ki a roppant ámulatot. Az asszony edé nyeket hozott - ú jakat és nagyon sokat; új fakupá kat és más evö eszközöket; azutá n sört, halat, csirkét, egy libát, tojást, marhasü ltet, birkasültet, egy sonkát, egy kicsi sült malacot s óriási mennyisé gü igazi fehér bú zakenyeret. Így együttvéve a lakoma százszorosan elhomályosított mindent, amit a vend gek valaha is lá thattak életükben. S mialatt ök a bá mulattól és a tisztelettöl megkukulva ültek az asztal körül, én csak úgy mellé kesen jelt adtam a kezemmel, és a boltos fia elö bukkant az ürböl, hogy benyújtsa a sz mlát.
- Jó, jó - mondtam közömbösen. - Mennyit tesz ki az egész? Hadd halljam az egyes tételeket.
Felolvasta, s míg a három vendég elké pedve hallgatott, a derüs elégedettsé g hullámai öblö gették a lelkemet, Marco meg az asszony lelkén pedig hol a borzadály, hol a csodálat hullámai csaptak át  

2 font só 200
8 tucat pint sör, hordóban 800
3 bushel búza 2 700
2 font hal 100
3 tyúk 400
1 liba 400
3 tucat tojás 150
1 sütet marhahús 450
1 sütet birkahús 400
1 sonka 800
1 szopós malac 500
2 asztali étké szlet 6 000
2 rend férfiruha é s alsónemü 2 800
1 nöi szövetruha, 1 félgyapjú ruha
és alsónemü 1 600
8 fakupa 800
Különbözö evö eszközök 10 000
1 fenyöfa asztal 3 000
8 zsámoly 4000
2 pénzespisztoly, megtöltve 3 000  

A boltos fia elhallgatott. Kísérteties és hó dolatteljes csend tá madt. Egyetlen kéz sem mozdult. Egyetlen orrcimpa sem remegett a lé legzéstöl.
- Ennyi az egész? - kérdeztem, a világ legnyugodtabb hangjá n. - Ennyi, jó uram, azaz hogy egyes apró ságokat közös cí m alatt foglaltunk ö ssze. Ha uraságod úgy kí vánja, külön is…
- Fölösleges - mondtam, a lehetö legközömbösebb ké zmozdulattal -, ké rném a végö sszeget.
A fiú nekitá maszkodott a fának, a biztonság kedvéé rt, majd így szó lt:
- Harminckilencezer- egyszázötven millreis!
A kerékgyártó leesett a zsámolyá ról, a többiek az asztalba kapaszkodtak, hogy hasonló sorsra ne kerüljenek, s az eg sz társaság egyszerre kiáltotta
- Légy velünk, Uram, a pusztulás napján! A boltosinas gyorsan hozzátette még
- Atyám azt üzeni, hogy tisztességes ember lévén nem kí vánhatja a számlá nak egyszerre való kiegyenlítését, ennélfogva csupán arra kéri urasá godat…
Annyit se törödtem a szavaival, mint a röpke öszi szellö vel, s végtelenül közömbösen, szinte már bá gyadtan, elövettem a pénzemet, és odalöktem négy dollárt az asztalra. Ó, azt az elképedé st, azt látni kellett volna!
A boltosinas is nagyot nézett, és el volt ragadtatva. Megkért, hogy tartsak vissza egy dollárt zálognak, amíg bemegy a közs gbe és… - de én a szavába vágtam
- Micsoda? Hogy visszahozzon kilenc centet? Fogja, itt az egész, a többi a magáé.
Világosan hallottam az elszörnyülködé s moraját:
- Hitemre, ennek az embernek a böre alatt is pénz van! gy szórja szertesz t, mintha szemét volna.
A kovácsmester meg volt semmisülve.
A boltosinas fogta a pénzt és elkacsá zott, részegen a szerencsétöl. Most Marcóhoz és a feleségéhez fordultam:
- Jó emberek, ez a kis apróság nektek szól - és átnyú jtottam a két pé nzespisztolyt, mint valami jelenté ktelen semmiséget, noha mindegyik tizen t kemény centet tartalmazott; s míg a szegény ördögö k valósággal szé tszakadtak a bá mulattól és a hál tól, a többiekhez fordultam, és olyan nyugodtan, mintha csak azt kérdezném, hogy hány óra, í gy szóltam
- Készen vagytok? mert azt hiszem, hogy az ebéd is ké sz. Nosza, lássunk hozz .
Nem, nem, hiába is próbálkoznám, nem tudom szavakba foglalni. Nem tudom, hogy sikerült-e valaha is ilyen jelenetet megrendeznem vagy ilyen sziporkázó hatásokat elérnem a rendelkezésemre á lló anyaggal. A kovács - nem mondhatok egyebet, porig volt sújtva. Kutyafáját! A vilá g minden kincséért sem szerettem volna a börében lenni. Hogy felfújta magá t az elöbb, s hogy kérkedett az évi k tszeri nagy hú slakomájával meg a havi kétszeri friss hússal meg a heti k tszeri sózott hú ssal meg a fehér kenyérrel, amelybö l az évnek minden á ldott vasárnapján jóllakik egy há romtagú család; mindez legfeljebb 69.2,6-ba került egy évben (hatvankilenc centbe, két millbe és hat millreisbe) - s akkor hirtelen odajö n egy alak, aki egy csapásra kivág csaknem négy dollá rt; de ez még semmi, ráadásul még ú gy vélekedik, mintha untatná az ilyen apró ö sszegekkel való foglalkozás. Igen, Dowley nagyon letört és lehervadt és ö sszement; úgy né zett ki, mint egy hó lyag, amelyre éppen rálépett egy tehé n.  

Harmincharmadik fejezet
POLITIKAI GAZDASÁ GTAN A HATODIK SZÁ ZADBAN  

Azért mégis ostrom alá vettem Dowleyt a kedvességemmel, s mire átestünk az ebéd elsö harmadá n, már sikerült ismét talpra állí tanom. Nem volt nehéz munka - a rangok és kasztok országában. Az olyan országban ugyanis, ahol rangok és kasztok lé teznek, az ember sohasem egész ember, hanem csak része egy embernek, és sohasem nöhet meg a természetes nagysá gára. Elég, ha bebizonyí tjuk neki, hogy vagyon vagy állás vagy rang szempontjá ból fölötte á llunk, és kész - megadja magát. Ezek után már nem lehet megsérteni. Nem, azért nem egé szen így gondoltam; mégis meg lehet sé rteni, csak nagyon nehéz; ha tehát nem áll elegendö szabad idö a rendelkezésünkre, akkor ne is próbá lkozzunk vele. Nos, kivívtam a kov cs tiszteletét, mivel nyilvánvaló an rendkívül jómó dú és gazdag voltam; valami hitvá ny kis csillogó nemesi címmel a hó dolatát is kiví vhattam volna. S nemcsak az övét, hanem az ország bá rmely közrendü lakosáét is, hiá ba lett volna az illetö minden idök legokosabb, legérté kesebb és legjellemesebb teremtménye, én pedig egy senki mind a három szempontbó l. A sors azt akarta, hogy ez így maradjon, amíg Anglia fennáll. Prófétai szemem fellebbentette a jö vö fátylait, és j l látta, hogy Anglia majdan szobrokat és emlé kmüveket emel a ké ptelen Györgyöknek s más királyi és nemesi ruhaakasztó knak, ugyanakkor pedig egyáltalán nem tiszteli azokat a férfiakat, akik - Isten után - megteremtették ezt a világot: elég, ha Gutenberg, Watt, Arkwright, Whitney, Morse, Stephenson é s Bell nevét emlí tem.
A király istenesen belakott, s mivel a beszélgetés nem csatákról, hódít sokról vagy páncé lruhás párbajokró l folyt, csakhamar á lmosra unatkozta mag t, és elment szund tani egy kicsit. Marcóné leszedte az asztalt, hozzáfé rhetö helyre állí totta a söröshordó t, azután visszavonult, hogy szerény magányban költse el az ebéd maradékait, mi pedig hamarosan belemerültünk a magunkfajta emberek számára legé rdekesebb és legkedvesebb témá ba - az üzleti ü gyekbe meg a bérké rdésbe, termé szetesen. Elsö pillantásra ú gy tetszhetett volna, hogy ebben a kis hü béres királysá gban - amelynek Bagdemagus király volt az ura - pompá san virágzik a jól t, összehasonlí tva az én országré szemben uralkodó á llapotokkal. Itt teljes gözzel m ködött a "vé dövámrendszer" , ezzel szemben mi a szabadkereskedelem felé haladtunk, ké nyelmes tempóban, s most körülbelül a fele úton tartottunk. Nem sok idö tellett belé, s már csak Dowley meg én folytattuk a beszé lgetést; a többiek figyelmesen hallgattak. Dowley tüzbe jött, úgy érezte, hogy f lébem kerekedhetik, s mindenáron zavarba akart ejteni a kérdéseivel, amelyek valóban elé g kínosnak lá tszottak a felü letes szemlélö elö tt:
- Mondd csak, testvé r, mi a bére tiná latok egy tiszttartó nak, öregbéresnek, fuvarosnak, juhá sznak, disznópá sztornak?
- Napi huszonöt millreis, vagyis egy negyed cent. A kovács arca sugá rzott az örömtöl:
- Nálunk kétszer annyit kapnak! És mennyit keres egy iparos… ács, má zoló, kömüves, festö, kovács, ker kgyártó meg a tö bbi?
- Átlagosan ötven millreist; napi fél centet.
- Hohó! Minálunk százat! Minálunk minden jó iparos egy egész centet keres mindennap! A szabó kivétel, de a többiek mind megkeresnek egy centet naponta, és ha sürget az idö, néha még többet is… száz, söt sz ztizenöt millreist. Épp a múlt héten fizettem magam is sz ztizenötöt. Éljen a védövám pokolba a szabadkereskedelemme l!
S az arca úgy ragyogott a társasá gra, mint a telihold. De én egyáltalán nem jöttem zavarba. Megindítottam a gö zkalapácsomat, és szentül meg voltam gyözödve arról, hogy tizenöt perc alatt belekalapálom Dowleyt a földbe - de egészen bele -, gyhogy a feje bú bja se fog kilá tszani. Így kezdtem:
- Mit fizettek ti egy font sóért?
- Száz millreist.
- Mi negyvenet. Mennyit fizettek a marhahúsért meg a birkahúsért… amikor egyáltalán vásároltok belö le? - Ez talált; Dowley-nak az arcá ba szökött a vér.
- Hol ennyit, hol annyit, de nem sokat; mondjuk, hetvenöt millreist egy fonté rt.
- Mi harminchármat. Mennyibe kerül ná latok a tojás? - Tucatja ötven millreisbe.
- Nálunk húszba. Mit fizettek a söré rt? - Nyolc és fél millreisbe kerül pintje.
- Mi négyért kapjuk; huszonöt ü veget egy centért. Mibe kerül nálatok a búza?
- Kilencszáz millreisbe egy bushel.
- Nálunk négyszá zba. Mit fizettek egy rend kendervászon f rfiruháért?
- Tizenhárom centet.
- Mi hatot. Mit fizettek egy fö ldmüves vagy egy iparos feleségének a szövetruhájáé rt?
- Nyolc centet és n gy mint.
- Jól van, nyolc centet és négy millt, mi pedig csak négy centet: nagy k lönbség. - Most már jöhet a nagy knock out, gondoltam. - Hát ide hallgass, kedves barátom, hol vannak azok a magas bérek, amelyekkel az elöbb még úgy hencegtél? - s magabiztosan körü lnéztem, elismeré st várva, amiért olyan ravaszul siker lt megközelítenem Dowleyt és összekö töznöm a kezét-lá bát anélkül, hogy ö észrevette volna. - Mit szólnak ehhez azok az egetverö magas bérek? Úgy l tszik, semmit, mert paffá tettem öket.
De akár hiszik, aká r nem, Dowley éppen csak hogy meglepö dve nézett rám - é s semmi más! Egyá ltalán nem értette a helyzetet, nem tudta, hogy belesét lt a csapdámba, nem vette észre, hogy csapdában van. Kedvem lett volna fö be löni, olyan düh s voltam. Végül nagy nehezen megszólalt, ködbe borult szemmel és agyongyötört elmé vel:
- Isten látja a lelkemet, sehogy sem értem. Be van bizonyítva, hogy a mi béreink k tszer akkorák, mint a tieitek: hát akkor hogyan tehetted paffá ö ket?… ha jól emlé kszem e csudálatos szóra, mivel Isten kegyelméböl és akaratából most ü tötte meg elöször a fülemet.
Szavamra, teljesen elszédültem; ré szben Dowley vá ratlan ostobaságát l, részben attól, hogy a többiek szemmel láthatóan melléje álltak, é s csatlakoztak a felfogásához - má r amennyiben az ilyet felfogásnak lehet nevezni. Az én okfejtésem egyszerü volt, vilá gos volt; hogyan lehetne még jobban leegyszerüsíteni? Hiába, meg kell pró bálnom:
- Ugyan, Dowley testvér, hát nem é rted? A ti béreitek csak névleg magasabbak a mieinkn l, nem pedig valój ban.
- Halljátok! A mi b reink éppen ké tszer akkorák… te magad is elismerted.
- El hát, persze, egyáltalán nem tagadom. De ennek semmi köze a dolog lényegéhez; az mindegy, hogy valamilyen pénzegys gben kifejezve mekkora a bér, hiszen a pénzegysé g neve voltaképp teljesen é rtelmetlen; s csak arra szolgál, hogy megkülönbö ztethessük más pé nzegységektöl. Az a lényeges, hogy mennyit vásá rolhatsz a béredé rt. Jó, igaz, hogy ná latok egy jó iparos körülbelül évi h rom és fél dollá rt keres, nálunk pedig csak körü lbelül egy dollár hetvenötöt…
- Na ugye… megint elismerted, megint elismerted.
- Eh, az ördögbe, hiszen sohasem tagadtam, ha mondom! Értsük már még egymást. Nálunk egy fél dolláron többet lehet vásárolni, mint nálatok egy eg sz dolláron… kö vetkezésképpen logikus tény és mé g a szopósgyerek is megértheti, hogy a mi béreink magasabbak a tieiteknél.
Dowley bárgyún né zett rám, majd kí nlódva megszólalt
- Akárhogy is né zem, nem leszek okosabb töle. Magad mondtad, hogy a mi béreink a magasabbak, s aztán mielött becsuknád a szádat, visszaszí vod, amit mondtál.
- Mennydörgetös mennykö, hát ilyen egyszerü dolgokat sem lehet beleverni a fejedbe? Jó, ide hallgass… mondok egy példát. Mi négy centet fizetünk egy nöi szövetruháért, ti pedig nyolc cent és négy mint, ami né gy millel több, mint az elöbbi ár duplája. Mit fizettek egy napszámos asszonynak, aki a fö ldeken dolgozik? - Napi két mint.
- Remek; minálunk csak feleannyi a bé re; mi csak napi egytized centet fizetünk; és…
- Megint elism…
- Várj! Megállj csak, most már nagyon egyszerü a dolog, most már meg fogod érteni. Nálatok az az asszony napi két mint kap, tehát negyvenkét napi munkával keresi meg a ruhája árát… az annyi, mint hét munkahét; nálunk viszont már negyvennapi munká val megkeresi, az pedig két nappal kevesebb hét munkah tnél. Nálatok az asszony megkapta a ruhát, é s hétheti keresete ráment az utolsó garasig; nálunk a ruhán kívül még marad neki kétnapi bére, amin valami egyebet vásárolhat. Nahát… ugye, hogy érted már!
Úgy nézett rám… eh, hát legalábbis kétkedö szemmel, egyebet nem tudok mondani, róla se, a többiekröl se. Vártam - idöt hagytam nekik, hogy felfoghassák a hallottak értelmét. Végül Dowley megsz lalt - egy kissé bizonytalanul -, és szavaival elárulta, hogy egyáltalán nem rázta még le m lyen gyökerezö é s makacs babonáit
- De… de hát… azt mégsem tagadhatod, hogy napi két mill sokkal jobb, mint napi egy mill.
Püff neki! De azé rt persze mégsem akartam feladni a harcot. Nem bánom, megteszek még egy lovat:
- Vegyünk egy péld t. Tegyük fel, hogy az egyik napszámosod elmegy a boltba, és a következö dolgokat vásá rolja:  

1 font só
1 tucat tojás
1 tucat pint sör
1 bushel búza
1 rend kendervászon ruha
5 font marhahús
5 font birkahús  

Ez összesen harminckét centjé be kerül. Ezért az összegé rt harminckét munkanapon át kell dolgoznia… az annyi mint öt hét s két nap. De jöjjön csak el hozzánk és dolgozz k harminckét napon át feleannyi béré rt; minálunk nem eg szen tizennégy és egy fél centért megvásárolhatja mindezeket a dolgokat; nem egé szen huszonkilenc napi munkájából kiegyenlítheti a sz mlát, és körü lbelül egy félheti munkabére tisztán megmarad. Most képzeljük el, hogy ez egy egész é vig tart; kéthavonk nt megtakarítana csaknem egy egész heti bért, nálatok semmit; vagyis az é v végén öt-hat hetibére lenne megtakarítva, ná latok pedig egy á rva centje sem. Remélem, most már megértitek, hogy a "magas bé r" és az " alacsony bér" kifejezésnek a vilá gon semmi értelme sincsen, amíg meg nem állapítjuk, hogy melyik bérböl lehet többet vásá rolni!
Ez aztán pofonegyszerü volt.
De sajnos, a pofon nem csattant. Nem, mégiscsak fel kellett adnom. Ezek az emberek a magas béreket imá dták; azzal már egyáltalán nem tö rödtek, hogy a magas bérekböl lehet-e vásárolni valamit, vagy sem. Esküdtek a "vé dövá mrendszerre", é s kiálltak mellette, ami egyáltalán nem is volt csodá latos, hiszen az é rdekelt felek elhitették velük, hogy a védövámnak köszönhetik a magas béreket. Bebizonyítottam nekik, hogy egy negyedszázad folyam n a béreik csak harminc százalé kkal emelkedtek, a l tfenntartási kö ltségek pedig száz százalékkal; miná lunk viszont a bé rek rövidebb idö alatt negyven szá zalékkal emelkedtek, a létfenntartási költségek pedig folyamatosan csö kkentek. De hiába. Semmi sem verhette ki belölük a rö geszméiket.
Minek tagadjam, nagyon fájt, hogy vereséget szenvedtem. Nem érdemeltem meg, de hát mit számít az? A fájdalom attó l még nem enyhül. És ne tessék megfeledkezni a kör lményekröl! A kor legnagyobb államfé rfiúja, a legtehets gesebb, a legjobban tájékozott ember a világon, a legmagasztosabb koronázatlan fö, amelyhez hasonló é vszázadok óta nem tünt fel semmilyen politikai égbolton - most ott ül, és l tszólag alulmarad a vitában egy tudatlan falusi patkolókováccsal szemben! És jól lá ttam, hogy a tö bbiek szánakozva né znek rám - ettöl ú gy égett az arcom, hogy már a pofaszak llam perzselt szagá t is érezhettem. Képzeljék magukat az én helyembe; é rezzék át a megalá ztatásomat, a szé gyenemet - hasonló körülmények közö tt maguk talán nem húztak volna be
egyet, szabá lytalanul, az öv al ? Dehogyisnem; ilyen az emberi term szet. Hát én behúztam. Nem akarok mentegetö zni; csak annyit mondok, hogy a düht l elvesztettem az eszemet, és mindenki úgy tett volna a helyemben.
Namármost, ha én elhatározom, hogy lekenek egyet, akkor nem valami szerelmes cirógatásra gondolok; nem, az nem az én formám; ha már egyáltalán odavágok, akkor ú gy vágok oda, hogy az illetö elszáll töle. S nemcsak úgy, hü belebalázs módján ugrom rá, hogy esetleg elhibázzam s belebukjak; nem, hátrahúzódom a tú lsó sarokba, s aztá n fokozatosan kö zeledem hozzá, s ö nem is álmodja, hogy egyáltalán meg akarom ütni; azután egyszerre csak, mint a villám, már el is terült, és az istennek se tudná megmondani, hogy mi történt. Nos, ezt a taktikát követtem Dowley testvérrel szemben is. Lustán, ké nyelmesen szöttem tovább a beszélget st, mintha csak az idöt akarnám agyon tni; s a világ legtapasztaltabb embere sem állapí thatta volna meg, hogy mi a kiinduló pontom és hová fogok kilyukadni
- Bizony, fiúk, sok furcsa dolgot lát az ember a törvé nyekben meg a szoká sokban meg az erkö lcsökben meg mindenféle másban, ha közelebbröl szemügyre veszi; ú gy ám, s az emberi gondolatok vagy cselekedetek fejlöd sében és haladás ban is. Vannak például í rott törvények - ezek mulandóak; de vannak íratlan tö rvények is - ezek aztán örökkévaló ak. Vegyük a bérek í ratlan törvényét: az áll benne, hogy a béreknek emelkedniök kell, lassan-lassan, ahogy múlnak az évszá zadok. Azt kérditek, hogy megy ez? Hát ide figyeljetek: tudjuk, hogy most mennyi a b r itt meg ott meg amott; kiszámítjuk az átlagot, és azt mondjuk, hogy ez a mai bér. Azt is tudjuk, mennyi volt a bér száz évvel ezelö tt meg kétszáz é vvel ezelött; messzebbre nem mehet nk vissza, de ez is elég, kiszámí thatjuk belöle. a haladás törvény t, látjuk, hogy egy bizonyos idö alatt mennyi az emelkedés mértéke és aránya; azután már nincs szükség nk semmilyen írá sos emlékre, anélk l is egészen pontosan megállapí thatjuk, hogy milyen bérek voltak há romszáz meg négysz z meg ötszáz é vvel ezelött. Eddig jó. De hát megállunk-e itt? Nem ám. Visszafelé nem néz nk tovább, de megfordulunk, és a jövendöre is alkalmazzuk a törvé nyt. Barátaim, én meg tudom mondani nektek, hogy milyen bérek lesznek a jövöben, kérdezhettek aká rmilyen idöpontot, száz és száz esztendövel elöre.
- Nono, koma, csak nem?
- De bizony. Hétszáz év múlva a bérek hatszor olyan magasak lesznek, mint most, itt a ti vidé keteken, s a fö ldmunkások akkor napi három centet kapnak majd, az iparosok meg hatot.
- Bárcsak meghalhatnék most, hogy akkor éljek! - szakított félbe Smug, a kerékgyárt , s az arca kigyú lt a mohóságtól.
- És ez még nem minden; ráadásul a kosztjukat is megkapják majd, ingyen… igaz, elé g sovány koszt lesz, nem rontják el tö le a gyomrukat. Kétszázötven esztendövel késö bb… most figyeljetek… egy iparos bére… ez nem találgatás, ez a törvény… egy iparos bére napi hú sz cent lesz!
Általános dö bbenet és tisztelettudó moraj. Dickon, a kömüves ezt motyogta, az é gre bámulva és felemelve a kezét:
- Több mint há romheti fizetség egynapi munkáért!
- Micsoda böség! Isten az atyám, micsoda böség! - suttogta Marco, lihegve az izgalomtó l.
- Azután még tová bb emelkednek majd a bérek, lassan, fokozatosan, észrev tlenül, mint ahogy a fa növekszik, s további háromszá znegyven év múlva lesz a világon legalább egy orszá g, ahol az iparos á tlagbére eléri a napi kettöszáz centet!
Ettöl aztán torkukra forrt a szó ! Jó két percig a társaság egyetlen tagja sem tudott megmukkanni. Végül a szénéget felnyögött, mintha imádkoznék
- Ó, bárcsak megé lhetném azt az idö t!
- Micsoda jö vedelem! Mint egy gr fé! - mondta Smug.
- Egy grófé, azt mondod? - kiáltott Dowley. - Még nagyobbat is mondhattál volna, hazugság nélkül; mert nem találsz olyan grófot Bagdemagus birodalmá ban, akinek ehhez fogható jövedelme volna. Ugyan, mint egy gró fé! Mint egy angyal !
- Nahát, ez fog tö rténni a bérekkel. Abban a távoli jöv ben egy heti munká jából megveheti majd a munkás azt az árumennyiséget, amiért nektek most több mint ötven hé tig kell dolgoznotok. És még egyéb meglepetéseket is tartogat a jövö. Mondd csak, Dowley testvér, ki hatá rozza meg minden tavasszal, hogy mennyi bért kapjanak arra az é vre a különbözö iparosok, földmunká sok és szolgák?
- Néha a bíróság, néha a községi tanács, de legtö bbször mégis a bé kebíró. Úgy általában elmondhatjuk, hogy a békebíró hatá rozza meg a bé reket.
- No és nem szokta megkérni azokat a szegény ördögö ket, hogy segí tsenek neki a saját béreik megállapít sában?
- Haha! Micsoda ö tlet! Ebbe az ügybe jog szerint csak egyetlen embernek lehet beleszólása: a gazdának, aki a b rt fizetni fogja. - Jó, de azt gondolom, hogy a má sik félnek is van hozzá
némi köze, söt, a feleségének meg a gyerekeinek is, szeg nyeknek. A gazdák ugyanis a következök: a nemesek, a gazdagok, általában a jómó dúak. Kevesen vannak, nem dolgoznak, és ök határozzák meg, hogy mennyit kapjon a nagy többség, amely dolgozik. Érted ezt? Ök valamiféle "sz vetséget" alkotnak… nevezzü k ezt szakszervezetnek, hogy egy új kifejez st hozzunk forgalomba… vagyis együttes erövel ké nyszerítik alacsony rangú testvérüket, hogy fogadja el, amit ök adni méltó ztatnak. Ezerháromszáz esztendö múlva… ez áll az íratlan törvényben… é ppen fordítva, a má sik fél lép majd szövetségre, s a mostani nagyurak utó dai majd a fogukat csikorgatják mérgü kben, és füstölö gnek és morognak a szakszervezetek pimasz zsarnoksága ellen! Úgy bizony, a béreket mostantó l egészen a tizenkilencedig szá zadig a békebíró fogja megállapí tani; aztán a bé rmunkás egyszerre csak rájön majd, hogy néhány ezer esztendö, vagy mennyi, éppen elég volt ebböl az egyoldalú dologból; s akkor kiegyenesedik, és maga is beleszól a bére megállapítá sába. Hej, sok keserü igazságtalanság é s megalázás lesz azon a számlán, amit majd kiegyenlí t.
- Azt hiszed…
- Hogy valóban bele fog szólni a saját bérének a megá llapításába? Azt bizony. S akkor majd elég erös lesz hozzá.
- Hösi idök lesznek, hösi idö k! - mondta gú nyosan a jómódú kovácsmester.
- Ja igen, és majdnem elfelejtettem egy ré szletet. Akkor majd úgy lesz, hogy a gazda akár csak egyetlen napra vagy hétre vagy hó napra is felveheti a munkást, ha úgy tetszik neki.
- Micsoda?
- Úgy, ahogy mondom. Mi több, a békebí ró majd nem ké nyszerítheti a munk st, hogy egy álló évig dolgozzék a gazdájának, akár akar, akár nem.
- Hát nem lesz akkor se törvény, se józan ész?
- Lesz, lesz, mind a kettö, Dowley. Akkor majd az ember nmagának lesz a tulajdona, nem pedig a békebíróé vagy a gazdáé. És el is hagyhatja a községet, amikor csak akarja, ha nem tetszik neki a bér! És ezért még csak pellengérre sem á llíthatják.
- Pokolba az ilyen korral! - kiáltotta Dowley, mélysé gesen felháborodva. - Kutyáknak való kor az, amelyben senki sem becsüli a fölötte állókat, és nem tiszteli a tekintélyt! A pellengér…
- Megállj, testvér; ne szólj jó szót erröl az intézmé nyröl. Szerintem a pellengé rt el kellene törü lni.
- Furcsa egy ötlet. Miért?
- Megmondom, miért. Szoktak-e föbenjár bünért pellengé rre állítani valakit?
- Nem.
- Jogos dolog-e az, hogy enyhe bünteté st mérünk valakire egy apró kis vétsé gért, s azután meg ljük?
Semmi válasz. Egy-nulla a javamra! Dowley most elöszö r nem tudott azonnal visszavágni. A társaság é szrevette ezt. Biztató jel. - Nem válaszolsz, testvér. Az elöbb már-már belefogtál valami
dicshimnuszba a pellengérröl, s né hány szánakozó sz val illetted volna azt az eljövendö korszakot, amely nem használja többé ezt az intézményt. Az én véleményem szerint a pellengé rt el kellene törü lni. Mi szokott törté nni, amikor egy szeg ny ördögöt pellengérre állí tanak valami apró kis vétségért, amelynek egyáltalá n nincs semmi jelent sége? A csöcselé k odatódul, és szó rakozni akar vele, nem igaz?
- De.
- Elöbb göröngyö kkel hajigálják, é s halálra nevetik magukat, mikor a szerencsétlen fé lrekapja a fejét, s egy másik göröngy mégis eltalálja, nem igaz?
- De.
- Aztán döglött macskákat vagdosnak hozzá, nem igaz? - De.
- Na most tegyük fel, hogy van egypá r személyes ellensé ge abban a csöcselé kben… itt egy fé rfi, ott egy asszony, aki titokban gyülö li valamiért… de feltehetjük azt is, hogy az illetö nagyon népszerü tlen a község lakosai között, mondjuk, a büszkesé géért, a vagyonáé rt vagy valami másé rt… akkor a görö ngyök és a döglö tt macskák szerepé t egykettöre kövek és téglák veszik t, nem igaz?
- Kétségtelen.
- Rendszerint egész életére megnyomorodik, nem? Az állkapcsa ö sszeroncsolva, a fogai kiverve?… Esetleg a lába is csupa seb, megüszkö södik, le kell vá gni?… Esetleg kiverik a fél szemé t vagy éppen mind a kettöt?
- Így igaz, Isten a tanú rá.
- S ha nagyon né pszerütlen, arra is el lehet készülve, hogy meghal, ott helyben, a kalodá ban, nem igaz?
- De még mennyire! Senki sem tagadhatja.
- Mármost felté telezem, hogy közü letek senki sem né pszerütlen… bü szkeség vagy pimaszság vagy szemet szúró jólé t okából vagy bá rmi másért, ami fel szokta kelteni a falusi aljanép irigységét és rosszindulatát. Mit gondoltok, nektek nem lenne tú lságosan veszélyes a kaloda? Kipróbá lnátok egyszer?
Dowley arca szemmel láthatóan megrá ndult. Úgy látszik, az elevenébe találtam. Igaz, egy szóval sem árulta el. A többiek viszont nem restelkedtek, s nagy hévvel közö lték az állá spontjukat. Azt mondták, hogy é ppen elégszer látt k már a kalodát, jól tudják, milyen esélyei vannak ott az embernek, s ha vá laszthatnak a kaloda meg a kötél á ltali gyors halál k zött, feltétlenü l az utóbbit vá lasztják.
- Jó, hát akkor beszéljünk másró l… mert azt hiszem, eléggé alátá masztottam már azt a véleményemet, hogy a kalodát el kellene törülni. Szerintem egyes tö rvényeink nagyon igazságtalanok. Például, ha elkö vetek valamit, amié rt kaloda jár, s ti tudjátok ezt, de hallgattok és nem jelentitek, akkor titeket zárnak kalodába, ha valaki besúgja a hallgatá sotokat.
- Aki hallgat, az meg is érdemli - mondta Dowley -, mert mindenkinek jelentenie kell, amit tud. Így áll a törvé nyben.
A többiek helyeslö en bólogattak.
- Jó, nem vitatkozom: látom, hogy leszavaztatok. De azért mégiscsak van ebben egy nagy igazságtalanság. Például a békebí ró napi egy centben állapítja meg az iparosok bérét. A törvény azt mondja, hogy ha bá rmely iparosmester t bbet merne fizetni annál a napi egy centnél, ha csak egyetlen napra is, a sürgös szükség miatt, akkor bírsá got kell fizetnie, s még pellengérre is állítják; tovább , aki tud erröl é s nem jelenti, az is pellengérre kerül s bírságot fizet. Hát én ezt igazsá gtalannak tartom, Dowley, s amellett m g halálos veszedelemnek is mindannyiunk számá ra, hiszen az elöbb nagy meggondolatlanul bevallottad, hogy é ppen a múlt héten fizettél egy cent é s tizenöt mil…
Lecsapott a bomba! Alapjaiban rendí tette meg az egész társaságot. Olyan finoman és kö nnyedén és észrev tlenül közelí tettem meg az önelé gülten mosolygó szegény Dowleyt, hogy nem is á lmodott a közelgö katasztrófáról, s a váratlan ütés azonnal leterítette és kikészítette.
Káprázatos hatás. S méghozzá ilyen r vid elökészítés után - szavamra, felülmúltam ö nmagamat:
De azonnal beláttam, hogy egy kissé tú llöttem a célon. Meg akartam ijeszteni öket, de nem akartam, hogy belehaljanak az ijedtségbe. Márpedig nagyon kö zel álltak hozzá. Egész é lettapasztalatuk arra tanította ö ket, hogy megfelelö képpen értékeljé k a pellengért, s most ez a szörnyüs g egyenesen a szemü k közé nézett, é s mindannyian ki voltak szolgáltatva nekem, az idegennek, aki bármikor a bír ságra futhat és jelentést tehet, ha éppen kedve tartja - nem, ez borzasztó volt, s ök nem bí rtak magukhoz térni, nem bírták ö sszeszedni magukat. Hogy elsápadtak, megnémultak, ö sszeroppantak és reszkettek, mint a nyárfalevél? Az semmi; úgy ültek ott, mint egy rakás hulla. Nagyon kényelmetlen l éreztem magam. Gondoltam, majd csak megkérnek, hogy tartsam a számat, aztán kezet rázunk, összekoccintjuk a poharainkat, jót nevetünk az egé szen, s azzal vége. De nem; hiszen én ismeretlen voltam, ö k pedig kegyetlenül elnyomott és gyanakvó emberek, akik megszokták, hogy mindenki vissza l a védtelenségü kkel, s csak a csalá dtagjaiktól és a legbizalmasabb bará taiktól vártak igazságos vagy jó indulatú bánásmó dot. Megkérni engem, hogy jó legyek, hogy igazságos legyek, hogy nagylelkü legyek? Persze hogy szeretté k volna, de nem mert k.  

Harmincnegyedik fejezet
A JENKIT ÉS A KIRÁ LYT ELADJÁK RABSZOLGÁNAK  

Hát most mit tegyek? Semmi esetre sem szabad elhamarkodnom a dolgot. Legjobb lesz, ha má sra terelem a szót, s egy kis idöt nyerek, hogy gondolkozhassam, s ezek a szegény fick k magukhoz té rhessenek. Amikor a gözkalapá csom lesújtott, Marco éppen az ajá ndékba kapott pé nzespisztoly szerkezetét fürké szte - s most kövé meredve ült, ugyanabban a pózban, öntudatlanul szorongatva a rejté lyes holmit. Így hát kivettem a kezéböl, és felaj nlottam, hogy megmagyarázom a titkát. A titkát! Egy ilyen egyszerü kis vacaknak! De hát ez a kis vacak is é ppen eléggé titokzatos volt ebben a korban és ennek a népnek.
Sohasem láttam még ilyen ügyetlen embereket, technikai szempontból; hiába, egyáltalán nem szoktak még hozzá a gépekhez. A pénzespisztoly ké t kis üvegcsöböl llt, és szellemes rugócskája minden nyomásra kilött egy-egy sörétet. De a söréttöl igazán nem kellett félni - szépen belepottyant az ember tenyerébe. A pisztoly kétféle töltényt tartalmazott - apró szemü madársöré tet s egy másik, tö bbszörösen nagyobb fajtát. Ez volt a pénz. A madársörét a millreiseket ké pviselte, a nagyobbik sörét a milleket. A pisztolyt tehát erszénynek is nevezhetnök, mé ghozzá nagyon praktikus erszé nynek; az ember söt tben is pontosan fizethetett vele, s ott hordhatta, ahol akarta: a szájában vagy a mellényzsebé ben, ha volt neki. Ezt a találmányt t bb méretben állí ttattam elö; a legnagyobbikba egy egész dollár érté kü aprópénz belef rt. A kormány igen jól járt azzal, hogy sö rétet bocsátott ki pénz helyett; a fé m nem került semmibe, s a pénzt nem lehetett hamisí tani, mert az egész királyságban én voltam az egyetlen ember, aki értett a sörétcsöppentö tornyok kezelésé hez. Pénzfelvétel alkalmával csakhamar közkeletü vé vált az a kifejezés, hogy "meg vagyok lö ve". S én tudtam, hogy k zkeletü lesz még a tizenkilencedik sz zadban is, bár akkor már senki sem fogja sejteni, hogy mikor keletkezett é s milyen körülmé nyek között.
A király most visszatért körü nkbe, pompásan felü dülve a szundítaí stól s igen jó hangulatban. Engem egyébként is idegessé tett a kí nos helyzet - hiszem az életünk forgott veszélyben; s ezé rt fölöttébb nyugtalanul fedeztem fel a király szemé ben valami önelégü lt csillogást, amely arra vallott, hogy öfelsége holmi nagyobb szabá sú produkcióra ké szül; vigye el az ö rdög, miért kellett éppen ezt a mostani pillanatot v lasztania?
Nem tévedtem. A király azonnal hozzálátott, hogy a mezögazdaságra terelje a szót, a lehetö legnaivabb, legátlátszóbb, legügyetlenebb mó don. Engem kivert a hideg verejték. Szerettem volna odas gni a fülébe: "Ember, iszonyú veszélyben vagyunk, minden pillanat egy fejedelmséget ér, amíg vissza nem nyerjük ennek a tá rsaságnak a bizalmá t; az istenért, ne vesztegesd ezt a drá ga idöt!" De erröl persze szó sem lehetett. Sugdolózni? Még azt hihetnék, hogy valami összeesküvé st szövünk. Így hát türnöm kellett, angyalian nyugodt pofával, hogy a király ott f szkelödjék azon a puskaporos hordón, s összevissza fecsegjen mindenfé le hagymákról meg egyebekröl. Zsibongó gondolataim, amelyek agyam összes tekerv nyeinek vészjelé re rajzottak elö, eleinte olyan é ktelen zenebonát é s zürzavart és sí polást és dobolá st rendeztek a koponyámban, hogy egyetlen szót sem tudtam befogadni a hallottakból; de amikor gyülekezö terveim serege lassacskán kikristá lyosodott és felsorakozott és harcvonalba fejlödö tt, a káoszban né mi rend és nyugalom támadt, s én meghallottam a kirá ly ütegeinek dörgé sét, mintegy vé gtelen messzeségbö l:
- … úgy vélem, nem az lenne a leghelyesebb módja, ámbátor nem tagadható, hogy a szaktekintélyek elt rnek egymástól ebben a kérdésben, s egyesek azt állí tják, hogy a hagyma rendkívül á rtalmas bogyó, ha idönek elötte verik le a fáról…
A hallgatóság kezdett feléledni; asztaltársaink meglepödve és zavartan keresték egymás pillantásá t.
- … mások viszont mégis azt fejtegetik, éspedig eléggé tetszetös rveléssel, hogy a tényeknek ilyeténk ppen való bizonyí tása nem feltétlen l igaz, példa gyan nt hivatkozván a szilvára és más gabonanemüekre, amelyeket mindig é retlen állapotban á snak ki a földböl
A hallgatóságon most már hatá rozott érdeklödés volt észlelhetö; s nemcsak érdeklödé s, hanem félelem is.
- … mindazonáltal ezek vitathatatlanul jótékony termékek, kiváltképpen ha a természetadta csíp sségük enyhíté se céljából
böven elárasztjuk ket a szeszélyes kelkáposzta nyugtat hatású levével
Társaink szemében felvillant a rémü let vad lángja, és valaki azt makogta: - Egyik olyan ké ptelenség, mint a m sik… Isten bizony ra kibillentette ennek a parasztnak az eszét. - Ami engem illet, é n már alig bírtam magamat a félelemtö l; tükön ültem.
- … további pé lda gyanánt hozván fel azt az ismert té nyt, hogy az á llatok közül is mindig jobb a fiatalja, amely ez esetben a teremtés retlen gyümölcsé nek nevezhetö, ugyanakkor pedig senki sem tagadja, hogy az érett bakkecske túlságos melegséget és kí nzó börbá ntalmakat szenved a túlontúl vastag bundájától, s ha még hozzávesszük e kellemetlen hibá hoz az említett á llatnak különbözö romlott szokásait s undorító hajlamait és istentelen gondolkod smódját és ingerlékeny erkö lcseit…
De erre már felugrottak és nekirohantak! Szinte egyszerre kiáltottá k: - Az egyik el akar árulni mindannyiunkat, a má sik örült! Halál rájuk! Halál rá juk! - s már ránk is vetették magukat. Micsoda féktelen ö röm csillant fel a király szemében! Mezögazdasági ismeretei talán sá ntítottak egy kissé , de ami most kö vetkezett, az éppen a szakmájába vá gott. Régóta böjtölt m r, ki volt éhezve egy kis verekedésre. Mindjárt kezdetnek gy állon vágta a kovácsot, hogy az felemelkedett a levegöbe, majd elterült. - Szent Györggyel Britanniáért! - ki ltotta a király, é s leütötte a keré kgyártót. A kömüves elég nagy darab ember volt, de azért egykettöre elinté ztem. Azután mind a há rman feltápá szkodtak, és megint nekünk jöttek; azt n megint elterü ltek; aztán megint nekünk jöttek; s ezt így folytatták, tipikus angol harci kedvvel, amíg kásá vá nem vertük ö ket; már tá ntorogtak a kimerü ltségtöl, és úgy bedagadt a szemük, hogy nem tudtak megk lönböztetni bennü nket egymástól, de azért nem hagyták abba, és vadul csé peltek tovább, ö sszeszedve a megmaradt erejüket. Úgy értem, egymá st csépelték - mert mi félreá lltunk és néztük, hogyan dülöngé lnek és kapáló znak és rugdaló znak és öklöznek s harapnak, néma é s önfeledt ü gybuzgalommal, mint megannyi bulldog. Egész nyugodtan legeltethettük a szemünket, mert a verekedök már rég nem voltak abban az llapotban, hogy seg tséget hí vhassanak ellenünk, és a küzdötér el g messzire esett az országúttól, ú gyhogy váratlan beavatkozástól sem kellett tartanunk.
De míg a három vendég fokozatosan elpufogtatta a puskaporát, egyszerre csak eszembe jutott Marco. Körülnéztem: nem láttam sehol. Hüha, ebböl baj lehet! Meghúztam a király ruhaujját, vatosan elosontunk, aztán berontottunk a kunyhóba. Marco sehol, Phyllis sehol! Nyilván kiszaladtak az útra, segítségért. Mondtam a királynak, hogy kössön szá rnyakat a sarkára, késöbb majd magyar zattal is szolgá lok. Elég jó ütemben v gtunk keresztül a nyílt terepen, s amikor bevetettük magunkat az oltalmaz erdöbe, há trapillantottam és megláttam egy izgatott parasztokbó l álló csöcselé ket, amely rohanva k zeledett, Marcóval és Marcónéval az len. Iszonyatos ricsajt csaptak, de attól m g nem kellett megijedni; az erdö sürü volt, csak hatoljunk bele jó m lyen, majd felmá szunk egy fára, az ldözök meg fütyö részhetnek, ha kedv k van hozzá. Igen ám, de ekkor egy újabb hang ütö tte meg a fülü nket: kutyaugatás! Ennek már a fele se tréfa. Nehezebb feladatok v rnak ránk: folyó vizet kell talá lnunk.
Jó iramban csö rtettünk tovább, é s a hangorkán csakhamar morajláss tompult a nyomunkban. Utunkba akadt egy patak; belevetettük magunkat. Sebesen gázoltunk benne folyás iránt, az erdö homályá ban, legalább há romszáz yardnyira, aztán megláttunk egy tölgyfát, melynek az egyik hatalmas; kinyúló ga a víz fölé hajolt. Felkapaszkodtunk erre az ágra, és továbbkúsztunk a fa törzse felé; most már vilá gosabban hallottuk a hangokat; úgy lá tszik, a csöcselék ráakadt a nyomunkra. Egy ideig a hangok meglehetös gyorsan közeledtek. Aztán egy ideig nem jöttek közelebb. A kutyák nyilván megtalálták azt a helyet, ahol belementünk a patakba, s most fel- alá keringöztek a partokon, a további nyomokat szimatolva.
Miután kényelmesen elhelyezkedtünk a f n, a lombok függö nye mögött, a kirá ly teljesen meg volt elégedve, de é nbennem nem aludt ki a nyugtalanság. Úgy láttam, hogy á tmászhatunk egy á gon a szomszédos fá ra; próbáljuk csak meg. Meg is próbáltuk, s sikerült, habár a király megcsú szott a két fa é rintkezésénél, é s kis híján leesett. Megint eléggé ké nyelmes és elég jó l álcázott rejtekhelyet talá ltunk a lombok közö tt; nem volt más há tra, mint csendben ü lni és hallgatni a vadászatot.
Meg is hallottuk nemsokára - ugrá sszerüen kö zeledett a pataknak mindkét partján. A lárma egyre erö sebb lett - még erö sebb -, a következö pillanatban hatalmas bömbölé ssé nött a sok kiá ltás, ugatás, lá bdobogás, és elszá guldott mellettünk, mint a forgószél.
- Attól féltem, hogy az a kinyúló g esetleg szöget ü t a fejükbe - mondtam -, de té vedtem" amit egyébként egy csö ppet sem bánok. Jöjj, királyom, használjuk ki az id t. Most a hátukba kerü ltünk. Mindjárt leszáll a sötétség. Ha sikerül átmennü nk a túlsó partra s jól nekiiramodunk, talá n kölcsönvehetünk néhány órára ké t lovat valakinek a legelöjéröl, s aztán már biztonsá gban leszünk.
Megindultunk lefelé, s csaknem elértük már a legalsó á gat, amikor úgy ré mlett, mintha a visszatérö üldöz k hangját hallaná nk. Mozdulatlanul hegyeztük a fülü nket.
- Úgy van - mondtam -, lóvá tettük ö ket, feladták a harcot, mennek hazafelé. Most visszamászunk a fészkünkbe, és megvárjuk, amíg elhaladnak mellettü nk.
Így hát visszamá sztunk. A király fülelt egy darabig, majd azt mondta:
- Még mindig kutatnak… hallom a hangjukon. Jó, hogy itt maradtunk.
Igaza volt. Lényegesen jobban é rtett a vadászathoz, mint én. A lárma egyre kö zelebb jött, de nem túl gyorsan. A király ismét megszólalt
- Úgy okoskodnak, hogy nem volt sok el nyünk, amikor futni kezdtünk, s mivel gyalog kell já rnunk, még nem lehetünk messzire attól a helytöl, ahol elértük a vizet.
- Valóban, felség, attól tartok, hogy gy áll a dolog, habár jobbakat remé ltem.
A lárma egyre kö zelebbröl hallatszott, és a vadászok elöörse csakhamar odaért al nk, a pataknak mindkét partján. A túlsó parton valaki állj-t kiá ltott, majd azt mondta:
- Ezen a kinyúló á gon felmászhattak arra a fára, ha akartak, anélkül, hogy közben a fö ldet érintették volna. Küldjünk fel valakit, az lesz a legjobb.
- Úgy van, küldjü nk!
Kénytelen voltam csodálattal adózni a tulajdon éles elm mnek, amely elöre látta ezt a fejlemé nyt és azt sugalmazta, hogy az ldözök megté vesztése érdeké ben másszunk át a másik fára. De ki ne tudná, hogy vannak olyan dolgok, amelyek igenis legyözik a ravaszságot és az elörelátást? Ilyen dolog példá ul az ügyetlenség s az ostobaság. A világ legjobb ví vójának egyáltalá n nem kell félnie a világ második vív jától; nem, neki csak valami tudatlan ellenféltöl kell f lnie, akinek addig még sohasem volt kard a kezében; az ilyen ellenfél sohasem azt teszi, amit tennie kellene, s így készületlen l éri a bajnokot; az ilyen ellenfél mindig azt teszi, amit nem kellene tennie, s így gyakran fölébe kerekedik a bajnoknak és ledö fi, mint a pinty. Akármilyen képessé geim voltak is, hogyan tehettem volna eredményes ó vintézkedéseket egy rövidlátó, kancsal, pudingfejü mamlasz ellen, aki nem az igazi fát veszi célba, és mé gis az igazit talá lja el? Márpedig ez történt. Tévedésböl nem ahhoz a fához ment, amelyikhez küldték, s persze éppen ez volt az igazi fa, é s ö mindjárt fel is kapaszkodott rá.
Most már komolyra fordult a helyzet. Csendben maradtunk, s vártuk a fejlemé nyeket. A paraszt kínlódva mászott felfelé. A király kiegyenesedett, elö készítette a fél lábát, s amikor a jövevény feje rugó távolságba került, puff neki, és a szerencsétlen már le is bukfencezett a földre: Válaszul a lentiek dühös ordí tásban törtek ki, a csöcselék minden irányból odasereglett, s mi foglyok lettünk a fa tetején. Az elsö támadót csakhamar követte a második; felfedezté k a hidat, vagyis a felénk hajló ágat, és egy önkéntes jelentkezö felmá szott a szomszédos fára, amelyböl a h d kinyúlt. A király rám parancsolt, hogy já tsszam el a legendá s Horatius Cocles szerepét, és vé djem a hidat. Az ellenség egy ideig nagyobb erö kkel rohamozott; no de sebaj, valahá nyszor felbukkant egy hadoszlop vezetö je, mindjárt kupán vágtuk és leröpí tettük. A király hangulata egyre emelkedett, határtalan volt az röme. Azt mondta, hogy ha nem jön közbe semmi zavaró körü lmény, szép é jszakánk lesz, mert ezzel a taktikával az egész környék ellen is megvédhetj k a fát.
Igen ám, de a csö cselék rövidesen ugyanerre a kö vetkeztetésre jutott; támadóink lefújták az ostromot, és újabb terveket kezdtek kov csolni. Fegyverük nem volt, de rengeteg ködarab hevert szanaszét, é s szükség esetén az is megfelel. Mi nem emeltünk ez ellen kifogást. Lehet, hogy nagy ritkán behatol hozz nk egy-egy kö, de nem valószínü; az ágak és a levelek kitünö fedezéket nyújtottak, s ahonn t jól lehetett volna célozni ránk, egyáltalán nem lá tszottunk. Csak egy félórát vesztegessenek el a köhajigálással, akkor leszáll az alkony és a segíts günkre siet. A legnagyobb mérté kben meg voltunk elé gedve. Már mosolyogni is tudtunk; kis híján nevettünk.
De csak kis híján; s jó, hogy el sem kezdtük, mert fé lbeszakítottak volna. A kövek alig negyed rája süvítettek a lombok között é s pattogtak az á gakon, amikor valami szagot kezdtünk é szlelni. Egy-két szippantás felvilágosított a szag eredetéröl: valami füstöl! Ezzel vége volt a j téknak. Hiába, be kellett l tnunk. Ha füsttöl kap az ember meghívást, annak eleget kell tenni. Üldözöink mind magasabbra halmoztá k a száraz avart é s a nedves sarjakat, s amikor látták, hogy a sürü fü stfelhö gomolyogva felszáll és fojtogatni kezdi a f t, vad örömujjong sbán törtek ki. Még sikerült elég levegöhöz jutnom, hogy megszólaljak:
- Indulj, királyom; én csak utánad, amiként az illem kí vánja. A király fuldokolva válaszolt:
- Kövess, odalent pedig támaszkodj a fatörzs egyik oldal nak, s a másikat hagyd nekem. Így fogunk harcolni. Ki-ki halmozza fel maga elött a halottait, egyéni szokása és ízlé se szerint.
Azután krákogva é s köhögve lemá szott, s én kö vettem. Egy pillanattal utá na értem földet; azonnal a megbeszé lt helyeinkre ugrottunk, és minden erökböl nekiláttunk a csihi- puhinak. Iszonyatos kavarodá s és zenebona tá madt; éktelen ricsaj és tolongás közepette hulltak a csapások egyre-má sra. Egyszerre csak néhá ny lovas belevá gtatott a tömeg kö zepébe, s egy hang felharsant:
- Állj, vagy halál fiai vagytok!
Milyen édes muzsika volt ez? A hang tulajdonosáról azonnal lerítt, hogy nemesember: festöi és drága k ntöst viselt, magatartása parancsoló, arca kemény, habár a vonásain és a bör n meglátszottak a kicsapongó élet nyomai. A csöcselék alá zatosan visszahúzó dott, mint egy raká s nyüszítö kutya. A nemesúr bíráló tekintettel szemü gyre vett bennünket, majd éles hangon a parasztokhoz fordult:
- Mit csináltok ezekkel az emberekkel?
- Örüitek ezek, nagyméltóságú uram, nem tudjuk, honnét csavarogtak ide, és…
- Nem tudjátok, honnét? Azt állí tjátok, hogy nem ismeritek öket?
- Legnemesebb urunk, a színigazat mondjuk. Idegenek, és senki sem ismeri öket ezen a tájon; s oly eröszakos és vé rszomjas örültek, hogy…
- Csend! Nem tudod, mit beszélsz. Ezek nem örültek. Kik vagytok? >a honnét jöttök? Halljam.
- Békés idegenek vagyunk, uram - mondtam -, s a dolgunk után járva utazgatunk. Távoli országból jövünk, és errefelé nincsenek ismeröseink. Senkinek sem akartunk ártani, é s mégis csak a te nagylelkü közbelé pésednek és vé delmednek köszö nhetjük, hogy ezek az emberek nem ö ltek meg bennünket. S miképpen kitalá ltad, uram, nem vagyunk örültek, sem pedig erö szakosak vagy vé rszomjasak.
A nagyúr a kísé retéhez fordult, é s nyugodtan így szó lt - Korbácsoljá tok vissza ezeket a kutyákat az ó ljaikba!
A csöcselék egy szempillantás alatt eltünt; a lovasok utánavágtattak, jó cskán osztogatták a korbácsütéseket, és kíméletlenül le- gázolták azokat, akik esztelenül az utat választották a boz t helyett. A jajkiáltások és a könyörgések csakhamar elhaltak a távolban, s a lovasok kisvártatva visszaszállingó ztak. Közben a nemesúr r szletesebben kiké rdezett bennünket, de semmi különö sebbet nem sikerült kiszednie belölünk. Nem gyöztünk hálá lkodni neki a jósá gáért, de csak annyit közöltünk vele, hogy egy tá voli országból val idegenek vagyunk, s errefelé nincsenek barátaink. Amikor a kíséret utolsó tagja is visszatért, a nemes r így szólt egyik szolgájához:
- Vezesd ide a málh s lovakat, hadd szá lljanak fel ezek is. - Parancsodra, uram.
A menet vége felé kaptunk helyet, a szolgák között. Elég gyorsan haladtunk, s végül napnyugta után beté rtünk egy út menti fogadóba, amely tí z-tizenkét mérfö ldre esett üldö ztetésünk szí nhelyétöl. A nagyúr megrendelte a vacsor ját, és nyomban visszavonult a szobá jába; azontúl nem láttuk többé. Másnap hajnalban megreggeliztünk, é s tovább akartunk indulni.
A nagyúr fölakája e pillanatban hanyag eleganciával elö somfordált és azt mondta:
- Úgy mondtátok, hogy ezen az úton igyekeznétek tová bb, s mi is éppen arra tartunk; enné lfogva uram, Grip gr ffa elrendelte, hogy tartsátok meg a lovaitokat, és egynéhányan miköz lünk is lovagoljanak veletek egy Cambenet nevezet szép városkáig; amely húsz mérfö ldre esik innét, s ahol túl lesztek a veszélyen.
Nem tehettünk egyebet, mint hogy k szönetet mondjunk s elfogadjuk az ajá nlatot. Hatodmagunkkal ü gettünk az úton, r érösen és ké nyelmesen, s a beszé lgetés folyamán megtudtuk, hogy Grip grófja igen nevezetes személyis g a maga vidékén, amely egynapi járó tra van Cambeneten túl. Olyan lassan kocogtunk, hogy a dé lelött fele már csaknem eltelt, amikor beértünk a városka piacterére. Leszálltunk a lóró l, s még egyszer meghagytuk, hogy adj k át hálás kösz netünket a gróf ú rnak, azután valami csoportosulást lá tva a tér közepén, odamentünk megné zni, hogy mi lehet az érdeklödés tá rgya. S mit láttunk? Annak a vándorló rabszolgacsoportnak a maradványait, amellyel már talá lkoztam egyszer! Milyen régen is volt, s azóta szü ntelenül hurcolniuk kellett a láncaikat. Azt a szerencsétlen férjet már nem lá ttam közöttük, é s mások is hiá nyoztak; újabb szerzemények foglalták el a hely ket. A királyt mindez nem érdekelte, és tovább akart menni, de nekem földbe gyö kerezett a lábam, é s a szívem majd megszakadt a fá jdalomtól. Nem bírtam levenni a szemem ezekröl a megviselt és elcsig zott emberroncsokró l. Ott ültek a földö n, összezsúfolva, némán, zokszó né lkül, lehorgasztott fövel - döbbenetes látvány. S mintegy undorító ellentétül, alig harminclépésnyire, egy nagyhangú szó nok beszédet inté zett a köréje csoportosult emberekhez, fennen magasztalva "a mi dicsö brit szabadsá gjogainkat!".
Forrt bennem a mé reg. Megfeledkeztem arró l, hogy plebejus vagyok, eszembe jutott, hogy ember vagyok. Lesz, ami lesz, én felmegyek arra a szó székre, és…
Klik! A király meg n össze voltunk bilincselve! Útitá rsaink hajtották vé gre ezt a müveletet, azok a szolgák; de Grip grófja is ott llt, és kedvtelve nézett ránk. A királyból egyszeriben kirobbant a fé ktelen harag:
- Mit jelent ez az otromba és illetlen tréfa?
A gróf úr odafordult fö gazemberéhez, és v gtelenül fagyosan csak ennyit mondott
- Hajtsd oda a rabszolgákat, és add el öket!
Rabszolgák! Mennyire másképpen hangzott most ez a szó - s milyen kimondhatatlanul iszonyatosan! A kirá ly felemelte bilincsek, és fé lelmetes erövel les jtott; de a gróf ú r még idejében kit rt a csapás útjá ból. A bitangnak egy tucatnyi szolgája azonnal ránk vetette magát, s egy pillanat múlva már tehetetlenek voltunk, a kezünk h trakötve. Oly hangosan és oly öszintén bizonygattuk szabad mivoltunkat, hogy felkeltettük a szabadságról papol szónok meg a hazafias csödület rdeklödését; kö rénk sereglettek, s igen határozott á brázatot vettek fel. A szónok azt mondta
- Ha valóban szabadok vagytok, semmitöl sem kell f lhetek… Britanniá nak istenadta szabadságjogai felé tek is pajzsot és v dö kart nyú jtanak! (Nagy taps.) Mindjárt meglátjá tok. Nosza, adjátok elö a bizonyíté kaitokat.
- Miféle bizonyíté kokat? - Hogy szabadok vagytok.
Azonnal kijó zanodtam. Magamhoz tértem; nem szóltam semmit. De a király megint kirobbant
- Megörültél, ember. Helyesebb volna és sszerübb is, ha ennek a tolvajnak, ennek a gazembernek kellene bebizonyí tania, hogy nem vagyunk szabadok.
Látják, kérem, a király pontosan ú gy ismerte a saját törvényeit, mint ahogy a legtöbb kö zönséges halandó a törvényeket ismerni szokta: betü ik szerint, nem pedig hatásukban. De a törvény csak akkor nyer igazi jelentést s csak akkor válik elevenn , ha tulajdon böré n tapasztalja az ember.
Mindenki a fejét rá zta és csalódottan elfintorodott; néhá nyan elfordultak, má r nem érdekelte ö ket az eset. A szónok ismét megszólalt - ezú ttal üzleti hangon, nem pedig érzelmes húrokat pengetve: - Ha nem ismered az országod törvé nyeit, itt az ideje, hogy
megtanuld öket. Ti idegenek vagytok minálunk, nem tagadhatjátok. Lehet, hogy szabadok vagytok, ezt mi nem tagadhatjuk; de az is lehet, hogy rabszolgák vagytok. A törvény vilá gos: annak, aki igé nyt tart rátok, nem kell bebizonyítania, hogy rabszolgák vagytok; nektek kell bebizonyítanotok, hogy nem vagytok rabszolgák. ,
Közbeszóltam - Jó uram, hagyj nekünk, kérlek, annyi idöt, hogy üzenhessünk Astolatba vagy legal bb a Szentség Vö lgyébe…
- Nyughass, jó ember, kívánsá gaid elképesztöek, s nyilván magad sem reméled, hogy teljesülhetnek. Sok idöbe tellenék, amit kérsz, és mé ltánytalanul megká rosítaná a gazdá tokat…
- A gazdánkat, te f lkegyelmü?! - mennydörgött a kir ly. - Nekem nincs gazdá m. Én magam vagyok a…
- Csend, az Isten szerelméért!
Éppen idejében kiá ltottam el magam, hogy visszatartsam a királyt. Úgyis elég nagy bajban voltunk; semmi jó nem szá rmazott volna abból, ha örültnek mutatkozunk a hallgatóság elö tt.
Fölösleges itt ré szleteznem az esemé nyeket. A gróf odaállí tott és elá rvereztetett bennü nket. Ugyanez a pokoli tö rvény fennállott az én hazám déli llamaiban is, több mint ezerháromszáz évvel késöbb, s e törvény alapján eladtak és é letfogytiglani rabszolgaságba tasz tottak sok száz szabad embert, aki nem tudta bizonyí tani, hogy szabad - s mindez nem tett r m különösebb hat st; de amint a tö rvény és az árver s személyes tapasztalatommá vá lt, az addig csupán helytelennek tartott tény pokoli jelleget öltött. Hja, ilyen fából vagyunk faragva.
Egyszóval, elá rvereztek bennünket, mint két disznót. Nagyobb városban, forgalmasabb piacon bizonyára jó árat fizettek volna értü nk; de itt töké letes volt a pangás, s olyan alacsony á ron keltünk el, hogy borzasztóan sz gyellem magam, valahányszor rá gondolok. Anglia királyáért hét dollárt fizettek s a miniszterelnökéé rt kilencet; holott a király a bolondnak is megért volna tizenkét doll rt, én pedig tizen töt. De hát mindig így szokott történni; ha lanyha a kereslet és az ember mégis forszírozza az elad st, a legjobb árué rt is csak bagót kaphat - ez ellen nincs orvosság. Ha a grófnak egy cs pp esze lett volna
De ez a pillanat nem alkalmas arra, hogy felizgassam magam a gróffal kapcsolatban. Menjen csak, amerre akar, egyelöre; mindenesetre megjegyeztem magamnak a fizimiská ját, ha szabad így mondanom.
A rabszolga-keresked mindkettönket megvásárolt és rá kapcsolt arra a hosszú láncra; mi lettünk az utolsók a menetben. Délben felszedelö dzködtünk, sorba á lltunk és kivonultunk Cambenetböl; s én hihetetlenül furcsá nak és rendkívü linek találtam, hogy Anglia királya és föminisztere, ha egy rabszolgamenet tagjaként, megbilincselve, megb klyózva és igába szorítva vonul vé gig a városon, elhaladhat a legkül nbözöbb járó- kelö férfiak és n k mellett meg az ablakok alatt, amelyekben az é desek és a bájosak ülnek, s egyetlen szempárból sem csalja ki az érdekl dés sugarát, egyetlen megjegyzé sre sem ad alkalmat. Bizony, bizony, ez csak azt mutatja, hogy végeredmé nyben a királyok sem istenibbek a csavargóknál. Olcsó és üres csinálmány a kirá ly, ha nem tudjuk ró la, hogy király. De amint megtudjuk, bizony isten eláll a lélegzetünk, ha csak ránézünk is. Azt hiszem, valamennyien bolondok vagyunk. Születéstöl fogva, minden bizonnyal.  

Harmincötödik fejezet
SZOMORÚ EPIZÓD  

A világ csupa meglepetés. Arthur király mélá zott; ez termé szetes. És ha most feltenné m a kérdést, hogy vajon micsodán mél zott, mit felelné nek? Nyilván azt, hogy bukásának rendkívüli voltán - hiszen lezuhant a világ legelökelö bb helyéröl a legm lyebb gödörbe; a világ legragyogóbb posztjáról a legsö tétebbe; a legmagasabb emberi rangról a legalacsonyabbra. És nem: esküszöm rá, hogy nem ez fá jt neki a legjobban, hanem az, hogy milyen áron kelt el! Nem tudott megbé kélni azzal a hét dollárral. Amikor elöször tett róla említé st, úgy megdö bbentem, hogy nem is akartam elhinni; természetellenesnek tartottam. De amint visszatért a szellemi tisztánl tásom, és megint helyes szemszögböl tudtam nézni a dolgokat, el kellett ismernem, hogy té vedtem: Arthur igenis termé szetesen viselkedett. Mindjárt megmagyará zom: a király csupá n mesterséges csiná lmány, következé sképpen a Királyi rzések is mestersé gesek, akár egy rug ra járó bábu mozdulatai; de a kir ly mint ember, való di lény, s mint embernek, valódi é rzései vannak, nem pedig fantasztikus h bortjai. Az átlagember megsz gyenítönek érzi, ha nem becsülik annyira, mint amennyire ö becsü li magát; s a kirá ly semmi esetre sem volt több egy á tlagembernél, ha ugyan egyáltalán elérte az átlagot.
Ördög vigye, lyukat beszélt a hasamba, hogy öé rte minden rendes piacon úgy megadtak volna huszonöt doll rt, mint egy fityinget - ami tiszta hülyeség volt és éktelen hi ság; hiszen annyit még én sem értem. De hát ez kényes k rdés volt, és nem illett vitatkoznom r la. Ki is tértem minden vita elöl, a lehetö legdiplomatikusabba n. Sutba kellett dobnom a lelkiismeretemet, s kénytelen voltam arcátlanul elismerni, hogy igazság szerint huszonöt dollár já rt volna érte; holott nagyon is jó l tudtam, hogy eddig még fele olyan ért kes királyt sem lá tott a világ, s hogy az elkö vetkezendö tizenhá rom évszázad folyamán olyat se fog látni, aki negyedannyit érne. Mondom, öfelsége halálra untatott. Ha a termésröl kezdett beszélni vagy a tegnapi idöj rásról vagy a politikai helyzetrö l vagy kutyákról vagy macskákról vagy a közerkölcsö kröl vagy teológiá ról - mindegy, hogy miröl -, én már s hajtottam, mert tudtam, hogy mi kö vetkezik; a végén mégiscsak annak az agyoncsépelt hé tdolláros ü gyletnek a bírálat ra fog kilyukadni. Valahányszor olyan helyen álltunk meg, ahol emberek is voltak, mindig úgy nézett rám, mintha azt akarná mondani: "Ha most kötné k meg azt az ü zletet, ezekkel az emberekkel, meglátn d, hogy milyen más lenne az eredmé ny." Minek tagadjam, amikor eladtak bennünket, titokban mulattam rajta, hogy ö csak hét dollárért cserél gazdát; de azután annyit nyú zott és kínozott, hogy azt kívántam, bárcsak százért s zták volna rá valakire. S ez a téma sohasem merülhetett feledé sbe, mert mindennap megálltunk valahol, a vásárlóközöns g szemügyre vett bennünket, és javarészt ilyesfé leképpen nyilatkozott a kirá lyról:
- Nézd csak, itt van egy két és fé l dolláros fickó, harmincdolláros all rökkel. Kár, hogy az allür ket nem lehet piacon árusítani. Végül is az ilyen megjegyzéseknek ká ros következmé nyekkel
kellett járniuk. Tulajdonosunk gyakorlati érzékü ember volt, és ráj tt, hogy ezt a hibá t ki kell javítania, ha vevöt akar talá lni a királyra. Ezért aztán munká hoz látott, hogy ki zze az allüröket szent királyi felségéböl. Adhattam volna neki egy-két értékes tanácsot, de nem adtam; az ember sohase adjon önké nt tanácsokat egy rabszolgahajcsárnak, ha nem akarja, hogy az ügy, amelyet a szívén visel, ká rt szenvedjen. Én már kitapasztaltam, milyen nehéz munka a király allürjeit paraszti allürökre csökkenteni, pedig felsége akkor ké szséges és buzgó tanítványom volt; mit szóljunk hát arról, aki a kirá lyi allüröket rabszolgaallürökre szeretné vá ltoztatni, méghozzá eröszakkal! Ugyan kérem, kész lehetetlenség. Nem színezem ki a r szleteket - ezt az olvasó fantáziájá ra bízom, hogy megk méljem magam a fá radságtól. Csupán annyit jegyzek meg, hogy egy hét múlva már rengeteg bizonyíté k tanúskodott a korbács, a fütykö s és az ököl derekas munkájáró l; a király teste nem mindennapi látv ny volt - sírnival látvány; de a szelleme ? Az bizony egy karcolást sem szenvedett. Még annak a tompa agyú rabszolgahajcs rnak is be kellett látnia, hogy olyan rabszolga is lé tezik, aki férfi marad a holta napjá ig; akinek meg lehet törni a csontjait, de az önérzetét nem. A rabszolgahajcsá rnak tapasztalnia kellett, hogy valahá nyszor megközelíti a királyt - az elsö betörési kísé rlet alkalmával csakúgy, mint utolj ra -, a király mindig ugrásra ké szen fogadja, söt, rá is ugrik. Így hát a hajcsár végül is feladta a harcot, és csorbí tatlanul meghagyta ö felségének az allü rjeit. Az igazság az, hogy a király jóval tö bb volt, mint kirá ly: férfi volt; s ha egy férfi férfi, azt nem lehet kiverni belöle.
Nagyon keserves é letünk volt egy hó napon át, ide-oda v ndoroltunk és szenvedtünk. S a hónap végén melyik angol ember fordult a legnagyobb érdeklödéssel a rabszolgakérdés felé? Öfelsége a király! Bizony, ö, aki a legközömbö sebb volt, ö lett a legérdeklödöbb. Soha életemben nem beszéltem olyan emberrel, aki a kirá lynál jobban meggyü lölte volna a rabszolgaság inté zményét. Így hát bá torkodtam ismét feltenni egy kérdé st, amellyel jó né hány éve már megpróbálkoztam egyszer, s amelyre olyan éles választ kaptam, hogy jobbnak láttam, ha nem feszegetem többé. Hajlandó lenne ö felsége eltörülni a rabszolgaságot?
A válasza éppolyan éles volt, mint elö ször, de ezúttal ú gy hatott rám, mint a legédesebb muzsika; édesebb zengzeteket soha nem is kívánnék a fü lemnek, noha a ká romkodás, amelyben felsége ö sszefoglalta a mondanivalóját, igen távol állt a tökéletességtöl, rendkívül sután kacskaringózott, s a csattanó majdnem a közepén foglalt benne helyet, nem pedig a végén, ahová minden szabá ly szerint kerülnie kellett volna.
Most már alig vá rtam, hogy kiszabaduljak; eddig nem is akartam kiszabadulni. Nem, ezt azért mé gsem mondhatom. Szerettem volna kiszabadulni, de a t lságos kockázat visszariasztott, s a királyt is mindig lebeszéltem vakmerö terveiröl. Most azonban - ó, most már egészen megváltozott a lé gkör! Most már semmilyen ár nem volt túlságosan magas a szabadságé rt. Azonnal kidolgoztam egy tervet, és ö szintén el voltam ragadtatva töle. Igaz, idö és tü relem kellett a vé grehajtásához, mé ghozzá nem is kevé s. Lehettek talán gyorsabb és éppoly célravezetö mó dszerek; de egyik sem lehetett volna olyan festöi, mint ez; egyik sem ért volna el olyan drá mai hatásokat. Így hát ragaszkodtam hozzá. Talán hónapokig kell késlekednünk miatta, de nem baj. Végrehajtom, ha tö rik, ha szakad.
Különféle kalandokon mentünk t, nem is egyszer. Egy éjszaka hó viharba kerültünk, jó mérföldnyire attól a falutól, amely utunk célja volt. Mintha köd borult volna ránk, egy szempillantás alatt - olyan sürün örv nylett a hó. Az orrunk hegyét sem láttuk, és csakhamar eltévedtü nk. A rabszolgahajcsár elkeseredetten korbá csolt bennünket, mert attól tartott, hogy tönkremegy az rukészlete, de a korbács még rosszabbra fordí totta a helyzetet, mindannyiunkat leterelve az útról, ahonnét még segí tséget remélhettü nk volna. Végül is meg kellett állnunk, é s lerogytunk a hóba, ott, ahol voltunk. A vihar egészen é jfélig dühöngött, azután megszünt. Idöközben két gyengébb férfi rabszolga és három asszony meghalt, má sok pedig mozdulni sem tudtak már, s a halál szélén á lltak. Gazdánk magánkívü l volt dühében. Felzavarta az élö ket, ránk parancsolt, hogy á lljunk talpra, ugrá ljunk, csapkodjuk magunkat, amíg ú jra meg nem indul a vérkeringésünk, é s segítségül szorgalmasan mükö dtette a korbácsá t.
Ekkor közbejött valami. Visító hangokat é s üvöltéseket hallottunk, s kisvá rtatva felbukkant egy rohanó és zokogó asszony; amikor meglátta csoportunkat, közé bünk vetette magát, és oltalomért rim nkodott. Csakhamar odaértek az üldözöi is - lihegö, izgatott cs cselék -, né melyek fáklyát hoztak, s azt mondtá k, hogy ez az asszony boszorkány, több tehenet megö lt már valami rejté lyes kórsággal, s e mesterkedéseit hathatósan segí tette egy ördög is, fekete macska alakj ban. A szegény asszonyt gy megkövezték má r, hogy alig lá tszott emberi lé nynek a sok zúzódá stól és véres sebtöl. A csöcselék meg akarta égetni.
Nos, mit gondolnak, mit tett a gazdánk? Amikor mi körü lvettük a szerencsé tlen teremtést, hogy oltalmat nyú jtsunk neki, öurasá gának remek ötlete támadt. Azt mondta, hogy meg gethetik az asszonyt, de csak itt helyben, máské nt nem adja a kezü kbe. Tessék ezt elké pzelni! Az üldözö k beleegyeztek. Hozzákötözték az asszonyt egy cölö phöz, fát halmoztak fel körü lötte; aztán odatartottak egy fá klyát, miközben az áldozat kétsé gbeesetten kiá ltozott és könyö rgött, és a mellé re szorította két kislányát; s a mi vadállatunk, akit csakis az üzlet é rdekelt, korbácsá val odaterelt bennü nket a máglya köré , s életünk és forgalmi értékünk megmentésére haszn lta fel ugyanazt a tüzet, amely elvette annak a szeg ny, ártatlan anyá nak az életét. Ilyenfajta gazdánk volt. Az ö fizimiskáját is megjegyeztem magamnak. A hóvihar kilenc á ldozatot szedett a nyájából, s ö hosszú napokon át minden eddiginél durvábban bánt vel nk, annyira feldüh tette a veszteség.
Mondom, számos kalandban volt rész nk. Egy napon valamifé le menettel talá lkoztunk. De micsoda menettel! Mintha a királyság minden söpredéke benne lett volna, s ráadásul még ré szegek is voltak mindannyian. Az élen egy taliga haladt, rajta kopors ; s a koporsón egy tizennyolc év körü li szép fiatal lá ny ült, a csecsemö jét szoptatta, minden pillanatban szenvedélyesen a mellére szorította, s minden pillanatban letörü lte arcáról a kö nnyeket, amelyeket r hullajtott; s az együgyü kis gyermek mindannyiszor felmosolygott rá, boldogan és elé gedetten nyomkodta anyja mellét gödrö s, pufók kezecskéj vel, s az anya egyre csak simogatta és dédelgette a parányi ujjakat, amelyek ott já tszadoztak megszakad szíve fölött.
A taliga mellett és mögött férfiak é s nök, fiúk és lá nyok vonultak, szü ntelenül sivítva, ocsmány és mocskos megjegyzéseket üvö ltve, trágár daltö redékeket énekelve, ugrándozva, tá ncolva, mint valami tomboló ördö gcsorda - rossz volt rájuk nézni. London egyik külvá rosában jártunk, a falakon kívül, s most megismerkedhett nk a londoni tá rsadalom egyik ré tegével. Gazdánk jó helyet biztosított szá munkra a bitófa kö zelében. Odafönt egy pap á llt, felsegítette a lányt, vigasztaló szavakat intézett hozzá, majd szólt az alsheriffnek, hogy vigyen oda egy zsámolyt a lány ré szére. Aztán megállt a lá ny mellett az emelvé nyen, s egy pillanatig lenézett a lábánál ö sszetorlódott, felfelé bámuló arcok tömegére, majd végigjáratta tekintetét a tá volibb emberfejek sokaságán, amely k rös-körül szinte kikövezte az egész hatalmas térséget, azután pedig szomor hangon belefogott a leány történeté be. Igen, szánalom csengett ki a hangjá ból - micsoda ritka jelenség ebben a tudatlan és vad országban! Jól eml kszem beszédének minden részletére, csak a szavakra nem, amelyeket használt; hadd mondjam hát el a tulajdon szavaimmal:
- A törvénynek az a célja, hogy igazs got osszon. Néha azonban kudarcot vall. Ezen nem lehet segí teni. Nem tehetünk egyebet, mint hogy siránkozunk és megnyugszunk és imá dkozunk annak a lelk ért, aki igaztalanul bukik el a törvény karja á ltal, s reméljük, hogy nem sokan jutnak erre a sorsra. Ezt a szerencsétlen fiatal leányt egy t rvény most a halá lba küldi - s nem tagadhatjuk e törvé ny igazságát. De egy másik törvé ny olyan helyzetbe juttatta öt, amelyben vagy bünö znie kellett, vagy pedig türnie az é hhalált a gyermeké vel együtt - s Istent hívom tanú nak, hogy ez a törv ny a felelös e leá ny bünéért és sz gyenletes haláláé rt egyaránt!
Nemrégiben ez a fiatal teremtés, ez a tizennyolc éves gyermek, éppoly boldog hitves és anya volt, mint bá rmely másik asszony Angliában; ajkáró l vidám dalok fakadtak, mert a der s és ártatlan szí veknek a dal az anyanyelve. Ifjú férje éppoly boldog volt, mint ö; becsülettel vé gezte a kötelesség t, kora reggeltöl késö estig dolgozott a két kez vel, tisztessé gesen kereste meg a kenyerét, minden morzsáját megé rdemelte, gyarapodott, hajlé kot és élelmet nyú jtott a családjá nak, egy szemecské vel ö is hozzájá rult a nemzet vagyon hoz. Egy alávaló törvé ny engedélye folytá n vad pusztító erö k sújtottak le erre a jámbor otthonra, s elsöpörték, mint az orkán! Az inú férjet orvul elfogták az úton, megbélyegezték és a gályákra küldté k. Az asszony semmit sem tudott erröl. Mindenütt kereste hitvestársát, a legkeményebb szí veket is megindí totta könyörgö kö nnyeivel, kétsé gbeesésének elcsukló és mégis ékesen szóló hangjával. Hetek múltak el, s az asszony virrasztott, várt, remélt, lelkét lassacskán megtö rte a nyomorúság s lya. Jelentéktelen kis ingóságait apránk nt felemésztették az élelem költsé gei. Amikor már nem tudta megfizetni a szállása bérét, kitették a házból. Koldult, amíg volt ereje hozzá; s amikor már az é hhalál szélén á llt és elapadt a teje, ellopott egy negyed cent értékü vászondarabot, azzal a szándékkal, hogy áruba bocsá tja, s így megmenti a gyermekét. De a vászondarab tulajdonosa rajtakapta a lopá son. Börtönbe vetették, és bíróság elé állították. A tulajdonos elö adta a vádat. Valaki a leány vé delmére kelt, és mentségéül elmesé lte szomorú törté netét. Azután a vádlott is engedélyt kapott a szólásra, nem tagadta a lopást, csak arra hivatkozott, hogy a szenvedés megzavarta elméjét, s amikor minden baj n túl még az éhs g is lesújtott rá, a bünös és az á rtatlan cselekedetek kuszán és é rtelmetlenül ö sszekavarodtak agyá ban, s ö már semmit sem tudott biztosan, csak azt, hogy olyan nagyon é hes! Egy pillanatra mindenki megható dott, s a bírák hajlottak arra, hogy irgalmasan bánjanak vele, hiszen láttá k, hogy fiatal, hogy egyedül áll a vilá gban, hogy milyen siralmas helyzetbe került, s hogy bün nek elsö és egyed li okozója az a tö rvény, amely megfosztotta öt tá maszától; a vádló azonban azt felelte, hogy mindez ugyan igaz és fölötté bb sajnálatraméltó , de manapság igen elszaporodtak az apr lopások, s a rossz idöben alkalmazott kegyelem veszélyeztetné a tulajdont - ó, istenem, hát a brit törvény nem Iát é rtékes tulajdont a romba dölt otthonokban, az elá rvult gyermekekben, a megtört szí vekben?!
s ezért elmarasztal ítéletet kell ké rnie.
Amikor a bíró feltette fekete sapk ját, az ellopott v szondarab tulajdonosa remegve felállt, ajka vonaglott, arca olyan szürke lett, mint a hamu; s amikor elhangzottak a szörnyüséges szavak, ezt kiá ltotta: "Ó, szegény gyermekem, szegény gyermekem, nem tudtam, hogy a halálodat okozom!" S hanyatt vágódott, mint a kidöntött fa. Felemelték, de elmé je megzavarodott; mé g aznap önkezével vetett véget az é letének. Nem volt rossz ember; a szíve mélyén tiszta érzések lakoztak; számítsá tok hozzá ö ngyilkosságát ahhoz a gyilkossá ghoz, amelyre most k szülünk itt, s vá doljátok mindkettö vel az igazi bünös ket - Britannia urait és embertelen törvényeit. Ütött az óra, gyermekem; hadd imá dkozzam fölötted - nem teérted. te szegény meggyöt rt és ártatlan sz v, hanem azokért, akik bünösek romlá sodban és halá lodban, mert ök jobban rászorulnak az imádságra.
Az ima után feltett k a kötelet a fiatal lány nyaká ba, s a hurok görcs t csak nehezen tudt k elhelyezni a fü le alatt, mert a leá ny közben szü ntelenül ölelgette és csókolgatta a gyermekét, arcához és melléhez szorí totta, elárasztotta könnyeivel, s fé lig nyöszörgött, félig sikított az egész idö alatt, a gyermek pedig boldogan gügyögö tt és nevetett és rúgkapált, mert azt hitte, hogy tré fálnak és já tszanak vele. Még a hóhér sem b rta ezt a látvá nyt és elfordult. Amikor végeztek az elökészületekkel, a pap gyöngéden leválasztotta a gyereket anyja karjá ról, és gyorsan ellépett vele; az anya összekulcsolta a két kezét, és vadul sikoltva felé je ugrott, de a köt l és az alsheriff visszatartották. Akkor térdre rogyott, kinyú jtotta a karját és felsírt:
- Még egy csókot… az istenért, még egyet, csak egyet… ne tagadjátok meg egy haldokló kívá nságát!
Odanyújtották a gyermeket; az anya csaknem megfojtotta lelésével. Amikor megint elvett k töle, felkiá ltott
- Ó, gyermekem, é desem, meg fog halni! Nincs otthona, nincs apja, nincs senkije, nincs anyja
- Nem - mondta a jó lelkü pap -, nem marad egyedül! Mindenkit pótolni fogok mellette, halá lom napjáig.
Most kellett volna l tni az asszony arcá t! Mit sugárzott? H lát? Istenem, hát lehet azt szavakban kifejezni? A szavak csupán festett lá ngok; egy eleven szempár maga a lá ng. Ez volt az anya szem ben, amint a papra nézett, s ezt vitte magával a mennyek kincsestárába, minden isteni dolog méltó helyére.  

Harminchatodik fejezet
HARC A SÖTÉTBEN  

London elég é rdekes hely volt - rabszolgaszemmel né zve. Nagy falu volt csupá n, föként vályogb l épült, zsúpfö delü házakkal, sá ros, girbegurba, kö vezetlen utcákkal, amelyeken állandó an nyüzsögtek és hullámzottak a rongyok és a pompá s köntösök, a lebegö tollak és a ragyogó páncélok. A királynak volt itt egy palotája; most megnézhette kí vülröl. Meg is nézte és felsóhajtott és ká romkodott egy kicsit, a hatodik szá zadbeli ifjú és kontár káromkodók módján. Láttunk néha ismer s lovagokat és nagyurakat, de ök nem ismertek meg minket a rongyainkban és a r nk száradt piszokban, a véralá futásainkkal és a sebeinkkel, s akkor sem ismertek volna fel, ha rájuk kösz nünk, söt, még csak meg sem álltak volna, minthogy a tö rvény tiltotta az ö sszeláncolt rabszolgákkal való beszélgetést. Sandy tízlépé snyire haladt el mellettem, öszvérh ton - bizonyára engem keres. gondoltam. De a legjobban akkor fájt a szívem, amikor kitereltek bennünket rozoga sz llásunkról a té rre - ott éppen egy aprópénz-hamisító t föztek forró olajban -, s én egyszerre csak meglá ttam valamit. Egy rikkancsot - és nem mehettem oda hozzá! De azért egyvalami mégiscsak megvigasztalt: bizonyságot szereztem arról, hogy Clarence még é l és serényen dolgozik. Nemsokára talá lkozhatom vele - ha sikerül, amit tervezek; s ez a gondolat felfrissí tette a kedélyemet.
Futólag láttam mé g egyebet is, amitö l újult erövel kezdett lüktetni a vérem: kifeszített drótot, végig egy sor háztetö fölö tt. Nyilván távíró- vagy telefonhuzal. Bárcsak lett volna belöle egy kis darabom. Éppen erre volt szü kségem, hogy vé grehajthassam szöké si tervemet. Úgy képzeltem, hogy egy éjszaka a királlyal együtt levetjük a bilincseinket, aztá n megkötözzük a gazdánkat, felpeckeljük a szá ját, ruhát cserél nk vele, úgy ö sszeverjük, hogy ne lehessen ráismerni, rákapcsoljuk a rabszolgaláncra, eltulajdonítjuk a vagyonát, megindulunk Camelot felé, és…
De hiszen értik má r, hogy mire gondolok; hogy milyen szédítö dr mai meglepetés lett volna, amint felbukkanunk a palota elött. Mindezt végre lehetett hajtani, csak egy keskeny vasdarab hiányzott hozzá, amiböl á lkulcsot csiná lhatok. Akkor bármikor kö nnyüszerrel kinyithatom az otromba lakatokat, amelyek a lá ncainkon fityegtek. De nem volt szerencs m; egyetlen vasdarab sem akadt az utamba. Végül mégiscsak felvirradt az én napom. Egy úriember, aki m r kétszer járt ná lunk, és minden né ven nevezendö eredm ny nélkül alkudozott rám, ism t eljött. Biztos voltam benne, hogy sohasem kerülö k a tulajdonába, mert amióta csak rabszolga lettem, gazdánk mindig é gbekiáltóan magasra tartotta az ramat, a vásárló k nagy mérgére vagy mulatságára, de hiába, ö makacsul ragaszkodott az ö sszeghez - huszonké t dollárhoz. Egy centet sem akart engedni. A király minden elismerést kiví vott nagyszerü termetével, de kirá lyi allürjei ellene szóltak, s ezért nem lehetett eladni; senki sem akart ilyen rabszolgát. Egyszóval, nem fé ltem attól, hogy elválasztanak töle, amikor a gazda ilyen lehetetlenül magas összegben á llapította meg az á ramat. Nem, igazán nem ké pzeltem, hogy valaha is átmehetnék a fentebb említett ú riember tulajdonába, de neki volt valamije, amiröl azt képzeltem, hogy elöbb-utóbb az én tulajdonomba kerül, ha jelenlegi tulajdonosa elég gyakran ellátogat hozzánk. Arra a három acé lcsatra gondoltam, amellyel hosszú felsöruhája elöl ssze volt kapcsolva. Az úriember már ké tszer meghiúsí totta reményeimet, mert nem jött elég közel ahhoz, hogy teljes biztonsággal hajthassam végre a tervem: most azonban sikerült megkaparintanom a legalsó csatot; tulajdonosa egyá ltalán nem fogott gyanút, s utóbb nyilván azt hitte, hogy a csat valahol az úton veszett el.
Minden okom megvolt rá, hogy ö rvendezzem, de csak egy percig, azután megint visszaeshettem a szomorúságba. Amikor ugyanis az alku már-már meghi sult, mint rendesen, gazdánk egyszerre csak a következö ajánlatot tette - ú j-angol nyelvre ford tva idézem a szavait
- Hát ide hallgasson, mondok magának valamit. Unom már, hogy ez a két alak haszontalanul pusztí tja a kenyeremet. Fizessen huszonkét dollárt ezért, ni, a másikat meg vigye el ingyen, ráadá sul.
A király nem jutott lélegzethez dühé ben. Fuldoklott, há pogott, s közben a gazda meg az ú riember otthagyott bennünket, ekként társalogva
- Ha fenntartaná az ajánlatát holnapig - Huszonnégy ór ig állom a szavamat.
- Akkor holnap ugyanebben az órá ban megadom a vá laszt - mondta az ú riember és eltá vozott; a gazda kikí sérte.
Nem kis fáradsá gomba került, amíg lecsitítottam a kir lyt, de végül is sikerült. Mégpedig azáltal, hogy odasúgtam neki
- Felséged valóban ingyen fog kikerü lni innét, de nem ú gy, ahogy ök gondolják. És ugyanez vonatkozik énrám is. Ma éjszaka mindketten szabadok leszünk.
- Ah! Hogyan ké pzeled?
- Ezzel a tárggyal, amelyet sikerült ellopnom, éjszaka kinyitom a lakatainkat, s akkor levehetjük a lá ncokat. Ha a gazda fél tí zkor bejön, hogy megtartsa az esti szemlét, elkapjuk, betömjük a szájá t, laposra verjük, s kora reggel kivonulunk a városb l, mint e rabszolgacsapat tulajdonosai.
Többet nem mondtam, de a király ettöl is el volt ragadtatva. Aznap este tü relmesen vártuk, hogy rabszolgatá rsaink elaludjanak, s erröl a szokott m don jelt is adjanak, mert az ilyen szerencsétlen fickó kkal semmit sem szabad kockáztatni, ha csak egy mód van rá. A legjobb, ha megö rizzük a titkainkat. A rabszolgák nyilvá n most is csak ugyan gy mocorogtak, mint máskor, de én valahogy másként hallottam. Úgy rémlett, mintha egy örökké valóság telnék el a szokásos horkolá s kezdetéig. A percek csigalassú sággal vá nszorogtak, s én ideges lettem, hogy nem marad elég idö nk a terv végrehajt sára; így aztán a kelleténél korá bban fogtam hozzá a próbálkozáshoz, s ezzel csak ké sleltettem a dolgokat; amint hozz nyúltam ugyanis a sötétben egy lakathoz, a zörgés azonnal felriasztott valakit, az illetö tfordult a másik oldalára, felkö ltve még egynéhá ny rabszolgát.
Végül mégiscsak sikerült ledobnom minden vasamat, és jra szabad ember voltam. Nagyot sóhajtottam a megkönnyebbülé stöl, s a király l ncai felé nyúltam. Késö! Már jött is be a gazda, bal kezében lámpással, jobbjában vastag f tykösével. Szorosan odasimultam a horkoló tömeghez, hogy amennyire csak lehet, leplezzem bilincseim hiányát; közben jól nyitva tartottam a szemem, s megfeszítettem az izmaimat, hogy rá ugorhassam az emberemre, amint fö lébem hajlik.
De nem lépett kö zelebb hozzám. Megállt, egy pillanatig szó rakozottan bámult a homályban fekvö tö megre, nyilván valami más járt az eszében; azután lecsavarta a lámpá sát, tünödve megindult az ajtó felé, s mielött mé g bárki is megsejthette volna, hogy mit akar csiná lni, már kint is volt, és betette maga mögött az ajt t.
- Gyorsan! - mondta a király. - Hozd vissza!
Persze, ez volt a legokosabb, amit tenni lehetett, s é n azonnal felugrottam és kirohantain. De istenem, akkoriban még nem vezették be az utcai lámpákat, é s sötét éjszaka volt. Mindazonáltal néhá ny lépéssel odább megpillantottam egy homályos alakot. Odaugrottam, rá vetettem magam, s micsoda haddelhadd k vetkezett! Eszeveszetten harcoltunk, birkó ztunk, verekedtünk, és alig néhány pillanat múlva már nagy tömeg gyült k rénk. A nézök végtelen gyönyörüséggel szemlélték a kü zdelmet, és torkuk szakadtából biztattak mind a kettönket; szavamra, akkor sem lehettek volna érdeklödö bbek és szívé lyesebbek, ha öket püfölik, nem pedig valaki mást. Azután óriási ricsaj támadt a há tunk mögött, és a közönség nagyobbik fele rohanva elpártolt t lünk, hogy az ú jabb eseményt tisztelje meg figyelmével. Imbolygó lámpások tüntek fel minden irányból; az é jjeli örség gyü lekezett. Kisvártatva egy alabárd nyele puffant a hátamon gyengéd figyelmeztetöül, é s én azonnal megé rtettem, hogy mire akar figyelmeztetni. Örizetbe voltam vé ve. Egyébként az ellenfelem is. Mindkettönket elind tottak a börtön felé; az ör közö ttünk lépkedett. Íme, a katasztrófa, íme a ragyogó terv hirtelen és cs fos kudarca! Megpró báltam elképzelni, hogy mi lesz, ha a gazda rájön, hogy nvelem verekedett a sötétben, s mi lesz, ha majd mindkettönket belö knek, szokás szerint, a csendhá borítók és csirketolvajok szám ra fenntartott kül n lakosztályba; s mi lesz…
E pillanatban ellenfelem arrafelé fordult, ahol én baktattam, az ör ó nlámpásának pislogó fénye rá esett az arcára, é s - ezer ördög és pokol! - nem ö volt az én emberem!  

Harminchetedik fejezet
KUTYASZORÍTÓBAN  

Aludni? Szó sem lehetett róla. Egyébként sem lehetett volna szó róla abban a lármá s tömlöcüregben, a részeg, kötekedö és nagy hangon dan zó zsiványok köz tt. De még ennél is jobban elüzte á lmomat a kínzó tü relmetlenség, hogy mielöbb kikerüljek innen, és pontos tudomást szerezzek azokról az esemé nyekröl, amelyeket megbocsáthatatlan baklövésem nyilvá n elöidézett a rabszolgaszállá son.
Hosszú éjszaka volt, de végül mé giscsak megvirradt. A bíróság elött részletes és ö szinte vallomással szolgáltam. Elmondtam, hogy rabszolga vagyok, gazdám nem más, mint a híres- nevezetes Grip gróf, aki nem sokkal napnyugta után é rkezett meg a folyó túlsó partján lev falu nemesi fogadó jába, és kényszer ségböl ott maradt éjszakára, mivel hirtelen rátört valami ismeretlen é s halálos betegség. Én parancsot kaptam, hogy lóhalálában fussak be a városba, és hívjam el a legjobb orvost; meg is tettem mindent; inamszakadtáig rohantam, ami csak természetes; söté t éjszaka volt, beleütköztem ebbe a nemtelen alakba, mire ö torkon ragadott és ü tlegelni kezdett, noha közöltem vele küldetésem céljá t, és könyörö gtem neki, hogy tekintettel a nagysá gos gróf úr életé t fenyegetö veszedelemre…
A nemtelen alak itt a szavamba vágott, s kijelentette, hogy mindez szemenszedett hazugs g; elkezdte magyará zni, hogy én nekirohantam, és se szó, se beszéd rá támadtam…
- Csend, fickó! - mennydörögte a bí róság. - Vigyétek innét, s húzzatok rá egypárat, hadd tanulja meg, hogy legközelebb máské ppen kell bánnia egy nemesúr szolgá jával. Egy-kettö!
Azután a bíróság bocsánatot kért tö lem - ugyebár leszek szíves közö lni öméltóságá val, hogy a bírósá g egyáltalán nem hibás ebben a felhá borító és mé ltatlan balesetben? Azt feleltem, hogy minden rendben lesz, és elbúcsúztam. Éppen idejében, mert a bíró afelö l kezdett érdeklö dni, hogy miért nem közöltem ezeket a körülményeket mindjárt az elfogat som pillanatában. Azt mondtam, hogy é n igazán szóltam volna, ha mindez az eszembe jutott volna - ami igaz is volt -, de az az ember úgy helybenhagyott, hogy teljesen megtompult az agyam - és így tovább, és így tovább, s még akkor sem állt be a szám, amikor kisomfordáltam.
Nem vártam meg a reggelit. Égett a talaj a lá bam alatt. Csakhamar ott voltam a rabszolgaszállá son. Üres - mindenki elment! Azaz hogy nem egészen mindenki, mert egyvalaki ottmaradt - a rabszolgahajcsár. Péppé verve fekü dt a földön, s kö rülötte valami iszonyatos dulakodá s nyomai látszottak. A kapuban egy szeké r állt, rajta durvá n ácsolt deszkakoporsó, s né hány munkás rendö ri segédlettel utat tört a bámész tö megen keresztül, hogy behozhassa.
Kiszemeltem egy elé ggé alacsony rangú embert, akiröl felt teleztem, hogy még egy magamfajta rongyos alakkal is szóba áll, és sikerült megtudnom töle a törté nteket.
- Tizenhat rabszolga tanyázott itt. Éjszaka fellá zadtak a gazdájuk ellen, és magad is láthatod, hogy mi lett a vége.
- Látom. És hogyan kezdödö tt?
- A rabszolgákon kí vül nem volt jelen más tanú. Ök azt mondják, hogy a legérté kesebb rabszolga rejtélyes módon kiszabadult bilincseiböl és megszökött… úgy gondolják, vará zserö segítségé vel, mert kulcsa nem volt, s a lakatokon sem törés, sem pedig feszítés nyoma nem látszik. Amikor a gazda felfedezte a hiányt, szinte beleörült a mérgébe, nehéz botjával rávetette magát a rabszolgá ira, s ezek ellená lltak neki, és eltö rték a gerincét, é s más különbözö módokon is olyan sebeket ejtettek rajta, amelyektöl csakhamar kiadta a p ráját.
- Borzalmas. A rabszolgák minden bizonnyal megkeserü lik ezt, majd ha a b róság ítéletet mond róluk. ,
- Ö, hiszen már kimondták az íté letet. - Máris?!
- Azt hitted, várni fognak egy hétig, amikor napnál vilá gosabb
az egész? Egy negyedóra felébe sem tellett, amíg meghozták az íté letet.
- Jó, de nem értem, hogyan állapí thatták meg ilyen r vid idö alatt, hogy kik voltak a bü nösek.
- Hogy kik voltak a bünösek? Ugyan, ilyen apró kis ré szletekkel egyáltal n nem törödtek. Egy kalap alá vetté k az egész társasá got. Nem ismered a törvé nyt?… amelyet áll tólag még a ró maiak hagytak itt, mielött kimentek volna az országból mert a törvény azt mondja, hogy ha egy rabszolga megö li a gazdáját, akkor a meggyilkolt gazda minden rabszolgájának hal llal kell lakolnia.
- Igaz. Egészen elfelejtettem. És ezek mikor fognak meghalni? - Minden bizonnyal huszonnégy órán belül: ámbátor egyesek azt mondják, hogy csak egy-két nap múlva, mert há tha elökerül idök zben a szökevény is.
A szökevény! Kezdett melegem lenni.
- És mit gondolsz, valószínü, hogy megtalálják?
- Egészen biztos… még a mai napon. Mindenütt keresik. Öröket állí tottak a város kapuiba, és melléj k adtak egy-egy rabszolgát is az el téltek közül, hogy felismerjék, ha odamenne; aki pedig ki akar lépni a városból, azt alaposan megvizsgá lják.
- Meg lehetne nézni azt a helyet, ahová a többiek be vannak zárva.
- Kívülröl meg. Belülröl… no, azt hiszem, arra nem vagy kíváncsi.
Mindenesetre megjegyeztem a bört n címét, s azutá n eloldalogtam. Az elsö ócskaruha- kereskedésben, egy mellékutcában, vettem egy durva ruh t, amilyet a kö zmatrózok szoktak viselni, ha északi vizekre indulnak, majd fogfájásra hivatkozva jól bekö töttem az arcomat. Ezzel sikerült eltakarnom a legfelt nöbb sebhelyeimet. Valósággal á talakultam. Már nem is hasonlí tottam elöbbi magamra. Azután nekivágtam az utcáknak, a mú ltkor látott huzalt keresve, meg is talá ltam, és addig haladtam mellette, amíg a végállomá sára nem értem. Egy hentesbolt fölö tt volt, valami szü k kis odúban - ebbö l látszott, hogy a távírószakmában egyáltalán nincs konjunktúra. Bementem - a fiatal távírász az asztalra dölve bó biskolt. Bezártam az ajtót, s a hatalmas kulcsot a keblembe dugtam. A fiú megijedt, és zajt akart csapni, de én gyorsan rász ltam
- Kár a gözért; ha kinyitod a szá dat, halál fia vagy. Gyerünk, nyomd meg a gombot. Gyorsan, gyorsan! Add le a jelzést Camelotnak.
- Hihetetlen szavak! Hogyan is tudhat egy magadfajta ember olyan dolgokról, mint…
- Add le a jelzést Camelotnak! Vigyázz, mert mindenre el vagyok szánva. Azonnal jelezz Camelotnak, vagy eredj onnét, és add át a készülé ket.
- Hogyan… hát te
- De mennyire. Elég a fecsegésbö l. Add le a jelzést a palotának. Végre szót fogadott.
- Jó, most kérd Clarence-et. - Milyen Clarence- et?
- Ne törödj azzal. Jelezd, hogy Clarence-et kéred; majd meglátod, hogy válaszolni fognak.
Megint engedelmeskedett. Vártunk vagy öt idegtépö percig - tízig - milyen hosszúnak tetszett az idö! -, azután a távírógép megszólalt, s a kopogása úgy hatott rám, mint egy meghitt emberi hang, hiszen Clarence a tanítvá nyom volt.
- Na most, fiam, add át a helyed! Az én kopogásom talán tú l modern lett volna nekik; ezért akartam, hogy te hí vd öket, de most má r nincs semmi baj.
A fiú félrehúzó dott, és a fülét hegyezve figyelt a kopogásra - de nem sokat ért vele. Rejtjeleket haszná ltam. Idökímélés célj ból egyáltalán nem udvariaskodtam Clarence-szel, hanem egyenesen rátértem a tárgyra
- A király itt van, és halálos veszé ly fenyegeti. Mindkettönket elfogtak és idehoztak mint rabszolgákat. Semmiképpen sem tudjuk igazolni a személyazonossá gunkat… s ami azt illeti, nem is vagyok abban a helyzetben, hogy megpróbálhassam. Azonnal táviratozz az itteni palotának, hogy ne legyen semmi kétség a kil tünk felöl.
Pillanatok múlva megjött a válasz:
- Ott még hírét sem hallották a tá viratoknak, még kev sbé talá lkozhattak velük, minthogy a londoni vonal csak nemré giben készült el. Ne bízd magad erre. Még felakaszthatnak. Találj ki valami má st.
Azt mondja, felakaszthatnak! Nem is tudta, milyen kö zel jár az igazsá ghoz. Hirtelenében semmit sem tudtam kieszelni. Aztán mégiscsak tá madt egy ötletem, s egy szempillantás m lva már kopogtam is:
- Küldj ide ötszá z válogatott lovagot Lancelot vezetésével; pillanatnyi ké sedelem nélkül induljanak. A délnyugati kapun jöjjenek be a vá rosba, és keressenek ott valakit, akinek fehé r kötés van a jobb karján.
Azonnal megkaptam a választ: - Félórá n belül indulnak.
- Jól van, Clarence; most pedig közöld ezzel a fiatalemberrel, hogy a barátod vagyok, é s potyán haszná lhatom a távírót; továbbá, hogy legyen diszkrét, é s senkinek se szó ljon erröl a lá togatásomról.
A készülék most a fiatalember számá ra kezdett kopogni, s én kisiettem. Lássuk csak, hogy á llunk az idövel. Most pontosan fél kilenc. A súlyos páncélba bújt lovagok és lovak nem vá gtathatnak valami gyorsan. De ezek minden erejü ket meg fogják fesz teni, s most, hogy nincs sár vagy hó, és az utak szá razak, valószínü leg elérik az órá nkénti hétmérfö ldes sebességet; egyszer-kétszer lovakat kell vá ltaniuk; délután hat körül vagy valamivel késöbb itt lesznek; akkor m g elég világos van, megláthatják a fehér kendöt, amit a karomra fogok kötni; aztán á tveszem a parancsnokságot. Bekerítjük a bört nt, és egykettöre kiszabadítjuk a kir lyt. Eléggé látványos és festöi jelenet lesz, ha meggondoljuk, ámbá r én inkább a dé li órákra szavaztam volna, a nagyobb színpadi hatás kedvéért.
Mármost, hogy több oldalról is biztosí tsam magam, úgy gondoltam, hogy felkeresek egynéhá ny embert azok közü l, akikre a múltkor ráismertem, és felfedem a kilé temet. Így talán a lovagok nélkül is kimászhatunk a csá vából. De óvatosan kell eljárnom, mert a dolog nagyon kocká zatos. Díszes öltözéket kell szereznem, de nem bújhatok bele csak úgy, azonnal. Nem, fokozatosan kell a célomhoz eljutnom, több ruhá t kell sorra megvennem, egymástó l távol esö ü zletekben, minden alkalommal valami finomabbat, úgyhogy a végén elérjek a célomnak megfelelö selyemhez és bá rsonyhoz. Azonnal neki is vá gtam az útnak.
De a nagyszerü terv csakhamar kútba esett! Alighogy befordultam az elsö sarkon, mindjárt szembe találtam magam az egyik rabszolgatársammal, aki egy ör kísé retében szaglászta a várost. Sajnos éppen abban a pillanatban köhö gnöm kellett, a rabszolga odakapta a fejét, és úgy né zett rám, hogy megh lt bennem a vér. Nyilván felismerte a köhögésemet. Azonnal befordultam egy üzletbe, odafurakodtam a pulthoz, nézegettem az árakat, és kö zben a szemem sarká ból kilestem az utc ra. A rabszolga és az ö r megállt; beszé ltek valamiröl, és közben benéztek az ajtón. Úgy gondoltam, a há tsó kijáraton fogok távozni, ha ugyan van itt hátsó kijárat, ezt rögt n meg is kérdeztem a boltosasszonytól, azzal a magyará zattal, hogy a szök tt rabszolgát keresem, aki állít lag itt bujkál valahol hátul; én ugyanis álruhás rendörtiszt vagyok, és a társam kint á ll az ajtóban az egyik örizetbe vett gyilkossal, és a nagyságos asszony nagy szívességet tenne nekem, ha kimenne hozzá és megmondaná neki, hogy nem kell tová bb várnia, hanem azonnal menjen a há tulsó utca végébe, s ott állja el a rabszolga útját, mert arrafelé fogom kergetni.
Az asszony égett a kíváncsiságtól, hogy szemtöl szembe láthasson egyet a m ris híressé vált gyilkosok közül, s ezért rögtön teljesítette a kér semet. Én pedig kisurrantam a hátsó ajtón, bezártam magam mögött, zsebre vágtam a kulcsot, s a markomba nevetve tov bbsétáltam.
Jó, de megint elrontottam mindent, megint hibát kö vettem el. Söt, nem is egyet, hanem kettöt. Attól a kopótól számtalan módon megszabadulhattam volna, valami egyszerü és ké zenfekvö fogással, de nem, nekem mindig a legszínpadiasabb megoldást kell vá lasztanom; egyénisé gemnek ez a legkirí vóbb hibája. Azután pedig az egé sz tervemet arra ép tettem, hogy a rend r, mint emberi lé ny, természetesen fog viselkedni; má rpedig elöfordul, amikor a legkevésbé számítunk rá, hogy az emberek fogj k magukat és pontosan azt csiná lják, ami nem termé szetes az ö szempontjukból. A rendör ebben az esetben akkor járt volna el termé szetesen, ha azonnal utánam ered; akkor szembe találja magá t a jó vastag és j l bezárt tölgyfa ajtóval; míg azt betöri, én már á rkon-bokron túl vagyok és sorozatos álruhacserék után megszerzem magamnak
azt az öltözéket, amely Britanniában a legnagyobb mennyis gü ártatlanságná l és jellembeli tisztaságnál is biztosabb oltalmat jelent a kellemetlenkedö fogdmegekkel szemben. De ahelyett, hogy természetesen viselkedett volna, a rendör szavamon fogott, és pontosan teljesítette utasí tásaimat. Így aztán, amikor az eszemet dicsérve, önelégülten kijö ttem abból a zsá kutcából, egyenesen belesétá ltam a bilincseibe. Ha tudtam volna, hogy az az utca zsá kutca - de hagyjuk, az ilyen baklövé sre nincs mentség. El kell könyvelni a többi közé.
Persze rendkívüli felháborodást szí nleltem, és megeskü dtem rá, hogy é ppen most érkeztem haza egy hosszú haj útról ésatöbbi, ésatöbbi - azzal a halvány reménnyel, hogy sikerül becsapnom a rabszolg t. De nem sikerült. Túlságosan jól ismert. Azután szemrehányá sokat tettem neki, amiért elárult. Erre inkább meglepetten, semmint sértödötten vá laszolt. Tágra meresztette a szemét és azt mondta
- Hogyan, azt ké pzeled, hogy éppen téged segítenélek megszökni és megmenekülni a mindannyiunkra váró bitófától? É ppen téged, aki a felakasztatásunk oka vagy Fuss-hess!
Ez a "fuss- hess" körü lbelül azt jelentette náluk, hogy "ne röhö gtesd ki magad" vagy "ne izé lj". Mondhatom, furcsa egy szavajárásuk volt.
No de valami korcs igazság mégiscsak volt a felfogásá ban, s ezért nem vitatkoztam tovább. Ha érvekkel már ú gysem lehet segí teni a bajon, csak a bolond érvel. Én pedig nem vagyok bolond. Ennek okából csupá n a következö megjegyzésre szorí tkoztam:
- Ne félj, nem akasztanak fel. Egyikünket sem.
Erre mindketten felnevettek, és a rabszolga azt mondta
- Nem gondoltuk volna, hogy fé lkegyelmü vagy… egészen mostanig. Még egy kicsikét vigyázz a jó hí redre, most már ú gysem kell sokáig megeröltetned magad.
Valóban azt hiszem, hogy ki fogom bírni. Még a mai napon elhagyjuk a börtö nt, s méghozzá szabadon, úgyhogy oda mehetünk, ahová tetszik.
A szellemes rendör végighúzta hü velykujját a torká n, még krákogott is hozzá, majd azt mondta
- Elhagyjátok a bö rtönt… hogyne… igazát beszélsz. És mehettek is, ahová akartok, csak Ördög öfelségé nek a forró birodalmából nem l phettek ki.
Türtöztettem magam, és közömbös hangon válaszoltam:
- Úgy látom, való ban azt hiszed, hogy egy-két napon belü l lógni fogunk.
- Néhány perccel ezelött még azt hittem, mert így határozták el, és közhírré is tetté k.
- Úgy értsem ezt, hogy azóta némi vá ltozás zajlott le benned? - Úgy. Akkor csak hittem, most pedig tudom.
Gunyoros kedvemben voltam, s ezért í gy szóltam hozzá:
- Ó, bölcs szolgá ja a törvénynek, m ltóztass hát köz lni velünk, hogy mit tudsz.
- Azt, hogy még ma lógni fogtok mindannyian, kora dé lután! Ohó, ez telibe talált! Tá maszkodj csak rám.
Mit tagadjam, való ban szükségem volt némi támaszra. A lovagjaim nem é rkezhetnek meg idejé ben. Legalább három ór t késni fognak. A világon semmi sem mentheti meg Anglia királyát - de engem se, ami sokkal nagyobb baj. Nagyobb baj nemcsak nekem, hanem az egé sz nemzetnek - a vil g egyetlen nemzeté nek. amely a civilizáció küszöbe elött á llott. Szédültem. Egy szót sem szó ltam többé, nem volt mit mondanom. Megértettem, hogy a rendör mire cé lzott: ha elökerül a hiányzó rabszolga, nincs é rtelme a halasztá snak, s a kivégzés már a mai napon is lejátszódhatik. Nos, a hiányzó rabszolga megkerü lt.  

Harmincnyolcadik fejezet
SIR LANCELOT ÉS A MENTÖLOVAGOK  

Idö: néhány perccel délután né gy óra elött. Szín: közvetlenül London falain kívü l. Hüs, kellemes, pomp s, veröfényes nap; ilyen napokon az ember inkább élni szeretne, mint meghalni. Óriási tömeg gyü lt össze, jó nagy területen; de nekü nk, tizenhat szegé ny ördögnek, egyetlen jó bará tunk sem akadt a sokaságban. Akárhogy is vesszü k, volt ebben a gondolatban valami elszomorító. Ott ültünk a magas vesztöhelyen, célt blát nyújtva az ellenséges tömeg gyülöletének és gúnyolódásának. Ünnepi látványoss got csináltak belö lünk. A fö- és kö znemességnek valamiféle dí szemelvényt épí tettek, ott foglaltak helyet az urak, szép számban, hölgyeikkel együ tt. Sokat felismertünk közülük.
A király egyszerre csak váratlan mulatsággal szolgá lt a tömegnek. Amint levették bé klyóinkat, felugrott hihetetlen rongyaiban, megmutatta a sebhelyektöl felismerhetetlen arc t, kijelentette, hogy ö Arthur, Britannia királya, s a felségsértés rt járó iszonyatos bünteté sekkel fenyegetett meg minden jelenlév t, ha csak egy haja szála is meggörbü lne felkent fején. Azután döbbenten é s értetlenül hallgatta a vá laszul felharsanó nevetést. Sértve érezte magá t a méltóságában, hallgatásba burkol dzott, noha a tö meg váltig buzdí totta, hogy csak folytassa, s gúnyos kiáltásokkal, kurjongatással és füttyszóval próbá lta felingerelni
- Halljuk, halljuk! A király! A kirá ly! Hitvány alattvalói éheznek és szomjaznak a bö lcs szavakra, amelyeket Öfö rongyosságának a szájából várnak!
De nem értek el semmit. A király még mélt ságosabb tartást vett fel, s mozdulatlanul türte a megvetö és sért szavak záporát. Közben én, félig ntudatlanul, leoldoztam arcomról a fehér kendöt, é s a jobb karomra kö töttem. Amikor a tömeg é szrevette ezt, engem vett célba
- Ez a matróz pedig biztosan a minisztere… nézzé tek, milyen díszes miniszteri jelvényt visel a karján!
Vártam, hogy belefá radjanak az ordítá sba, majd így szó ltam: - Igenis, én vagyok a minisztere, a Fönök, és holnap majd megtudjá tok Camelotból, hogy…
Nem folytathattam. Elárasztottak gú nyos szitkaikkal. De nemsokára csend támadt, mert London sheriffjei megmozdultak, hivatali köntösü kben, segédeikkel együtt, s ez arra vallott, hogy mindjá rt elkezdödik a cé có. A néma csendben felolvasták bü neinket s a halálos ítéletet, azután mindenki levette a f vegét, és egy pap imádkozni kezdett.
Az ima végeztével bekötötték az egyik rabszolga szem t; a hóhér leakasztotta a kö telet. Láttuk magunk alatt a sima utat, mi az egyik oldalán á lltunk, az ö sszetorlódott sokas g a másikon - szé les, néptelen út volt, a rendörség szabadon tartotta -, ó, milyen jó lenne, ha megpillanthatná m azt az ötszáz lovagot, amint vá gtatva közelednek rajta! De nem, ilyesmiröl álmodni sem lehetett. Szemem végigsiklott az út szalagján, egész a láthatá rig - híre se volt semmiféle lovasnak.
Azután egy lökés - és a rabszolga má ris ott himbáló zott, ijesztöen kalimpálva, mert a lábát nem kötött k össze.
Újabb kötelet akasztanak le a szegröl, s már a m sodik rabszolgának is befellegzett.
Egy percen belül há rom rabszolga kalimp lt a levegöben. Borzalmas látvány volt. Elfordultam egy pillanatra, s amikor visszanézek, a kirá ly már nincs mellettem! Éppen bekötözték a szem t! Megbénultam, nem bírtam moccanni, fuldokoltam, a nyelvem kövé vált. A király szemén má r rajta volt a köté s, most odavezették a kötél alá. Nem tudtam lerázni magamról azt a dermedt tehetetlensé get. De amikor a nyakába tették a hurkot, egyszerre csak felszakadt bennem valami, odaugrottam hozzá, hogy megmentsem - s ahogy ugrás közben még egy utolsó pillantá st vetettem az útra, megláttam öket - Atyaúristen! Ott jö ttek, lándzsát szegezve! - ötszáz páncélos és sisakos lovag, biciklin!
Soha még olyan lá tványt. Istenem, hogy lobogtak a tollaik, s hogy csillogott é s villogott a napfé ny a végtelen sorban száguldó kerekek küllöin!
Amikor Lancelot befutott a célba, felemeltem a jobb karom - azonnal rá ismert a jelre -, letéptem a királyr l a hurkot és a kö tést, s ahogy a torkomon kifért, elkiáltottam magam:
- Térdre, gazemberek, valamennyien, s kö szöntsétek a kirá lyt! S aki nem mozog elég gyorsan, ma este a pokol feneké n vacsorázik!
Mindig ilyen magasrö ptü stílusban szoktam beszélni, ha csúcshatásokra törekszem. Mondhatom, szívgyö nyörködtetö látv ny volt, amint Lancelot meg a fiúk felrohantak a vesztö helyre, és lehajigá lták a sheriffeket, az egész sleppjü kkel együtt. S az is szép látvá ny volt, amikor az elképedt sokaság t rdre rogyott és az életéért könyö rgött a királyhoz, akit néhány pillanattal elöbb m g kicsúfolt és sé rtegetett. S mialatt a király elörelépve, amúgy rongyosan fogadta ezt a hódolatot, arra kellett gondolnom, hogy hiá ba, azért mé giscsak van valami k lönleges fenség egy király tartásá ban és külsejé ben.
Határtalanul meg voltam elégedve. Ilyen körülmények között magam is csak ritkán értem el frenetikusabb hat sokat.
És egyszerre csak odajön Clarence, saját személyé ben! És rám kacsint és azt mondja, a legmodernebb angol nyelven
- Jó kis meglepeté s, mi? Tudtam, hogy tetszeni fog neked. A fiúk már régó ta treníroznak, és alig várták, hogy produkálhassák magukat.  

Harminckilencedik fejezet
A JENKI MEGVÍV A LOVAGOKKAL  

Újra otthon, Camelotban. Egy-két nappal kés bb a tányérom mellett, a reggelizö asztalomon, ott talá ltam az újságot, m g nedvesen a nyomdafestéktöl. Azonnal rálapoztam a hirdetésekre, mert tudtam, hogy olyan is lesz közö ttük, amely az én személyemet érinti. Íme:  
 

DE PAR LE ROI  

Közhírré tétetik, hogy miután SIR SAGRAMOR LE DESIROUS, a hat8lmas nemesur s negezetes lowag, nem találta mélt0s gán alulinak, hogyegy régebben esett sértés miatt megvívjon Hank Morgannal, a Király diniszterével, ki a Fö nök címet viseli, e két bajnok a mostanit kö vetö hónap timenhatodik napyán, a reggel negyedik ó rájában meg fog ü tközni egymással Camelot mellett. A viadal éLeíre- halálra megy, mivel a mondott sértés is szörnyüséges vala, kiz6rván a
megbékélést.
DE PAR LE ROI  

Clarence a következ szerkesztöségi cikkben kommentálta ezt a hírt:  

lenülatlanulvllassz p voltrosz dél-kvá riedig azvolt ekimajd jönegy dé lutá-vállalkohaté rtünk!azoná ltalvagynátok issokszorhajónpá banetét so-virágsz pségeitszinte nemszemé nekknevesmajdnemikon mszérenélszámkive- ajdnem sin-mányozá sha máris neha má rIgaz, deLérjük teminekuá nmegmondtukNála pé laz elöször,tuodá nktlanabulvagy é pyajons cak azjainkö rnyeotegy délun- talanul iskö-yAek- vezetettMindösszeé jtszakecsodá letaHeteken azhó napja Aki egy pilla3tást vet hirdetésioldalunkra, rögtön megá llapithat-ja hogy a lovagi tornákat kedvelöközönsé gnek rövidesen minden ed-diginél nagyobb élményben lesz része. A fellepö müvé szek neve garanciát nyujt a szórakozás szín-vonalára vonatkozóan. Ezuton közöljük, hogy pénztárnyitá s 13-án délben lesz; beléptidij 3 cent, fentartott hehyek ára 5 cent; a bevétel teljes eg szében a kórhá- zi alapra fordittatik. Az elöad%-son ré szt vesz a királyi pár és az udvar is. Rajtuk kivöl erre az alkalomra s& igoruan csak a saj-t és az egyház ké pviselöi kap-hatnak szabadjegyet. Ezuton óv-juk a n. é. közönséget a jegy -zérektöl; az elö adás színhelyére bsakis szabályos jegyekkel lehet majd belépni. Mindenki ismeri és szereti a Fömököt, mindenki ismeri és szereti Sir Sag.-ot gye-rünk hát és szurkoljunk a fiukn- ak, mielött örö kre el kellene bucsuznunk az egyikt l. Ne feLed-jük, hogy a bevétel jóté kony célra megy, s olyan intézmé nytszolgál, amely szeretö szivvel nyujtja ki segítö karját minden szenvedö felé, faji, flekezeti, tá r-sadalmi vagy a bö r színe zse-rinti megkülönböztetés nélkül - s mindeddig az egyetlen intzé-mé n6, amelyet nem korl toznak politikai vagy vallási szempontok, s amely hivó szoval forbul az e-gyetemes emberiséghez: " Ime, itta forrás vize, jöjjetek mindannyian és igyatok belö le!" Senki se ma-radjon otthon! Gyertek és mula- ssatok, fánkot eszegetve, gumi- cukrot szopogatva. Hideg-meleg büffé; a süteményekhez fü rész; speciális cirkuszi limonádé - há-rom csepp citromlé egy hordó -vízben.Figyelew! Ezen a lovagi tormá nlép érvénybe az uj törvény, melynk értelmében a küzd felek tetszés sze- rinti fegyvereket haszná 9lhatnak.Felhivujker re a w közönség figyelmét. igazgminderkemény ftehát ná tolsokszormajontól migadattáralesz asz p naMindö sszGamonoldatotví zben teés krimihatalmaskö nyvekrmányozá smindenmásmind avolt eggvehessetott kkegyelemsokszorné ha azszereTalárná tokbetegségHa majda bösgreng isCere ism minoenszáltaIgytet jésemmivmajd aMert amint mertSzép renelhisszükSzáll isaz elvaBeteg nagyorsanszedeti azL tszottrá se hemikorleszek  

A kitüzött napig egész Britannia má sról sem beszélt, mint erröl a viadalról. Minden egyéb téma háttérbe szorult é s kívül rekedt az emberek gondolkodás n és érdeklödés n. Nem azért volt így, mintha egy lovagi torna valami külö nleges esemény lett volna; nem azért, mintha Sir Sagramor megtalálta volna a Szent Grált - hiszen egyáltalán nem találta meg; nem is azért, mert a királyságnak má sodik (hivatali rang szerint második) legfontosabb szemé lyisége volt az egyik küzdö fél; nem, mindez nem sokat nyomott a latban. Viszont szép szá mmal akadtak egyéb okok, amelyek felszí tották az érdeklö dést a viadal irá nt. Az egész nemzet tudta ugyanis, hogy ez a harc nemcsak ké t férfi párbaja lesz, hanem egyú ttal két hatalmas varázslóé is; nemcsak izmok kü zdenek majd egymá ssal, hanem szellemi erök is, és az emberi ügyesség helyett emberfeletti hatalmak döntik el a harcot, a kor két legtekintélyesebb varázslójának vé gsö harcát, melyet az elsöbbségért v vnak egymással. Ilyen látványossá g mellett a leghí resebb lovagok legbá mulatosabb teljesí tményeinek is el kell törpülniük; ezek csak gyerekját knak tekinthetök a két isten titokzatos és szö rnyüséges csatájá hoz képest. Igen, az egész vilá g tudta, hogy valój ban Merlin fog pá rbajozni velem, s ö sszemérni büverejé t az enyémmel. Tudták, hogy Merlin hosszú napokon és jszakákon át ké szült a nagy harcra, természetfeletti t madó- és védöer kkel itatta át Sir Sagramor fegyvereit s páncélzatát, s a lég szellemeitöl kölcsönkért a szá mára egy bolyhos sz lú fátyolt, amely láthatatlanná teszi viselöjét az ellenféllel szemben, noha minden más fö ldi szem elött meghagyja látható nak. Ha Sir Sagramor ilyen fegyverekkel é s ilyen pártfogó kkal rendelkezik, ezer lovag sem boldogulhat vele; az ismert varázslatok közül egyik sem foghat rajta. Mindez holtbiztos, efelöl nem lehet ké tség - és nem is k telkedett senki. Csupán egy kérdés maradt nyitva: nem l tezhetnek-e vajon m s varázslatok is, amelyeket Merlin nem ismer, s amelyeknek a segítségével á tláthatok Sir Sagramor fátylán, s sebezhetövé té ve elvarázsolt pá ncélját, mégis utat nyithatok fegyvereimnek? Csakis ennek kellett eldölnie a küzdöt ren. Addig semmi sem csit thatja a várakozá s izgalmát.
Egyszóval, a világ azt hitte, hogy nem mindennapi tét forog kockán e kü zdelemben, s a vilá gnak igaza volt, noha egyáltalán nem az forgott kocká n, amire a világ gondolt. Nem, még magasabb volt a tét: a kó bor lovagság léte. Én bajnok voltam, az igaz, de nem az ostoba mágia bajnoka, hanem a kem ny, minden érzelgö sségtöl mentes jó zan észé és é rtelemé. Úgy léptem a porondra, hogy vagy elpusztítom a kó bor lovagságot, vagy az pusztít el engem.
Bármilyen hatalmas volt is a nézötér, tizenhatodikán reggel tíz órakor egyetlen hely sem maradt üresen a porond körül. Az óriási dí szemelvény zászló kba, szalagokba, dú sán hímzett ká rpitokba öltözött, és zsúfolásig megtelt kiskaliberü hübéres kirá lyocskákkal, ezeknek kíséreté vel és a brit arisztokráciával: a fö helyet termé szetesen a mi kirá lyunk pereputtya foglalta el, s a jelenlevök, mint megannyi prizma, csak úgy szórták szerteszét a selymek és bá rsonyok rikító szí neit - esküszöm, egy naplemente a Felsö-Mississippin s az északi fény együttvéve sem é rhetett volna el pompásabb hatást. A küzdötér egyik végében hatalmas t bort alkottak a fellobogózott, tarka sátrak, melyeknek a bejá rata elött egy-egy szobormerev örszem llt, s egy-egy ragyogó pajzs hirdette, hogy a sá tor tulajdonosa kü zdelemre kész - ez is szép látványt nyújtott. E táborból nem hiá nyzott egyetlen lovag sem, akiben volt némi becsvágy vagy kasztszellem; é n ugyanis nemigen titkoltam, hogy milyen érzéseket t plálok a rendjük iránt, s most alkalmuk adódott a bosszúra. Ha netalán legyözn m Sir Sagramort, a többiek sorra kihí vhatnak, ameddig hajlandó vagyok elfogadni a kihívá st.
A küzdötér másik végében, a mi oldalunkon csak két sátor állt az enyé m és a szolgáimé. A meghatározott idö pontban a király jelt adott, s a dí szes köntösü heroldok elöléptek és közhírré tett k a küzdö felek nevét, valamint a viszály okát. Rövid szünet után felharsant a kürt; erre a jelre kellett elöállnunk. A tömegben mindenki visszafojtotta lé legzetét, s lázas kíváncsiság rítt le minden arcról.
A nagy Sir Sagramor kilovagolt sátrábó l, mint egy impozá ns vastorony, méltó ságteljesen és mereven, erös kezé vel megmarkolva a hatalmas lándzsát, amely függölegesen állt tartójában; nagy
lovának fejét és szügyét acél borí totta, testét csaknem a földig é rö színes takarók díszítették - ó, gyönyörü kép volt, nem vitás. A bámuló közönsé g roppant üdvrivalg ssal köszöntö tte.
Azután következtem én. De engem nem fogadott üdvrivalgá s. Meghökkent és sokatmondó csend tá madt egy pillanatig, majd a nézök tengerének felszín n nagy nevetéshull m kezdett nyargalni, de nem juthatott messzire, mert egy intö kürtszó az ú tjába állott. A lehetö legegyszer bb és legké nyelmesebb akrobatamezt viseltem - testszín trikót a Lábam fejétöl a nyakamig, fölötte kék selyem tornanadrá got s a fejemen semmit. Lovam alig volt köz pmagasságú, de fü rge, karcsú, rugó izmú állat, s tü relmetlen, mint egy agár. Szép jószág volt, a szöre selymesen f nylett; anyaszült meztelenül lépett a porondra, nem szá mítva persze a kant rt és a cowboynyerget.
A vastorony és a rikító ágytakaró nehézkes, de mégis kecses tánclépé sben közeledett a porondon, s mi kö nnyedén elöreü gettünk, hogy közé pen fogadhassuk. Megálltunk; a torony tisztelgett, n viszonoztam az ü dvözlést; aztán egy félfordulattal egymás mellé kerü ltünk, és odalovagoltunk a dí szemelvényhez, hogy hódolattal üdvözö ljük királyunkat é s királynénkat. A királyné felkiá ltott
- Ó, Fönök úr, h t meztelenül akarsz harcolni, lá ndzsa nélkül, kard nélkül, vagy…
De a király a szavá ba vágott, és egy- két udvarias szó val értésére adta, hogy ehhez nincsen semmi köze. A kürtök ismét felharsantak; mi szé tváltunk, visszalovagoltunk a küzdötér két vé gébe, és elfoglaltuk a helyü nket. Most elökerült az reg Merlin, s egy ritka szálú fá tylat terített Sir Sagramorra, amitöl a derék lovag rögt n olyan lett, mint Hamlet atyjának a szelleme; a király jelt adott, a kürtö k megszólaltak, Sir Sagramor elö reszegezte hatalmas lándzsáját, s a k vetkezö pillanatban már vá gtatott is felém, mennydörgö robajjal, a fátyla csak úgy repdesett utána, és én is megindultam feléje, süvítve, mint a ny l - közben a fü lemet hegyeztem, mintha a hallá sommal akarnám megá llapítani a lá thatatlan lovag hely t, nem pedig a szememmel. A tömeg kórusban t zelte Sir Sagramort, s csak egyetlen kedves hang kiá ltott felém is egy biztató szót:
- Mindent bele, kisö reg!
Mérget vehettem volna rá, hogy ezt Clarence-nek köszö nhetem - megismertem a stílusát. Amikor az a fé lelmetes lá ndzsahegy már csak másfél yardnyira volt a mellemtöl, k nnyedén félrerá ntottam a lovamat, é s a nagy lovag elzú gott a kapufa mellett. Most már én is nagy tapsot kaptam. Megfordultunk, szembenéztünk és jra megindultunk egymás felé. A lovag ismét mellé lött, engem ismét megtapsoltak. Ugyanez megismétlö dött még egyszer, s olyan viharos tapsot idézett elö, hogy Sir Sagramor kijött a sodrából, azonnal taktikát v ltoztatott, és megpróbált üldöz be venni. De hát így sem termett babér a szá mára; tiszta fogó cska volt az egész, és minden elöny az én oldalamon; já tszi könnyedséggel félreugrottam az ú tjából, ahányszor csak akartam, s egyszer mögéje ker ltem, és rásó ztam egyet a hátá ra. Végül én vettem á t a fogó szerepét; és attól kezdve ak rhogy forgolódott s ugrált és pörg tt, nem sikerült t bbé a hátamba ker lnie; akármivel pr bálkozott is, a vé gén mindig ö maradt elöl. Így hát letett a fogócskázásról, s visszavonult kiindulópontjára, a küzdötér végé be. Teljesen ki volt kelve magából, nem bírta tovább, és egy olyan káromkodá st vágott a fejemhez, amely az é n türelmemet is kimerítette. Leakasztottam lasszó mat a nyeregröl, é s jobb kezembe fogtam a végét. Most látták volna, milyen vadul szá guldott felém! - mindent beleadott, nem vitás; a tartá sáról kitalá lhattam, hogy vé rben forog a szeme. Én kényelmesen ü ltem lovamon, és nagy körökben forgattam fejem föl tt a lasszót; amint Sir Sagramor elindult, én is nekistartoltam; amikor negyven lá bra csökkent közö ttünk a távolság, nagy lendülettel el revetettem a süví tve kígyózó kö telét, aztán fé lreugrottam, megfordultam és visszatartottam jól idomított lovamat, hogy lábait megfesz tve készüljön fel a rándításra. A következö pillanatban a köté l megfeszült és kibillentette Sir Sagramort a nyeregbö l! Tyü, a mindenit, micsoda szenzáció!
Kétségtelen, hogy minden dolgok közü l az újdonság a legnépszerübb ezen a világon. A jelenlevök még sohasem láttak ilyen cowboykunsztokat, s most majd szé tpukkantak a gyönyö rüségtöl. Minden oldalról felzúgtak, fü lsiketítö ordítá ssal:
- Hogy vóóót! Hogy vóóót!
Csodálkoztam, hogy honnét vették ezt a kifejezést, de igazán nem értem r filologizálni, mert a kóbor lovags g egész kaptára felbolydult, és ü zleti kilátásaim sohasem látszottak még ilyen kedvezö nek. Amint kiszabadított k Sir Sagramort a lasszóból és betá mogatták a sátrá ba, visszahúztam a kötelet, elfoglaltam a helyemet, és újra forgatni kezdtem a lasszót a fejem fö lött. Tudtam, hogy ismét szükségem lesz rá, amint sikerül utó dot találniuk Sir Sagramornak, ez pedig nem tarthat sokáig, amikor ilyen nagy számban jelentkeznek a buzgó jelöltek. Valóban, csakhamar meg is választottak egyet - Sir Hervis de Revelt.
Bzzz! Úgy robogott felém, mint a tü zes istennyila: fé lreugrottam; Sir Hervis elzúgott, mint a villám; ló ször kötelem a nyaka köré tekeredett; egy-két pillanat, és puff! már üres is volt a nyerge.
Közkívánatra még egyszer megismé teltem a produkciót, aztán még egyszer és még egyszer. Amikor már öt embert kibillentettem a nyergéböl, az ó cskavasasok kezdték belátni, hogy ennek a fele sem tréfa, é s összedugták a fejüket. Végül úgy döntö ttek, hogy elég volt a ceremóniábó l, s a legnagyobb é s legjobb eröiket k ldik ellenem. E parányi világ nagy elképedésére, meglasszóztam elö bb Sir Lamorak de Galist, azután pedig Sir Galahadot. Így hát nem maradt más hátra, mint hogy kijátsszák ellenem az adu ászt - a csodálatosak legcsodálatosabbiká t, a hatalmasak leghatalmasabbikát, magát a nagy Sir Lancelotot!
Életem egyik legdicsöbb pillanata! Azt meghiszem. Ott volt Arthur, Britannia királya; ott volt Guinevra; mellettük egy raká s vidéki király é s királyocska; amott, a sátortá borban, hírneves lovagok minden orszá gból, közöttük a lovagi rend legvá logatottabb és a keresztény vilá gban legnevezetesebb testülete: a kerekasztaltársasá g; de ami sokkal tö bb mindennél, ott á llt lándzsát szegezve a ragyogó társaság Napja, hú szezer rajongó szempár kereszttüz ben; én pedig egyedül vártam rá a küzdötér túlsó oldalán. Lelki szemeim elött hirtelen felmerült egy bizonyos West Hartford-i telefonoskisasszony drága képe, s azt kívántam, bárcsak itt volna most és l thatna. E pillanatban a Gyö zhetetlen megindult felém, mint a forgó szél - az udvari világ talpra ugrott és elörehajolt -, a végzetes lasszó nagy köröket írt le a levegöben, s egy szempillantás m lva már vontattam is a porondon hanyatt fekvö Sir Lancelotot, mint egy uszályt, és csó kokat dobáltam a kö zönség felé, amely viharként lengette zsebkendö it, és vastapssal ü dvözölte diadalomat!
Miközben ö sszecsavartam a lasszót és felakasztottam a nyeregkápára, így szóltam önmagamhoz, ittasan a diadaltó l: "A gyözelem tökéletes - ezek után senki sem mer kiállni ellenem -, a kóbor lovagság meghalt." Má rmost képzeljék el, mennyire meglepö dtem - s nemcsak én, hanem mindenki más is -, amikor felharsant az a bizonyos kürtjel, amely újabb ellenfé l érkezését szokta hirdetni! Ebben valami titok rejlett; nem tudtam megérteni. Azután észrevettem Merlint, amint elsomfordál mellö lem, s a lasszóm má r nem volt sehol! A simakezü vén büvé sz nyilván ellopta s a lebernyege alá rejtette.
A kürt ismét felharsant. Elörenéztem, s ott jött megint Sír Sagramor, a páncé lja fényesre pucolva, a fátyla í zlésesen helyreigaz tva. Elébe lovagoltam, s úgy tettem, mintha a lódobogásra fü lelve tudnám csak megtalálni. Sír Sagramor így szólt:
- Éles a füled, de ettöl nem fog megmenteni! - és rá tette kezét nagy kardjának a markolatára. - Ha pedig a fátyol ereje miatt nem lá tnád e tárgyat, tudd meg, hogy kard van a kezemben, nem pedig nehézkes lá ndzsa, és semmiké pp sem kerülheted el a, csapását.
A sisakrostélya fel volt tolva; szemébö l a halál mosolygott. Kardja elöl való ban nem ugorhatom fé lre, az biztos. Ezúttal meg kell halnia valakinek. Ha sikerül lesú jtania rám, már meg is nevezhetem a hullát. Egymás mellett elö relovagoltunk, és k szöntöttük a kir lyi párt. Ezúttal a királyon látszott nyugtalans g. Azt mondta
- Hová lett külön s fegyvered?
- Ellopták, felség.
- Van nálad másik?
- Nincs, felség, csak azt az egyet hoztam magammal. Merlin közbeszólt:
- Csak azt az egyet hozta, mert többet nem is hozhatott volna. Nincs belöle több, csak az az egy, s az a Tengeri Démonok királyának a tulajdona. Ez az ember tudatlan szélhámos; külö nben tudta volna, hogy azt a fegyvert legfeljebb nyolcszor lehet használni egy alkalommal, mert azután visszatér honába, a tenger mé lyébe.
- Vagyis most fegyvertelen - mondta a király. - Sir Sagramor, engedd meg, hogy ú jabb fegyvert ké rjen kölcsön.
- Én kölcsönadom az enyémet! - kiá ltotta Sir Lancelot felugorva. - Nincs nála bá trabb és derekabb lovag a világon, mé ltó tehát a fegyveremre.
Megragadta a kardjá t, és ki akarta rá ntani, de Sir Sagramor rászólt
- Megállj, nem lehet. Tulajdon fegyvereivel kell kü zdenie; joga volt rá , hogy megválassza s elhozza öket. Ám ha tévedett, fejével lakoljon é rte.
- Lovag! - mondta a király. - Téged elvakít a szenvedély, s megzavarja elmédet. Megölnél egy meztelen embert?
- Ha megtenné, nekem fog felelni é rte - vágott közbe Sir Lancelot.
- Megfelelek bá rkinek, ha úgy kív nja! - csattant fel hevesen Sir Sagramor.
Merlin is közbeszó lt, a kezét dörzsö lve, arcán a legaljasabb, legkajá nabb káröröm mosolyával:
- Jól beszéltél, lovag, jól beszélt l! S elég a fecseg sböl; felséged adja meg a jelt a kü zdelemre.
A királynak be kellett adnia a derekát. A kürt megadta a jelt, mi szétvá ltunk és a helyü nkre lovagoltunk. Úgy álltunk ott, százyardnyira egymá stól, szembenézve, mereven és mozdulatlanul, mint két lovasszobor. S így is maradtunk, templomi csendben, egy egész percig; mindenki ránk meresztette a szemé t, de senki sem moccant. Úgy tetszett, mintha a királynak nem volna szíve megadni a jelt. Végül mégis felemelte a kezét, a kürt ércesen felharsant, Sir Sagramor hosszú pengéje egy villá mló görbét írt le a levegöben, s azután felséges lá tvány volt, amint megindult felém. Mozdulatlanul vá rtam. Egyre közelebb jö tt. Még mindig nem mozdultam. Az emberek annyira l zba jöttek, hogy odakiáltották nekem
- Fuss el! Fuss el! Menekülj! Ez gyilkosság!
Egy hüvelyknyit sem mozdultam el a helyemröl, amíg a mennydörgö jelené s tizenöt lépé snyi közelségbe nem ért; akkor kirá ntottam egy hatlö vetü revolvert a nyeregtáskámból, egy villanás, egy durranás, és a revolver már vissza is került a helyé re, mielött még bá rki is ráeszmé lhetett volna, hogy mi történt.
Egy ló elrobogott mellettem, lovas né lkül, és Sir Sagramor ott feküdt szörnyethalva.
Az emberek, akik odafutottak hozzá, végtelen megdöbben ssel vették tudomá sul, hogy valóban elszállt belöle az élet, látszólag minden ok, minden sé rülés vagy sebesü lés nélkül. Páncélingének a mellén volt ugyan egy lyuk, de az ilyen apróságokat senki sem tartotta é rdekesnek; s ami kev s vér egy golyó ü tötte sebböl folyhat, azt mind felszívták a pánc l alatti ruhák és pólyák, úgyhogy egyetlen cseppje sem került a felszínre. A holttestet odavonszolták megtekintésre a kir lyhoz és az elö kelöségekhez. Persze valamennyiü knek leesett az á lla a csodálkozást l. Szóltak, hogy menjek oda és magyarázzam meg a csodát. De én ott maradtam a helyemen, szoborszilárdan, s gy szóltam
- Ha ez parancs, odamegyek, de. uram és királyom tudja, hogy a lovagi párviadalok törvé nye értelmében ezen a helyen kell maradnom, amíg ellenfelem akad.
Vártam. Senki sem hívott ki. Erre ismét megszó laltam
- Ha vannak itt olyanok, akik ké telkednek abban, hogy derekasan, becs lettel hódítottam meg. ezt a teret, nem vá rok a kihívásukra, s ezennel kihívom ö ket én.
- Nemes ajánlat - mondta a király -, s méltó hozzád. Kit nevezel meg elsö nek?
- Senkit sem nevezek meg, valamennyiüket kihívom! Itt állok, s hadd lássam, mernek-e szembeszá llni velem Anglia lovagjai… nem egyenként, hanem mindannyian egyszerre!
- Micsoda! - kiá ltotta egy tucat lovag.
- Hallottátok a kih vást. Fogadjátok el, vagy hitszegö lovagnak é s legyözött gyává nak nyilvánítom mindannyiotokat!
Ez persze csak blö ff volt. Ilyen alkalmakkor az a legokosabb, ha az ember merész képet vág, és százszor olyan erösnek hirdeti a lapjait, mint amilyenek: ö tven eset közül negyvenkilencben senki sem mer " tni", és az ember szépen besö pri a bankot. De most az egyszer é ppen - nos, meglehet sen forrónak lá tszott a helyzet! Egy szempillantás alatt ötszáz lovag kapaszkodott fel a nyergébe, s mielö tt kettöig szá molhattam volna, má r csörömpöltek is felém, messzire szé thúzódó falkában. Mindkét revolveremet kirá ntottam a táskábó l, s méricskélni kezdtem a távolsá got és az esé lyeket.
Bumm! Egy nyereg ü res. Bumm! Még egy. Bumm-bumm! Megint kipipáltam kettöt. Mégis jól tudtam, hogy hajszálon mú lik
minden. Ha a tizenegyedik lö véssel sem sikerül jobb belátásra bí rnom ezt a társasá got, a tizenkettedik ember biztosan megö l. Ezért aztán sohasem voltam még olyan boldog, mint amikor a kilencedik lövésem is leterí tette az emberét, s én némi tétovázá st vettem észre a t megben - márpedig az ilyesmit mindig nyomon követi a pá nik. Ha csak egyetlen pillanatot is elvesztegetek, vége az utolsó esé lyemnek. De én nem vesztegettem az idö t. Felemeltem és elö reszegeztem mindkét revolveremet - a megtorpant tömeg egyetlen pillanatig llta még a sarat, aztán felbomlott é s elmenekült.
Én voltam ~ nap hö se. A kóbor lovagság intézménye fölö tt megkondult a lé lekharang. A civilizáció megindult sokat ígé rö útján. Hogy éreztem magam? Ó, azt nem tudják elképzelni.
És Merlin papa? Megint befuccsolt szegény. Érdekes, valahá nyszor a hókuszpó kuszok mágiája szembeszállt a tudomány mágiájá val, mindig a hó kuszpókuszok mágiá ja húzta a rö videbbet.  

Negyvenedik fejezet
HÁROM ÉV MÚLVA  

Miután ily módon kettétörtem a kó bor lovagság gerinc t, úgy éreztem, hogy most már nem kell titokban dolgoznom. Mindjárt másnap fel is tártam az á muló világ elött rejtett iskoláimat, bányáimat s föld alatti gyáraim és zemeim hatalmas rendszerét. Vagyis a hatodik szá zad szeme elé tá rtam a tizenkilencedik szá zadot.
Régi igazság, hogy addig üsd a vasat, amíg meleg. A lovagok egyelöre alulmaradtak, de ha azt akarom, hogy í gy is maradjanak, teljesen meg kel( bé nítanom öket - semmilyen enyhébb megoldás nem felel meg a célnak. Legutóbb, a porondon, csak blö fföltem; ha idöt hagyok nekik, elöbb- utóbb rájönnek erre. Tehát egy percnyi idöt sem szabad hagynom - és nem is hagytam.
Megújítottam a mú ltkori kihívásomat, réztáblákra vé settem, mindenüvé kirakattam, ahol papok voltak a kö zelben, hogy felolvashassák; a lap minden száma lehozta a hirdeté sek között.
De nemcsak hogy megú jítottam, hanem mé g fokoztam is az ará nyait. Nevezzétek meg az idöpontot, mondtam, s magam mellé veszek ötven tá rsat és szembeszá llok a világ valamennyi lovagjá val, együttvéve, é s elpusztítom ö ket.
Ezúttal nem blöffö ltem. Komolyan gondoltam é s meg is tudtam tenni, amit ígé rtem. Ezt a beszédet senki sem érthette félre. Még a legostobább lovagnak is be kellett látnia, hogy nincs más vá lasztása: " Fuss vagy kuss." A lovagok nagy bö lcsen az utóbbit vá lasztották. A következö három évben nem is okoztak említésre méltó bajokat.
A három év eltelt. S most tessék körü lnézni Angliában. Boldog, virágzó ország, gyökeresen megváltozott az arca. Iskolák mindenütt, néhol egyetem is; elég jó hírlapok, szép számmal. Már az irodalom is kezdett kibontakozni; Sir Dinadan, a Humorista, volt az elsö szerzö, egy k tet ócska viccel l pett az olvasóköz nség elé, olyan viccekkel, amelyeket én már ezerhá romszáz éve ismertem. Ha kihagyta volna azt a már említett, avas anekdotát, arról az elöadóró l, egye fene; de ezt az egyet nem bírtam. A könyvet elkoboztattam, a szerzöt felakasztattam.
A rabszolgaság megszünt, eltünt; mindenki egyenlö volt a törvény elö tt; az adórendszert igazságos alapokra fektettük. A távíró, a telefon, a fonográf; az írógép, a varrógép s a gö znek és a villamoss gnak többi sok ezer készséges és hasznos szolgája mindinkább népszer vé vált. Egy-két folyami gö zhajónk már mükö dött a Temzén, voltak gözhajóink a hadiflottában és a kereskedelmi tengerészetben is. Már-már arra kész ltem, hogy expedí ciót küldök a tengerentúlra és felfedezem Ameriká t.
Több vasútvonal é pítésébe fogtunk bele, s a London és Camelot közötti vonal már elkészü lt és teljesítette feladatát. Hadd számoljak be itt egy ravasz ö tletemröl: a vasú ti szemé lyforgalommal kapcsolatos állá sokat különösen elökelö és tiszteletreméltó pozíciókká avattam. Ezzel a lovagokra é s a nemesekre akartam vonzeröt gyakorolni, hogy hasznukat vegyem s ugyanakkor kézben tartsam öket, nehogy valami rossz fát tegyenek a tü zre. A trükk remekül bevált; a fiúk vadul versengtek az llásokért. A 4.33-as expressz mozdonyvezetöje egy herceg volt, s még a személyvonatokon sem akadt olyan kalauz, aki legalá bbis grófi rangot ne viselt volna. Jó vasutasok voltak mindannyian, de volt két hibájuk, amelyböl nem tudtam kigyógyítani öket, s ezért szemet kellett hunynom: a világért sem vetették volna le a páncéljukat, azonk vül pedig sokszor zsebre vágták a viteldíjat - vagyis megkárosították a vasúti társasá got.
Nemigen akadt olyan lovag az országban, akit ne fogtam volna valami hasznos munká ra. Széltében-hosszá ban járták az orsz got, a legkülönbö zöbb hasznos misszi kat teljesítve; a kóborlás iránti hajlamuk és bösé ges tapasztalataik ezen a téren most v gre értékes gyüm lcsöket hajthattak; civilizációnknak valóban nem volt ná luk eredményesebb terjesztöje. Acélruhában já rtak faluról falura, karddal, lándzsá val és csatabá rddal felszerelve, s ha nem tudtak rá beszélni valakit, hogy vásároljon ré szletre egy varrógé pet vagy egy harmó niumot vagy egy szö gesdrót kerítést, vagy hogy fizessen elö egy harcos antialkoholista újs gra - s még mit tudom én, mire, hiszen annyiféle á rucikkben utaztak -, nos, akkor egyszerü en agyonverték az illetöt és tová bbmentek.
Nagyon boldog voltam. Minden a legjobb ú ton haladt afelé, hogy elérje azt a c lt, amely titokban a szemem elött lebegett. Két nagyszabású tervet há nytorgattam magamban, minden eddigi tervemnél nagyobbakat. Elöször is: megdö nteni a katolikus egyházat és a romjain felépíteni a protestantizmust - nem államegyház formájában, hanem szabad választást engedélyezve minden hivönek; másodszor, rendeletileg közö lni, amint az idö megérik rá, hogy Arthur halála után megadjuk az általá nos választójogot, férfiaknak és nö knek egyaránt - vagy legalábbis minden férfinak, ak r okos, akár buta, és minden anyának, aki meglett korában csaknem olyan okosnak találtatik, mint huszonegy éves fiúgyermeke. Arthurra egyébként még harminc évig lehetett számítani, mivel körülbelül egyidös volt velem - vagyis negyvenéves -. s én erösen hittem, hogy addig sikerül felkeltenem a lakoss g tevékeny részé nek érdeklödését és rokonszenvét egy olyan esemény iránt, amily a maga nemében az elsö lesz a világtörté nelemben, tudniillik: teljes é s gyökeres rendszerváltozás, vértelen forradalom útján. Végeredmény: beveretjük a köztá rsasági államformá t. No és mindjárt be is vallhatom egy csú nya kis gyarlósá gomat, bár szé gyellek rágondolni: titokban azt remé ltem, hogy én leszek az elsö kö ztársasági elnök. Úgy látszik, több -kevésbé énbelö lem sem hiányzott az emberi természet; erröl mindinkább megbizonyosodtam.
Clarence egyeté rtett velem a forradalmat illetö en, bár nem egé szen úgy képzelte a dolgot, mint én. Ö is köztársasá got akart, kiváltsá gos rendek nélkül, de királyi dinaszti val az élén, nem pedig megválasztott fötisztviselövel. Szerinte azt a nemzetet, amely belekóstolt egyszer a királyi család imádásába, nem szabad megfosztani ettöl a gyönyörü ségtöl, különben rögtön elveszti az étvágyát, és belehal a búbá natba. Én azzal érveltem, hogy a királyok veszélyesek. Erre azt mondta, akkor vegyünk macsk kat. Véleménye szerint egészen biztos, hogy egy macskadinasztia minden célnak megfelelne. A, macskák éppoly hasznosak lennének, mint bármely másik dinasztia, éppen annyi eszük lenne, ugyanazok az eré nyek és ugyanazok az álnok tulajdonsá gok jellemeznék ö ket, ugyanúgy hajlanának arra, hogy ö sszeverekedjenek má s királyi macská kkal, nevetségesen gögös és ostoba magatartást tanúsí tanának, s ezt sohasem vennék é szre, az államnak egyetlen fillérjé be sem kerülnének; végül pedig éppú gy hivatkozhatnának Isten kegyelmére, mint bármely másik királyi ház, s az ilyen címek: " VII. Cirmos vagy XI. Cirmos vagy XIV. Cirmos, Isten kegyelméböl az ország kirá lya", éppoly szépen hangoznának, mint amikor a közö nséges, nadrágos kandúrokra alkalmazzák öket. "Nagy általá nosságban", mondta Clarence, kit nö modern angolsá ggal, "ezek a macskák jellem szempontjából lé nyegesen magasabban llnának az á tlagkirályoknál, ami óriási erkö lcsi elönyt jelentene a nemzet számára, mert erkö lcsi téren a nemzetek mindig az uralkodójukat utá nozzák. Mivel a királyok im dásának nincs é rtelmes alapja, ezek a bájos és á rtalmatlan cicák csakhamar éppoly szentté válhatná nak, mint bármely m sik fejedelem, söt, még sokkal inkább, mivel rögtön é szrevenné mindenki, hogy nem akasztatnak fel senkit, nem fejeztetnek le senkit, nem vetnek b rtönbe senkit, nem követnek el semmifé le kegyetlenséget vagy igazságtalansá got, tehát több szeretetet és tiszteletet é rdemelnek, mint a kö zönséges emberi király, és kétsé gkívül többet is kapnának. A szegény, meggyöt rt világ csakhamar vigyázó szemmel fordulna e kedves é s emberséges rendszer felé, s a királyi mészá rosok mindenütt kezdenének eltünni; alattvalóik a mi dinasztiánkból szá rmazó macskakölykö kkel pótolnák a hi nyt; nagyüzemmé alakulnánk át; mi elégítenénk ki a világ összes tró njainak a szüksé gletét; negyven é ven belül egész Európát macskák kormányoznák, és mi szállítanánk a macskákat. Ezzel pedig beköszö ntene az egyetemes é s örök béke korszaka… Miauuu- auu-auu-auu fff! nyauu!
Vigye el az ördög, azt hittem, hogy komolyan beszél, s már csaknem meg is gyözött, amikor kirobbant belöle az a nyávogás, és engem hajszál híjá n kiugrasztott a bö römböl. De Clarence nem tudta, mi az a komolyság. Ez a szó nem szerepelt a szótár ban. Most is, kidolgozott egy nagyszerü és teljesen ésszerü é s keresztülvihetö tervet az alkotmá nyos monarchia töké letesbítésére, de olyan szeleburdi volt, hogy ezt maga sem vette észre és nem is törödött vele. Meg akartam mosni a fejét, de abban a pillanatban berohant Sandy, magánkívül a rémülettöl, fuldokolva a zokogá stól, úgyhogy percekig nem tudott megszólalni. Elébe futottam, karjaimba zártam, simogattam s így kö nyörögtem hozzá:
- Szólj hát, drág m, beszélj már! Mi a baj?
Mintha elszállt volna minden ereje, a mellemre ejtette a fejét s alig hallhatóan lehelte:
- HALLÓ KÖZPONT!
- Gyorsan! - kiá ltottam rá Clarence- re -, telefonálj az udvari orvosnak, hogy jöjjön azonnal!
Két perc múlva má r ott térdeltem a gyerek bölcsöje mellett, és Sandy ezerfelé szalasztotta a szolg kat, ide, oda, a palota minden részé be. Egy szempillantás alatt felismertem a helyzetet: torokgyí k! A gyerek fölé hajoltam s ezt suttogtam:
- Ébredj, édesem! Halló Központ!
Bágyadtan felnyitotta bá rsonyos szemét, s csak annyit mondott
- Papa.
Ettöl nyugodtabb lettem. A kislány állapota még nem volt remé nytelen. Kénes gyó gyszereket hozattam, az inhalátort magam vettem elö, mert nem szoktam tétlenü l ülni és orvosra várni, ha Sandy vagy a kicsike beteg. Jól értettem mindkettöjük ápol sához, elég tapasztalatot szereztem már ezen a téren. A kislány az én karjaimon élte le r vid életének nagy részét, s néha mé g olyankor is el tudtam feledtetni a fájdalmát és nevetésre tudtam bí rni, noha kö nnycseppek ragyogtak a szempilláin, amikor az anyja sem boldogult vele.
Sir Lancelot éppen thaladt a palota nagytermén, teljes lovagi díszben, a t zsdetanács felé igyekezve; ö volt a tözsdetanács elnö ke, s a Végzetes Sz ket* foglalta el, miután Sir Galahad nagyobb összegért lemondott róla; a Kerek Asztal lovagjai ugyanis idö közben tö zsdelovagokká lettek, s a Kerek Asztalt most a taná csülések céljaira használták fel. Egy-egy hely az Asztal mellett annyiba került - de úgysem hinnék el, tehát nem érdemes megmondanom az ö sszeget. Sir Lancelot hausss- ra spekulált; nemré g felvásárolta az egyik új vasú tvonal részvénytö bbségét, s most é ppen meg akarta szorongatni a kontreminöröket; no de az is valami? Azért ö mégiscsak a drága jó Lancelot bácsi maradt, s amikor az ajtónk elött elhaladva bepillantott és megtudta, hogy a kedvence nagyon beteg, egy má sodpercig sem tétov zott; az hausse-ist k és a baisse-istá k csak verekedjenek meg nélküle, ö azonnal bejön hozzá nk, és amennyire csak töle telik, hasznosítja magát az édes kis Haltó Központ mellett. Így is lett. A sarokba dobta a sisakját, egy fél perc alatt már be is húzott egy új kanócot a spirituszlámpába, s gondjaiba vette az inhalátort. Közben Sandy takaró kból baldachint ép tett a bölcsö fö lé, s ezzel az elö készületek véget rtek.
Sir Lancelot gözt fejlesztett, fogtuk az inhalátort, együ ttes erövel oltatlan meszet és karbolsavat tettünk bele, egy-két csepp tejsavat is hozzá adtunk, aztán telet ltöttük a tartá lyt vízzel, s a csö végét bevezettük a baldachin alá. Minden a legnagyobb rendben volt, s mi leültünk a bölcsö két oldalán, örk dni a beteg fölö tt. Sandy is megnyugodott, és há lája jeléül odahozott nekünk ké t hosszú csibukot; azt mondta, dohá nyozzunk csak, amennyit akarunk, a füst úgysem mehet be a baldachin alá, ö pedig már megszokta, hiszen az ország valamennyi h lgye közül ö lá tott elöször dohá nyfüstöt. Szavamra, nem lehetett volna megnyugtatóbb vagy szívderítöbb lá tványt elképzelni Sir Lancelotnál, amint ott ült pompá s páncéljában, é s nyájas méltósá ggal szívta a yardnyi hosszú, hó fehér csibukot. Szép ember volt, jó vágású férfi, olyan ember, akit az isten is arra teremtett, hogy megn süljön és hogy gyerekei legyenek. Persze, csakhogy Guinevra… no de ami megtörtént, megtörtént, azon nem érdemes sirá nkozni.
Nos, Sir Lancelot há rom nap és három é jjel egyfolytában ott ült velem, amí g a gyerek túl nem volt a veszélyen; s akkor felvette hatalmas karjára, megcsókolta - dí szes tollai megciró gatták az aranyszö ke fejecskét -, azután óvatosan visszatette Sandy ö lébe, s méltósá gteljes léptekkel eltávozott a nagytermen keresztü l, a rajongva ámuló fegyveresek és cselédek sorfala kö zött. S nekem az ösztönö m nem súgta meg, hogy soha többé nem találkozhatom vele ezen a vilá gon! Istenem, micsoda siralomvö lgyben élünk.
Az orvosok azt mondt k, hogy a gyereknek levegöváltozásra van szüksége, kül nben nagyon sokáig tartana, amíg teljesen rendbe jön és megerösödik. Tengeri levegöt ajá nlottak. Így hát felszá lltunk egy hadihajó ra, kétszázhatvan fönyi szemé lyzettel, s egy kis tengeri utazást tettünk, majd két hét múlva kikötö ttünk a francia parton, és az orvosok úgy gondolt k, hogy nem lenne rossz, ha ott üdü lnénk egy ideig. A partvidéken uralkodó kirá lyocska felajá nlotta vendé gszeretetét, s mi k szönettel elfogadtuk. Ha öfelségének annyi kényelmi berendezése lett volna, mint amennyi nem volt, valóban fejedelmi módon üd lhettünk volna; de azért így is nagyon jól megvoltunk a furcsa don kastélyban, a hajóról származó kényelmi és fényü zési cikkek segíts gével.
Egy hónap múltán hazaküldtem a hajó t utánpótlásért s hírekért. Három-négy napon belül vártuk vissza. Többek között nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mi lett az eredménye egy kísérletemnek, amelyet nem sokkal elutazásunk elött indítottam el. Tervem arra lett volna hivatva, hogy a lovagi tornák int zménye helyett valami értelmesebb biztonsági szelepet nyújtson a lovagsá g fölös energiá inak, szórakoztatva és lekötve a vité z urakat, nehogy mindenfelé elkószá ljanak és kellemetlenségeket okozzanak; ugyanakkor pedig meg kellett örizni legjobb tulajdonsá gukat, a bátor versengés szellemé t. Titokban már trení roztam egy idö óta néhány válogatott alannyal, és elsö nyilvános szereplé süknek éppen mostanában kellett lezajlania.
Száz szónak is egy a vége: baseballra tanítottam a lovagokat. Annak érdekében, hogy az ügy mindjá rt az elején divatossá váljék, és fölötte á lljon minden kritiká nak, játékosaimat rang szerint vá logattam össze, tekintet nélkül a képességeikre. Mindkét csapatomban csakis koronás uralkodók já tszottak. Az ilyenekböl Arthur udvarában mindig böven fedezve volt a szü kséglet. Lehetetlen volt eldobni egy fél té glát bármely irá nyba, hogy az ember meg ne nyomorítson egy királyt. Persze, arra nem tudtam rábeszélni ket, hogy vegyék le a páncéljukat; nem, még fürdés k zbe sem váltak meg töle. Abba mégis beleegyeztek, hogy k tféle pá élt viseljenek, külö nben a csapatokat nem lehetett volna megkülönböztetni egymástól, de ez volt a végsö engedményük. Így aztán az egyik csapat szemespáncé lból készült ragl nokat visel, a má sik csapat pedig lemezespáncélt, legújabb gyártmá nyú Bessemer-acé lomból. Innen eredt a két csapat elnevezése is: B. B. (Bessemer Baseball Klub) és R. B. K. (Raglán Baseball Klub). Játékstílusuk a legfantasztikusabb dolog volt, amit é letemben láttam. Mivel páncéljuk bombabiztos fedezé ket nyújtott, sohasem ugrottak fé lre a labda útjábó l; nyugodtan álltak a helyükön, és vá rták a becsapódá st, s ha egy B. B. K. játékost talált el a labda, néha sz zötven yardnyira is visszapattant ró la. Ha pedig egy játé kos hasra vágódott és úgy csúszott m g egy darabig a labda után, pontosan olyan volt, mint egy hadihajó, amikor befut a kikö töbe. Eleinte rangtalan egyéneket neveztem ki bírónak, de err l csakhamar le kellett tennem. A bírói döntések éppoly kevéssé tudták megnyerni já tékosaim tetszésé t, mint bármely má s sportolókét a világon. A bíró elsö sí pjele rendszerint az utolsó is volt; a j tékosok nekirohantak baseball-ütöikkel s laposra verték, azután a bíró á rvái hordágyat hoztak és elszállí tották a szerencsé tlent. Miután kiderült, hogy soha még egyetlen bíró sem távozott élve a meccsekröl, a bíró i állás kezdett né pszerütlenné vá lni. Így aztán olyan személyt kellett kineveznem, akit rangja és magas á llami pozíciója megóvott minden kellemetlenségtöl.
Íme a két csapat ö sszeállítása:  

B. B. K.ARTHUR KIRÁLYLOT, LOTHIAN KIRÁ LYANORTHGALIS KIRÁ LYAMARSIL KIRÁLYKIS- BRITANNIA KIRÁ LYALABOR KIRÁ LYPELLAM, LISTENGESE KIRÁLYABAGDEMAGUS KIRÁLYTOLLAME LA FEINTES KIRÁLY R. B. K.LUCIUS CSÁSZÁ RLOGRIS KIRÁ LYMARHALT, ÍRORSZÁ G KIRÁLYAMORGANORA KIRÁLYMARK, CORNWALL KIRÁ LYANENTRES, GARLOT KIRÁLYAMELODIAS, LIONES KIRÁLYAA TÓ KIRÁLYASZÍRIA SZULTÁNJA
Bíró: CLARENCE  

Az elsö nyilvános mérközésen legalá bb ötvenezer nézö re számítottam, ilyen pokoli mulatsá g kedvéért a vilá g végéröl is é rdemes lett volta eljönni. Minden nagyon kedvez nek ígérkezett; gyönyörü, enyhe tavaszi idö volt, s a természet már felvette vadonatúj kosztümjét.  

Negyvenegyedik fejezet
EGYHÁZI ÁTOK  

Figyelmemet azonban egészen másféle dolgok kötötték le váratlanul; gyermekünk ismét megbetegedett, s mivel állapota vá lságosra fordult, mindketten hozzá voltunk láncolva a betegágyához. Senki másra nem mertük rábízni az ápolást, s ezért csak mi ketten örkö dtünk és virrasztottunk felvá ltva a kicsike mellett, hosszú napokon és éjszaká kon át. Ó, Sandy… micsoda anyai szíve volt, milyen egyszerüen, szintén és jósá gosan viselkedett! Mintaképe lehetett volna a tökéletes anyának és felesé gnek; pedig meg kell mondanom, hogy minden különösebb ok nélkül vettem el, pusztán azért, mert a lovagi törvé nyek értelmében az én tulajdonomat ké pezte, amíg egy má sik lovag el nem hó dítja tölem a kü zdötéren. Sandy tüvé tette é rtem egész Britanni t; London falain kí vül akadt rám, a vesztöhelyen, s azonnal elfoglalta r gi helyét az oldalamon, a lehetö legtermészetesebb arccal, mint akinek joga van ehhez. Én Új-Anglia szül ttje voltam, és ú gy véltem, hogy az ilyenfajta együttlé t elöbb-utóbb kompromittálná Sandyt. Ö ezt semmiképp sem akarta megé rteni, de én elvá gtam a vitát, és azonnal összehá zasodtunk.
Akkor még nem tudtam, hogy megütö ttem a fönyeremé nyt, pedig ez az igazság. Egy év múlva már a lábainál hevertem, úgy imá dtam, s a mienknél boldogabb és töké letesebb barátság soha még nem lé tezett a világon. Sokat hallunk arról, hogy néha milyen szép barátságok szövödnek két azonos nemü szemé ly között: De hát az ilyen barátsá gok közül hogyan lehet akár a legjobbat is ö sszehasonlítani fé rj és feleség bará tságával, ha a há zasfelek minden érz se és eszménye azonos? Nincs ö sszehasonlítási alap a kétféle bar tság között; az egyik földi, a má sik mennyei.
Álmaimban eleinte m g vissza- visszakalandoztam tizenhárom évszá zad távolába, s nyugtalan szellemem többször is felkiá ltott és válaszé rt könyörgött e m lyre süllyedt vilá ghoz, de annak kietlensége adós maradt a válasszal. Sandy sokszor hallotta ejt a köny rgést, amint á lmomban felszakadt belölem. Nemes szívétöl indíttatva gyermekü nkre ruházta át e kiáltásomat, abban a hiszemben, hogy az nem más, mint egy r gi kedves ismerösö m neve. Könnyekig meghatott, de csaknem föbe is kólintott, Mimikor a jót megérdemelt jutalom reményében arcomba mosolyogva elöállt a kö vetkezö furcsa és rendkívüli meglepetéssel:
- Annak a nevét vá lasztottam, aki valamikor bizonyára a szívedhez nött, s ez a név most tov bb élhet, megszenteltetik és muzsikája örökké gyönyörködtetni fogja fülünket. Csókolj hát meg, hiszen tudod, hogy milyen nevet adtam a gyermeknek.
De én egyáltalán nem tudtam. Halvány fogalmam sem volt róla; mé gis, nem akartam kegyetlenül elrontani az örömé t, s ezért nem á rultam el magam
- Hogyne, drágám, tudom… Milyen kedves vagy, milyen jóságos! De szeretném azt a nevet elöbb a te ajkadról hallani, amely egyúttal az enyém is… akkor lesz csak töké letes a muzsikája.
Sandy elpirult örö mében s azt suttogta:
- HALLÓ KÖZPONT!
Nem nevettem - ezé rt még most is hál t adok a sorsnak -, de ez olyan eröfesz tésembe került, hogy minden ízü letem szétszakadt, s utána még hetekig hallottam a csontjaim kattogásá t, járás közben. Sandy sohasem jött rá a baklövésére. Késöbb, amikor elö ször hallotta ezeket a szavakat a telefonban, kellemetlenül meglepödött; de é n közöltem vele, hogy a telefonálók csak az én parancsomat követik; mostantól fogva az idök végezetéig mindenkinek ezzel a tisztelettudó formulával kell megidéznie a telefont, ily módon hódolva az elveszett jó barát és csöppnyi druszá ja örök tiszteleté nek és emlékezeté nek. Ez nem volt igaz. De a célnak megfelelt.
Nos, két és fél h tig örködtünk a bölcsö mellett, é s mélységes magá nyunkban teljesen megfeledkeztünk a betegszobán kívül esö világról. Türelmünk végül elnyerte jutalmát: a világegyetem kö zpontja túlesett a válságon és a gyó gyulás útjura lé pett. Hogy hálásak voltunk? Gyenge a sz . Egyáltalán nincs szó arra az érzé sre. De mindenki ismeri, ha ott virrasztott az Árnyékok Völgy nek határán járó gyermeke mellett. s azután látta, amint visszatér az letbe, és parányi arcának tündöklö mosolyával minden s tétséget kiüz a világból.
Egy szempillantás alatt visszazuhantunk a valódi világba! Azután egyszerre pillantottuk meg egymás szemében ugyanazt az aggasztó gondolatot: több mint két hét eltelt, s a hajó mé g nem jött vissza!
Egy perc sem tellett bele, máris ott á lltam kíséröim kö zött. Látszott az arcukon, hogy öket is baljó s sejtelmek kínoztá k az egész idö alatt. Néhány embert magam mellé vettem, lóra ültünk; és t mérföldnyi ü getés után egy dombtetöröl megpillantottuk a tengert. Hová lett a hatalmas flottám, amely nemrégiben mé g benépesítette é s fehér szárnyú hajóival megszépí tette a csillogó vizek felszínét? Eltünt, az utolsó szálig! Ameddig a szem ellát, sehol egy vitorla, sehol egy füstölgö kém ny - csak a halott s kietlen üresség, a mozgalmas és pezsgö élet helyé n.
Gyorsan visszaté rtem, egy szót sem szólva senkinek. Közöltem Sandyvel az ijesztö hírt. Semmilyen valószín magyarázatot nem tudtunk kitalálni. Mi történt? Invá zió? Földrengés? Dögvész? A nemzetet elsöpörté k volna a föld felszínéröl? De nem volt értelme a találgatásnak. Indulnom kell - mé ghozzá azonnal. Kölcsönvettem a király flottáját - egy gözdereglye nagyságú "haj t" - és hamarosan készen á lltam az útra.
A búcsú - ó, a bú csú nagyon fájt. Amint elárasztottam a gyermeket utolsó csókjaimmal, a kicsike feléledt é s elgügyögte csö ppnyi szótárának a tartalmát! - tö bb mint két hete most elöször - kis híján belebolondultunk az römbe. Ó, a gyerekkor büb jos szótorzítá sai! - esküszöm, nincs az a muzsika, amelyet hasonlítani lehetne hozzá; s az embernek fáj a szí ve, amikor mindez sz tfoszlik és á tadja helyét a szab lyos kiejtésnek - mert tudja, hogy ör kre megfosztották hallását egy föld ntúli gyönyörüs gtöl. S milyen jólesett, hogy ezt a bübájos emléket vihettem magammal útravaló nak!
Másnap reggel feltü ntek Anglia partjai, miután a sós vizek hatalmas országútj n egyetlen vá ndorral sem talá lkoztam. A doveri kikötöben láttam ugyan néhá ny hajót, de vitorla nélkül, megkopasztva, s egy rva lélek sem mutatkozott rajtuk. Vasárnap volt, de Canterburyben kihalt utcák fogadtak; ami a legfurcsább, még egy pap sem került a szemem elé, és egyetlen harang zúg sa sem ütötte meg a fülemet. Halotti gyász honolt mindenütt. Nem tudtam megé rteni az okát. Végül, a város tú lsó végén egy kis gyászmenettel talá lkoztam - csak egy család s néhány j barát kísérte a koporsót -, pap nem volt közöttük; miféle temetés lehet ez, harang né lkül, Biblia nélkü l, gyertya nélkül? Az út szélén egy templom emelkedett, de ök sírva elhaladtak mellette s nem tértek be; felnéztem a harangl bra, és megpillantottam a harangot - fekete posztóval bevonva, a nyelve lekötözve. Most már megé rtettem! Most már tudtam, hogy miféle szörnyü csapás zú dult Angliára. Invázió? Az invá zió ehhez képest semmi. EGYHÁZI ÁTOK sú jtotta az országot!
Nem kérdezöskö dtem; nem volt rá szükség. Az Egyház lesú jtott; azonnal á lruhát kell szereznem és ó vatosan haladnom tov bb. Az egyik szolgámtó l kaptam egy rend ruhát, és amikor j val magunk mögött hagytuk a várost, á töltöztem, és azontúl egyedül utaztam; társasá gunk esetleg feltün st kelthetett volna.
Nyomorúságos egy utazás. Sivár némaság mindenütt. Még Londonban is. A forgalom leállt; az emberek nem beszé lgettek, nem nevettek, nem já rtak csoportosan, de még párosával sem; céltalanul imbolyogtak az utcá n, külön-külön, lehorgasztott fövel, elszorult és rettegö szívvel. A Toweren nem régi harcok nyomai lá tszottak. Valóban sok minden történt, amióta legutóbb itt já rtam. Persze, úgy gondoltam, hogy vonaton utazom Camelotba. Vonaton! Az állomá s úgy kongott, mint egy barlang. Továbbmentem. Camelotig mindenütt ugyanaz a látvány fogadott az úton, mint már London elö tt is. A hétfö és a kedd semmiben sem külö nbözött a vasá rnaptól. Késö éjszaka é rkeztem meg. Az a város, amely villanyvilágítás szempontjából az elsö volt a kirá lyságban, és minden egyébnél jobban hasonlított egy földre szállt Naphoz, most puszta folt lett - folt a s tétségben -, vagyis sötétebb é s tömörebb volt a sötétség többi r szénél, és így valamivel jobban lehetett látni; nekem valahogy szimbolikusnak tünt fel- mintha annak a jele volna, hogy az Egyház most már felül is marad, és elfújja gyönyörü civilizációmat, mint egy gyertyát. A komor utcákon semmi mozgást nem tapasztaltam. Nehéz szívvel botorkáltam a söté tben. A hatalmas kastély sejtelmesen feketé llett a dombtetön, egy szikrányi fény sem világított bel le. A felvonóhíd le volt eresztve, a nagy kapu tárva- nyitva állt, senki sem kiáltott rám, amikor beléptem, csak a tulajdon lé pteim kopogása hallatszott - és el ggé síri hang volt, mondhatom, ahogy felkongott a hatalmas, üres vá rudvarok kövezeté n.  

Negyvenkettedik fejezet
HÁBORÚ!  

Clarence-et egyedül találtam a szobájá ban, mélységes mé labúba süppedve; a villanyvilágítás helyett ismét bevezette a régi rongymécsest, s ú gy ült ott a kísé rteties félhomá lyban, minden függö nyt szorosan összeh zva. Felugrott és lelkendezve elébem futott
- Ó, nem adnám egy milliárd millreisé rt, hogy ismét eleven embert lá thatok!
Oly könnyen rám ismert, mintha nem is viseltem volna á lruhát. Gondolhatják, hogy ettöl jócskán megijedtem.
- Gyorsan, mondd él, mit jelent ez a szö rnyü katasztrófa - mondottam. - Mi idézte elö?
- Hát Guinevra kirá lyné nélkül nem robbant volna ki ilyen hamar, de elö bb-utóbb mindenké ppen kirobbant volna. Miattad kellett volna kirobbania; de szerencsére a kirá lyné miatt robbant ki.
- És Sir Lancelot miatt?
- Úgy van.
- Hadd halljam a ré szleteket.
- Azt hiszem, magad is nagyon jól tudod, hogy az elmúlt é vek folyamán csupá n egyetlen szempár volt e királysá gokban, amely ne né zett volna állandó an ferdén a kirá lynéra és Sir Lancelotra...
- Igen, Arthur kirá ly szeme.
- . és csak egyetlen sz v, amely nem fogott gyanút…
- Igen, a király sz ve, amely képtelen rosszat gondolni egy jó barátjáról.
- Nos, a király é ppoly boldogan és gyanútlanul é lhetett volna tová bb, amíg meg nem hal, ha te be nem vezeted az egyik modern vívmányodat - az értéktözsdé t. Amikor elutaztál, a London-canterbury- dover-i vasútvonal három mérföldjén már lefektették a talpfákat, és ezá ltal megérett a helyzet a tözsdei spekulációra. Mindenki tudta, hogy nagy svindli az egé sz. A részvényeket potom áron kínált k eladásra. Erre mit csinál Sir Lancelot…
- Tudom, nyugodtan felvásárolta csaknem az egészet, bagóért; azután k rülbelül még ké tszer annyit vásá rolt határidöre, é s éppen le akarta h vni a kötést, amikor elutaztam.
- Úgy van, és le is hívta. A pofák persze nem tudtak szállítani. Sir Lancelot a marká ban tartotta öket, ppen csak meg kellett szorítania a nyakukat. A kontreminörök ö nelégülten röhö gtek a markukba, hogy tizenötön, tizenhaton és hasonló kurzusokon sózták rá azokat a részvényeket, amelyek tízet sem é rtek. Na, de aztán úgy l tszik, megfájdult a szájuk a nagy nevetéstöl, és azt gondolták, hadd nevessen utoljára valaki más. Tudniillik ez törté nt akkor, amikor ké tszáznyolcvanhá rmas kurzuson kellett megegyezniü k a Gyö zhetetlennel!
- Atyaúristen!
- Tisztára megkopasztotta öket, s meg is érdemelté k… legalábbis az egész királyság odavolt örömében. Ebben a tözsdei man verben többek köz tt leégett Sir Agravaine és Sir Mordred is, a kirá ly unokaöccsei. Vége az elsö felvonásnak. Második felvonás, elsö jelenet, szí n: egy lakosztály a carlisle-i kasté lyban, ahová az udvar néhány napra elvonult vadászni. Szereplök: a kirá ly unokaöccsei, teljes számban. Mordred és Agravaine azt javasolja, hogy hí vják fel a jámbor Arthur figyelmét Guinevrára és Sir Lancelotra. Sir Gawaine, Sir Gareth és Sir Gaheris nem akarja beleártani magát a kínos ügybe. Egyre hevesebb vita, hangos kiáltások; közben belép a kir ly. Mordred és Agravaine azonnal nekiront a szörnyü mesével. Tabló. A király parancsá ra csapdát állí tanak Lancelotnak, é s Sir Lancelot beles tál. A Gyözhetetlen meglehetösen befüt tt a lesben álló tanúknak - nevezetesen Mordrednek, Agravaine-nek és tizenkét alacsonyabb rangú lovagnak, amennyiben Mordred kivételé vel valamennyiüket megölte; de ettöl persze Lancelot és a király között nem rendezödhettek az ügyek, és nem is rendezödtek.
- Ó, istenem… é rtem, ennek. csak egyféle folytatása lehetett; háború, s a birodalom lovagjai felerészben a kirá ly pártjára, feler szben pedig Sir Lancelot pártjára lltak.
- Pontosan így tö rtént. A király máglyára küldte a királyné t, hogy önagysága tisztulást nyerhessen a tüz á ltal. Lancelot és lovagjai azonban megmentették a kirá lynét, s e müvelet közben agyonvágtá k egy-két régi jó barátunkat… söt talán a legjobbakat mind közül; nevezetesen Sir Belias le Orguloust, Sir Segwardiest, Sir Griffet le Fils de Dieu-t, Sir Brandilest, Sir Agrova1 e-t…
- Ó, ne tépd ki a szívemet!
- Várj, még nem vé geztem: Sir Tort, Sir Gautert, Sir Gillimert…
- A B-csapatom legjobb játékosá t! Micsoda jobbszé lsö volt! - Sir Reynold három fivé rét, Sir Damust, Sir Priamust, Sir Kayt, az Idegent…
- Hogy tudott az vé deni! Egyszer a fogá val kapott el egy alacsony labdát. Istenem, belepusztulok!
- Sir Driantot, Sir Lambegust, Sir Herminde-et, Sir Pertipole-t, Sir Perimonest és… mit gondolsz, még kit?
- Ne játssz az idegeimmel! Mondd má r!
- Sir Gaherist és Sir Garethet… mind a kettöt!
- Hihetetlen! Hiszen ezek rendíthetetlen l szerették Lancelotot.
- Igen, de egy kis baleset történt. Ök csak kíváncsis gból álltak ott a máglya mellett, fegyvertelenül, mert érdekelte ö ket a királyné bü nhödése. Sir Lancelot mindenkit levágott vad dühében, aki az útjába került, és ezt a kettöt is úgy küldte a má svilágra, hogy azt sem tudta, kicsodák. Itt van egy pillanatfelvétel a csatáról, az egyik fotoriporterünk ké szítette; kapható minden újságárusn l. Tessék… ez itt a királyné mellett Sir Lancelot, felemelve a kardját, és Sir Gareth, az utolsókat rúgva. A felszálló füstö n keresztül jól lá thatod a királyné rémült arckifejezé sét. Príma csatakép.
- Csakugyan. Nagyon kell vigyá znunk rá; törté nelmi értéke felbecsülhetetlen. Folytasd.
- A folytatás egé sz egyszerüen: há ború és semmi más. Lancelot visszavonult városá ba és kastélyába, a Vidám Kertbe, és nagy lovagsereget gy jtött maga köré. A király népes haddal odavonult, tö bb napon át elkeseredetten harcoltak, s ennek eredményeképpen a síkságot körös-k rül teljesen elbor totta a hullák és az ócskavas tömege. Azután az Egyház valahogy nyélbe üt tte a békét Arthur és Lancelot s a királyné és a többiek között Sir Gawaine kivé telével. Ö ugyanis nagyon elkeseredett, amié rt megölték a fivé reit, Garethet és Gaherist, és semmik ppen sem akart megb kélni. Felszólította Lancelotot, hogy azonnal kerekedjék fel, tegyen meg minden elökészü letet, mert rö videsen rátámad. Lancelot áthajó zott a híveivel Guienne-be, a hercegségébe; Gawaine csakhamar kö vette seregével, é s Arthurt is rá vette, hogy menjen vele. Arthur Sir Mordredre bízta a királysá got, amíg te vissza nem térsz…
- Ó… a királyok megszokott bölcsess ge!
- Igen. Sir Mordred azonnal munkához látott, hogy állandósítsa királyi hatalmát. Az elsö lépés az lett volna, hogy feleségül veszi Guinevrát, de a kir lyné elmenekült é s bezárkózott a londoni Towerba. Mordred támadást intézett a Tower ellen; a canterburyi érsek azonnal kimondta rá az Egyh zi Átkot. A király visszaté rt; Mordred megví vott vele Dovernél, Canterburynél és aztán ismét Barham Downnál. Azután elkezdtek tá rgyalni a békéröl és a megegyezésrö l, a következö feltételek alapjá n: Mordred megkapja Cornwallt és Kentet, amíg Arthur é letben van, utána pedig az egész kirá lyságot.
- Nahát ez gyönyö rü! S az én köztá rsasági álmaim maradjanak meg á lomnak.
- Igen. A két hadsereg Salisbury mellett tá borozott. Gawaine… Gawaine feje egyébként a doveri kastélyban van, ott esett el a csatában… szóval Gawaine, vagy legalá bbis a szelleme, megjelent Arthurnak lmában, és óva intette, hogy tartó zkodjék egy hó napon át az ö sszecsapástól, bá rmibe kerülne is ez a késedelem. De egy baleset mé gis kirobbantotta a csatát. Arthur megparancsolta, hogy ha bárki is kirá ntaná a kardját, miközben ö Mordreddel tárgyal a békeszerzödésrö l, fújják meg a harsonákat és elö re! Tudniillik nem b zott Mordredben. Mordred hasonló parancsot adott a saját hadinépének. Nos, tárgyalás kö zben egy vipera belemart egy lovag sarkába; a lovag azonnal megfeledkezett a parancsról, és les jtott kardjával a viperára. Egy fél percen belü l az a két hatalmas sereg nagy dérrel-d rral összeütközö tt! Egész nap mész rolgatták egymást. Azután a király… de várj csak, amió ta elutaztál, még egy érdekes dolog t rtént… mármint a lapunkban.
- Igazán? Micsoda?
- Haditudósítá sokat közlünk!
- Hát ez pompás.
- Meghiszem azt. A lap példányszá ma szédítöen felszökött, mert amíg a háború tartott, az Egyházi Átoknak nem volt komolyabb hatása. Mind a két sereghez küldtem haditudósí tókat. Legjobb lesz, ha felolvasom neked, mit írt az egyik fi arról a csatáró l:  

Akkor a király egy pillantást vetvén maga köré, meglát , hogy roppant seregéböl és deré k lovagjaiból nem maradt életben csak két lovag, akik penig voltavak Sir Lucan de Butlere é sfivére, Sir Bedivere, és az ellenség mind a kettön rettentö sebeket tett vala. Irgalmas Jézus, monda a király, miv levének nemes lovagjaim? Jaj nekem, hogy meg kellett é rnem a gyásznak imez napját. Mert a mai napon, monda Arthur, é letem végére juté k. De bárcsak adná Isten, hogy tudnám, merre búvik amaz á ruló Sir Mordred, ki minden bajok okoz ja vala. Akkor Arthur király meglátó Sir Mordredet, ki is kardjára tá maszkodva áll vala egy nagy rakás hulla között. Addsza lándzsámat, szóla Arthur Sir Lucanhoz, mert amott szemembe vevém az á rulót, ki mindezen nyomorúságot reá nk hozó. Felség, ne illesd ö t, mondó Sir Lucan, mert bizony boldogtalan ö; és ha elmúlik felöled e boldogtalan nap, m ltó bosszút vehetsz rajta. Jó uram, ne feledd jjeli álmodat és amit Sir Gawaine szelleme monda neked amaz éjjelen, ámbá tor Isten végtelen jósága mind ez ideig megörize té ged. Ennélfogva Istenre kérlek, jó uram, á llj el szándékodtó l. Mert úgy lön, adassék hála érte Istennek, hogy te hó dítottad meg a csatamezöt, mivel í me hárman megmaradtunk seregedböl. Sir Mordred mellett penig egyetlen lé lek sem marada. Ha pedig most elá llsz szándékodtól, bizony elmúlik fel lünk a sors haragj nak imez napja. Akár halál, akár let leszen osztá lyrészem, mondó a király, most, hogy amott látom öt, nem menekülhet a kezeim közül, mert imigyen soha öt mé g egyszer meg nem kaparinthatom. Isten oltalmazzon, monda Sir Bedivere. Akkor- a király ké t kézre vevé lá ndzsáját és Sir Mordred iránt futa, kiáltván, Áruló, bizony felvirradt halálod napja. Mikor periig Sir Mordred meghalló Sir Arthurt, elébe szalada, kivonván kardját. Akkor Arthur király megdöfé Sir Mordredet a paizsa alatt, és lándzsá jának hegye jó ö lnyire kijöve Sir Mordred hátából. Mikor penig Sir Mordred megérzé, hogy halálos sebet szenvede, maradék erejével elöreveté magát, és felcsú sza egészen Arthur király lándzsájá nak markolatáig. Akkor penig lesújta atyjára, Arthurra, kardjával, menyet mindkét kezébe vö n, és oldalvást é ré Arthur fejét, é s kardja átmetszé a sisakot meg a koponyát, ennekutá na penig Sir Mordred szörnyethalván lezuhana a földre. És a nemes Arthur elalélva lezuhana a földre, és annakut na még gyakorta elaléla.  

- Nagyszerü a haditudósítás, Clarence; igazán ré mek föszerkesztö vagy. Na, és hogy van a király? Meggyó gyult már?
- Dehogyis, szegény feje. Meghalt.
Elakadt a szavam; el sem tudtam képzelni eddig, hogy lé tezhetik olyan seb, amely neki a halálá t okozhatja.
- És a királyné?
- Zárdába vonult Almesburyben.
- Micsoda változá sok! És milyen rö vid idö alatt. Alig lehet ésszel felfogni. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ezek ut n.
- Én megmondhatom. - No?
- Kitartunk! Életre- halálra!
- Hogy érted ezt?
- Most az Egyház a helyzet ura. Az Átok rád is vonatkozik, nemcsak Mordredre, és nem vonják vissza, amí g te élsz. A nemesek hadai gyü lekeznek. Az Egyház maga kör gyüjtötte az é letben maradt lovagokat, és amint felfedezik, hogy hazatértél, nem fogunk unatkozni.
- Ugyan! A mi pusztí tó tudományos hadianyagunkkal, a mi sok ezer jól kik pzett…
- Ne fáraszd magad Hatvan hüséges emberünk sem maradt!
- Mit mondasz?! Iskoláink, egyetemeink, hatalmas üzemeink é s...
- Ha a lovagok megjö nnek, mindezek az intézmények ö nmaguktól kiürü lnek és átállnak az ellenség oldalá ra. Azt hitted, hogy a neveléseddel sikerü lt kiüznöd a babonaságot ezekbö l az emberekböl?
- Igenis, azt hittem.
- Hát akkor szögre akaszthatod a hitedet. Embereink rendü letlenül álltak minden csapást… egészen az Egyházi Átokig. Azóta csak a kü lsejük látszik bá tornak… a szívük mélyén reszketnek, mint a nyárfalevél. Ezt tudomásul kell venned… amint a hadseregek megjö nnek, lehull róluk az álarc.
- Szörnyü hírek. El vagyunk veszve. A saját tudomá nyunkat fogják ellenünk fordí tani.
- Nem fogják. - Miért?
- Mert én s még egy maroknyi hüsé ges ember elébevá gtunk a számítá saiknak. Mindjárt elmondom, hogy mit csináltam, és hogy miért. Akármilyen ravasz vagy is, az Egyház ravaszabb volt ná lad. Az Egyház küldött téged arra a hajóú tra… szolgáinak, az orvosoknak a segí tségével.
- Clarence!
- Úgy, ahogy mondom. Most már biztosan tudom. Hajódon minden tengerésztiszt az Egyház megbízott szolgája volt, aká rcsak minden matró z.
- Ne beszélj!
- Ez az igazság. Mindezt nem sikerü lt azonnal kiderí tenem, de végül mé giscsak rájöttem. Küldtél te nekem szóbeli üzenetet, a hajóskapitány á ltal, hogy ha majd visszatér hozzád az utánpótlással, elindultok Cadiz fel …
- Cadiz felé! Egyá ltalán nem is voltam Cadizban!
- …elindultok Cadiz felé, és tá voli vizeken fogtok hajókázni, meghatá rozatlan ideig, a családod egészsé ge érdekében? Ü zentél-e nekem ilyesmit?
- Dehogy üzentem. Hiszen inkább í rtam volna.
- Természetesen. Engem nyugtalaní tott a dolog, és gyanút fogtam. Amikor a kapitány ú tra kelt, sikerült a hajóra csempé sznem egy kémet. Azóta nem hallottam sem a hajóról, sem a kémröl. Elhatároztam, hogy két hétig várok, s ha addig nem jelentkezel, utánad küldök egy hajót Cadizba. Ebben azután meggá tolt egy bizonyos kö rülmény.
Micsoda? - Flottánk hirtelen és titokzatosan eltü nt! Éppoly hirtelen l és éppoly titokzatosan leállt a vasúti közlekedé s is, a távíró- é s telefonszolgálat megszünt, az alkalmazottak mind elhagyták munkahely ket, a póznákat kivágták, az Egyhá z kiátkozta a villanyvilágítá st! Valamit tennem kellett, méghozzá azonnal. A te életed biztons gban volt… e kirá lyságokban Merlinen kívül senki sem mert volna hozzáé rni egy olyan vará zslóhoz, mint te, ha legalább tí zezer ember nem áll a háta mögött… csupán azon kellett törnöm a fejem, hogy milyen elöké születeket hajtsak végre, a lehetö legcélszerübben, amíg visszaérkezel. Magamat is biztonsá gban éreztem… tudtam, hogy ké tszer is meggondolná k, mielött hozzány lnának a kedvencedhez. Így hát a kö vetkezöképpen já rtam el. Különbözö ü zemeinkböl kivá logattam mindazokat az embereket… illetve fiúkat… akiknek a hüségé re minden körülmé nyek; között eskü dni mertem volna, titokban összehí vtam öket, és megadtam a szüksé ges utasításokat. Ötvenketten vannak; egyik sem; fiatalabb tizennégy évesnél, és egyik sem idö sebb tizenhétnél:
- Miért választott l ilyen fiatalokat? , - Mert a többiek valamennyien a babona légkörében születtek és abban is nöttek fel. A babona beleivó dott a vérükbe és a csontjaikba. Mi azt képzeltük, hogy a nevelés már kiüzte belölük; ö k maguk is azt hitté k, de az Egyházi Á tok felébresztette ket, mint a mennykö csapás! Most már világosan látták nmagukat, és én is világosan lá ttam öket. A fiúkkal más volt a helyzet. Akik már hét-tíz ve jártak a mi iskolánkba, nem ismerték az Egyház terrorját, s ezek k zül választottam ki azt az ötvenkett t. Azután titokban meglátogattam Merlin barlangját. .. nem a kicsit… azt a nagyot, ahol…
- Tudom, ahol az els nagy áramfejleszt telepünket berendeztük, amikor éppen valami csodá t terveztem.
- Úgy van. S mivel akkor nem lett szükség arra a csodára, úgy gondoltam, hogy most talán hasznát vehetnénk a telepnek. Mindennel felszereltem a barlangot ostrom esetére…
- Kitünö ötlet, elsörangú ötlet.
- Én is azt hiszem. Négy fiút odaállí tottam örnek… bent a barlangban, hogy ne lehessen ö ket látni. Meghagytam, hogy senkit se bántsanak amíg kívül marad a barlangon, de ha be akarna menni… jó, csak próbálja meg, ha ú gy tetszik! Aztán kimentem a dombok kö zé, kiástam és elvágtam azokat a titkos drótokat, amelyek a hálószob dat összekötötté k a gyáraink, ü zemein mühelyeink, raktáraink alá elhelyezett dinamitaknákkal, majd éjféltájban valamennyien munká hoz láttunk, a fiú k meg én, és ö sszekötöttük azt a drótot a barlanggal, de rajtunk kettönkön kívül senki sem sejti, hogy a drót másik vége hová vezet. Beástuk a földbe, természetesen, és egy-két óra alatt végeztünk is az eg sszel. Most már nem kell elhagynunk az erödü nket, ha a civilizá ciónkat fel akarjuk robbantani.
- Helyesen jártál el… s nem is tehettél volna egyebet; ez katonai szükségesség, a megváltozott körü lmények között. Micsoda változá sok! Igaz, számí tottunk arra, hogy egyszer mégiscsak megostromolnak bennü nket a palotában, de… mindegy, folytasd.
- Azután drótkerí tést húztunk.
- Drótkerítést?
- Azt. Te magad vetetted fel az ötletet, ké t vagy három évvel ezelött.
- Igen, igen, emlé kszem… amikor az Egyház elöször pr bálta ki ellenünk az erejét, de rögt n meg is gondolta magát, és kedvezö bb idöre halasztott mindent. No és hogy csiná ltad meg azt a kerí tést?
- Tizenkét rendkív l erös drótszá lat… csupasz, szigeteletlen dró tokat… rákötö ttem a barlangbeli nagy dinamóra, amelynek mindössze két keféje van, egy pozitív és egy negatív…
- Nagyon helyes.
- A drótok kivezetnek a barlangból, és bekerítenek egy szá zyardnyi átméröjü sík területet; tizenkét különá lló kerítést alkotnak, egymástó l tízlábnyi tá volságban… vagyis tizenkét koncentrikus kör keletkezik... azután a drótok má sik vége visszatér, a barlangba.
- Jó, folytasd.
- A kerítéseket sú lyos tölgyfa cölö pökre erösítettü k, amelyek mindö ssze háromlábnyi t volságra állnak egymástól, és ö tlábnyi mélysé gben be vannak ásva a földbe.
- Megbízható, szolid munka.
- Igen. A drótok nem é rintkeznek a fö lddel a barlangon kí vül. A dinamó pozitív keféjéröl indulnak ki; a negat v kefe le van fö ldelve; a drótok má sik vége visszatér a barlangba, és mindegyiket külön- külön földeltük le.
- Nem, nem, ez nem j !
- Miért?
- Túlságosan kö ltséges… fölö slegesen pazarolja az energiát. Nem kell több fö ldelés, csak az az egy, a negatív kefé n keresztül. A drótok másik .vé gét külön-külön visszahozzuk a barlangba és elszigeteljük. Na most ide figyelj, milyen megtakarítá st érünk el ezzel. Egy lovassági roham nekiütödik a kerí tésnek; nem pazaroltuk az á ramot, nem pocsé koltuk a pénzt, hiszen egyetlen fö ldelés van csupán, amíg a lovak el nem érik a drótot; abban a pillanatban, hogy megérintik, a földön és a negat v kefén át bezá rul az áramkör, é s az ellenség holtan esik le a ló ról. Érted? Amíg nincs rá szükség, egy csöppnyi energiát sem használsz el; az áramod megvan, ü tésre készen, mint a töltény a puská ban; de egy centedbe sem kerül, amíg ki nem engeded. Igen, az egy-földel ses módszer...
- Persze, persze! Nem is értem, hogyan feledkezhettem meg erröl. Nemcsak olcsóbb, de célszerübb is a má sodik módszernél, mert ha a drótok megszakadnak vagy ö sszegabalyodnak, nem történik semmi baj.
- Úgy van, különö sen, ha feszültsé gméröt is alkalmazunk a barlangban, és kikapcsoljuk a megszakadt drótot. Jó, menjünk tová bb. Mi van a Gatling-fé le géppuskákkal?
- Minden rendben. A belsö kör közep n, egy hat láb magas és elég szé les emelvényen tizenhárom Gatling- puskát állítottam fel, és kellö mennyiségü muníci ról is gondoskodtam.
- Ez az. Onnét az egész terepet sakkban lehet tartani, s ha az Egyház lovagjai megjönnek, elhú zzuk a nótájukat. A barlang fölötti szakadék párkánya
- Oda is raktam egy drótkerítést és egy Gatlinget. Nem fognak szikladarabokat hajigálni ránk.
- És az ü veghengeres dinamitaknák?
- Gondoskodtam ró luk. Olyan gyönyörü kertecskét ü ltettem belölük, hogy csuda. Ott fekszenek egy negyven láb széles sávban, a külsö kerítés körül… az aknamezö és a kerítés között százyardnyi távols g maradt... afféle semleges ter let. A sávnak minden egyes né gyzetyardnyi terü letén egy-egy akna rejtözik. Az aknákat a föld felszínén raktuk le, s azután homokot szórtunk rá juk. Nagyon ártatlan kü lsejü kertecske, de próbálja csak megkapálni valaki, nagyon érdekes élm nyben lesz része.
- Kipróbáltad az aknákat?
- Éppen ki akartam próbálni, de…
- De micsoda?! Nagy könnyelmüség; hogy minden próba n lkül…
- Próba nélkül? Hogyne, tudom, de nincs semmi baj. Néhány aknát leraktam a vonalainkon kívül, az úton, s ezek má r át is estek a pró bán.
- Az más. Ki próbálta ki ö ket?
- Az Egyháznak egy bizottsága.
- Micsoda elözé kenység!
- Valóban. A bizottság voltaké ppen azért jött, hogy megadásra szó lítson fel bennü nket, s nem az akná kat akarta kipróbá lni, az csak vé letlen volt.
- És a bizottság megtette a jelentés t?
- Hogyne. Egy egész mérfö ldre elhallatszott. - Egyhangúlag?
- Természetesen; má sként nem is ért volna semmit az egé sz. Azután figyelmeztet jelzéseket állí tottam fel a tová bbi bizottságok testi épségének megóvása érdeké ben, és azóta nem jöttek hívatlan vendégeink.
- Clarence, rengeteg munkát végeztél el, méghozzá töké letesen. - Böven volt rá id ; semmi sem sü rgetett.
Egy ideig némán ü ltünk és gondolkoztunk. Végül, amikor megé rlelödött bennem az elhatározás, í gy szóltam
- Igen, minden ké szen áll, minden tö kéletes, egyetlen r szlet sem hiányzik. Most már tudom, hogy mit kell tennü nk.
- Én is tudom; leü lünk és várunk.
- Nem, uram! Felpattanunk és lecsapunk!
- Komolyan gondolod?
- A lehetö legkomolyabban! A defenzíva nem nagyon fekszik nekem, az offenzíva anná l inkább. Úgy értem, akkor, ha elég jó lapok vannak a kezemben… legalább kétharmad olyan jó lapok, mint az ellenség kezében. Bizony, felpattanunk és lecsapunk; így kell ezt csinálni.
- Száz az egyhez, hogy igazad van. Mikor kezdödik az elöadás? - Most! Kikiáltjuk a köztá rsaságot.
- Ez aztán meg fogja gyorsítani a dolgok menetét, nem vitás! - Olyan lesz, mint a bomba, én mondom! Holnap déli tizenkét óra elö tt egész Anglia ú gy fog zümmögni, mint egy felriasztott dará zsfészek, ha az Egyháznak még nem párolgott el a ravaszsága… és tudjuk, hogy nem pá rolgott el. Vegyél csak egy tollat és írd, amit diktálok:  

KIÁLTVÁNY  

KÖZHÍRRÉ TÉTETIK. Mivel a király meghalt és nem hagyott maga után ö rököst, kötelessé gem tovább gyakorolni a rám ruházott végrehajt hatalmat, amíg ú j kormány nem alakul és hivatalba nem lép. A monarchia ö sszeomlott, nem lé tezik többé. Következésképpen minden politikai hatalom visszaszá llt eredeti forrásá ra, az ország népé re. A monarchiával együ tt meghalt néhány járuléka is; enné lfogva nincs többé nemesség, nincs tö bbé kiváltságos osztály, nincs tö bbé államegyház: minden ember töké letesen egyenlö és ugyanazon a szinten ll, minden vallási kényszer megszünt. E kiáltvánnyal é letbe lép a köztá rsaság, amely termé szetes rendje minden nemzetnek, ha a tö bbi föhatalom kimú lt. A brit népnek kö telessége, hogy haladéktalanul ö sszegyüljön, szavazataival ké pviselöket vá lasszon és ezeknek a kezébe tegye le az államhatalmat.  

Aláírtam: "A Fönök", kelt Merlin Barlangjában. Clarence azt mondta:
- Ezzel legalább kö zöljük, hogy hol vagyunk, és mindjá rt meg is hiujuk ö ket.
- Úgy van. Mi lecsapunk… a Ki ltvánnyal… azutá n rajtuk a sor. Most azonnal szedd ki, nyomtasd ki és add postára a szö veget; illetve, rendelkezz ebben az rtelemben; azután, ha van két biciklid a domb aljában, indulás Merlin Barlangjába!
- Tíz percen belül készen vagyok. Hü, micsoda orkán lesz holnap, ha ez a papírdarab munká hoz lát!… Na, isten veled, jó ö reg palota, egészen kellemes hely volt; ki tudja, meglátjuk- e még egyszer az é letben?… Eh, mindegy, nem számí t.  

Negyvenharmadik fejezet
A HOMOKSÁV CSATÁJA  

Merlin Barlangjában - Clarence, én és tvenkét fürge, okos, képzett, tisztafejü brit ifj . Hajnalban parancsot küldtem szét a gyá rakba és nagyü zemeinkbe, hogy azonnal hagyják abba a munkát, s az emberek vonuljanak el biztos távolba, mert titkos akná inkkal mindent fel fogunk robbantani .. spedig minden tová bbi figyelmeztetés nélkül - enné lfogva haladé ktalanul távozzatok ". Azok az emberek ismertek engem, és tudták, hogy lehet adni a szavamra. Nyilvánvaló, hogy hanyatt-homlok el fogják hagyni a munkahelyeiket, s akkor úgy hatá rozhatom meg a robbantás idöpontj t, ahogy nekem tetszik. Tudtam, hogy egy é vszázadon belül sem lehetne visszacsalogatni ö ket, ha még fenyeget a robbanás veszélye.
Egy hétig tétlenü l vártunk. Nem volt unalmas hé t, mert írással tö ltöttem az idöt. Az elsö három nap alatt átírtam ré gi naplómat ebbe az elbeszélö formába; csak egy-két fejezet hiányzott m g a folyó esemé nyekig. A hét további napjain leveleket í rtam a feleségemnek. Mindig naponta szoktam írni Sandynek, ha távol voltunk egymástól, s most is alkalmazkodtam ehhez a szokáshoz, ré szben mert jólesett, részben Sandy irá nti szeretetböl, habár a levelekkel persze semmit sem tudtam kezdeni, miut n megírtam öket. Mégis, legalább eltelt velük az idö , és csaknem olyan hangulatba ringattak, mintha beszélgetné k a szeretteimmel, mintha azt mondanám nekik: "Sandy, milyen jó is lenne, ha te és Halló Kö zpont itt volnátok a barlangban, s nemcsak a fényké peitek!" Azutá n elképzeltem, hogy mit gügyögne vá laszul a kicsike, sz jába tömve ö kleit, s a hátán nyújtózkodva anyja ölében, és Sandy nevetne és bámulná és imádná és né ha megcsiklandozná a gyerek állát, hogy kacagásra fakassza., s talán is szólna hozzám egy-két szót vá laszképpen - és í gy tovább, és így tovább -, egyszó val, képes voltam ó rák hosszan ülni a barlangban és ilyen módon beszélgetni velük, a tollam seg tségével. Csaknem olyan érzé s volt, mintha ismé t együtt volnánk mindannyian.
Éjjelente termé szetesen mindig ké meket küldtem ki hí rekért. A beérkezö jelenté sek alapján ügy lá tszott, hogy a helyzet egyre komolyabbá válik. A seregek gyültek, gyültek; Anglia minden útján és ö svényén lovagok kö zeledtek felénk, é s papok is lovagoltak velük, hogy lelket ö ntsenek e legelsö keresztes lovagokba, lévén a háború az Egyház háború ja. Felkerekedtek a fö urak, kicsik és nagyok egyaránt, s a köznemesség is. Nem baj, éppen erre számítottam. Most majd úgy megtizedeljük ezt a társaságot, hogy a nép minden további nélkül az elöté rbe léphessen a kö ztársaság alatt é s...
Ó, milyen nagy szam r voltam! A hét vé ge felé rá kellett eszmélnem egy nem kis jelentöségü é s nagyon kiábrándí tó tényre, arra ugyanis, hogy a nemzet tömegei mind ssze egy napig dobá lták a levegöbe a sapkáikat és é ltették a köztá rsaságot, aztán vé ge! Az Egyház, a fö urak és a kö znemesek egyetlen rosszalló szemöldö krándítással ismé t birkákká vá ltoztatták öket! Attól a pillanattó l fogva a birkák ö zönleni kezdtek a karámba - vagyis a haditáborokba -, hogy felajánlják é rtéktelen életü ket és értékes gyapjukat "az igaz ügy" oltá rán. Még olyan emberek is, akik nemrégiben rabszolgák voltak, most "az igaz ü gy" mellé á lltak, dicsöítetté k, imádkoztak érte, érzelgös frá zisokban beszéltek róla, akárcsak a t bbi közrendü á llampolgár. Micsoda rongyemberek, micsoda örültsé g!
Igen, most mindenü tt kórusban hangzott, hogy " Halál a Köztársas gra!" - és egyetlen disszonáns hang sem csendült ki a kórusból. Egész Anglia ellenü nk menetelt! Hát ez egy kissé felülmú lta az elképzelé seimet.
Élesen megfigyeltem az ötvenkét fiút; figyeltem az arcukat, a járásukat, ö ntudatlan magatartá sukat: mert ilyen nyelven is lehet beszélni - s ezt a nyelvet azért kaptuk, hogy elá ruljon bennünket a veszély pillanataiban, amikor rejtegetni való titkaink vannak. Tudtam, hogy ez a gondolat zümmög é s duruzsol szívü kben és koponyá jukban: Egész Anglia ellenünk menetel! s valahá nyszor felmerül bennük, mindig makacsabbul vonja magára a figyelmü ket, egyre élesebb formát nyer a ké pzeletükben, s vég l már álmukban sem lesz nyugtuk tö le, s az álmok köd s és röpke alakjai is mind azt suttogják majd: Egé sz Anglia - EGÉSZ ANGLIA! - ellened menetel! Tudtam, hogy mindez he fog k vetkezni; tudtam, hogy a végsökig fokozódó nyomás egyszer majd szólá sra készteti öket; akkor tehát majd ké szen kell állnom a válasszal - a jól megfontolt és megnyugtató vá lasszal.
Igazam volt. Az a pillanat bekö vetkezett. Nem bírták tovább, beszélniük kellett. Szegény fiúk - fá jt a szívem, ahogy rájuk néztem, olyan sápadtak, olyan megkínzottak, olyan nyugtalanok voltak. Szószólójuknak az elsö pillanatbán nem akart megjönni a hangja, de azután megjött. A következöket mondotta - szabá lyos, modern angol nyelven, melyet az iskoláimban tanult:
- Igyekeztünk megfeledkezni arról, hogy mik vagyunk, hogy angol fiúk vagyunk! Igyekeztü nk elébe helyezni az értelmet az érz snek, a kötelessé get a szeretetnek; é rtelmünk helyesli ezt, de a szívünk tiltakozik. Amíg úgy látszott, hogy csak a fö rendek állnak velü nk szemben, csak a k znemesek, csak az a huszonöt- harmincezer lovag, aki túlélte a legutóbbi háború kat, mindannyian egyként gondolkoztunk, és nem támadt bennünk semmilyen aggasztó kétely; nem volt olyan fiú ö tvenkettönk közö tt, akik most itt á llunk elötted, aki azt ne mondta volna: "Ök akarnák… magukra vessenek!" De í me, a helyzet megvá ltozott… egész Anglia ellenünk menetel! Ó, uram, vedd figyelembe… gondold meg… ez a nép a mi népünk, hús a húsunkból, vér a vérünkböl, mi .szeretjük ezt a népet… ne kívá nd, hogy elpusztí tsuk tulajdon nemzet nket!
Most derült ki, milyen helyes, ha az ember elörelátó é s készen áll, amikor a dolgok bekö vetkeznek. Ha nem láttam volna elöre ezt a fejlemé nyt, a fiú most levett volna a lá bamról!… Egy szó t sem tudtam volna szólni. De mivel szerencsé re felkészültem, í gy válaszoltam:
- Fiaim, helyén van a szívetek, s csak becsülni tudlak, amiért így gondolkoztok és meg is mondjátok. Angol fiúk vagytok, angol fiúk maradtok, és mocsoktalanul fogjátok megörizni ezt a nevet. Ne tépelödjetek tovább, nyugodjatok meg szívetekben. Igen, egész Anglia ellenünk menetel, de kikböl áll az elöcsapat? A hadviselés legtermé szetesebb szabályai szerint ki fog az é len haladni? Felelj erre.
- A lovasok, a pánc los lovagok serege.
- Úgy van. Harmincezer föt szá mlálnak. Sürü sorokban jö nnek majd, és sereg k hatalmas terü letet borít el. Mármost hallgass rá m: senki más nem fogja elérni a homoksávot, csak ö k! Akkor azután lá tunk majd valamit! R gtön utána a há tvédben menetelö civilek sokasága vissza fog vonulni, mert hirtelen má sutt akad majd dolga. Csak fönemesek és köznemesek lehetnek lovagok, s az emlí tett esemény után csakis ezek maradnak majd ott, csakis ezeknek húzzuk el a nótáját. Esküszöm, hogy senki mással nem kell majd harcolnunk, csak ezzel a harmincezer lovaggal. Most beszéljetek, s úgy lesz, ahogyan határoztatok. Térjünk ki a csata elöl, vonuljunk vissza?
- NEM!!!
Valamennyien ezt kiá ltották, egyhangú an és lelkesen.
- Na és… mondjá tok csak . ... féltek ti ettöl a harmincezer lovagtó l?
Harsány nevetés vá laszolt erre a tréf ra, a fiúk aggodalmai elszá lltak, és mindannyian vidáman mentek vissza ö rhelyeikre. Ó, ez az ötvenkett ! Milyen szívük volt! S milyen csinos, lányos arcuk.
Most már felkészü lve vártam az ellenséget. Hadd virradjon fel a nagy nap - ott leszü nk a fedélzeten.
A nagy nap idöben fel is virradt. Hajnalban a védmü re kiküldött ö rszem bejött a barlangba és jelentette, hogy valami mozgó fekete tömeget észlelt a láthatáron, s elmosódó hangokat is hallott, amelyeket katonazené nek vélt. Éppen elkészült a reggeli; leültünk s megreggeliztünk.
Ezután egy kis besz det intéztem a fiú khoz, majd Clarence vezényletével kikü ldtem egy szakaszt a Gatling-puskák mell .
A nap csakhamar felkelt, s akadá lytalanul zúdí totta ragyogását a tájra; ekkor végre megláttuk a hatalmas sereget, amely lassan kö zeledett felénk, hö mpölyögve és egyenes homlokkal, mint egy tengeri hullám. Egyre közelebb kerü lt, s külseje egyre magasztosabbá és lenyügözöbbé vá lt; igen, úgy lá tszik, egész Anglia ott volt. Csakhamar meglá thattuk a számtalan zászló verdesésé t, majd a nap tüze rázúdult a páncé lok tengerére, és az egészet lángra gyújtotta. Igen, gyönyörü lá tvány volt; sohasem láttam még szebbet.
Végül a ré szleteket is kivehettük. Az elsö sorokban, roppant tömegben, lovasok jöttek - tollforgós, páncé los lovagok. Csakhamar meghallottuk a harsonákat; a lé ptetö sereg ügeté sbe fogott, és akkor - az volt csak a csodálatos látvá ny! A hatalmas patkó hullám végigsöpö rt a síkon - megkö zelítette a homoksá vot -, elállt a lé legzetem; egyre kö zelebb ért - a sá rga homoksáv mögö tti zöld pázsit cs kja mindinkább elkeskenyedett - , m r csak egy keskeny szalag volt a lovak elött - azután elt nt a patáik alatt. Uram teremtöm! A sereg elöcsapata egyetlen iszonyatos robbanással a leveg be röpült, s örv nylö rongy- és tö rmelékviharrá vá lt; a füst vastag falat emelt azon a helyen, és eltakarta szemünk elöl a sokaság há tramaradt részét.
Itt az ideje, hogy v grehajtsam hadmü veleti tervünk má sodik lépését! Megnyomtam egy gombot, és egy csap sra összezúztam Anglia csontvázát!
E robbanás kö vetkeztében nagyszerü civilizá ciógyáraink mind a levegöbe repültek, és eltüntek a fö ld színéröl. Kár volt értük, de mást nem tehettü nk.
Nem engedhettük meg, hogy az ellenség tulajdon fegyvereinket fordí tsa ellenünk.
Soha még olyan nyomott negyedórát nem éltem át, mint ezután. Néma csendben vá rakoztunk, bezárva drótkerítéseink k rébe s a füstgyü rübe, amely ezeket is körülvette. A tömör füstfal f lött nem lá thattunk át, és keresztül sem lá thattunk rajta. Végül a füst lomh n oszladozni kezdett, s egy ú jabb negyedóra mú lva kitisztult a vid k, és kíváncsisá gunk kielégülést nyerhetett. Egyetlen élölény sem volt látható! szrevettük, hogy v delmi rendszerünk jabb létesítmé nyekkel bövült. A dinamit több mint száz láb széles á rkot ásott körös- körül, s mintegy huszonöt láb magas földhányást dobott fel az árok mindkét partjára. Hogy emberéletben mi veszett oda, az elképesztö. Mi több, kiszámí thatatlan. Nem számolhattuk meg a halottakat. mert nem egyenként hevertek ott, hanem valami egynemü masszában, amelyet néhol vasdarabok é s gombok tarkí tottak.
Életnek nyoma sem volt sehol, noha egypáran kétségkí vül megsebesültek a hátulsó sorokban, s ezeket nyilván a gomolygó füst leple alatt szállí tották el a csataté rröl; mások bizony ra rosszul lettek - ilyen körülmények között mindig rosszul lesznek egyn hányan. De tudtam, hogy utá npótlást nem kaphat a sereg; ez volt az angol lovass g utolsó tartalé ka; ennyi maradt meg a lovagi rendböl, a közelmúlt pusztít háborúi után. Így hát teljesen biztos voltam abban, hogy ezután csak jelentéktelen erö ket lehet ellenünk felsorakoztatni; persze, csak lovagokra gondolok. Ennélfogva üdvözl kiáltványt inté ztem csapataimhoz, a következö szö veggel  

KATONÁK! AZ EMBERI SZABADSÁG ÉS EGYENLÖSÉG BAJNOKAI! Tá bornokotok elismeré sét fejezi ki nektek! Erejében elbizakodott és hí rnevére hiú ellens g támadt rátok arcátlanul. Ti készen álltatok. Az összecsapás rö vid volt, és nektek hozott gyözelmet. E hatalmas gyözelem, melyet minden veszteség nélkül rtetek el, példa n lkül áll a törté nelemben. Ameddig a bolygók tovább keringenek p lyájukon, az emberiség emlé kezetében soha nem fog elhomályosodni a HOMOKSÁV CSATÁ JA.
A FÖNÖK  

Kellö hangsúllyal olvastam fel, s a kitörö tapsvihar nagyon jólesett szí vemnek. Azután a következö képpen folytattam beszédemet - Az a h ború, melyet az angol nemzet ellen mint nemzet ellen ví vtunk, ezennel vé get ért. A nemzet visszavonult a csatatérröl, és nem háborúzik tö bbé. Mire visszaterelhetn k, már nem lesz há ború. Csupán ezt a hadjá ratot kell megví vnunk. Rövid lesz, a legrö videbb a törté nelemben. S a legpusztítóbb is, ha azt nézzük, hogy hányan esnek majd el benne a harcosok létszámá hoz képest. A nemzettel nincs tö bbé dolgunk; ezentú l csak a lovagokkal foglalkozunk. Az angol lovagokat meg lehet ölni, de nem lehet legyözni ket. Tudjuk, mi vár rá nk. Amíg ellenfeleink k zül egyetlenegy is életben van, feladatunk nem ért véget, a háború nem fejezödött be. Valamennyiüket meg fogjuk ölni. (Kitörö és hosszan tartó taps.)
A magas földhányá sra, amelyet a dinamitaknák dobtak fel, néhány ö rszemet állítottam - egy-két fiút csupán, hogy jelentsék, ha az ellenség ismét feltünik.
Ezek után negyven emberrel kiküldtem egy technikust, kö zvetlenül a vonalainkon túlra, déli irányban; s meghagytam, hogy az ott folyó hegyi patakot térítsék el medréböl, és irányítsák a vonalaink mögé oly módon, hogy szüksé g esetén azonnal felhasználhassam a vizét. A negyven ember két húszas csoportra oszlott, és kétór nként váltogatta egymást a munkában. Tíz órán belül v gre is hajtották a feladatot.
Közben beesteledett, s én visszahívtam az örszemeket. Az északi poszton á lló fiú azt jelentette, hogy katonai tábor lá tható a távolban, de csak messzelátó val. Azt is jelentette, hogy néhány lovag vatosan megindult felénk, egy-két szarvasmarhát át is hajtottak a vonalainkon, de ök maguk tisztes tá volban maradtak. Pontosan ezt vártam. A lovagok ki akartá k puhatolni a terepet; kívá ncsiak voltak rá, hogy ismét megtréf ljuk-e öket azzal a tüzes veszedelemmel. Az éjszaka leple alatt talán jobban felbátorodnak. Sejtettem, hogy mivel fognak próbá lkozni, mert az ö helyükben én is ugyanazzal próbá lkoztam volna, ha olyan tudatlan lettem volna, mint ö k. Szóltam a dologról Clarence-nek.
- Azt hiszem, igazad van - mondotta. - Nyilvánvaló, hogy ezzel fognak kí sérletezni.
- Akkor pedig - feleltem - halál fiai mindannyian. - Kétségtelen.
- A világon semmi esélyük nincsen. - Persze hogy nincs.
- Borzasztó ez, Clarence. Mégiscsak kár ért k.
Ez a dolog annyira izgatott, hogy egy pillanatra sem tudtam megnyugodni t le. Végül, lelkiismeretem megnyugtatása é rdekében tollat ragadtam, és megfogalmaztam a kö vetkezö üzenetet:  

A HADRA KELT ANGOL LOVASSÁG MÉLTÓSÁ GOS PARANCSNOKÁNAK! Hiába harcoltok. Tudjuk, mekkora az erötök - ha ugyan erönek lehet nevezni. Tudjuk, hogy semmiké ppen sem tudtok huszonötezer lovagn l többet felsorakoztatni ellenünk. Ennélfogva nincs semmi esélyetek - semmi, de semmi a világon. Gondoljátok meg: mi jól fel vagyunk szerelve, védömü veink erösek, lé tszámunk 54. Ötvennégy, de micsoda? Ember? Nem, elme- a világ legtehetségesebb elméi; ezzel a sereggel szemben a puszta állati erö nem érhet el több sikert, mint a tenger lomha hullá mai Anglia grá nitsorompóival szemben. Térjetek észre. Felkínáljuk nektek az életeteket; csal dotokra való tekintettel ne utasí tsátok vissza az aj ndékot. Íme, ez az ajá nlatunk, és ez az utolsó: tegyétek le a fegyvert; felté tel nélkül adjá tok meg magatokat a köztársaságnak, é s minden meg lesz bocsátva.  

A FÖNÖK. s. k.  

Felolvastam a szö veget Clarence-nek, s azt mondtam, hogy fehér lobogó alatt át akarom küldeni az ellenséghez. Clarence gúnyosan felnevetett, ahogy szokta:
- Úgy látszik, sohasem fogod töké letesen megérteni, hogy voltaképpen micsodák ezek a nemesek. Kíméljük az idöt és a fáradságot. Képzeld azt, hogy é n vagyok a lovagok parancsnoka. Te vagy a békekö vet; lépj ide hozzá m, és add át az ü zenetet, én majd vá laszolok.
Belementem a tréfá ba. Az ellenséges katon k képzelt öreinek kíséretében elö reléptem, kibontottam a papí rtekercset és felolvastam. Válaszul Clarence kiütötte kezemböl a papirost, gú nyosan lebiggyesztette az ajkát és gögös megvetéssel így sz lt:
- Aprítsátok fel ezt a barmot, és kü ldjétek vissza egy kosárban a gazdájá nak, annak a nemtelen gazembernek; más válaszom nincs!
Milyen vértelen az elmélet a té nyekkel szemben! Má rpedig ez tény volt, semmi más. Hiába, pontosan ez történt volna. Kettétéptem a papí rlapot, és egyszer s mindenkorra nyugdí jba küldtem rosszul alkalmazott érzelgö sségemet.
Azután munkához lá ttam. Kipróbáltam a villamos jelzö berendezést, amely a Gatling-puskák é s a barlang között müködött, és mindent rendben talá ltam; kétszer is kipróbáltam azokat a jelzöberendezé seket, amelyeknek a segítségével minden egyes keríté sben, a többitöl f ggetlenül, megszak thattam és bekapcsolhattam az á ramot, a patak új medrének kiágazás hoz odavezényeltem három legjobb katon mat, s meghagytam, hogy kétóránként váltogatva egymást, egész éjszaka ö rködjenek, és azonnal engedelmeskedjenek a jelzésemnek, amelyet szükség esetén meg kell adnom - három revolverlövést gyors egymásutá nban. Aznap éjszakára egyébként felfü ggesztettem az ö rszolgálatot, és mindenki visszavonult a védm röl; elrendeltem, hogy a barlangban a legnagyobb csend legyen, s a villanyf nyt csökkentsék a minimumra.
Amint teljesen besö tétedett, minden kerítésböl kikapcsoltam az á ramot, majd kibotork ltam ahhoz a földh nyáshoz, amely a mi oldalunkon szegé lyezte a dinamit vá jta hatalmas árkot. Felmásztam a tetejé re, s a lejtöjén hasra fekve körüln ztem. De semmit sem lá thattam, mert koroms tét volt. Hangok sem hallatszottak. Halálos csend borult mindenre. Igaz, hallhattam a vidék szokásos é jjeli neszeit - az é jjeli madarak suhogá sát, a rovarok zü mmögését, távoli kutyaugatást, mély tehénbögést a messzeségböl -, de mindez nemhogy megtö rte volna, hanem ink bb fokozta a csendet, s még valami kísérteties mélabút is belekevert.
Mivel az éjszaka ilyen á thatolhatatlanul sö tét volt, csakhamar abbahagytam a fürké szést, de a hallá somat megfeszí tettem, hogy a legcsekélyebb gyanú s neszt is felfogjam, mert úgy gondoltam, csak várnom kell, s nem fogok csaló dni. Mindazonáltal nagyon sokáig kellett várnom. Végül is elkaptam egy-két bizonytalan hangfoszlányt - valami tompa, fémes hangot. Most még jobban hegyeztem a fülemet, és visszafojtottam a lélegzetemet, mert éppen ilyesmire vártam. A hang erösbödött és közelebb kerü lt északi iránybó l. Nemsokára egy magasságba került velem - a szemközd földhányás tetejé röl hallottam, vagy százlábnyi távols gból. Azután mintha egy sor fekete pont jelent .volna meg a földhányás gerinc n - talán emberfejek? Nem voltam benne biztos; talán nem is volt ott semmi; az ember nem bízhat a szemé ben, ha a képzelete túlságosan megfesz lt. De a kérdés hamarosan eldölt. Hallottam, amint az a fémes hang leereszkedik a nagy rokba. Gyors ütemben erös dött, kiterjedt az egész terepre, és minden kétséget kizáróan meggyözö tt arról, hogy egy fegyveres sereg helyezkedik el az á rokban. Igen, ezek a jövevé nyek egy kis meglepetést készí tettek a számunkra. Hajnal felé minden bizonnyal elkezdö dik a mulatság - ha nem korábban.
Visszabotorkáltam a védmüig; eleget lá ttam. Felmentem a Gatling- puskák emelvényé re, és leadtam a jelzést, hogy a ké t belsö kerítésbe kapcsolják be az á ramot. Azután bementem a barlangba, és mindent rendben talá ltam - az ügyeletes örszemen kívül mindenki aludt. Felköltöttem Clarence-et, és kö zöltem vele, hogy a nagy árok lassanké nt megtelik ellensé ges katonákkal, s azt hiszem, hogy a lovagok teljes szá mban támadásra ké szülnek. Úgy gondoltam, hogy amint megvirrad, az rokban rejtözködö ezrek átmásznak a földhányáson, rohamra indulnak, s a tartaléksereg azonnal nyomon kö veti öket.
Clarence bólintott:
- Valószínüleg kiküldenek elöbb egy-két felderítö t a sötétben, hogy lássák, mi a helyzet. Mi lenne, ha a küls kerítésekböl kikapcsolnánk az á ramot és közelebb engednénk a vendé geket?
- Már megtörtént, Clarence. Úgy ismersz, hogy nem vagyok elég vendégszeretö?
- Dehogyis. Arany szíved van. Megyek és…
- Ünnepélyesen fogadod öket? Én is veled megyek. Átvágtunk a védmü vön, és egymás mellett lefeküdtü nk a két belsö ker tés között. Még a barlangbeli tompa fény is elká práztatta egy kissé a szemünket, de aztán csakhamar megszoktuk a homá lyt. Eddig csak tapogató zva haladtunk elöre, most azonban már kivehettük a kerít s cölöpjeit. Suttogva beszé lgetni kezdtünk, de Clarence egyszerre csak a szavamba vá gott
- Mi az?
- Micsoda?
- Odanézz, ott.
- Hol?… Micsoda?
- Ott, valamivel elö tted… valami söté t dolog… alig lá tszik a formája… a második keríté snél.
Mindketten erösen meresztettük a szem nket. Végül azt mondtam
- Clarence! Csak nem egy ember?
- Nem, nem hiszem. Nézz csak oda, egy kics… hüha, mé giscsak ember!… nekidöl a keríté snek.
- Egészen biztos, hogy az; gyerünk, n zzük meg.
Négykézláb odakú sztunk, és amikor m r egészen közel é rtünk hozzá, felné ztünk. Igen, egy ember volt - nagy, alig kivehet , páncélos alak, mereven állt, mindk t kezét a felsö dróton tartva - és égett hús szaga é rzödött. Szerencsétlen fickó , ez bizony szö rnyethalt, és még azt sem tudhatta, hogy mitöl. Úgy állt ott, mint egy szobor - teljesen mozdulatlanul, csak a tolldíszei suhogtak egy kicsit az éjszakai szé lben. Felkeltünk és bené ztünk a sisakrosté lyán, de nem tudtuk megállapítani, hogy ismerös-e vagy sem - arcvonásai tú lságosan homá lyosak voltak az á rnyékban.
Tompa hangokat hallottunk kö zeledni, és ott helyben azonnal hasra vágódtunk. Lassacskán kivettü k egy második lovag körvonalait; nagyon óvatosan és tapogatózva haladt elöre. Amikor a harmadik kerítéshez ért, l ttuk, hogy kinyú jtja a kezét, megfogja a felsö dr tot, majd átbújik alatta, keresztüllé pve az alsó dróton. Csakhamar odaért az elsö lovaghoz - és megrezzent egy kissé , amikor észrevette. Egy pillanatra megá llt - nyilván nem é rtette, hogy miért nem megy tovább a m sik; azután halkan így szólt: " Ugyan min álmodozol itten, jó Sir Mar… ", majd rá tette kezét a halott vállára - aztán alig hallható an felnyögött, és holtan esett össze. Egy halott ölte meg - egy halott jó bar t. Volt ebben valami sz rnyüséges.
Egymás után szá llingóztak az elsö fecskék, egy fél ó rán keresztül minden öt percben felbukkant egy a kö zelünkben. A kardjukon kívül nem hoztak más tá madó fegyvert; a legtöbben kivont karddal jöttek, s a fegyvert elörenyú jtva megérintették vele a drótokat. Néha csak egy-egy k k szikrát láttunk, amikor a lovag, aki okozta, túlságosan messze volt tölünk, de azért tudtuk, hogy mi történt; szegény feje, megé rintett a kardjával egy drótot, s az á ram megölte. Rövid idöközökö n át kísérteties némaság honolt kö rülöttünk, s ezt siralmas szabályoss ggal szakította fé lbe a lezuhanó pá ncélok zöreje; s ez így ment tovább, szakadatlanul, és nekünk libabörös lett a hátunk abban a sötét kietlensé gben.
Elhatároztuk, hogy körbejárunk a két belsö kerítés kö zött. Kiegyenesedtünk, mert így ké nyelmesebb volt; ú gy gondoltuk, hogy ha észre is vesznek, inkább jó bará tnak tartanak, semmint ellenségnek; a kardok semmi. esetre sem érhetnek el hozzánk, s a nemesek, úgy lá tszik, nem hoztak magukkal lándzsá kat. Nos, különös egy séta volt. A második keríté sen kívül mindenü tt halottak álltak - nem egészen tisztá n, de mégis lá thattuk öket; tizen t ilyen siralmas szobrot számoltunk ssze - halott lovagokat, akik egyenesen álltak, kezüket a felsö dr ton nyugtatva.
Egyvalami kétsé gtelen bizonyságot nyert: áramunk olyan erös, hogy azonnali halált okoz, mielött még az áldozat felkiá lthatna. Nemsokára tompa, nehéz hangokat hallottunk, s a kö vetkezö pillanatban kitaláltuk, hogy mi az. Az ellenség most tö megesen és meglepet sszerüen akart tá madni! Súgva odaszó ltam Clarencenek, hogy ébressze fel a hadseregünket, és közölje vele, hogy további parancsokig zajtalanul várakozz k a barlangban. Clarence csakhamar visszatért, s most a belsö kerítés mellöl figyeltük, hogyan végez a szö rnyü néma villám a beözönlö sereggel. A részletekböl nem sokat láthattunk, de annyit é szrevehettünk, hogy valami fekete tömeg halmozódik fel a má sodik kerítésen kí vül. Ez az óriási halom holttestekböl á llt! Táborunkat tö mör fallal vették körül a halottak - hullákból épí tett sáncok mögö tt álltunk. A legborzalmasabb az volt az egészben, hogy egyetlen emberi hang sem hallatszott, semmi rivalgás, semmi csatakiáltás; az ellenség meglepetésszerüen akart rajtunk ütni, tehát olyan zajtalanul kö zeledett, ahogyan csak tudott, s valah nyszor az elsö sor már közelébe ért a célnak, ahol nyilván felkiá ltott volna, mindig bele kellett ütkö znie a végzetes vonalba, és ö sszerogyott - a tö bbieket már nem figyelmeztethette.
Most bekapcsoltam az áramot a harmadik kerítésbe; kö zvetlenül azután a negyedikbe és az ö tödikbe is, oly gyorsan telt meg kö zöttük a hézag. Úgy gondoltam, elé rkezett a döntö csapás ideje; úgy gondoltam, hogy a lovagok egész hadserege beleesett a csapdánkba. Mindenesetre, most m r tiszta képet kellett nyernem a helyzetröl. Így hát megnyomtam egy gombot, és ö tven elektromos Nap gyulladt ki a szakad k peremén.
Uram Istenem, micsoda látvány ~ Halottak fogtak kö zre bennünket, há rom gyürüben! A tö bbi kerítés kö zeit is csaknem kitö ltötték már az é lök, akik óvatosan lopakodtak elöre a drótokon keresztül. A vakító fény megbénította ezt a sereget, minden ember kövé meredt a megdöbbenéstöl; csupán egyetlen pillanatom volt, hogy kihasználjam a mozdulatlanságukat - és én nem vesztegettem el ezt a pillanatot. A következö má sodpercben minden bizonnyal visszatér beléjük az élet, s akkor felordí tanak, rohamot indí tanak, és áttörik a drótkerítéseket; de ez az egyetlen elszalasztott pillanat mindörö kre megfosztotta ö ket a cselekvés lehetöségétöl; s t, még egy pillanatnyi idö sem telt el, s én minden kerítésbe bekapcsoltam az á ramot, és egy csapá sra halállal sú jtottam az egész sereget! Azt a nyög st, azt hallani kellett volna! Tizenegyezer ember utolsó lehelete szá llt el vele. Hátborzongató hang volt, amint panaszosan betöltö tte az éjszakát.
Egy szempillantás meggyözött arról, hogy az ellenséges hadak maradványa - talán tízezer ember - közöttünk és az árok gyürü je között tartó zkodik, és rohamra készül. Így tehát valamennyiüket elfogtuk! és semmi sem segíthet rajtuk. Felgördült a függ ny: következik a tragédia utolsó felvonása. A megbeszélés é rtelmében leadtam h rom revolverlövé st, amely ezt jelentette
- Eresszétek be a vizet!
Roppant morajlás hallatszott - a hegyi patak egy pillanat múlva bezú dult a nagy árokba, s egy száz láb szé les és huszonöt lá b mély folyót teremtett.
- Lövészek, vigyá zz! Tüz! A tizenhá rom Gatling szórni kezdte a halált a megpecsételt sorsú tízezerre. A lovagok megtorpantak, egy pillanatig állták a sarat a pusztító tüzözönnel szemben, azután soraik felbomlottak, megfordultak, s úgy repültek az árok felé, mint pelyva a szélben. Negyedrészük sohasem érte el a magas földhányás taraját; há romnegyed részük elérte, és á tvetette magát rajta - bele a halá lba, a vízbe.
Tíz rövid perccel azután, hogy tüzet nyitottunk, a fegyveres ellenállá s teljesen megszünt, a hadjárat véget rt, mi ötvenné gyen voltunk Anglia urai! Huszonötezer ember holtan feküdt körülöttünk.
De milyen álnok a szerencse! Nem sokkal késöbb - kö rülbelül egy órá val - történt valami, a magam hibá jából, ami - de nem, ezt nem bírom leírni. Hadd érjen itt vé get a beszámolóm.  

Negyvennegyedik fejezet
CLARENCE UTÓSZAVA  

Én, Clarence, kell hogy megírjam helyette. Azt ajánlotta, hogy mi ketten menjünk ki és nézzünk kö rül, hátha még lehet segíteni a sebesülteken. Én határozottan elleneztem ezt a tervet. Azt mondtam, hogy ha sokan vannak, aligha segíthetünk rajtuk, és különben sem lenne okos, ha kimer szkednénk közéjü k. De öt ritkán lehetett eltérí teni a szándékátó l; így hát kikapcsoltuk az á ramot, magunk mellé vettünk néhány kí séröt, átmá sztunk a halott lovagok zárógyürü jén, és tová bbhaladtunk a csatat ren. Az elsö sebesült, aki segítségért kiáltott hozzánk, hátával egy halott bajtársának tá maszkodva ült a fö ldön. Amikor a Fönök fö lébe hajolt és megszólította, a sebesült ráismert, és kardjával beleszúrt. Ez a lovag Sir Meliagraunce volt - ráismertem, miután letéptem a sisakjá t. Többé nem fog segí tséget kérni.
Bevittük a Fönökö t a barlangba, és amennyire csak tölü nk tellett, eláttuk a sebét, amely nem volt nagyon súlyos. E munkánkban a segí tségünkre volt Merlin is, bár mi nem tudtunk érröl. Nöi álruhát viselt, és egyszerü öreg parasztasszonynak adta ki magát. Arcát leborotválta és barnára festette; ebben az á lcában jelent meg n lunk néhány nappal a Fönök megsebesülése utá n, szakácsnönek aj nlkozott, s azt mondta, hogy a csalá dja elment valami ú j haditáborba, amelyet az ellenség most akar megszervezni, s ö é hezik. A Fönök egyre jobban érezte magá t, és emlé kiratainak befejezé sével ütötte agyon az idöt.
Örültünk az asszony segítségé nek, mert híján voltunk a munkaerö nek. Csapdába kerültü nk - olyan csapdába, amelyet mi magunk á llítottunk fel. Ha ott maradunk, ahol vagyunk, a halottaink megölnek bennünket; ha kilé pünk erödünkböl, már nem leszünk gy zhetetlenek. Gyöztünk, s végü l mégis minket gyö ztek le. A Fönök tisztában volt ezzel; mindnyá jan tisztában voltunk vele. Ha elmehettünk volna az új tá borok egyikébe, hogy valamiféle bé kéröl kezdjünk tá rgyalni az ellensé ggel. . , igen, de a Fönök nem mehetett, és é n sem mehettem, mert az elsök között voltam, akiket beteggé tett a halott ezrektöl megfertözött leveg . Mások is megbetegedtek, egyre többen. Holnap
Holnap. Ez már a holnap. És ez a vég. Éjféltájban felé bredtem; láttam, hogy az a vén boszorkány furcsán hadonászik a levegö ben a Fönök feje é s arca körül, és nem értettem, mit akar vele. A dinamó melletti ö rszemen kívül mindenki mélyen aludt; egy hang sem hallatszott. Az öregasszony abbahagyta titokzatos hadonász sát, és lá bujjhegyen megindult az ajtó felé. Utánakiáltottam:
- Állj! Mit csiná ltál?
Megállt s gonoszul kárörvendö hangon így felelt:
- Gyöztesek voltatok; legyözö ttek vagytok! Ezek itt elpusztulnak… Te is elpusztulsz. Mindannyian meg fogtok halni ezen a helyen… valamennyien… kivé ve öt. Ö alszik… és aludni fog tizenhá rom évszázadon át. Merlin vagyok!
Azután olyan erö vel tört rá az eszelös nevetés, hogy tántorogni kezdett, mint a ré szeg, és akaratlanul is belekapaszkodott az egyik drótunkba. A szája most is nyitva van; úgy lá tszik, mintha még mindig nevetne. Azt hiszem, az a megkövült nevetés ott is marad az arcá n, amíg a hullája porrá nem omlik.
A Fönök azóta nem moccant - mélysé ges mélyen alszik. Ha ma sem ébred fel, tudni fogjuk, hogy miféle álom ez, s akkor átvisszük a testét a barlangnak egy távoli rejteké be, ahol sohasem bukkanhat rá senki s nem szentsé gtelenítheti meg. Ami pedig bennünket illet - nos, elhatá roztuk, hogy ha valamelyikünk élve kiszabadulna innét, beszámol róla ebben az írásban, s e kéziratot hüsé gesen elrejti a Fön k mellé, drága jó vezetönk mellé, mert az ö tulajdona, akár él, akár halott.  

VÉGE A KÉZIRATNAK  

A SZERZÖ UTÓSZAVA  

Már hajnalodott, amikor letettein a k ziratot. Az esö csaknem elá llt, a világ szü rke volt és szomorú , a kimerült vihar sóhajtozva és zokogva nyugovóra t rt. Átmentem az idegen szobájához, és megálltam hallgató zni, az ajtó elött, amely egy kissé nyitva volt. Hallottam a hangját, s ezért bekopogtam. Nem válaszolt, de m g mindig hallottam a hangot. Bekukucskáltam. Az idegen ott fekü dt az ágyán; szaggatottan, de hevesen beszélt, é s közben szüntelen l hadonászott, mint ahogy a súlyos lázbetegek szokták. Zajtalanul beosontam, és fölébe hajoltam. Hörgése és kiá ltozása nem szünt meg. Rászóltam - csak egy szót, hogy felh vjam magamra a figyelmét. Üveges szeme és hamuszürke arca azonnal kigyúlt az römtöl, a hálát l, a boldogságtól - mintha viszontlá tott volna valakit  

- Ó, Sandy, csakhogy itt vagy vé gre… mennyire vá gyódtam utánad! Ü lj le mellém… ne hagyj el. . , sohase hagyj el, Sandy, soha többé. Hol van a kezed?… Add ide, drágám, hadd fogjam meg… ú gy… most már jó, most már csupa bé ke minden, megint boldog vagyok… megint boldogok vagyunk, ugye, Sandy? Olyan homá lyos vagy, olyan halvány, olyan vagy, mint valami köd, mint egy felhö, de itt vagy, s már ez is elegendö üdvö sség; s én a kezemben tartom a kezedet; ne vedd el csak egy kicsit hagyd itt, nem lesz rá sokáig szüksé gem… Ez a gyerek volt?… Halló Kö zpont!… Nem felel. Talán, alszik? Hozd ide, ha felébredt, hadd érintsem meg a kezét, az arcát, a haját, hadd búcsú zzam el töle… Sandy!… Jó, itt vagy… Egy pillanatra elvesztettem az eszm letemet, és azt hittem, hogy elmenté l… Régóta vagyok beteg? Biztosan rég ta; nekem úgy ré mlik, hogy hónapok ta. És micsoda álmok! milyen furcsa és sz rnyüséges álmok, Sandy! Olyan valósá gosak voltak, mint a valóság… Lázá lmok persze, de olyan valóságosak! Képzeld, azt hittem, hogy a király meghalt, azt hittem, hogy te Galliában vagy, és nem tudsz hazajönni, azt hittem, hogy kitört a forradalom; az á lmok fantasztikus ö rületében azt hittem, hogy Clarence meg én meg egy maroknyi kadé tom legyöztük és megsemmisítettük Anglia egész lovags gát!
De bármilyen furcsa volt is, nem ez volt a legfurcsább. Azt álmodtam, hogy egy távoli, még meg nem született, vszázadok múlva elkövetkezö korszak fia voltam, s még ez is é ppoly valóságosnak tetszett, mint a tö bbi! Igen, azt á lmodtam, hogy visszazuhantam abbó l a korból ebbe a korba, a miénkbe, s azután megint oda kerültem vissza, s idegenül és magamra hagyatva letelepedtem abban a különös Angliá ban, és tizenhárom évszázad szakadé ka tátongott kö ztem és közted! kö ztem és az otthonom és a barátaim köz tt! köztem és minden egyéb közö tt, amit szeretek, amiért érdemes é lni! Borzalmas volt nem tudod elké pzelni, Sandy, hogy milyen borzalmas. Ó, ne hagyj el, Sandy… egy pillanatra se hagyj el… ne hagyd, hogy ismét megzavarodjam; a halál semmi, hadd jöjjön, csak azokat az álmokat ne lássam, csak azok az iszonyatos á lmok ne kínozzanak azt nem bírnám ki még egyszer… Sandy?…  

Így mormolt egy ideig, összefüggé stelenül; aztán né mán feküdt egy kicsit, és szemlá tomást mind mé lyebbre süllyedt, a halál felé. Néhány perc múlva ujjai vadul szorongatni kezdték a takarót, s ebböl a jelböl megé rtettem, hogy nincs messze a vég. Amikor torkából felszakadt a halá ltusa elsö hörgé se, föltá maszkodott egy kissé ; úgy látszott, mintha fülelne, majd azt mondta
- Kürtök?… A kir ly az! Eresszétek le a felvonóhidat! rség, a bástyá kra!… jöjjön a...
Ez lett volna az utolsó " produkciója", de ezt már nem fejezhette be.  

1889  

UTÓSZÓ  

"A nagy nap idö ben fel is virradt."
43. fejezet  

Mark Twain (1835- 1910), e könyv pá ratlanul változatos életutat bejárt szerzöje viszonylag késön ébredt rá arra, hogy az embereknek abba a ritka fajtájába tartozik, akik mindegy, mit mondanak, mégis mindenki tátott szá jjal figyel rájuk. Ennek a fajtának is a vicces alfajába tartozott; vagyis bá rmit mondott, azt valami önkéntelen, furcsa, szokatlan sz val mondta, mindig játékos rést tartva fönn igazi mondandója és a kimondott szavak kö zött. Ez pedig ellená llhatatlanul neveté sre ingerelte az embereket.
Eredeti neve Samuel Langhorne Clemens, eredeti szakmája nyomdász volt. Késöbb folyami kormányos (hajó kalauz) lett a Mississippin, amely az amerikai vidék talán legjobban fizetett és legvá ltozatosabb munkakö re volt. A kormányos a legkü lönfélébb emberekkel ismerkedhetett ö ssze: hajón mindenki utazott. A polgárháború kitörésekor két h tig népfelkelöké nt szolgált a dé liek oldalán, aztá n a távoli Nevadá ba távozott, ahol egy ideig ezüstöt bányászott. Kisvárosi újságí ró, nagyvárosi ú jságíró, külfö ldi tudósító, humorista lett, majd humoristából é szrevehetetlenül lassú átmenettel humoros író.
A regényírás fegyelmét Mark Twain tehetsége á ltalában nehezen viselte el, ö sszesen hét regé nyt adott ki hosszú élete során. Legtökéletesebb mü vét, a Huckleberry Finn kalandjai-t az egyik legnagyobb klasszikus amerikai regényként tartjá k számon. Ebben a könyvében is, mint szinte mindegyik írásá ban, párbeszédei a legnagyszerübbek. A könyvet benépesí tö legkülönbözö bb rendü és rangú, fekete és fehér emberek a saját nyelvükön szó lalnak meg. Félreismerhetetlenü l a saját fordulataikat haszná lják, söt, a nyomtatott szöveg m g a kiejtés zamatá t is közvetíteni tudja. Amíg Tamás bátya még kifogástalan angolsággal fejezte ki magát, Jim már nemcsak szerepe, de szavai szerint is rabszolga volt; mé gpedig Missouri á llamból!
Mark Twain 1886-1889- ig, több megszakít ssal írta meg a Jenki-t, azt a kö nyvét, amellyel, st lusosan szólva, sikerült fá jdalmasan meghúznia a brit oroszlán farkát. Minden könyvét tö bb részletben írta; ha úgy érezte, hogy "ihleté nek tartálya" kiürül, " irodalmi dokkjábó l" azonnal elö szedett egy másik f lkész müvet, és azt vette munkába. De másik oka is volt annak, hogy ré szletekben írt; idejét ugyanis erö sen igénybe vették üzleti vállalkozá sai. Mindenképpen meg akart gazdagodni.
Mark Twain valamikor négyéves korában látott elöször gö zhajót - körülbel l azóta töltötte el mélységes csodá lat a gépek, talá lmányok iránt. (A jenkinek is elsö dolga szabadalmi hivatalt felállí tani Angliában.) Maga Mark Twain is feltaláló volt, há rom bejegyzett szabadalommal. Ezek: egy abszolút szétcsúszásmentes öv, egy társasját k, amelynek segíts gével csaták és más történelmi események idöpontj t lehet megjegyezni, valamint egy elö ragasztózott album, amelybe könnyen ragaszthatók be ú jságkivágások. De rengeteg pénzt fektetett mások tal lmányaiba is, nagyon pártolt tö bbek között egy gö zmozdonyféket, egy mechanikus orgona, egy tenger alatti tá vírót és egy gö zfejlesztöt. Mondani sem kell, hogy szinte mindenen rajtavesztett. Tudott lelkesedni a megvalósult találm nyok iránt is. Saját bevallása szerint ö volt a fö ldkerekség elsö magántelefon-elö fizetöje, és már 1874-ben vásárolt egy Remington íróg pet.
Elöbb kisebb ö sszeggel, majd 1886- ban felesben beszá llt egy szedögép kifejlesztésébe. A munkálatok a hartfordi Colt-gyá rban folytak, a feltaláló James W. Paige irányításá val. Mark Twain, az egykori nyomdász, teljesen a gép eszm jének hatása alá került: "egy n is tudja kezelni, nem issza le magát, és nem lép be a szakszervezetbe" . Fantasztikus, mintegy két és fé l millió dolláros vi jövedelemre szá mított, ami nem is volt túlzás. Maga Paige is megnyerte tetszésé t. "Költö - í rta róla -, a legnagyobb és legeredetibb költö, aki alkotásait acé lba írja. " A Jenki írá sába már azzal az elhatározással Fogott bele, hogy ez lesz az utolsó kö nyve, söt, titkon arra is számított, hogy a regényt már az idöközben elké szülö gépen szedik ki.
A könyv végül is 1889-ben jelent meg, remekül illusztrá lt kiadásban - de k zzel szedve. Mark azt írta angliai kiadójának, hogy "ez a kö nyv nem Amerikának, hanem Angliának ír dott". Angliának viszont egyáltalán nem kellett. Profán témája és hangja közfelhá borodást keltett. A hangulatot jól pé ldázza a Daily Telegraph kritiká ja: "Az Arthur királyról szóló történetek nem valami történelmi tényt közvetí tenek nekünk legertdás fórmá ban, sokkal inkább a király és a lovagság egy olyan eszményi formáját mutatják, ahogy az a középkori ember szívében és tö rekvéseiben élt… s ez a gyönyörü k p lángra gyú jtotta és megtisztí totta embermilliók képzeletét sok nemzedéken át. És most pusztuljon az emberi lelkekböl az ott örzött ereklye, csak azért, mert egy jenki tollnok sárral dobá lja meg a föoltá rt?" Egy másik lap higgadtabban, de nem kevésbé é lesen ezt írta: … Arra számítottunk, hogy nevetünk majd egy kicsit; ehelyett sokat tanultunk - sok olyat, amit már eddig is tudtunk. "
Szájbarágós, didaktikus hangnemmel mások is vádolták. Egyik angol barátjá hoz írott levelé ben így vé dekezett: " Engem félreértenek, már kezdettöl fogva. Soha életemben, egyetlenegyszer sem próbáltam hozzájá rulni a müvelt oszt lyok müvelödésé hez. Erre én nem vagyok berendezkedve, nincs Hozzá adottságom, s gyakorlatom sincs benne. Söt, nem is tö rekedtem erre, én ugyanis nagyobb vadra vadásztam: a tömegekre. Csak ritkán próbá ltam szántszándé kkal valamit megtaní tani nekik, ehelyett mindent megtettem mulattatásukra. Ha valamikor is el tudtam szó rakoztatni az embereket, ez leghö bb vágyam beteljesü lését jelenti; hiszen tanulni má sutt is tudnak, és n két oldalról is meg tudtam tá mogatni a tanárt: a szórakozás ugyanis jó elökészület a tanuláshoz, és kellemesen elüzi az utána maradt fá radtságot. Az én közönsé gein azonban néma, nyomtatásban nem jut szóhoz, így aztán nem tudhatom, hogy elnyertem-e tetszését, vagy csak rosszallással illet. "
Ez a hitvallás igaz lehet ugyan Mark Twainre általában, de erre a regényre aligha. Hiszen mit kezdjünk akkor a jenki szájá ba adott kerekded kiselöadással a nominálbérek és a vásárlóerö viszonyáról? Vagy azzal a részletesen kifejtett aránypá rral, miszerint "az ország ú gy aránylik az inté zményekhez, mint a test a ruhához" .
Nem kétséges, hogy az írónak a mulattatáson kívü l még más, hidegvé rrel-kitervelt szá ndékai is voltak. Egyrészt szerette volna megtépázni Anglia tekintélyét, amely még mindig t lontúl erös befolyással volt az uralkodó amerikai kultúrideálra. Másrészt, mint azt maga is leírta egyik elvetett elö szó-tervezetében, pusztító gúny tá rgyává akart tenni mindenféle törté nelem- és mú lthamisítást. Továbbá, minthogy a 80-as években sokat olvasott szö rnyülködve az oroszországi és né met viszonyokról, ellenállhatatlan indíttatást é rzett, hogy zajos propagandát csapjon a köztársasági á llamformának. S minthogy Mark Twain gépek iránti elfogultsága éppen ekkor tetözött, ez óhatatlanul a gépi civilizáció dicsö tésével járt egy tt. És ezt a hitet nem vonja vissza a kö nyv befejezése sem. A végkifejlet vé res eseményeiböl hiányzik az igazi tragikum. Bármilyen furcsa, a szerzö a homoksáv csatáját is mulats gosnak kellett hogy szánja. A nevettetésnek arra a mechanizmusá ra épített, amelyet mi legjobban a korai filmburleszkböl ismerünk. Ha egy embert a szem nk láttára fejbe vernek egy tízkiló s kalapáccsal, az v res gyilkosság, ha viszont filmen lá tjuk, akkor - kedvez körülmények esetén - kacagtató fordulat. A Jenki összes ré mségét ez az utó bbi élmény járja t.
Mark Twain nagyon szerette ezt a kö nyvét, ami termé szetesen nem lett az utolsó. Gépimádata is né mileg megrendült, amikor 1894-ben a Paige-szedögép csö dbe ment. Semmije se maradt; ó riási adósságait hosszú évek szívó s munkájával fizette ki. A késöbbiekben a királyok iránt sem volt olyan elutasít : 1892-ben II. Vilmos német csász rnál, 1899-ben Ferenc Józsefnél j rt vendégségben.
Ez a könyv csak ré szben illik ebbe a sorozatba, mert remekmü ugyan, de nem a világirodalom . A nevettetés remekm ve. És hálásak lehetü nk a szerzönek, mert azonkívül, hogy ennyire megnevettetett minket, valamit meg is tanított minden olvasójának: minden nagy nap idö ben felvirrad.  

Török András  
 

Réz Ádám fordítá sa  


Home Site Map my.TagTag

Terms of Use
TagTag.com